Forgács Péter: Irodalom és képzelet II. / Déli tizenkettő
Alagi Mihály felvétele
Képzeljünk el egy ötemeletes, körgangos bérházat valahol Budapesten, esetleg Lisszabonban, vagy akár Havannában, a lényeg, hogy áradjon belőle az az igazi körgangos bérházfíling. Augusztus van, a kánikula beszorult a falak közé. A belső udvarba szűrődő napfény különös árnyakat produkál. Azt is hihetnénk, hogy egy többszintes komphajón vagyunk. A tenger és az enyhe hullámzás hiánya még nem is lenne kizáró ok, de a macskakő és a közüle itt-ott kikandikáló gyom azért már gyanút ébreszthet: ez egy ház, nem hajó, az ott körben a folyosó korlátja, nem a fedélzeté, mögötte pedig lakások sorakoznak, nem kajütök.
Aztán képzeljük el az udvarba szorult csendet, amely nyomokban ugyan tartalmaz tompa neszeket, hiszen nyár van, kánikula, a nyitott ablakokon át kiszivárog néha ez-az, de attól ez még csend. Dél van, ebédidő, serceg az olaj, kanalak koccannak tányérokhoz, poharak fogakhoz, sípol a kotyogó. Az elvétve hallható beszéd csak halk morajlás, monoton hullámzása az értelmüket vesztett szavaknak, amelyek színtelenül szállingóznak az udvar légterében.
Talán még a szagok érdemelnek említést, úgyhogy képzeljük el a szagokat is, nem túl nehéz, hiszen dél van, ebédidő, így főttek és sültek illata elegyedik az udvar sarkában kushadó kuka bűzével, mivel augusztus van és kánikula, de akit nem hagy cserben a szimata, egy fura szagra is felfigyelhet, amely a háromperbé ablakából terjeng, és alattomos vegyi jelleget kölcsönöz a kavalkádnak.
S a végére maradtak a színek. Nem véletlenül, mivel nemigen vannak, így elképzelésükhöz élénk fantáziára van szükség. Egyértelműen a szürke dominál, vagy inkább a feketének és a fehérnek különböző árnyalatai. Napfény híján növény sincs, leszámítva a már említett gyomot, mint a túlélés extrém példáját. Valójában e maroknyi zöld az egyetlen ok, hogy színes fényképet készítsünk az udvarról.
Valamiféle hamiskás harmónia, vagy inkább labilis egyensúly uralja a házat. Feszülő idegek hálója tartja fenn a bizonytalan idillt. Minden lakó magára erőltetett nyugalommal várja a delet, s amikor megkondul a közeli templom harangja, görcsbe rándul a gyomruk, megáll kezükben a kanál, és akár megannyi éjszakai állat, fürkészni kezdik a riadt csendet. Tudják, mi következik.
Pontban déli tizenkettőkor kivágódik a háromperbé ajtaja, valaki kifut a gangra és beleordítja a belső udvar törékeny csöndjébe: „Cirkónium, Berillium!” Az augusztusi hőség miatt szélesre tárt ablakokban megjelennek a fehér atlétatrikók, és már dörög is a dühvel teli, de mégis felszabadult válasz: „Kussolj, Dodi! Dugulj el, gyagyás!” Dodi, teljes csúfnevén Vegyész Dodi, ezt általában egy torz vigyorral nyugtázza, kivillantva sárgás lófogait, majd elégedetten visszavonul. A lakók örömmel veszik tudomásul, hogy minden időben és rendben lezajlott, a ház újra életre kel, lehull róla a bénultság béklyója, a dolgok folynak tovább, mintha mi sem történt volna.
Azt rebesgetik, hogy Vegyész Dodinak még az egyetemen kattant át az agya, isten tudja, mitől. Állítólag nagykanállal ette a kémiát, szépreményű vegyészmérnökként végezhetett volna, ha nem viszi túlzásba a tanulást. Csakhogy túlzásba vitte, és a diploma helyett egy elmegyógyászati zárójelentéssel fejezte be a tanulmányait, amiből ötvenéves korára csak a Cirkónium, Berillium! maradt. Meg a házi kísérletezés, ami bizony vegyszerbűzzel jár. Három éve költözött a házba, azóta minden áldott nap pontban déli tizenkettőkor kifut a gangra, és elkurjantja magát, aztán bezárkózik, és kísérletezik tovább. Valójában egyik lakó sem tudja, Dodi mire készül, ezért számukra ez a déli csatakiáltás akár egy kontrollal is felér. Helyzetjelentés arról, hogy nincs baj, minden a régi.
De most, három éve először, az ajtó csukva marad. Kínos csend telepszik a házra. Egyre többen állnak értetlenül a gangon, gyanakodva fülelnek, türelmetlenül kémlelik a háromperbét. Dodi ablakából lilás füst gomolyog. Vajon miben sántikál? Csak nem robbantja rájuk ezt a csendes, szürke házat!
Kisebb pánik van kialakulóban a gangon, találgatások kapnak szárnyra, van, aki vehemensen érvel az azonnali behatolás mellett, mások még várnának vele, végül az egyik lakó kihívja a tűzoltókat. Alig telik el 6-7 perc és a főkapu felől szirénázás hangja hallatszik. Két védőruhás alak jelenik meg az udvarban, a lakók kezükkel mutogatva irányítják őket a háromperbé felé. Gyakorlott mozdulatokkal törik be a lakás ajtaját. Dodit a konyhaasztalnál ülve találják, kezében egy Életelixír-feliratú vegyszeres lombikot szorongat, párás tekintete az asztalra mered, ahol egy cipősdobozokból kialakított alkalmi ravatalon két macskatetem fekszik, az egyik szőre ezüstfehér akár a cirkónium, a másiké berilliumszürke. Gyertyák gyanánt kis fém tégelyek sorakoznak az asztal szélén, a bennük lassú lánggal égő anyag lila ködbe burkolja a helyiségét. Dodi könnyes szemmel fordul a két tűzoltó felé, és alig hallhatóan mormolja: „Elszámoltam magam”.
Forgács Péter (1963, Párkány)
Író, tanár, válogatott szintű levelezési sakkozó, keresztrejtvény-szerkesztő. 2013-ban elvégezte a Magyar Író Akadémia szépíró mesterkurzusát, majd Háy János és Turczi István írószemináriumait látogatta. 2014-ben megnyerte a Zeusz Papucsa irodalmi pályázatot, 2015-ben az Európa Könyvkiadó Nabokov és én pályázatát, 2016-ban ő kapta a Pegazus irodalmi pályázat védnöki különdíját, 2017-ben az Arany Opus Díjat. Az első Álljon meg egy novellára! pályázat döntőse, közönségdíjasa. 2018 végén megjelent Szuperhold c. novelláskötete és Fadrusz c. kiskamaszoknak szóló könyve. A Szuperhold 2019-ben a legjobb első prózakötet szerzőjének járó Margó-díj Top 10-es listájára került.