Vida Gábor: Irodalom és szigetelés I. / A pesti tárca

Julia Svetlova felvétele

Öreg Zanót meglett férfi volt már, amikor pénztárcája lett. Mondta egyszer Rhéa Silbia, a gazdag nő egy zsebéből kikandikáló bankóra mutatva, hogy jé, neked egy rendes pénztárcád sincsen?! Amennyi pénzem van, ahhoz nem kell tárca, válaszolta önérzetesen, de halkan, némileg lesütött szemmel. Hogy aztán Rhéa Silbia vásárolt-e neki adandó alkalommal tárcát, vagy csak szerette volna, hogy ez megtörténjék, nem tudta felidézni. Olykor, nehéz napok éjszakáján vagy nehéz éjszakák reggelén arra riadt, hogy azt az ajándékba kapott tárcát elvesztette, pedig sokszor hangoztatta, ő nem szokott elveszíteni semmit, azaz olykor a hitét, de az más. Komoly férfinak természetesen komoly tárcája van, anakonda bőréből vagy szarvaséból. Pekari disznó, mint a jobbfajta kesztyű, pekaribőr utánzat, mint a kevésbé jó kesztyű. Kecske, zerge, muflon, mint a jóféle bőrdzseki. És bizonyára van olyan állat, amelyet kimondottan azért teremtett a jóisten, hogy a bőréből irigyelt és híres férfiaknak tárca készüljön, amire zsebesek fenik a fogukat, és miután kifosztották, egy távoli ország ócskapiacán bukkan fel, és lehet a hímzett vagy stencilezett monogram alapján találgatni a nevet, mert az ezüst és az arany vereteket valaki már lefeszegette. Egy ilyen, némileg kopott, de jó állapotban levő tárcája volt Zanótnak, és elképzelte, hogy az Ö.Z. monogram milyen szépen mutatna a barna bőrön, bronz volna ehhez a megfelelő fém. Monogram nem lett, nem tudott ekkora jelentőséget tulajdonítani magának. Annak az árva igazolványnak meg a pár bankónak, amit mindig gyorsan elköltött, nem igazán kellett a tárca.

Arra is pontosan emlékezett, hogy amikor legutóbb milliós világ volt – abban az évszázadban már harmadízben – az emberek kisebb vásárláshoz is szatyorban vitték a pénzt, ahogy a házalók is annyi diót kérnek a zománcos fazékért, amennyi belefér. Később a tárca mégis megtelt mindenféle kártyákkal meg igazolványokkal, nyugtákkal és fecnikkel, egész kis gyűjtemény lapult már a zsebében, volt köztük patikai hűségkártya, bukaresti metrójegy, könyvtári, levéltári belépő, személyi igazolvány, és hát a bankok… Egy alkalommal három különböző bank kártyáit hordta magánál, pénze továbbra sem igen volt, de már viszonylag ritkán ébredt arra, hogy nem emlékszik, mire ment el az éppen hiányzó összeg. Néha el is mondta, ő mindig tudja, mennyi pénze van, fölösleges számolni. A pénz nem boldogít, de a tartós pénzhiány keményen oda tud állni a boldogság felé vezető útra, átugrani, megkerülni bajos, olyan lesz idővel, mint egy unos-untalan kiújuló kátyú. A pénz valójában a semmi, erről meg volt győződve, de nem sikerült ezt szép érveléssel megmagyaráznia jórészt senkinek. Egy logikai játékkal példálózott, amit gyerekkorában kapott. Tizenöt, számokkal jelölt kis négyzetet lehetett tologatni egy keretben, mindig az egyetlen üres helyre valamelyiket, amíg a számsort kirakta. Ez az üres négyzet a pénz, mondta. Akik ismerték a játékot, néha bólogattak, akik nem ismerték, hitetlenkedve hallgatták, vagy várták a poént, ami késett. Méghogy a pénz a semmi, háborodott fel egy barátja, nem látod, hogy mindenki csak pénzt akar? De a pénz magában semmire nem jó, elmélkedett Zanót. Dehogynem, kontrázta Rhéa Silbia, meg sokan mások. Eljön majd az az idő, mikor pénzt fogunk enni, mert semmi egyéb nem lesz, idézett egy híres indián törzsfőnököt. Ezen mosolyogtak, de aztán futott mindenki a pénze után. Ő pedig tovább elmélkedett, hogy a fene egye meg, a pénz is akkor kellene fontos legyen, amikor van, nem pedig akkor, ha nincs. Ilyen a semmi, tette hozzá bölcs mosollyal, de azt is érezte, hogy nincs minden rendben ezzel az érveléssel.

