Tolvaj Zoltán: Irodalom és fikció I. / Science friction

Borsos Zoltán: 04633 UNTITLED

Mostanában egyre erősödik bennem a gyanú, hogy valódi egzisztenciám valamelyik parallel univerzumhoz kötődik, semmint ehhez az üggyel-bajjal megszokott dimenzióhoz, ahol csupán eredeti énem trehány, földi alakmása vagyok, egy olcsó replika a számtalan, selejtes verzió közül, akik az ittenihez hasonló, párhuzamos membránok felszínén tengetik robotikus életüket, amely sok szempontból hasonlít az enyémhez, annyi különbséggel, hogy ezen a létsíkon semmi se zajlik olyan flottul, vagyis, ne szépítsünk, többnyire minden balul sül el. Mondhatni, esszenciális adottságaim és a dolgok megvalósítása közt nincs pozitív korrelációs együttható. Mindebből arra következtetek, hogy a végtelen iterációs sorozatok közt szükségszerűen léteznie kell egy olyan változatnak, amely kvantumállapotom briliáns sajátosságait jobban kiaknázza, és nem hever benne parlagon ennyi inerciális tehetetlenséggel párosult, szunnyadó potenciál. Kikupált létállapotomban, amit szintén visszás volna eredetinek vagy valódinak nevezni, minden fiaskót kiküszöböl az a velem azonos valaki, aki abban az analóg káprázatban minden bizonnyal egy sikeres fazon. Talán hárfaművész, aki épp a Gondwánai Idiokratikus Császári Államok fővárosában tartott, húsvéti gálaelőadásáról igyekszik haza. Ülök a zümmögő drón fedélzetén, halkan elsuhanunk a több kilométer magas ökopiramisok fölött. A pilótaalgoritmus figyelmeztet, kössem be magam, mivel tüstént szuperszonikus sebességbe kapcsolunk. Meglazítom a csokornyakkendőm, mint aki jól végezte dolgát. Kényelmesen hátradőlök, miközben átszeljük az Abyssus-óceán fölött villámló szupercellákat. A hermetikus légifolyosót elérve a szintetikus komornyik nyájasan elém rak egy pohár jéghideg, gramónai papayapezsgőt. Egyetlen szuszra felhajtom, miközben elképzelem, hogy a nyelőcsövemen lecsúszó nedű másodpercenként ötszáz méteres csíkot húz maga után a külső megfigyelő szemszögéből. Dupla hangsebesség fölött pocsékul alszom, mégis relatíve könnyen elbóbiskolok, mint a felhők felszínén klarinétozó puttók.

Otthonomban, az Új-Zéland jelenlegi helyén található Koltréniában vár a családom. Körülbelül tíz éve elvettem azt a titokzatos lányt, aki a realitás itteni, ingoványos talaján csupán a fácsén létezik. Éveken át stalkerkodtam tudathasadt kíváncsisággal, vajon miként alakulnak a tőlem elágazó sorsát kísérő, schrödingeri hullámfüggvény-összeomlások. Vizsgálataim beigazolták a tételt, miszerint a fiktív dobozba zárt alany egyidejűleg él és virul, miközben effektíve nem is létezik, tehát egyszerre tekinthető elevennek és holtnak. Holott tudjuk, a passzív megfigyelés ténye eleve nyomot hagy az okok és okozatok láncolatán, nagyban befolyásolva a kísérlet csalóka végkimenetelét. Hiába lájkoltam megszállottan az új munkahelyeit és a vaskos könyvein heverésző macskákat, hiába nyálaztam át a tarka albumokat, szmájlival nyugtázva minden egzotikus utazását, hiába nyomtam szívecskéket a friss esküvői képeire, sőt, a szülés során készült, meghitt kórházi fotókra is, mintha minden klikkeléssel egy-egy újabb szöget vertem volna bele az alternatív jelenben elbaltázott életem koporsójába. Végül belenyugodtam. Egykori lehetőségeim helyértékét betöltötte valaki más. Számára kilökődtem a téridő szövetéből. Egy Möbius-i zsákutcába kerültem, ahol folyton csapdába ejt egy önmagába visszahajló időhurok. Bezzeg, abban a pozitív töltésű, párhuzamos valóságban nincsenek saját farkukba harapó csörgőkígyók. Nem úgy tekintek rá, mint kudarcaim körforgását beteljesítő ómenre, nem mint múlt idejű, feltételes módra. Virtuális lehetőségét ebből az árnyékzónából satíroztam ki, beletaszítva a jelen kontinuumtól elzárt parcellába, miután szájtátva megízleltük egymás ürességét, és ő felszállt egy Ferihegyről Zürichbe, majd onnan Buenos Airesbe tartó járatra a kétezres évek derekán. Néma várakozását évekig monitoroztam, de semmilyen kozmológiai modell szerint nem akadt lóvém repülőjegyre, sem arra, hogy két életet szinkronba hozzak, és gyökerestül sorsot cserélve átslisszoljak egy parallel valóságba. Az is lehet, szimplán csak egy barom vagyok minden dimenzióban. Nem úgy, mint a nálam valamivel talpra esettebb perszónám, aki itteni habozásommal szöges ellentétben, minden teketóriázás nélkül Koltréniába repítette a titokzatos lányt, vagyis annak egy zabolázatlan, golddigger replikáját.

