Ráismerni a romológiára – Beszélgetés Dr. Beck Zoltánnal

Halász Nóra/Magyar Hang felvétele

 

„Nem lehet olyat művelni, amiben nem kockáztatod az egyéni egzisztenciádat.” – mondja Dr. Beck Zoltán, és ezt a tudományos munkára éppúgy érti, mint a rockzenére. A 30Y zenekar alapítója, dalszerző-énekese romológusként végez kutatásokat, a tárgykörrel kapcsolatos írásai idén jelentek meg a Napvilág Kiadónál. A Pécsi Tudományegyetem adjunktusával A megszólalás üres helye – Romológiáról és más dolgokról című tanulmánykötetéről beszélgettünk.

 

Romológia vagy ciganológia? A kötet alcíme szerint az előbbi.

Amikor a 19. század végén, 1888-ban létrejött a The Gypsy Lore Society, akkor a „cigánykutatások” fogalom terjedt el, német nyelvterületen is. A magyar nyelv a ciganológia, ciganisztika fogalmakat is használta, később aztán a romológiát intézményesítette. Ez egy tulajdonképpen nem-létező magyarítás, a „Romology” ugyanis alig értelmezhető angol nyelven, hiszen mára a Roma vagy Romani Studies van forgalomban. Engem korábban kevésbé érdekelt, hogy milyen nevekkel illetünk egy diskurzust. Csak abból a szempontból foglalkoztatott, hogy miket ismerünk fel a tudománytörténetben szükséges és elégséges feltételeknek ahhoz, hogy egy diskurzust tudományos diskurzusnak nevezzünk. Így kezdett el izgatni a névadás – és vele az, hogy mi is az a diskurzus, amit elnevezünk.

A névadás processzusa megtörtént, létrejött a romológia, a Romani Studies, de igazság szerint én inkább arra voltam kíváncsi, hogy ez a kritikai diskurzus hogyan illeszkedik a kultúratudományi térbe, egyáltalán mik azok a tematikus egységek, amikkel foglalkozik, és ezt a foglalkozást milyen nézőpontokból teszi. Mert úgy tűnik, hogy az a szövegkorpusz, amelyet ezzel a névvel illetünk, voltaképpen „kicsúszik” alóla.

Felveted a kötetben, hogy például valami értékelve van cigány irodalomként, de nincs értékelve irodalomként. Így érted azt, hogy „kicsúszik”?

Így is értem, de úgy is, hogy amikor erről a diszkurzív térről elkezdenek gondolkodni, akkor gyakorlatilag egy olyan romológiát vázolnak, ami nem más, mint a cigányokról szóló elbeszélések gyűjteménye. A romákról, cigányokról szóló Ki mit tud? viszont nem hiszem, hogy romológia volna.

Ez kevés?

Pontatlan és hamis. Ha ezt a teret képzeljük el, akkor gyűjteményként tekintünk a romológiára. Egy könyvtárban van egy polc, amire fölrakosgatunk könyveket, amik cigányokról szólnak, és rámutatunk, nézd, ezek cigányokról szólnak. De ez még nem tudományos diskurzus, csak egy így vagy úgy elképzelt gyűjtemény, lajstrom.

A lexikalitás része a tudományos diskurzusnak.

Igen, viszont ahogy te is mondtad, szükséges, de nem elégséges feltétel. Egy tematikus szervezőerőnk van, ez kijelöli ugyan a szövegek helyét, de annyira, hogy azok ettől a kijelöléstől nem tudnak semerre mozdulni. A könyvben az orientalizmust hozom erre példának. Az orientalista gyakorlat létrehozott egyfajta gyűjteményt, amelyben valamit mondtak a keletről, a keleti emberekről. Erősen leegyszerűsítve az történt, hogy jött egy fickó, Edward Said, és azt mondta, hogy amit eddig tudományos szövegnek gondoltatok, azt elemzés tárgyává teszem. Így ezek a szövegek nem korpuszalkotók, hanem az új korpuszalkotó szövegek elemzési tárgyai.

Ezért is írsz kritikusan a kronológiai rendekről, a listákról. Jó példák erre a Csengey Dénes írásait elemző szövegeid. Az a véleményed, hogy „az idő elnyelte” őket. Nem romológia-történetet írtál, de mégis adsz egyfajta válogatást.

Igen. El tudom képzelni, hogy van egy tudománytörténeti pillanat, amikor a diskurzusra ráismerünk, és azt mondjuk: nézd, ez van.

Említed ezt a filozófiával kapcsolatban a könyvben.