Gazdag nőt akarok, mondta egyszer egy nőnek, akivel a lehető legszorosabb viszony fűzte össze, és aki váltig állította, hogy ő nem is gazdag, de Zanót nem engedett: gazdag vagy és kész! Nem volt erőszakos alkat, igazán makacs természetű sem, de tudta, hogy vannak dolgok, amelyekből nem szabad engedni. A nő legyen gazdag. Vásároltak egyszer lottószelvényt, és álmodoztak arról, hogy ha beüt a gazdagság, mi lesz majd? Veszünk például egy szigetet, mert tudott éppen egy eladó szigetet valahol az óceánban. A közepén húzunk egy vonalat, mondta lelkesen, a tied negyvenkilenc, az enyém ötvenegy százalék lesz, ha kedved van, átjöhetsz hozzám, de nem léphetsz rá a vonalra. Elveszel, kérdezte a nő, és Zanót morgott, hogy napersze, mindegyiknek ezen jár az esze, de csak annyit mondott, hogy természetesen, előbb viszont csinálj egy kis esőt. A nő értett az esőcsináláshoz, ezért néha rettenetes zivatarok csapkodták a szigetet. Házat kell építeni, gondolta Zanót, ahhoz is pénz kell, de még vonalat sem lehet ingyen húzni, igazán hatékony vonalat egész biztos nem. Így mulatták az időt. Sokat szeretkeztek, mert a szerelem ingyen van. A szex az utcán hever, mint újságíróknak a téma, de a szerelem az más, azt pénzért nem lehet, ahogy esőt sem. Végtelen felsorolásba kezdtek, hogy mi minden nincs pénzért, és mi mindent nem lehet pénzre váltani. Csinálj napsütést, mondta Zanót Rhéa Silbiának, és lett napsütés, ha nem is azonnal, idővel. Rengeteg lelki bajuk gyűlt fel az évek során, amíg egymást keresték, ezért sokat beszélgettek, néha veszekedtek is, bár utólag sosem tudták, min vesztek össze, a jó veszekedés ingyen van, mint a kibékülés.

Zanót gyerekkorában ismert egy öreg házaspárt, akik rengeteget dolgoztak, mint egy elavult népmesében. Semmire nem költöttek, gyerekük nem volt, keveset ettek, szakadt ruhában jártak, nem mentek vendégségbe, még templomba se, nem fogadtak senkit, azt sem lehetett tudni, mit csinálnak a pénzükkel. Volt a csűrben egy molyrágta, koszos, pókhálós kaszástarisznya, amit emberemlékezet óta nem használt senki. Aztán egy reggel jajveszékelésre ébredt a szomszédság, mert a tarisznya eltűnt, és nem került meg sosem. Abban tartották az életük során összekuporgatott pénzüket – mint kiderült. Na, most ezt úgy is el lehetne mesélni, mondta Zanót, hogy a férfi lelépett a tarisznyával, meg úgy is, hogy az asszony, mert így az egésznek semmi értelme. Így még csak annyit se mondtunk, hogy a pénz nem boldogít, mert ezek eleve boldogtalanok voltak. Ha viszont az egyik talpra állt és elindult, akkor minden jóra fordulhat még. Ha nem is minden, valami talán, tette hozzá Rhéa Silbia, mert ő volt a realista. Ezért érem be negyvenkilenc százalékkal, mondta egyszer. Melyikünk fog elindulni a tarisznyával, kérdezte, és Zanót kijavította, hogy a szigettel, szívem. Egy állítólagos nagynénikéje azt mondta volt a férjének: János, ha valamelyikünk előbb talál meghalni, én férjhez megyek Pestre.