Azóta tűnődöm, hogy ebben a különös vesztegzárban miként ugrálhatnék vágányról-vágányra a multiverzum membránjain, anélkül, hogy elcsapna Einstein gőzmozdonya, a kérlelhetetlen relativitás. Létezik-e központi pályaudvar, ahol összefutnak a legyezőszerű sínpárok, új jegyet válthatok a kisiklott járatokra, vagy egy parkoló szerelvényen vagyok kénytelen várni a következő csatlakozást. Évtizedek óta azt érzem, hogy leszakadtam a lokomotívról, mint egy hóval belepett tartálykocsi az Ohotszki-tenger partján. Nem látok mást, csak vakvágányokat. Villogó piros jelzéseket és kolompoló sorompókat. Azonnal el kell jutnom Koltréniába, ahol minden ügy pozitív végkimenetelű. Nem kérdés, hogy ott sikeresen befejeztem az egyetemet, nem ellógtam egy Puskin utcai csehóban, ahol Munch-i sikolyok alakjában ütköztem össze viharvert tükörképeimmel. Koltréniában minden bizonnyal rég ledoktoráltam. Talán pont abban az évben (avagy életkorban; hiszen időszámításaink bizonyára nem azonosak), amikor egy itteni turiban vettem egy szakadt zakót, és tanulmányaimnak hátat fordítva elszegődtem különböző, zűrös melóhelyekre. Abban a kevésbé lepukkant, makulátlan kontinuumban egészen mást dobott a gép. Logikusabb kapcsolási rendbe taszigáltam a szabad akarat reléit, és talán több ésszel tekergettem a valósággenerátor konzolján a potmétereket, hogy azokban a sorsdöntőnek nevezett momentumokban, a hibás döntésekre sarkalló inflexiós pontokon túllépve, elvégezzem életem precíz finomhangolását. Látom, ahogy feltűnik előttem cinikusan vigyorgó, tökéletes replikám, és cinkosan rám kacsint. Nyugalom, tesó, minden viszonylagos – Sikítja a fűrész a lombnak.

Ezen az alacsony energiaszinten egyetlen dolog égető hiánya kínoz a Koltréniában prosperáló replikámmal ellentétben. Nevezetesen, hogy abban a távoli tükörgalaxisban, a sok milliárd a milliárdodikon számú, miénkre koppra hasonlító expanzív szingularitások valamelyikében, ahol a googolplex nevű gigantikus szám hatványozott kombinatorikai lehetőségei is kimerültek, miközben a létrejövő alakzatok textúrája és a cselekmények hálózata alig tér el egy fikarcnyit az ittenitől, ebben a végtelenszer magába roskadt, önismétlő momentumban kikászálódom a szuperszonikus drón belsejéből, megcsókolom a feleségem homlokát, és az Abyssus tengerparti szikláira épült vityillóm szellős teraszán felolvasok egy mesét a függőágyból lábát lógató fiamnak. Sem a mesét, sem a társalgást nem értem. Ottani anyanyelvem rendszere merőben eltér a földi frekvenciákon beszélt hétezer idióma mindegyikétől. Annyi biztos, hogy a 2020-ban valóssá váló globális vírusfenyegetés klausztrofób mellékhatásai helyett egy egészen csodás és intim, kályhameleg karantén foglya vagyok. Sem ólomsúlyú mellkasi szorítások, se meddő viták, se a pánik szisztolés tébolya, sem az elidegenedés szupravezetői hidege nem gátolja a húsvéti áhítatot, ami arrafelé azért egy nüansznyit eltér a miénktől. A gondwánai alapvallás messiását ugyanis vízbe fojtották, így a mártírhalála nyomán alapított Szubakvatikus Tüphóniai Egyház – amelynek feleségemmel mi is a hívei vagyunk – egy ősi szentélyek csúcsára emelt, kétdimenziós kínzóeszköz helyett a szakrális Akvárium tajtékzó kiterjedését dicsőíti. A gondwánai bazilika kupoláján egy óriási hidromauzóleum ragyog, amelyben megváltójuk tengeri sünné puffadt korpusza (vagyis annak pars pro toto replikája) ringatózik a lila korallfényben. Koltréniában virágzik a vízihulla-imádat. Az ünnepi terítékre bárány helyett polippal bélelt, szuvidált tukán kerül. Pszeudo-fiacskám tukánsülttől teli hassal, egyenletesen szuszogva mély álomba merül. Széles vigyorából ítélve az imént elhangzott mese igen vidám lehetett. Talán egy szöszmötölő balekról szólt, aki pont ugyanúgy fest és él, mint ők, annyi különbséggel, hogy hozzájuk képest mindent elkúr azon a távoli és idegen, Terra-137 nevű exobolygón a kozmikus rendeltetését keresve.

Nem könnyű dolog eligazodni a perfekt parallelizmusok rengetegében. Egy másik világmembránon egy elszigetelt, svájci kutatólaborban járkálok körbe-körbe, lankadatlan lelkesedéssel kutatva a helyi irodalomtörténet gyöngyszemeinek kimeríthetetlen akusztikai paramétereit. A stúdió kandallója fölött spirituális kalauzom, Bolla Kálmán fonetikai atlasza lóg. Kedvenc bőrfotelem mellett ott áll életem fő műve: a kempeleni beszélőgép továbbfejlesztett prototípusa, egy szintetikus szövetből 3D-nyomtatóval gyártott, elektromos delejezéssel életre keltett, biomechanikus Weöres-fej. Tudósénem egy forrasztópákával buzerálja a csöngei manó nyakából kilógó kábeleket és huzalokat. A piszkálás hatására a plasztikus arc féloldali görcsbe rándul, váltakozva eltorzul és elernyed. Úgy látszik, arrafelé se minden fenékig tejfel. A kutatás lassan halad, mivel a poézis írmagját és mágiáját firtató kérdésekre a grimaszoló Weöres-fej folyton ugyanazt üvölti a képembe: Éééé, Jámán!

Nem tudom, jó-e vagy rossz, de azon a parallel létsíkon sose hallom a bojler idegesítő csöpögését vagy a konvektor nyöszörgését. Igaz, nem szól mellettem Schubert se a Bartók rádióban, nem zúg halkan a csermely, nem ficánkol pisztráng a habokban. Koltréniában egy 37 fokú mixolid skála alapján behangolt obszidiánorgona a legpopulárisabb hangszer, a versenyhárfám pedig egy gigantikus mélytengeri teremtmény szaporítószervének merevítőcsontjából készült. Hangzása itthon kenterbe verné bármelyik fekete Steinway-t. Koltréniában alapvetően csend honol. A koncertem víz alatt zajlott, egy óriási atoll medencéjébe épített, impozáns üvegstadionban. A Xenomorphok bejövetele című grandiózus szimfóniámat egy narválszuronyokból álló zenekar kísérte el a csúcspontig. A közönség tagjai némán tapsikoltak, miközben a krionikus kapszulák csövén keresztül szívták magukba a cseppfolyós nitrogént. Átlagéletkoruk úgy háromszázötven év körül lehetett. De én nem zavartattam magam, beleadtam apait-anyait, így a siker nem maradt el. A gála fináléjában büszkén vehettem át Gondwána legmagasabb állami kitüntetését, egy polóniumötvözetből készült Calabi-Yau gyűrűt, egyenesen Őexcellenciája, Covidius Császár saját kezéből.

