Dominika Madro regényrészlete (Pénzes Tímea fordítása)

Natasha Barova felvétele

Szentély

Tamarkának kicsi a feje. Lehetséges, hogy ennyire kicsi? Hogy úgy tartom egy tenyérben, mint egy kásás tálkát? Tamarka nem hosszabb Uľa főzőkanalánál, amit én faragtam neki. Nem szerelemből, hanem csak ajándékba. Ajándékba. Első asszonyom, Rodana többet kapott tőlem. Lucfenyőből készült fésűt, tizenkét kis foggal. Tiszta haját szerelemből rejtettem főkötőbe. Szerelemfőkötőbe rejtettem. Uľa feltűnően hangosan veszi és fújja a levegőt. Mivel csak a saját kezem nézem, amelyben Tamarka fekszik. Az én Tamarkám. Valahol az én vérem csörgedezik benne, az én jó gondolataim, az én életkedvem. Uľát egyáltalán nem választották el a szoba maradék részétől lecsüngő lepedővel. Nálunk a szülőanyának kijárt a nyugalom, a család többi tagjának pedig a védelem. Így éljünk mellette? – mordulok Bertára, a bábára. Egyek vagytok. Most te is olyan vagy, mint ő, nedves és hangtalan – körmével összecsippenti a fülem, szinte kilyukasztja, és Uľa felé fordít. Uľa egyre elviselhetetlenebbül veszi a levegőt. Ránézek, pontosan olyan, amilyennek tehát nekem is lennem kéne – kimerült, boldog, hároméletnyi öröm várásában. A tekintetével hívogat. Gyümölcsöm anyja. Mindkettőnket a karjába vár. Megcsókolom lányom sima homlokát. Anya vár. Berta hirtelen kitépi a kezemből – mint egy anyafarkas –, azonban a fogai közt engem tart, Tamarkát pedig Uľa mellére veti. Már minden együtt van, ami az enyém. A lányom, a vérem, a jó gondolataim, az életkedvem és a feleségem. Aki az ajkaival szólongat. Berta bosszúsan veszít mellette a súlyából, legszívesebben odaszögezne Uľához, úgy szereti az elsőgyerekes anyákat, mint a kóbor farkaskölykök, tűzön járna értük, szilánkokon. Odamegyek Uľához, megsimítom csupasz karját, rendes nő, sokáig akar élni, szeretni. Ott állok felette, és a gyermekét Rodanának adnám. Öleld át – küldöm hangomat a távolba, a tiéd, kínáld neki a melled, téged kóstol meg, téged éget a sírásával, neked feszíti íjként a szívét. Uľa, ajánld fel a gyermeket első asszonyomnak, a legizzóbb fának, a mitikus miavai hársnak. Megvagy! Berta állon ragad. Örömét leli a fülemen kibuggyanó kis vércseppekben, és örömest előidézne ilyeneket a nyakamon is. Felmordulok. Ő is: Itt a tested és a lelked, az új nemzedék. Ezért a házért, ha kell, kezed sebzed és kiégeted szemed. Ezért a kettőért.
Uľa kérlelve emeli fel a fejét. Tamarka megnyugszik. Berta átlépi a vödröt, amibe öszszegyűjtötte az összes vért Tamarka után – az összes rongyot, meg azt a méhlepényt. Mosd el éjfél után, ezt meg kapard el a küszöb alá. Elmegy. Két hosszú összevérzett rongy.

Nehéz szülés. Rodana azt mondaná – egészséges gyerek. Nagyon egészséges újszülött. Többnyire élettel teli új életet jövendölt nekem. Olyankor volt Rodana a legteljesebb. Egyszer. Amikor vasárnap kifelé jöttünk a templomból, Rodana nem várta meg, amíg kiér, míg mindenki kitolakszik, hanem magával ráncigált. Mint egy szófogadatlan gyermek. Engedtem volna, hogy bármibe belerángasson. Már reggel óta szórakozottan járt-kelt a házban, a kis fésű legalább négyszer kiesett a kezéből, nem a haját, hanem az arcát kaparászta vele, tízszer is elém állt, mély levegőt vett, és aztán csöndben maradt. A templomban teljesen más szavakat énekelt: Istennek dicsőség helyett embernek segíts, ég! És nem térdepelt le, amikor kellett. Csak később, a falun túl értettem meg. A fiadat várom – kiabálta. Úgy kiabálta, mint Mária Magdolna a kertésszel való találkozáskor. Erős tekintete volt, a sziklán is keresztülhatolt volna. És egyszeriben kettőnek való öle. Abban a pillanatban tényleg hárman álltunk ott. Abban a pillanatban ez nem káprázat volt. Matejt várjuk – lehelte lelkével. Azóta – hogy gyönyörű fiunk szülessen – Rodana nem nézett sem állatokra, sem a nővéreire, csak szép és jó emberekre. Nap mint nap felhajtotta alsószoknyáját, két kezével átkutatta a hasát, rám pillantott, majd a bölcsőre, amit vettem. A berezói vásárban. A gyermekünknek készült. Belehelyezte a kezét. Meleg és jó, mint a szíved. Apró ujjait beárnyékoltam az enyéimmel. Egy emberként fogunk benne álmodni. De három hónap elteltével Rodana nem gyarapodott a szíve alatt, már csak a bölcsőt nézte, a bölcső kihűlőfélben volt, összetörődött benne az álom – a két tenyér után negyven érintetlen hely maradt, a bölcső nem is ringatott, és már haldoklott. Višniačka, a bába hazatért, csak az első négy hónapot engedte kettesben lennünk (hol töltötte az éjszakáit és segített-e távoli gyerekek világrajövetelében, nem érdekelt és ma sem érdekel), észrevette a bölcsőt és megérintette Rodanát. Elment, ugye? Nem hordod már a szíved alatt a fiad. A fává lett Rodanában megreccsentek a könnyek, amelyek valahol a szíve környékén kövesedtek meg, remélte, hogy ő maga sosem lel ott rájuk, hogy maguktól pusztulnak el, ebbe a hitbe ringatta magát. De megreccsentek, és mindünknek feltárultak, kemények voltak, és felsebezték kék szemét. A megfelelő alkalomra vártak. Az enyéim megfeketedtek. Višniačka hosszú könnyei pedig mindenhova elértek.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/10-es számában

Dominika Madro (1990, Miava)

Író. Pozsonyban, a Comenius Egyetemen tanult szlovák nyelvet és irodalmat. Első regénye Svätyne (Szentély) címen jelent meg 2019-ben.

Pénzes Tímea (1976, Érsekújvár)

Író, költő, műfordító.