Toroczkay András versei

Kerosin felvétele

Ty

Tyukodi pajtás. Kuruc kesergő.
Nem tudom. Tyukodi, csak a név maradt meg.
Nem bandázott Éliásékkal? Éliás Jani
verekedős volt. Például engem is megvert egyszer
fociedzés után, miután sípcsonton talpalta
Ramos Pisti barátomat, aki sokkal jobb volt náluk,
és aki végül focista lett a másodosztályban. Én meg
féltettem a lábam, és azt hittem,
büntetlenül visszapasszolhatom nekik,
a kurvaanyádat. Hát nem.
Féltem tőlük. Panni. Éliás Jani. Többen voltak ennél.
Panni volt a főnök, úgy nézett ki, mintha
a 15 éves Arnold Schwarzenegger nevetőgázon élne.
Tyukodi. Apát kérdezem, azt mondja,
ismeri, nős, két gyereke van, rendes srác, vállalkozó.
Semmi köze nem volt Éliásékhoz. Rendes.
Habár talán amazok is rendes felnőttek lettek.
Tyukodi anya legkedvesebb osztályába járt.
Akiktől azt a nagy bőrkötéses naptárat kapta.
Akikkel focizni is kimentünk a felüljáró melletti réthez,
anya vezetésével. Rémlik, hogy anya is focizott.
De én biztosan. Szerintem még süteményt is sütött nekik.
Vagy ezt csak odaképzelem.
A naptárat kirakta a nappali falára. Akkor már beteg volt.
Mind aláírták, az összes tanítványa.
Nem válogatott osztály, mint amibe mondjuk én jártam.
Sok közülük szegény. Látszik a szegényeken.
Mi akkor gazdagok voltunk. Újságokat járattunk, például.
Én szegénynek éreztem magunkat. Talán tényleg azok voltunk.
Anya jobban szerette a szegényeket. Egyébként apa is.
De nem voltunk szegények. Mihez képest, persze.
Tyukodi. Meg kell néznem a névsort, köztük van-e egyáltalán.
Apa nem engedi kidobni a naptárat. Pedig azt mondja,
mindent ki kell dobni. Csak például ne a naptárat,
és ne azt a magnót, amivel felvették az első szavainkat.
Habár a szalagok már rég nincsenek meg.

Ő

Nem tudom, melyik táborban történt.
Nem emlékszem semmire, csak
hogy nem biztos, hogy nekem van igazam,
de miért ne mondhatnának igazat a Török fiúk.
Azóta sem csináltam ilyet.
Nem emlékszem, miért,
hogy mit mondtak a Törökök.
Lehet, nem is ez volt a nevük. Vörös fiúk.
Egy vörös testvérpár, kerek fejűek.
Nagydarab fiúk, pár évvel idősebbek.
Ők voltak a barátaim abban a táborban,
ki tudja, miért. Kiválasztottak.
A patak partján,
csendespihenőben mi hárman,
velünk szemben a szemüveges kis krapek.
Talán valamit mondott a Törökök halott anyjáról.
De ezt valószínűleg csak szeretném.
Akkor érteném.
És ha mondott is, mi van akkor, akkor mi van.
Ahogy azt is szeretném, ha nem ütötte volna meg
az idősebb Török. És én nem néztem volna végig.
Mondtam volna valamit, hogy ne bántsátok, menjünk.
Talán mondtam. De valószínűbb, hogy nem.
Valahogy mindannyiunknak fel kell nőnie.
De a patakhoz kötöz egy emlék.

Dz2

Szétesett darabjaira, mint minden, ez is,
amit nagy nehezen összeraktunk,
A daraboknak semmi értelme külön-külön.
Hiányos puzzle, feldarabolt állat,
az a szép F-15-ös a bombáival, amit a földhöz csaptam,
egyik osztálytársam kiskutyáit zacskóban,
mérgemben, csak mert nem figyeltek rám.
Vagy az a böhöm nagy Boeing 787-es Dreamliner,
amire ráültem véletlenül. Ezek a versek
régi játékok, étkészletek, határidőnaplók,
bútorok, könyvek. Leomlott galambfészek.
Ütött-kopott fotóalbumba ragasztott fényképek,
magnószalagok, levelek, receptek,
elromlott műszaki cikkek, elavult adathordozók,
megállt órák, fakó díszek, beomlott falak,
egérrágta múlt. Nem tudom, ki a felelős.
Ki felel, milyen kérdésre. Vályogházcsönd.
Ezek a szavak is szétesnek.
Betűkből lesznek a szavak,
a szavakból lesznek a mondatok,
a mondatokból lesznek a szövegek,
tányér szélére kirakható szellemeskedés,
összekötöm magam, hogy ne essek szét,
mint egy múmia. Ami belül teljesen üres,
és üldözi a menekülő, üvöltő kacsákat.
De szétesik ez is. A mondatok láncok, amikkel
hazatekerem magam, csak már nincs kerék
a vázban, vagy magamhoz kötözöm
a múltamat, mint rabok lábára a súlyt.
Olyan könnyen írom le ezt, mint mikor figyelmetlenül
leültem, és tönkretettem hosszú hónapok munkáját.
Néha figyelmetlenül, néha szándékosan, néha pedig
semmi esélyem nem volt a szétesés elkerülésére.
Tóba dobott holttest a múlt,
ráerősített lelkiismeretfurdalással,
süllyedjen el, maradjon a hínáros folyófenéken.
Rögzítek. Olyan könnyen. Nem rögzítek semmit.
Mint gumipókkal a biciklink csomagtartójához
a focilabdát. Hol van az a labda? Mennyire jól szíjaztam oda,
ezek szerint. Vagy régi, elromlott záras bőröndöt
egy madzaggal, amiben a család vagyona lapul,
ezüst, arany, gyémánt paróka, egy Biblia,
vagy a Rejtő összes. Amin fényes fürdővárosok
matricái csak a kedvelt mondások, kedvenc káromkodások,
már senkit nem érdeklő, értelmezhetetlen,
agyonismételt viccek.

Toroczkay András (1981, Budapest)

Író, költő. Portréját Nagy Botond készítette.