Ahogy hazaértem az Abyssus partján fekvő otthonomba, és álomba ringattam a fiamat, mégsem éreztem felhőtlen örömöt. A negyvenegy órából álló koltréniai nap a végéhez közeledett. Az égbolton skarlátvörös pompával tündöklött a Benzohelex nevű irdatlan gázbolygó és mind az öt csenevész holdja. Mégis úgy éreztem, valami hiányzik. Talán az éter koncentrációja volt aznap túl tömény, de hirtelen addig sosem észlelt illatok áramát szaglásztam egy idegen kert sűrűjében, láttam magam előtt a virágzó cseresznyefákat, hallottam a zavaros vizű patak csobogását egy Rákosszentmihály nevű egzotikus vidéken, ahol furcsa szólamok törtek fel egy recsegő dobozból, amiből egy Rolling Stones nevű nyolcvan éves ifjoncokból álló banda kitartóan ontotta a zörejeket. Hiányzott a sosem kóstolt palócleves gőzölgő illata, amit anyám ifjúkori alakmása habar egy körkörös, kései valóságban. Meglegyintett a kósza sejtés, hogy a gyerekkori szingularitás falain túl, régi hálószobájában, ott horkol az édesapám. Nem látok át tisztán abba a panglossi kiterjedésbe, de remélem, Koltréniában jobban vigyáznak rá. Valószínűleg sikeres politikus vagy ügyvéd, ami jobban passzol retorikai képességeihez. Mázsás vastartályok és fűtőelemek cipelése helyett sztentori szónoklatai görbítik a téridőt. A műszak végén így is legurít pár pohárkával, miközben odaveti ciccegő, ifjonti replikámnak, amit itt a földön is szokott: állandóan mozognia kell a gigámnak, fiam. Nem vitás, a koltréniai életszínvonal jóvoltából ott jobban megy sora, nem teperte le váratlanul a sztrók. Ahogyan ő maga ecsetelte gyakran a postásnak: teljesen a padlóra küldött, mint 2001-ben a Kokót a Chacón! Koltréniában senkit sem üt ki a ringből a szélütéssel járó féloldali bénulás, a hemiplégia. Abban a dizájnerszabású, tarka, stepfordi világban, amitől csak egy leheletvékony, interdimenzionális hártya választ el minket, anyu is megtanult jobban vigyázni magára. Vagy csak észlelni a dekompozíció intő jeleit. Kiszűrni a holttereket és a vakfoltokat, amik kitakarják alanyi kiszolgáltatottságunkat a saját látóterünkből. Talán ott aktívabban panaszkodik; ahogy illik és kell. Büszkén és belátóan, hogy semmi se maradjon véka alá rejtve vagy a szőnyeg alá söpörve, amikor már minden késő, és túl nagy a baj. Koltréniában épségben világra jött az öcsém. Nem váltott túl hamar dimenziót, mint mifelénk, ahol korán visszaszívódott az anyaméh tápláló membránjába. Odaát sikeres vállalkozó. Agilis, minden lében kanál természete áldásnak bizonyult, amikor jó időben volt jó helyen, és sikerült megmentenie édesanyánkat a fatális inflexiós ponton bekövetkező tragédiától, amit a koponyámban suttogó klón, akivel elvileg egy vagyok, nem képes felfogni még a friss autopsziai lelettel a kezében sem. Öcsémnek persze semmit sem jelent ott, hogy itt a számomra teljesen kifordult magából a világ. Tudomása sincs róla. Mindössze egy enyhe borzongás futkosott a hátán, amint a koronavírusra kísértetiesen emlékeztető tünetek elragadták anyut az előző holdtöltekor. Nekem kihűlt báb, aki a számára verdeső pillangó. Irgalmatlan a cserebomlás folyamata.

A Gondwánai Császárságban nem léteznek betegségek. A lappangó kórságokat és járványok terjedését időben kiszűrik a műholdakon keresztül ránk irányított, holisztikus szkennerek. Ha minden prevenció dacára megkondul a genetikai vészharang, fejlett citológiai apparátussal, nanoméretű biohílerekkel, proteinrobotokkal, endokrin programozással és pszichofotonikus terápiával orvosolják a krónikus nyavalyákat. A traumatológiailag aggályos, élettel összeegyeztethetetlen anatómiai roncsolódásokra is van megoldásuk. Ha valaki fatálisan megsérül, teszem azt, egy drónbaleset következtében deformálódik vagy teljesen megsemmisül a fizikai hordozója, akkor sincs vész, mert a Központi DNS-bank valóságszervere újracsíráztatja a központi idegrendszerét, és az őssejtekből fagyöngyként kisarjadt agyába újratöltik a korábbi életesemények biztonsági kópiáját, gondosan felülírva a baleset során képződött, sziniszter bevésődéseket. Ezután már nem kell mást tenni, mint a minden nagyobb megyeszékhelyen megtalálható Alakfeltámasztó Intézetben kérelmezni egy vadiúj mimikrit, amit a korábbi identitás gerince köré építenek. Az egész lezajlik pár hét alatt, ám a replika egyénre szabásához előbb ugye elengedhetetlen, hogy a kérelmező rendelkezzen némi virtuális öntudattal. Koltréniában a feltámadás egy teljesen hétköznapi dolog. A statisztikák alapján a populáció 13,2%-a mégsem kér belőle, így az újjászületést megtagadók egy preinkarnációs zónában ragadnak. Abban a mindenféle díszletet és kiterjedést nélkülöző, időtlen és eseménytelen, szenzuális vákuumban kénytelenek lebegni, amíg az első születéskor szekvenált génjeiket ki nem törlik a Központi DNS-bankból, és tudatmoduljaikat kiiktatják a valóságszerver adatpufferéből. A koltréniai egészségbiztosítási rendszer mindkét eljárást méltányosan támogatja.

