Minden(ki) ugyanott

H. Nagy Péter, Macsovszky Péter, Nagy Hajnal Csilla, Németh Zoltán és Vida Gergely beszélget Hizsnyai Zoltán Minden ugyanott [2019] című verseskötetéről

Irodalmi Szemle: Egy monumentális verseskötet fekszik előttünk az asztalon, kö- rülbelül négy évtizednyi alkotói munka négyszáz oldalon, plusz kb. százoldalnyi in- terjúszöveg. Mielőtt részletesebben belemélyednénk a Hizsnyai-szövegmonstrum- ba, egy személyes kérdéssel nyitnék: hogyan, mikor találkoztatok először Hizsnyai Zoltán verseivel és milyen hatást gyakorolt Rátok?

H. Nagy Péter: Hizsnyai Zoli verseivel a ’90-es évek közepén találkoztam először, amikor egyetemi éveim alatt a kortárs költészettel foglalkoztam, egyrészt Kovács András Ferenc kapcsán, másrészt pedig Kulcsár Szabó Ernő kért tőlem egy összefoglalót a témában a frankfurti könyvvásárra. Határozottan emlékszem, hogy az első Hizsnyai-kötet, melyet kézbe vettem, A stigma krátere volt, kábé egy időben jelent meg KAF Lelkem kockán pörgetem című opusával. Az összhatás lenyűgöző volt, mármint a két kötet egymás mellett. A stigma krátere nagyon közel áll hozzám, Zoli régebbi versesköteteit jóval később olvastam, a Bárka és ladik megjelenése idején. A stigma kráteréből a címadó verset nagyon kedvelem, de a kötet egészének a kontextusában, ugyanis a kompozíció többféle költői hangot szólaltat meg, a komplexebb darabok és az ironikus olvasásra is lehetőséget adó szemlélet azonnal meggyőzött arról, hogy erre azért jó lesz odafigyelni. Szerintem, akihez KAF költészete közel áll, ez is bejön neki. Tsúszó Sándorral is A stigma kráterében találkoztam először. Zolival személyesen pár évvel később ismerkedtünk meg, egy szomorú esemény, Talamon Alfonz halála után. Zoli elküldte nekem Talamon műveit, és megkért, hogy írjak róluk a Kalligramba. Akkor telefonon értekeztünk, személyesen pedig Pécsett találkoztunk először egy folyóiratkultúrával kapcsolatos rendezvényen. Tehát a ’90-es évek közepe óta ismerem és olvasom Hizsnyait.

Vida Gergely: Az első találkozásomat nekem is A stigma krátere jelentette. Emlék- szem arra is, melyik dunaszerdahelyi könyvesboltban vettem meg (a mai dunaszer- dahelyi Panta Rhei-bolt elődjében). S tudom, hogy valamiért azt kerestem, tehát nem csak bementem és körülnézve ráakadtam. Kihoztam a szobámból most, hogy ellen- őrizzem az évszámot, ja, 1994. Mindezt csak azért mondom, mert a Hizsnyai-költé- szet nálam mindig is felidézett valamiféle materiális nehézkedést. Lehet, mindez attól van, hogy az általa működtetett nyelv hajómértékei bár csodálatosak, mindig bent ma- radt (hogy maradjak ennél a metaforánál) súlyozásként az, amit most hevenyészetten csak személyiségnek neveznék… Most hagyjuk, mennyire kint a centrumból – gondo- lom később még beszélünk erről –, de mindig a centrum környékén. És meg is találom most A stigma kráterének 11. oldalán a szerző mélynézésű, „dúvadi” portréját. Mert igazából erre emlékeztem, hogy ott kell lennie, nem a borító (id.) Bruegheljére.