Pest az igazi, mondogatta Zanót a boldog pestieknek Pesten egy este. Az éjszaka hosszú volt, a vörösbor sűrű. Ricsajozó európai hordák tartották megszállva a várost, fények, színek, szagok tépték darabokra az ősi, büszke, magyar valóságot, olyan volt, mint egy végeérhetetlen legénybúcsú. A Bruxilla nevű parázna tehetetlenül bőgött a kapukon kívül, tanúságául annak, hogy a pénz nem boldogít. Na, itt se lennék vőlegény, mondta Zanót, és elégedetten bámulta a hűvösvölgyi fákat, suhant alatta a pótbusz, mint egy villamos. Nem is akarok elbúcsúzni, gondolta, még szívesen maradnék. Korán reggel aztán hűvös volt és csend. Amikor a bűnös város mélyen aludt még, ám Budán reggeli misére harangoztak, elindult egy kis terepszemlére, hátha nincs is olyan messze az a sziget, amelynek az ötvenegy százaléka őt illeti. Egy kisvendéglő már nyitva állott, hogy a mise után megpihenni vágyó budaiak betérhessenek. A teraszról belátható az egész város, csodálatos volt, mint egy párába vesző szigettenger. És amint a pincér kihozta a kávét meg a gyűszűnyi konyakot, Zanótra lecsapott a rémület: úristen, a tárcám! Állj meg, Bruxilla, megállj, mondta komoran. A parázna fogait csikorgatva megállt. A tárca viszont ettől nem került elő. Mit nekem ti milliárdok, hitegető bájaiddal, csodállak, ámde nem szeretlek, szavalta rendületlenül, és jóleső érzés járta át, mert a pénze megvolt, azonnal megérezte a nadrágzsebében a pár gyűrött bankót. Annyira részeg mégse voltam.

Ami ezután következett, az utólag felért egy egész, bár némileg unalmas burleszk filmmel. Zanót telefonálni kezdett, először is Rhéa Silbiát hívta fel, hogy segítsen, az se baj, ha le kell mondani az ötvenegy százalékáról, mert így, kártyák és igazolványok nélkül mi lesz vele? A hazája konzuli hivatalán csak az automata válaszol, vasárnap van, meg minden. Később elindult egy hosszú, kellemetlen peregrinációra, végigjárta az éjszaka összes helyszínét, álmosan törölgető pincérektől, goromba kidobóemberektől, portásoktól próbálta megérdeklődni, hogy ilyen és ilyen tárcát nem leltek-e vajon? Pénz ugyan nem volt benne, csak hát az identitás, mert az a legfőbb kincs. Arra is gondolt, hogy Bruxillához még így, identitás nélkül is el lehetne menni, csak haza nem lehet, ama zordon, vadregényes, áldott szülőhazába. Pech van Pesten.

Délután lett, amire megszokta ezt az állapotot. Ha nem lehet, hát nem, ha nincs, akkor nincs, keresheted, ahogy akarod, meg ahogy bírod. A pénz megvan, ha nem is boldogít. Legalább ennyi. Üldögéltek Rhéa Silbiával egy lepusztult liget kivágásra ítélt fái alatt, arról beszélgettek, hogy a város elöljárói lelkük mélyén parasztok, akiknek a császár azt ígérte, akkora földjük lesz, amennyi erdőt kivágnak. Ettől egy kicsit elszomorodtak, de azért ettek, ittak derekasan, és arra gondoltak, hogy most szeretkezni kellene, mert az a legjobb. Mit fogunk csinálni a szigeten, kérdezte Rhéa Silbia. Hát szigetelünk, válaszolta Zanót, és a vállára vette hátizsákját, mert elfogyott a flekken és a sör, indultak volna tovább. Akkor látta meg Rhéa Silbia szemében a zöldet, nem villant, csak felizzott, tetszett neki ez a szín, sokszor elnézte, főleg esőcsinálás előtt, közben, vagy amikor szeretkeztek. Olyankor egészen türkizes lett, amilyen türkizt sehol másutt nem látni, talán egy szigettenger fölött ilyen az ég. Nincs ott a hátizsákodban a tárcád, kérdezte Rhéa Silbia, és Zanót azonnal tudta, hogy de, igen, pontosan ott van, abban a titkos zsebben, amit tegnap fedezett fel, oda rejtette, nehogy valahol kirántsa, esetleg benyúljon egy európai zsebmetsző vagy trójai faló. Olyan öröm lepte meg az egész lelkét az emléktől, hogy még az arcára is jutott belőle.

Sosem láttalak még ennyire örülni, mondta Rhéa Silbia.

Pedig neked szoktam, válaszolta Zanót, aztán csak magának tette hozzá, hogy: jó dolog ez a Budapest, de az még jobb, hogy haza tudok menni, amikor akarok.

Vida Gábor (1968, Kisjenő)

Déry Tibor-díjjal is elismert író, a Látó folyóirat főszerkesztője. Legutóbbi kötete az Egy dadogás története című regény (2017, Magvető). Portréja a www.vasarhely.ro oldalról való.