Öcsém jóvoltából édesanyám már a betegsége korai fázisából felépült. Speciális falósejteket, mikroszkopikus abszorbeálókat, nanotetveket és mitokondriális devorátorokat injektáltak a véráramába, amelyek könnyen feloldották és megemésztették az erek falára lerakódott, kalciumból és plazmazsiradékból képződő habarcsot, hogy eltávolítsák a Nigredo salakját a bélrendszeren keresztül, ahol Paracelsus szerint a halál lakozik, így a teljesen megtisztult és regenerálódott szervezetében a hordalék nem tömörül plakká, ami először az alsó végtagok pangó vénáiba, majd a pulmonális régiókba vándorol, hogy a kapillárisok lumenébe domborodva évekig várakozzon, csendben lapulva felhizlalja magát, majd egy óvatlan pillanatban elszabadulva, sziszifuszi rögként garázdálkodva kárt tegyen a dohányfüsttől lelappadt lebenyekben, embóliát okozzon a vizenyős szövetekben, elárassza a sérült léghólyagocskákat, elzárva a gyulladt tüdő lombkoronáját az oxigéntől, túlterhelve a májat és a vesét, a kitágult pitvarokat és kamrákat, blokkolja az addigra vészesen legyengült, kicsi szívét, leállítsa az alig lüktető szinuszcsomót, végleg leoltsa a villanyt a lélegzetért kapkodó, ájultan küszködő, parallel valóságközpontban, ami vészjelzéseit kibocsátva hiába küzd az életért, bár kapaszkodik az utolsó szikrába, pislálokó elektromosságba, az ágyat keretező, jéghideg rácsba, a lét kontinuuma megszakad, mozaikká töredezik, amint magára marad a koponyaűri teremben, a tudat sötét templomában, ahol a kisülő idegdúcok elengedik egymást, és sorban kihunynak, akár a karácsonyfaizzók, megszakítva az egész színpompás téli revüt, amit a legfőbb antropikus ábrándokért felelős szerv addig közvetített, míg fel nem adta menthetetlen ragaszkodását. A nővér ellenőrizte a pulzust. Idesereglik, ami tovatűnt, lecsüng a kéz. Mozdulatlan a mellkas árapálya. Laposak a görbék. The crooked straight. Az ügyeletes orvos tenyere keselyűként kering tátott szája fölött. Jól irányzott fénnyel bombázta a szembogarat, de koromsötét pupillája meg se rebbent. Sóhajt. A resurrectió-t nem tartja megalapozottnak. (A folyosón közölte: egyetlen szerve sem ép.) Leoltják a lámpát. Elkerítik, letakarják. A végső nyugalom ragályos. Bőre langyos, akár a tej. Homloka, járomcsontja sima, mintha lecsiszolták volna róla a ráncokat, sárga, mint a méhviasz. Nem rezegnek tovább húrjai. Nem ad hírt megváltozott állapotáról. Elillant a hő, eltávozott, hogy lássa öcsémet, aki odaát ébresztgeti őt a szűrt neonfényben. Helyet cserélt önmagával, átslisszolt a testvéri membránok közt, hogy látatlanul, ismeretlenül osztozzunk rajta. Öcsém a membrán színe, én a fonákja. Mindketten részesülünk belőle. Párhuzamos variánsai korlátlan számban élnek tovább, örökre benépesítve a multiverzum leganyaibb páholyát. Hiába ágaznak el végtelen számú iterációk, hiába fakad belőle annyi rekurzív replika, ha számomra csak ő létezik. Egyetlen egyenletem. Kitörölték ebből a dimenzióból, hamvai szétszéledtek, szelíden szolgálják az Entrópiát. Bolyonghatok Minótauroszként univerzumok labirintusában ütlegelve a falat. A szeparált kazamaták között nincs átjárás. Kellő Planck-energia híján az áttörés lehetetlen, az Útvesztő törvényeit lehetetlen megcáfolni. A ringó függőágy ledermed a Benzohelex fénye alatt, a kempeleni beszélőgép lefagy. Mintha egy töredezett kód került volna a programba. Nem keletkezik mágikus hasadás a Bránok tízdimenziós falán, nincs egyszerre táguló rés, amin keresztül átbújhatok, hogy hírt szerezzek folytatódó töredékeiről. Nincs kölcsönös ektoplazma, amiben fürödhetünk, nincs lúdbőrt fakasztó, metafizikai delej, se transzcendens információ, ami megváltana minket, ahogy utoljára keblére ölelt. Búcsúja utólag áttetsző és nyilvánvaló. Rég tudta, amit én akkor alig sejtettem. Hiába cikáznak mikroszkopikus hírvivők a fényben, személytelen marad a fotonok féregjárata. Nem marad, csak időszakos borzongás, ahogy a migrént meghaladó gyötrelemben felragyog a legfényesebb pulzár: öngyújtója. Hűlt helye parázslik az éjféli konyha koromsötét odvában. Ép ésszel felfogható eszmélet nem jöhet létre többé közöttünk. Megrekedtünk egy aszimmetrikus viszonyban. A legegyenlőtlenebb állapot két ember között. Ha fordítva is van, és én távoztam onnan, ahol ő él, akkor sincs detektor, ami bemérhetné helyzetünket és újra összekapcsolná a post mortem oppozíciót. A pokolba a Nagy Hadronütköztetővel. Nem foghatom hűlő szellemkezeit. Nem simogathatom viaszos angyalarcát. Csak bámulom, egy vágóhídi borjú tekintetével, ahogy kámzsás hordárok viszik le az alagsorba egy büdös teherlifttel. Ennél lejjebb nem kísérhetem. Kitámasztom a csukódó ajtót a bokámmal. Arcát, akár egy domborművet, kirajzolja a fehér fátyol. Utoljára suttogom fülébe közös nevünket: Csicsóka.