Németh Zoltán: Zselízi gimnazistaként úgy vártam a Próbaút (1986) antológiát, mint a mannát, szinte szerelmes voltam a könyvbe, a benne található életrajzi adatok alapján számolgattam, hogy például Talamon Alfonzzal biztosan találkozni fogok a pozsonyi magyar tanszéken (honnét is gondolhattam volna, hogy nem fejezi be tanulmányait). A kötet verseit többször is végigolvastam, volt, amelyet szinte fejből tudtam, és különö- sen azokra a szerzőkre koncentráltam (Farnbauer Gábor, Hizsnyai Zoltán, Krausz Tiva- dar, Talamon Alfonz, Juhász József ), akiket a kritika a legtehetségesebbeknek kiáltott ki. Hizsnyai Zoltán akkori, még önálló kötete előtti versei úgy élnek az emlékezetemben, mint rövid, erőteljesen önreflexív, logikai paradoxonokat színre vivő szövegek, ame- lyekben a jelentés végigkövetése logikai erőfeszítést követel meg, mintha a posztmodern titokregények egy-egy végsőkig tömörített lírai változatai lennének. Tizenhat-tizenhét éves voltam, az irodalom ekkor még százszázalékosan csak a szövegeket jelentette szá- momra, az irodalmi életet nulla százalékban. Ez utóbbival először már egyetemistaként szembesültem, egy füleki FÍK-összejövetelen, 1988–89 táján. A kétnapos rendezvény egyik legemlékezetesebb, legtanulságosabb és egyúttal legmegdöbbentőbb eseménye a következő képben összpontosult: Hizsnyai Zoltán áll vagy ül egy asztalnál, előtte kí- gyózó sor, körülbelül nyolc-tíz költő, még nemzedéktársai is, kezükben kéziratok, Zoli pedig félhangosan olvassa és kommentálja a verseket, kihúz belőlük, hozzáír, itt rossz a rím, mondja, inkább ezt kéne, ezt a versszakot kihagynám stb. A sorban álló nemso- kára visszakapja a javított kéziratot, jöhet a következő. Személyesen aztán első verspub- likációim idején ismerkedtem meg vele, ezt a sztorit már többször elmeséltem, Mórocz Mari a kollégiumi szobámból ellopta versekkel teleírt füzetemet, legépelt belőlük kb. tíz-tizenegy oldalnyit, bevitte az Irodalmi Szemlébe, amelyet akkor Grendel Lajos és Hizsnyai Zoltán szerkesztettek, s amikor már nyomdában volt a lapszám (utánanéztem, 1991/7.), behívtak a szerkesztőségbe, hogy találkozni akarnak velem. Zoli előszót is írt a verseim (és Szarka Tamás, „a Ghýmes zenekar ismert prímása” versei) elé, vagyis tulajdonképpen ő fedezett fel engem, bár felfedezésre akkor még nem vágytam…

Nagy Hajnal Csilla: Hizsnyai Zolival és a verseivel én nagyjából egyszerre találkoz- tam, a fiatal írók táborában. Ez és az ezt követő néhány tábor volt az első testközeli, meg egyik legkorábbi bármilyen találkozásom a kortárs irodalommal, és ezzel annyi új iro- dalmi és emberi élmény ért egyszerre, hogy az idő teljességgel összezavarodott bennem, innen visszanézve, arra a néhány évre. Nem úgy érződik bennem, mintha valaha is elő- ször találkoztam volna Zolival vagy a verseivel, és ez annyira természetes, hogy eddig soha el sem gondolkoztam rajta. Olyan a találkozás is tehát bennem ezekkel a versekkel, mint a versek maguk: a végtelenből tartanak a végtelenbe. A hatás pedig már akkor, és azóta is hasonló mindig, ha Hizsnyai-verseket olvasok: mintha egy bámulatos részletes- séggel megfestett festmény vonásait kezdeném tanulmányozni, és közben egyszer csak rádöbbennék, hogy én is, és az egész világmindenség is, abban a pillanatban, ezekkel a vonásokkal lennénk megfestve.

Macsovszky Péter: Hogy mikor találkoztam Hizsnyai Zolival először, arra már ponto- san nem emlékszem. Azt hiszem, 1996-ban lehetett, a Kalligram Kiadóban, röviddel az- után, hogy bevittem az Álbonctan kéziratát. Aztán arra emlékszem, hogy a kiadó egyik tágasabb helyiségében többen voltak, és valamiről beszélgettek. Grendel Lajos, Szigeti László, Fazekas József és persze Hizsnyai Zoli is, és az is lehet, hogy Farnbauer Gábor is. Nem politikáról és nem is fociról folyt az eszmecsere. Hizsnyai azt mondta, „Tandori”, és elmosolyodott. Az elkövetkező évek folyamán többször találkoztam Zolival, több- nyire pozsonyi kocsmákban, kávézókban. Azt hiszem, megvitattunk mindent: világot, művészetet, magánéletet, csalódásokat. Az első Hizsnyai-kötet, amit nem is tudom, hol vásároltam, A stigma krátere volt. Aztán megszereztem a Bárka és ladikot is. Zolival utoljára 2018 júniusában futottam össze, véletlenül, a komáromi Fekete Kutyához címzett kocsmában. Másnap rohantam a könyvesboltba, hogy megvegyem az Ének című kötetet. Nagy élvezettel, nagyon lassan olvastam, ösztönzött, hogy visszatérjek Zoli ré- gebbi köteteihez, és mélyebben beleássam magam költészetébe.

Irodalmi Szemle: Mi a véleményetek az olyan kötetekről, amelyekbe egy élő költő gyűjti össze az „összes versei”-t? Ehhez kapcsolódóan: mit gondoltok arról, ha ezek- nek az összegyűjtött verseknek egy részét átírja a költő (mint például Hizsnyai Zoltán)?

