Ličko Péter kritikája

Alagi Mihály felvétele

Appendix Faragó Béla – Forgács Miklós – Czajlik József: Ma már nem mész sehová
című darabjának zenéjéhez

Bevallom őszintén, mindezidáig nem ismertem a címben említett darab zeneszerzőjének, Faragó Bélának a munkásságát, annak ellenére, hogy annak idején zeneakadémiai tanulmányaim alatt folyamatos szakmai-baráti kapcsolatban voltam többek között Sári Lászlóval, Vidovszky Lászlóval, Jeney Zoltánnal, Eötvös Péterrel, Szokolai Sándorral és másokkal (habár nem zeneszerzést végeztem, azzal sokkal később kezdtem foglalkozni, hanem zongorát Kadosa Pálnál, s főleg Kurtág György tanár úrnál). 1972 után elszakadtam a pesti köröktől, az akkori Csehszlovákiában a magamfajta értelmiségi belső emigrációba kényszerült. 1972–1986 között főként zenetudománnyal foglalkoztam, később viszont egyre inkább zeneszerzéssel – s ez a másik oka az izolációmnak (amely a mai napig is tart, mivel alkotómunkámat szinte az őrület határán lévő intenzitással, s csakis arra figyelve végzem). Ahhoz, hogy véleményt írjak a Ma már nem mész sehová zenéjéről, azonnal elkezdtem Faragó Béla zenéjét tanulmányozni – hallgatni a műveit. Habár eleinte félrevezető benyomásként úgy tűnt, hogy Faragó egész más utakon halad, mint én – de fokozatosan rádöbbentem, hogy ez egyáltalán nem így van, sőt! Bevallom, hogy az úgynevezett repetitív zene nem egészen a szívügyem (jómagam csak elvétve alkalmazom) – ennek ellenére azt kell mondanom, Faragó Béla quasi „repetitív” elemei nagyon eredetiek, változatosak, egyéniek, izgalmasak. Ez különösen az Új táncrend-ciklusban érezhető, Egy pohár víz című egyfelvonásos operájában, Az én faliújságom című kompozíciójában, s még sok egyéb művében, mivel rengeteg különféle hatást foglal szerves egységbe, szintézisbe a látszólagos repetitív zenei folyamatban. Ezek után kezdtem hallgatni-nézni a Ma már nem mész sehová opera-operett-oratórium felvételét. E művében – az egyfelvonásos operájához hasonlóan – elválaszthatatlan, egyéni stílusban ötvözi az úgynevezett „repetitív” (minimalista) zenei nyelvezetet az úgynevezett „neo” irányzatokkal, főleg a neoromantikus eszköztárral – s mindez szerves egységgé áll össze. Meg kell jegyeznem, hogy a „romantikus” 19. századra utaló, de mindvégig sajátos „faragói” módon alkalmazott, erősen melodikus-érzelmes zenei anyag engem leginkább talán Schubert – átértelmezett – zenestílusára emlékeztet. Nagyon valószínűnek tartom, hogy ez a hagyományos értelemben is igen „melodikusnak” minősíthető nyelvezet a zeneileg nem képzett, nem művelt hallgató-néző számára is nagyon élvezetesnek minősíthető. De élvezetes az olyan „túlságosan vájtfülű”, „túl tájékozott” hallgató számára is – mint amilyen jómagam vagyok (aki újabban szinte csak a saját zenéjével foglalkozik) –, üresjáratok nélkül, végig élvezetes volt! Különösen kellemes meglepetés ért az operettrészben. Szerintem ez egyáltalán nem szabványoperett, nagyon szervesen folytatja az első részben alkalmazott zenei nyelvezetet – a repetitív neoromantikus „schubertes” jelleg itt is folytatódik. Ez a tétel túl komoly ahhoz, hogy csupán operettnek minősítsük. (A kiváló zárókeringő pedig leginkább Richard Strauss A rózsalovagját asszociálta.) Vagyis – legalábbis én – nem éreztem semmiféle törést az opera és operett között. Az operettjelleg leginkább nagyon intelligens stilisztikai asszociációk által érvényesült. Hasonlóan folytatódott a szerves, egységes nyelvezet a harmadik, oratórikus tételben. A három tétel, felvonás között – szerintem – csakis külső stiláris zsánerkülönbségek vannak, amelyek főként a színpadi rendezésben voltak tetten érhetők, a zenében csak stílusjátékokban nyilvánultak meg: most úgy komponálok, mintha most éppen operát írnék, most pedig mintha éppen operettet, s végül oratóriumot. A fentebb leírtakat – legalábbis én – pozitívnak minősítem, persze akadhat, aki ebben negatív jelleget fedez föl. Az egész mű, s főként az operett-tétel mintha idézőjelbe lenne téve (hasonlóan a záró oratóriumhoz), ebből a szempontból egy kissé Sztravinszkij jut eszünkbe, aki sok mindent– a középső korszakában bizonyos értelemben magát a zenét is – mintha idézőjelbe tenné. Kurtág tanár úr egyszer azt mondta, hogy „igen, Sztravinszkij valóban idézőjelbe teszi a zenét, és mégsem”. Talán ez vonatkozhatna Faragó Béla zenéjére is: nagyszerű zenemű, amely mintha idézőjelbe tenné az itt felhasznált zenei anyagokat – de mégsem teszi ezt. Különösen kiemelendő az előadó gárda – a szólóénekesek és a kórus – teljesítménye, valamint Lovas Gabriella és Jakab Zoltán sziszifuszi, óriási korrepetitori munkája. Az elhangzott teljesítményt még a profi operaházak is büszkén vállalhatnák.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/7-8-as lapszámában.

Ličko Péter  (1946, Rimaszombat)

Zongora szakos művésztanár, zeneszerző, zenetanár.