Miközben koltréniai perszónám egykedvűen szemléli az Abyssus hullámzását, a közeli Auchan neonfényeiben gyönyörködöm. Ahogy a kórház előtti pusztaságban várom az éjféli taxit, másra sem gondolok, mint a kimeríthetetlen számok végtelen sorozatára és az újraíródó szakaszok kifogyhatatlan halmazára. A szemközti HÉV-állomás betonmedrében megfakult graffitik szerint anyám ebben a dimenzióban meghalt, de a véletlenszerűen és szisztematikusan ismétlődő eshetőségek üteme szerint téren és időn átívelő kapcsolatunk szükségszerűen elpusztíthatatlan és örök. A fontos járatoknak nincs helye, útvonala és időpontja. Bármikor, bárhonnan, bármeddig tart. A lényeg, hogy az ember ül, nem mozdul. A Higgs-óceán hullámzik tovább, a kvantummező húrjai megpendülnek, átörökítve közös rezgések tömkelegét, elmentve és felidézve minden elképzelhető frekvenciát, minden valaha létezett, minden komplex formát, konkáv gondolatot, miközben az észlelhető realitás szövete egyre tágul és sűrűsödik, mint a tészta, ahogy az életre és halálra kelesztett matéria visszanyúlik saját köldökébe, a Bránok ütközése létrehoz egy újabb szabásmintát, a gravitációs tölcsérek pulzálnak, elnyelve és kiokádva galaxisok trillióit, miközben a világok határán beláthatatlan ködök roskadoznak vemhesen, szupernehéz kohók hányják ki magukból az amorf masszát, szoláris centrifugák flérjei hurkolódnak, mint a gyapjú a kötőtű nyomán, intersztelláris diszkuszok pörögnek a fénysebesség határán, akár egy gigászi rulettkerék az indián kaszinóban, felszabdalva a gigantikus vadászmezőket, elvetve minden mértéket és kockát, minden lehetetlen eshetőség amulettjét, inkubálják a kozmikus szél hozadékát, elnyelve és kiökrendezve minden apró hordalékot, ami valaha lehetséges volt, nélkülözhetőnek tűnt, pedig kifejezhetetlenül sok időt, rengeteg energiát, és felfoghatatlan anyagmennyiséget emészt fel, ahogy a random konjunkciók és kovalens kötések halhatatlan eshetőségei folytán, egyszer újra, talán rögtön itt és most, megint, újra felbukkan, kvarkról-kvarkra, bozonról-bozonra felöltve egykori kvantumállapotát és efemer alakját, amit a közös életünk során betöltött, megtestesül előttem halvány entitása, emberalakba inkarnálódik az anyag időbe vétett, neutrális szerelme, összeáll a struktúra kárhozott vonzalma, a Semmi forma iránti ősi éhsége, töredék integritása, minden instabil készsége, üres szerkezete és labilis egyensúlya, ahogy bútorokba kapaszkodva betotyog a szobámba, és gyengéden megsimogatja a fejem, és mondja, ne bánkódj, kisfiam, ne búslakodj, és máris felizzanak kihűlt erővonalai, felépül elporladt kompozíciója, újraszervesül az elavult forma, összeáll elévült sorsa, kézzel fogható aurája, bővelkedő öle, zsinóron bólogató feje, kipiruló arca, ahogy köszöni a szívószállal adott, utolsó korty vizét, mintha egy fiókát etetnék, újra érinthető illatos haja, ráncos nyaka és reszkető válla, ahogy feldereng a budafoki lány egykori alakja, bandukol a Duna-parton, kavicsokkal játszik a fekete-fehér fövenyen, és arra gondol, vajon mi lesz, ha esetleg világra jöttem, mi változik ebben a végtelenben, mi történik ebben a fakó rendszerben, és egyáltalán mi értelme, mi az értelem szüksége, ha úgyis el kell hagynia, egyszerre önmagát és engem, ahogy végül, mint kitépett gyökérről lerázott föld, mindketten ugyanoda, egymásba hullunk. Tudta jól, csak egy fokkal lesz könnyebb kibújni belőle, mint örökre elbúcsúzni tőle. Religio, religare. Újra kötődni és csatlakozni. A teremtés körkörös misztériumának részeseként kénytelen vagyok hinni a Feltámadásban. De szelleme ma sem kopogtat. Kezdek kifogyni a varázsigékből.

Száraz aggályaim se megnyugtatóak. Lehet, hogy a hozzám legközelebb álló parallel univerzum termodinamikai krónikája csupán annyiban tér el az ittenitől, mint a laptopom touchpadjára hulló szempilla súlya. Az is előfordulhat, hogy az ominózus szőrszál csúcsán lévő, egyetlen szénatom protonja köt össze az adott függvényen kívüli variánssal. Hagyjuk a kibaszott gravitációt, vagyis annak hiányát Alex Honnoldra, mindenesetre a Graham-, a TREE(3) és a Rayo-számok, számomra, felfoghatatlanok. Nem korlátlanok, mégis végtelen mennyiségű hipotetikus univerzum lehetséges kvantumállapotát képesek magukba foglalni. Fekete lyukká roskad a kisagyam attól is, ahogy megpróbálom elképzelni a hozzájuk képest porszemnek tűnő tíz a nyolcvanadikont. Utóbbi értékén belül a kozmosz minden anyagi részecskéje vígan ellubickol. A belátható univerzum végletekig feszített ontológiai kerete is eltörpül a Szent Három Fa numerikus evangéliumához képest. Pedig az előbbi se semmi. A minden oldalon Planck-hosszúságú kockák, vagyis szinte abszolút zérus kiterjedésű pixelek összmennyisége egy kilencvenhárom milliárd fényév átmérőjű téridőgömbben betölti az egész dimenziórácsot, érzékeltetve a Létprojekció teljes volumenét és végső felbontását. Ezen pixelek száma sem haladja meg a fél tucat googol mennyiséget, ami gyöngybetűkkel még simán elférne egy hagyományos iskolatáblán. Ám nagybátyja, a googolplex, mely szintén kismiska a Graham- vagy Rayo-számhoz képest, akkor se volna numerikusan leírható, ha a világmindenség egész térfogata egy hártyavékony papírkötegből állna. Tegyük fel, az Ősrobbanás kezdete óta a tér minden apró húrja egyszerre zengi hárfaként a nullát, akkor sem közelíti meg a TREE(3) kifejezhetőségét, csupán egy végtelen Nullkórus annihilációs zsongása tölti be a Kozmoszt, ami sosem éri utol saját jelentéstartományát.