Ahogy a szociológiával vagy a pszichoanalízissel kapcsolatban is. Ezek születése már időben távol van tőlünk, egy bizonyos legitimációs utat végigjárnak a diszciplínák mind: nem öröktől fogva léteznek. A romológia esetében ott tartunk, hogy van tétje arról beszélni, hogy tudomány-e, és ha az, akkor miről szól. Kétségtelen, hogy a könyvem ezt a kérdést járja körül: nem leíró monográfiaként, hanem inkább problémaközpontú, monografikus igényű esszésorozatként.

Húsz éve jelent Forray R. Katalin szerkesztésében a Romológia-Ciganológia című gyűjteményes kötet, ebben te is szerepelsz szerzőként. Most, évtizedek elteltével azt írod, hogy akkor kihagytál fontos szempontokat. Nem ad felmentést az akkori hiányosság alól, hogy rendszerező igényű monográfiánál nem tudsz olyat rendszerezni, ami nincs még meg? Illetve lehet, hogy ennyi év kellett, ennyi változás, hogy eljöjjön az ideje?

Annak a tanulmánykötetnek kiemelt szerepe volt abban, hogy ma egyáltalán erről a diskurzustérről beszélgetni tudunk Magyarországon, és ezt a tudománytörténeti jelentőséget semmiképpen nem vitatom. Ugyanakkor az önmagamra való kritikai rákérdezésnek most jött el az ideje. Elértem a vázlataimban, a tanulmányaimban, a gondolkodásomban és ismereteimben oda, hogy azt képzeltem, tudok valamilyen módon fogalmazni erről a témáról, a romológiáról, illetve az ezzel kapcsolatos kétségeimről is.

Téged idézlek: „a kétely is állítás”.

Kellett idő és bátorság, hogy összegezzem, ameddig eljutottam. Néha elégnek érzem, néha kevésnek. Ráadásul a romológia diskurzusával elméleti szempontból kevesen foglalkozunk. Ebben inkább érdemes figyelni a kulturális antropológusok, irodalmárok, kritikai kultúrakutatók stb. írásaira, gondolataira. Szűkebben értve azért vannak nagyszerű hazai szerzők, akiktől sokat tanultam – a könyvem irodalomjegyzéke erről tanúskodik.

Az irodalmi és képzőművészeti témájú szövegek mellől akár hiányolhatnánk is például a filmeket.

Ha filmen keresztül látok megragadhatónak valamit, bizonnyal filmet elemzek – de átfogó, leíró akarattal sem az irodalommal, sem a képzőművészettel nem foglalkoztam. Inkább egy-egy, a diskurzus egészére vonatkozó problémahely elemzésére irányították a figyelmemet: például a tér problematikájára, a narratív identitás kérdéseire, a reprezentációs tendenciákra, a nyilvánossághoz való hozzáférés kérdéseire, és sorolhatnám.

Nyilván meghatároz az irodalomtudósi szereped, akár akkor, amikor a szövegek fontosságát hangsúlyozod, akár akkor, amikor a „szoros olvasást” mondod fontosnak.

Mindig elemzésből, ahogy te fogalmazol, szoros olvasásból indulok. Amelyben az is benne van, hogy sok primer szöveget használok, számolva azzal a kockázattal, hogy akaratlanul is kánonalkotó vagyok. Hiszen létrejön egy lista: szövegek, alkotók, amelyek bekerülnek az elemzések közé, míg mások nem. Az irodalmi szövegek javát éppen ezért a szerkesztés közben eldobáltam, csak néhány elemzést hagytam meg – olyanokat, amelyeket így vagy úgy, de kardinálisnak éreztem.

És sikerült, egyáltalán sikerülhet elkerülni azt, hogy kánont hozz létre? Hiszen mindenképpen valamiféle kánon lesz az, ami létrejön, a te kánonod, Beck Zoltán romológus kánonja.

Nem tudom, de nyilvánvalóvá akartam tenni, hogy a kánonalkotástól a lehető legmesszebb el akarok lépni. Ezért is használtam Csengey Dénes két nagyesszéjét, azaz az ő kánonalkotásához rendeltem inkább kritikai megjegyzéseket. Ennek a lemondásnak egyébként is ára van: ki kellett hagynom amúgy a számomra különösen fontos szerzőt, például Holdosi Józsefet. Balogh Attilát nem a költészete felől néztem, hanem az általa szerkesztett Cigányfúró című irodalmi folyóirat irányából. Rafi Lajossal, Bogdán Józseffel pedig részletesebben foglalkozom, miközben ők ennek az elképzelt cigány irodalmi kánonnak inkább a perifériáján lehetnek. Akárhogy is, a cigány irodalom intézményi kánonjának kikezdése, destabilizálása termékenyebb hozzáférést tesz lehetővé a szövegekhez.

