Gyurász Marianna versei
Lytovchenko Volodymyr felvétele
Nem szín
Valamit arról, hogy szikrákat lélegzem be,
de a tüdőm mégse porlad el, hanem izzik
vörösen a mellkasomban,
nem is vörösen,
csak erre a színre nincs szavunk,
ahogy a szentjánosbogarakra sem,
mert a biolumineszcencia nem szín,
a luciferin nem szín,
tudod, mire gondolok,
csak nem mondhatod ki,
én sem mondhatom ki,
hogy akként, ahogy gondolunk rá,
nem létezik,
tévesen színként határoztuk meg
a mindent beborító rovarok,
a mindent beborító szikrák,
az izzó és feszülő tüdőm
– mijét?
Ezt már sosem tudom befejezni
Sad smiley
Azt sem tudja, hogyan működik a tömegspektrometria –
szól a hang a szülőszobából,
és kénytelen vagyok egyetérteni,
hogy ez a magzat is készen áll a meghalásra.
A két füle alakra hajszálnyival tér el egymástól,
és a feje a testéhez képest aránytalanul nagy (az egyiké nagy, a másiké kicsi),
és mikor a hajszálaikat számolod össze,
egy pillanatra elveszted a fonalat,
elalszol pár évszázadra, és újra kell kezdened,
de addigra megritkulnak a fürtök,
és nem mersz újra belevágni –
mi lesz, ha az egyetlen különbség a kettő között a telő idő?
nem kéne aludnod, ébren lenned, aludnod megint,
csak az egyiket,
mindig csak az egyiket.
Egy nap kint a piacon
Hosszú, fáradalmas munkával gyűjthette össze
a rengeteg bodzatövet,
Sambucus nigra,
teli ládák,
eper púpos, levedző dombjai,
szamóca, fekete szeder,
Fragaria x anassa, Fragaria vesca, Rubus fruticosus,
akácvirággal túlcsorduló vödrök,
Robinia pseudoacacia,
homoktövis, élénk színű bogyók,
Hyppophäe rhamnoides,
a korhadt pulton, de a földön is nagy számmal,
gyümölcs és szirmok poros, mosatlan halmai
tűző nap alatt, vagy a ponyva félárnyékában,
ragacsos nedvek, számtalan rovar
búg hibátlanul kiszámított röppálya mentén
haladva ránduló fülek mellett, halva csattanó tenyerek alatt.
Piszkos gyerektalpak trappolnak és zsongják körül,
zajos, nemrég kikelt lárvák,
ahogy fekete tenyerébe, aminek árkait az utca pora tölti,
emel egy maroknyit a szederhalomból,
végignéz a derekáig sem érő csoportosuláson
véreres, üregébe süppedő szemével,
és a tenyerében tartott sötétlila, csoportos termések
héja elfakad, leve kicsordul a sejtekből, lassan indul lefelé
vékony, egyenetlenül barna csuklóján,
és közben sűrűsödik, édes, antociánoktól sötét sziruppá.
Az azelőtt kerek, érett fejek mind halottak: szétomlott szövetek.
Csak egy belégzés erejére hallgat el a gyereksereg,
nem is hallgat: zajosan, sípolón szívja be a levegőt.
Nem ehhez szoktak, anyjuk vagy a nénikéjük nem így készíti az eladásra szánt,
színes szörpöket, azok izzadnak, kavarnak és panaszkodnak a fel-felcsapó
forróságra, amire néha akkor is,
mikor semmit nem főznek épp,
hosszú, barna hajuk felkötve vagy kendő alatt.
De a ráncos, korhadt fatörzs alkatú kofának a homloka sem fényesedik ki,
szikkadt, fogatlan szájjal nevet rájuk, mint a varjú, boldogan, attól,
hogy a szavuk is eláll, nem sokszor maradnak meg így egy helyben.
Ezután felnyalja tenyeréből az egykori gyümölcsöket,
lassan visszahúzódva pultja mögé, a félárnyékba,
és ragadó tenyérrel hessenti el a még ott téblábolókat.
Azok elszaladnak, sugdolózva.
Remélik, hogy anyjuk, mint minden rejtélyre, erre is
tudja a választ.
Alkonyatkor összecsomagolja az el nem adott fürtöket, halmokat,
óvatosan, hogy ne érjen friss gyümölcshöz göcsörtös ujjával,
mindig csak a kendővel.
Becsomózza a kendőket,
és vállára vetett ágon egyensúlyozza a viskója felé,
hajlott háttal,
az arca színe is mint az alkonyat, és mikor belép a viskóba,
a viskó egy kripta, a viskó a túlvilág,
és ő halott, nem is halott,
maga a halál.
Gyurász Marianna (1991, Révkomárom)
Költő, író, molekuláris biológus.