Megcsömörlök az elfecsérelt kombinatorikai lehetőségek garmadájától. Eleve melyik opció a valóságos. Melyik irányból feltételezhető bármiféle eredet. Kik ezek a másikok a másikadikon, akik nem mások, csak ijesztő nemmások. Kinek a klóngyöke vagyok, és kit testesít meg, ha protoszemélynek képzelem magam. Mitől lehetnék végtelen repetíciók sorozatára immúnis, primer létező. Van-e konstans szubsztanciám, vagy bármi jelentősége annak, hogy felmerül az önző elkülönböződés. Nem akarom elrontani a Nagypénteket követő szombatot azzal, hogy összeveszek végtelen számú önmagammal. Hányingerem támad a korlátlan számú kópiák gondolatától. Kiállok az ablakba, rápöffentek az elektromos cigimre. Kiürült arccal bámulom a tagolatlan éjszakát. Pár napja volt telihold. A második anyám távozása óta. Felnézek a derengő égboltra. Belátom, muszáj beérnem egyetlen roskatag Univerzummal. Benne a családias űr, a megszokott sötét. A kongó lépcsőház, a rozsdás rollátor a muskátlik alatt. A konyhaszéken felejtett ködmön, asztalon hagyott hamutála. Nem ürítem ki soha. Széke alatt az utolsó teli bőrönd. Benne egy frissen mosott frottírköntös, pár zokni, szappan, wc-papír és egy doboz Sió Light. Ügyetlenül szorongatom a radiátoron kint hagyott lupéját, amivel a Nagyi Kedvence című keresztrejtvény-albumot szokta fejteni. Maradt utána egy mázsányi, de egyiknek sem ért a végére. Szemem elé tartom a nagyítót, gyönyörködöm a tárgyak nemeuklideszi tágulatában. Megnyugtató, hogy a Hubble és a Webb űrteleszkópok által árgusan pásztázott világűr túl kicsi ahhoz, hogy spontán, szakaszosan ismétlődő replikák keletkezzenek benne. Vizsgálom a hegedű alakú bonbonos dobozt, amit neki vettem utolsó karácsonyára. Sose kért semmit, és sosem adtam eleget. Semmi nyom nem látszik rajta. Üres, málló papír. Becsben tartotta, jól látható helyen őrizte, a konyhaablakba kitett cinkeetetővel sugárirányban. Formája felidézi, ahogy négyéves koromban befostam a muzsikus cigányok nagybőgőjétől a kerületi Sport étteremben. Nagyobbnak tűnt, mint egy toronydaru. Nevetve emlegette, hogy a basszus brummogásától egyből elsírtam magam. Miután egy Leo-jégkrémmel megvigasztalt, állítólag azt kérdeztem tőle: „Anyu, mi lesz velünk száz év múlva?” „Akkor én már a Holdon leszek, fiacskám. Onnan figyellek.” Beváltotta szomorú ígéretét. Felpillantok a medium coelire. Az égbolt tetején ott ragyog a lunáris lupéja. Belátom, hogy matematikai esélyek hiányában a Feltámadás idén is elmarad.

Abban bízom, hogy valamelyik parallel otthonomban legalább a jogsit leraktam. Itt csak segédmotorra van vizsgám, de az okmányért tizennégy éves korom óta nem mentem be a Prielle Kornélia utcába. Szüleim anno eltiltottak a járművezetéstől (merő figyelemhiányból okozott bringabaleset miatt; belerohantam a postásba, akinek eltört a lába). Utólag beismerem, jól tették. Vezetésélményem kimerül abban, ahogy tízévesen egy kétlovas szekeret noszogatok valahol a kiskunsági kukoricásban. Ki a franc vagyok abban a diffúz realitásban, ahol átveszem az átkozott jogsimat? Superbike-versenyző Dubaiban? Radikális motoros banda vezére? Remélem, egy Harley Davidson-on feszítve szelem át az arizonai sivatagot, kaktusztüskékkel a seggemben, mint Krämer Laci barátom. Vagy legalább egy Urál márkájú Stalin-Leninson mocira futotta, amivel Kőbányán száguldozom. Nem tudom. Talán jobb, hogy végül ellopták a bringámat. Nem nehéz belegondolni, hogy n az x-ediken számú univerzumokban ebben a pillanatban csap el végtelenszer ugyanaz a villamos.

Felocsúdok a fantáziálásból, amint hallom, a konyhában pöcörögni kezd a sonkalé. Megnyugtató dolog, hogy a jelenlegi kozmoszban statisztikai képtelenség volna egy másik én létezése, aki ehhez hasonló baromságokon agyal. Elragad unikális kreténségem andalító önérzete. A sonka alakul. Kezdi átvenni a babérlevéllel, tarkaborssal, vöröshagymával és chipotle-paprikával dúsított alaplé füstös zamatát. Anyám old school főzési technikája előtt tisztelegve a köménnyel sem spórolok. Az ókori görögök szerint a szeretet nyolc fokát különböztetjük meg: erosz, philia, storgé, pragma, mania, ludus, philautia, és agapé. A jelenlegi, mániás folyamathoz elég az utolsó fogalom, mert aki ürességtől való félelmében kombinálni akarja a fűszereket, végül elcseszi a szeretetlakoma fő fogását. Apám délután kifakadt, nehogy kitegyem hazulról a lábam, különben vissza se jöjjek. Nesze nekem virtuális bolyongás a hipertér szemirámiszi ligetében. Szűkös csodaországunkban ezen a héten érjük el a járvány tetőpontját. A termodinamika kérlelhetetlen törvényeit szem előtt tartva úgy döntök, nem lépem át a karantén kereteit, pedig legalább olyan égetően vágyok a társaságra, mint a CERN Alice nevű detektorában kallódó első, árva Higgs-bozon.