Ezért és így tartozik ide például Kertész Imre Sorstalanság című regénye is akár?

Abszolút. És ha már ez szóba került: otthon hegyekben állnak a cetlijeim, melyekre a kortárs magyar prózában és lírában a cigány lexéma előfordulásait gyűjtöm. Tompa Andreától Szöllősi Mátyáson, Grecsón, Háy Jánoson át Krasznahorkaiig, és Esterházynál és Darvasinál, vagy épp Jászberényi Sándornál nagyon sok helyen találok számomra érdekeset ebből a szempontból. Egyébként ugyanilyen gyűjteményem van az angol popkultúrából is, a legrégebbi anyag 1966-os, és 2009-ig, konkrétan Shakiráig jutottam. Egyelőre jó játék, majd kiderül, hogy ebből később csinálok-e rendszerezetten valamit.

Dicsérted Csengeyt, de ő is egy gádzsó, aki tisztességesen, érzékenyen, mindazonáltal kívülről olvas és beszél. Mennyire fontos, hogy ki fogalmaz, ki beszél? A költő Balla Zsófia a Széchenyi Művészeti Akadémián a székfoglaló beszédében mondja azt, hogy a jobb női irodalom műveléséhez nem nőbbnek kell lenni, hanem jobb írónak.

Képzeld el, ha ezt egy férfi irodalmár mondja! Fontos, megkerülhetetlen, hogy ki és honnan beszél. Az a „benne állás”, ahonnan beszélsz, legyen ez akár szépírói, akár tudósi, az a közösségi pozíció – még ha az konstrukció is – befolyásolja a megszólalás hitelességét, a hatókörét és a határait is. Van olyan, hogy a megszólalásban nem tudsz, nem lehet tovább nyújtózni, mert a mondataidnak a tudományos igazságát a mondataid következményei éppenséggel átírják. Csengey Dénes például el tudta kerülni ennek a joviális odahajlásnak a felsőbbségét, ez jelentős érdeme.

De hadd hozzak egy konkrét példát arra, mit is jelent ez a legitim megszólalás a tudományban. Orsós János a 19. századi roma nemzetépítési akarat irodalmi aspektusaival foglalkozik. Jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem doktorandusza, még pécsi hallgató korában nyert OTDK-t, kapott Pro Scientia Aranyérmet a Magyar Tudományos Akadémián, Milbacher Róberttel közösen voltunk a témavezetői. Ültünk Jánossal egymás mellett az OTDK-szekció eredményhirdetésekor, és az elnök azt mondja: a szekció történetében először az első díjat egy BA-s [béás] nyerte, mire János odasúgta: és a történelemben először egy „beás”. Következésképpen a kutató nem léphet el az elől, hogy miféle módon kerül viszonyba saját kutatási tárgyával, miképpen értelmeződik saját szövege – éppen az ő kimondása által. A tudósnak is van árnyéka, amely rávetül a szövegére, ha akarja, ha nem, és ostobaság, egyébként tudománytalanság is nem foglalkozni ezzel. Mellesleg ha már Jánosnál tartunk, remélem, hamarosan megjelenik a disszertációja, amelytől igen sok izgalmas, felforgató gondolatot remélek.

Épp ez a kérdés merült fel bennem, hogy mi van akkor, ha sokat fáradoztok, de nem te vagy ti szülitek meg majd például a legpontosabb definíciót a saját tudományotokra.

Inkább vitát akarok nyitni, folytonos diszkussziót, és nem lekerekíteni a létezőket. Ha vannak olyan cölöpök, amiket leverünk, akkor azt nem a magunk hiúsága vagy büszkesége kedvéért tesszük, hanem éppen azért, mert hisszük, hogy azok mutatnak valamit mások számára, akiknek meg az a dolga, hogy elmozdítsák, felülírják, újragondolják az általam gondoltakat – ahogyan én is teszem. Ha a könyvem kritikai sodorba kerül, és mondjuk két-három évtized múlva inkább tudománytörténeti dokumentumként kezelik majd, akkor valószínűleg volt kritikai, diszkurzív folyamatosság. Ha nem, akkor egy nem-létező diskurzusban vettem részt, hangosan beszéltem egymagamban egy üres szobában.

 

 

Nagygéci Kovács József (1977, Sátoraljaújhely)

Kritikus, a Pannon Tükör szerkesztője. Erdőkertesen él. Portréját Bertalan Johanna készítette.