Önfegyelmet gyakorolva mérséklem az önző gének sürgető parancsát. Azon tűnődöm, hogy abban az ideális spirálgalaxisban sem mehet minden olyan könnyen. Apám szenzitív modulációkon átesett replikájával valószínűleg könnyen szót értek, tüzes temperamentuma takaréklángon ég, és szabad mozgását sem korlátozza itteni állapota. Ez már történelem, fiam, szokása mondani a legapróbb eseményre, például, ha legyengült markából kiesik egy tojás és szétplaccsan a konyhakövön. Entrópia, fater. Szomorú világunkban se a tér, sem az idő nem felcsavarható, mint a szőnyeg a Hungária nótában. Néha felváltva üvöltözünk a legbanálisabb történéseken. Szerencsére nem a pestis kopogtat az ajtón. Étellel, itallal, hővel és tartózkodó, brit jó modorral várjuk. Maszkot hordunk, ahogy illik. Kesztyűs kézzel bánunk a láthatatlan ellenséggel, ami már a pandémiát megelőző időkben befurakodott közénk. Ez már történelem. Közösen botladozunk az egyre magasabb entrópia felé, együtt tágulunk a térrel, elkotródunk innen, ezerrel hasítva a rendezetlenség, a kihűlés, a káosz és a dezintegráció állapotába, ahol talán kiszabadulunk a kozmikus karanténból. Nyilas jegyében született anyánk joviális szemekkel, a Tejút centrumában lévő Sagittarius A* mellől szemléli a suta attrakciót. Ha Carl Sagan helyett ő szerkesztette volna a Voyagerre feltolt aranykorongot, azon nem Bach lenne vagy a Beatles, hanem a nyolcmilliárd ember sorsát hűen magába olvasztó – egy pángalaktikus utazást igazán megérdemlő – Homolka-család.

A polcon kutakodva kezembe akad dédanyám vasárnapi imádságoskönyve. A patinás borító belsején egy menyegző emléke 1919-ből, és nagyanyám 1920-as születési ideje. Megdöbbent, hogy napra pontosan száz évre rá helyeztem nyugalomba anyu hamvait. Mondhatni, órára stimmel a dátum, annyi különbséggel, hogy a dédi újszülött csecsemője, sváb nagyi, akit szintén nem ismertem fizikai valójában, a bejegyzés alapján hajnali Halak volt, anyut viszont délután háromkor cipeltem haza a rákospalotai ravatalozóból egy patinásan csillogó, fekete, gumikerekes bevásárlóputtonyban. Nem vicc (ő is nevetett volna). Tehát száz évvel ezelőtt csak a dajka tévedhetett: kereken tizenkét órát. Nem nehéz összekeverni a hajnalt az alkonyattal, sőt, olykor átugrani egy teljes napszakot. Csak így jön ki – órákra lebontva – a fényév távolság, amit egy háromfokú generáció tagjai (sokszor teljesen ismeretlenül) egymás távlatába kulcsolódva megtesznek a párhuzamosokban összefutó sínpárok mentén. Nincs mese. A fekete nagyiroller percre pontosan érkezik. Egyszerre rémisztő és megnyugtató, hogy az imádságoskönyv hátuljára anyám egy Bíró-tollal odavéste a születésemet. Idegenül kéklik a nevem az évszázados, megbarnult mondatok mellett. Egyből kiszúrom, akad még bőven hely a lap alján. Challenge accepted, mondanám. Bátorságom anyu is értékelné, bár elképzelni se tudná vagy akarná, hogy sose látott unokája egy ócska, piaci járművön elkísér az utolsó utamra. (Egy dolog biztos, fiacskám. A 2099-es dátum előtt nem szeretném hallani a sekély sírhantod fölött harsogó Infirmary Bluest. Figyellek – előtte és közben is –, utána felőlem bármerre lézenghetsz.)

Vigasztaló feltételezés, hogy parallel replikáim talán erősen kopaszodnak, magasabb a koleszterinszintjük, és jó eséllyel késnek a sárga csekkek befizetésével is. Nem lehet minden tökéletes. Nincs garancia arra, hogy szerencsés replikám egy Rio de Janeiró-i strandon hajszolja a harmadik típusú találkozásokat egy pikáns maracuja-koktéllal a kezében. A Nagy Párhuzamosban ráadásul a végtelen felé konvergál egy olyan alternatív valóság lehetősége, amelyben a hidegháború utáni világrend korrupt egyensúlya már megbillent, és a globális patthelyzet feszült évtizedeit követően az egész sakktábla felborult, maga alá temetve a teljes szisztémát a sötét és világos mezőkön és összes figurán át a paraszttól a királyig. Nincsenek pengeélen táncoló rendszerek, vége a korszakos hanyatlásnak, körülírható zuhanásnak, mindenütt egy naptárak nélküli, posztapokaliptikus tél uralkodik. Egy mindenfajta infrastruktúrát nélkülöző, idiokratikus pöcegödör, aminek valamely pszeudo-Vörösmarty tollára illő, sivár zónájában ott ténfergek én is. Talán egy tíz kilométeres mélységben lévő, danteszk bugyorban vonaglok lenn az asztenoszféra határán, egy hetven Celsius-fokos bazaltszarkofág gyomrában, azzal töltve a forró hibernációt, hogy tagolatlan kínomban apró lávabaktériumokkal táplálkozom. Ez már nem vegetálás, hanem totális mineralizáció. Egy fokkal jobb a helyzet, ha mutánsként tengődöm, és képes vagyok némi biodiverzitást felmutatni. Mondjuk, hét szemem van, amiből hat teljesen vak, és három kőzetvájásra alkalmas szájszervem, amiből kettő kicsorbult vagy eldugult, végtagjaim helyén uszonyszerű, pikkelyes ásólábak rángatóznak, amelyekkel a föld halódó magjából kibuggyanó vulkanikus Manaszt habzsolom két pofára. Nem kellenek oda vírusok. Minden fenyegető, egyszerre statikus és ingatag. Az időnek nincs iránya. Egy viszkózus, izolációs masszában ragadva csak a petrifikálódó zsigerek görcsei tartanak ébren, ezen kívül minden egyéb felfoghatatlan. A lények közti kommunikáció kimerül a bazalttömb repedésein keresztül terjedő morgásban. Embertársi hő nem keletkezik. Maga az érzés ismeretlen. A szaporodás autogám jellegű, a megtermékenyítést a földkéreg rezonanciája aktiválja, amint az asztenoszférikus burokban hímnős jelleggel beindul az önkontamináció. Az önfertőzéssel létrejövő utód cuppogó ikrája egy különálló bazaltbuborékba teleportál a föld ide-oda cikázó mágneses polaritásától felajzva. Van fájdalom és szenvedés, de nincsen gyász. Emlékezet és együttérzés hírből se létezik. A repedések hajszálerezetét kitöltő, közös végnyelv variánsai a szolipszista jelenlét irdatlan terhét és a kosáremberi egzisztencia agóniáját visszhangozzák, amint egyikük másikuk öntudatra ébred pár Planck-másodperc erejéig, majd rögtön kihunynak, amint felszippantják őket a dezorganizált Valami közepén testtelenül felbukkanó, fajsúlyosabb öntudat-kürtők.

Próbálom élvezni a friss, éjjeli illatokat. Tavaszodik. Kint a kertben tombol a zöld. Emeleti szobám ablaka alatt a csenevész fenyő tizenöt méter magas monstrummá terebélyesedett. Kolosszális, akár a cigány nagybőgős lakkozott toronydaruja. Harminc éve nekifutásból át tudtam ugrani, de amint nőtt, csúcsa a lágyékomba fúródott. Tűlevelei közt számtalan gerlepár fészkel. Egy cudar univerzumban valószínűleg kivágtuk és eltüzeltük, hogy keletkezzen némi hő a posztpandémikus télben. Vagy el se vetettük a magját. Az utca néma és kihalt. A szomszéd vizslája hosszan vonít, mielőtt kaffogó állkapoccsal habzsolni kezdi esti jutalomfalatját. Az éles reccsenésekből ítélve maradék csirkecsontokat. Ha egy marha vaskos térdkalácsa volna, amit egy krematóriumban is nehéz porrá őrölni, jóval mélyebb és öblösebb roppanásokat hallanék, majd a mohó és keserves rágcsálás átváltana egy kiengesztelt lefetyelésbe, ahogy a szaftos ízületből kinyert, ragacsos enyv és szürkés velő beteríti az eb recés, fekete szájpadlását. Hetek óta nem jártam a belvárosban. Sóvárgok némi társaságra, egy eleven szervezet kontaktusára. De ebben a klausztrofóbiás világrendben, ahová csőstül áramlik a dráma és a lárma, a zaj és baj, és a privát tragédiák mellett globális álhírek terjednek, mint egy megfékezhetetlen vírus, ami felülfertőzi a tudatot, mégis csak közvetetten öl, egy darabig gátat kell szabni a rekreációs áramkimaradásnak. Nem maradunk fenn, nem maradunk le semmiről. Nem kell kapkodni, tömködni magunkba a Xanaxot a gázóra-leolvasó türelmetlen csöngetése előtt. Az eseményhorizont peremén minden elcsendesül, mint a lemezjátszóra feltett, sercegő korong szélén. Senki sem pörög, nincs állandó késésben vagy készenlétben. Kivéve a segítőket. Orvosokat, ápolókat. Ők a valódi interdimenzionális hírvivők, Angélák és Angéloszok, igazi staféták, akik a szürrealitás határátkelőjén ki- és bejárást biztosítanak azoknak, akik tényleg egy sötét univerzum alsó bugyrában rekedtek, és valóban meg kell küzdeniük minden korty levegőért. Bevillannak anyám utolsó szavai. Kérlek, kisfiam, nyisd ki az ablakot. Ugye nem akarsz kirepülni, viccelődtem. Karja már tónustalan volt, amint lefektettem. Ez így most jó, nagyon jó, fiacskám. Magára hagytam a lágy huzatban. Naiv voltam, hogy lesz holnap. Pár órával később jött a hívás. A komor épület B-szárnyán keresztül, a kardiológiai osztály nyitott ablakán át tényleg kirepült. Koltréniában ekkor belépett hozzám az öcsém, és közölte az örömhírt: anya felébredt, túlélte a műtétet. Kisírt szemekkel pislogtam itt is, ott is. Az erkély előtti szélcsendben meglebbent a függöny.

Nem vagyunk ásványi létre redukált kosáremberek az asztenoszféra mélyrétegeiben. Nem élünk áttörhetetlen lávabuborékban. Nem érzek irigységet és szánalmat a párhuzamos membránokon megrekedt alakmásaim felé. Minden a legjobban van ezen a legeslegjobb világon. Nem hagyom, hogy a karantén ördöge packázzon szolipszista humorommal. Hiába biztat, kapjam el inkább a vírust, mint Voltaire Kandidáját. Covid-ösztöndíjam jussa a szétszórt figyelem, kései optimizmus. Mire befejezném a mondatot, kifut a konyhában a lábas. Odarohanok a forráshoz, elzárom. Villával szurkálom a húst, megpuhult-e már. Mosolygok. Jobb sorsra érdemes doppelgängereim nem kapnak az ínyencfalatból. Bár nem kizárt, hogy a végtelenbe sorjázó párhuzamos világokban a puszta gondolattól előttük terem egy random csülök, amit jobb, ha gyorsan bekebeleznek, mielőtt mindnyájunkat felszippantana egy dimenziók közt cikázó, a Multiverzum megtisztításán fáradozó, kiéhezett Boltzmann-agy.

Tolvaj Zoltán (1978, Budapest)

Költő, író, műfordító. Első két kötete a Parnasszus Új Vizeken c. sorozatában jelent meg Orbán Ottó és Marno János fülszövegeivel  (A medve lépései, 2001; Törésteszt, 2007). César Aira Kísértetek c. regényének általa készített magyar fordítását a Magvető adta ki 2012-ben. 2010-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban, 2018-ban NKA szépirodalmi alkotói támogatásban részesült. Harmadik verseskötete a József Attila Kör gondozásában látott napvilágot (Fantomiker, JAK-füzetek #201, Prae, 2016). Jelenleg első novellaregényén dolgozik, amely Erdőkerülők címmel fog megjelenni.