Macsovszky Péter: Nincs azzal semmi baj, ha egy élő költőnek kiadják az összes verseit. Vannak költők, akik mint alkotó művészek hamarabb halnak meg, mint a testük. Önként vagy önkéntelenül. Rimbaud, Ivan Krasko, Štefan Strážay. Vagy éppen Ján Ondruš. Egyébként pont Ondrušnak jelent meg élete során az összes költeménye egy kötetben. Ondruš a verseket persze, több évtized és a visszavonult költő távlatából, átdolgozta. Cervantes is átdolgozta az első kiadás után Don Quijotéjának bizonyos részeit. Lehet, Villon is, ha tovább él, átírja verseit. De attól még az első változatok értéke nem csökken. Persze egy „összes versek” kötetet úgy is fel lehet fogni, mint egy összefoglaló tükröt, amelybe az alkotó egyszer örömmel, máskor meg nem szívesen néz bele. Mivel a „jó pap holtig tanul”, az összes versekből a költő még aggastyán korában is okulhat.

H. Nagy Péter: Nem újkeletű jelenségről van szó, gondoljunk például Petőfire, aki- nek Összes költemények című verseskötete 1847-ben jelent meg, és összefügg a költő médiastratégiájával, amit irodalmi ubikvitásnak lehetne nevezni, és a lehető legtöbb orgánumban való jelenlétre épül. Kétségtelen azonban, hogy az utóbbi évtizedekben feltűnőbbé vált ez a jelenség, arra is akad példa, hogy valaki egy „összessel” kezdi a pá- lyafutását. Ha gyűjteményes kiadásról van szó, mint Zoli esetében, és nem az életmű kisebb fázisait érinti csak, akkor nyilván egyfajta újrarendezéssel lehet kapcsolatban a koncepció, amit valamilyen küszöbhelyzet is indokolhat. Gyakori az ilyen kötetek függelékkel való ellátása is, melyben akár az életmű recepciója is helyet kaphat, mint, mondjuk, anno Tóth László esetében. Zolinál a 60-as évforduló tehát jó alkalmat adott a visszatekintésre, és egyben az újraírásra is. Az utóbbi sem újkeletű fejlemény, az egyik legevidensebb példa erre Hölderlin, aki folyamatosan átírta a verseit, egyfajta lezárha- tatlanságot sugallva ezzel. A változtatási irányokból ilyenkor nagyon érdekes következ- tetésekre lehet jutni, amiről a Patmos értelmezéstörténete is tanúskodik. Néhány alka- lommal ebből kiindulva Tőzsér Árpádot hölderlini típusú költőnek neveztem, mert rá is jellemző ez a verstechnika. De említhetnénk a régebbi alkotók közül Adyt, aki az Új versek összeállításakor élt hasonló megoldással, a kortársak közül pedig Barak Lászlót, akinek szintén több ilyen átirata keletkezett. Történeti értelemben tehát mindkét vállal- kozás tartható, és magának az újrapozicionálásnak a szándékával függ össze az is, hogy az ilyen kiadványok, mint Zolié is, az adott életmű újraértelmezésére szólítanak fel, ah- hoz kínálnak támpontokat. Véleményem szerint ezek fontos kiadványok. Innen nézve is mértékadó kiadvány a Minden ugyanott, melynek címe látszólag egyszerűen ragadja meg a könyv funkcióját.

Németh Zoltán: Igen, jól összefoglaltátok, ezek a típusú kötetek valóban nagyszerű lehetőséget nyújtanak mind az olvasóknak, mind az értelmezőknek az újraolvasásra, új- raértelmezésre. Ráadásul mivel sok esetben régi, már hozzáférhetetlen könyvekről van szó, időt és fáradságot spórolnak meg, hiszen egy helyen, egy kötetben olvasható az egész életmű. Másrészt azonban van bennem egy ösztönös ellenszenv az ún. évfordulós köte- tek iránt, amelyeket saját magának állít össze valaki. Próbálom ízlelgetni: összegyűjtöm a verseimet és könyvben kiadom, mert hatvanéves lettem. Hacsak nem arról van szó, hogy a sikeres szerző sikeres kiadója üzleti okokból kényszeríti rá erre a lépésre a szerzőt, minden bizonnyal van ebben egyfajta kétségbeesés is, úgy gondolom. Azok a monumen- tális, többszáz oldalas versválogatások, amelyeket Bettes István, Varga Imre vagy Tóth László állítottak össze a verseikből, úgy gondolom, nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, nem törték át a hallgatás falát, recepciójuk elenyésző, nem mérhető még az említett költők egy-egy korábbi, nem gyűjteményes verseskötetéhez sem. Egyfajta ön- kanonizációként tekintek ezekre a könyvekre, amelyeknek szerintem nincs közük sem a szerző elhallgatásához, mint amiről Macsovszky Péter beszél, hiszen a felsorolt költők egyike sem zárta le költői pályafutását; sem a küszöbhelyzethez, amire H. Nagy Péter utalt, hiszen poétikai ok helyett inkább az (ön)életrajz egy konstellációja hozza létre ezeket a köteteket. Azonban – hogy rögtön ellent is mondjak magamnak – a kortárs vagy posztmodern magyar irodalom elképzelhetetlen az ilyen összeállítások nélkül, jelentős könyvek születtek ennek a koncepciónak a jegyében. Gondoljunk csak Ester- házy Péter Bevezetés a szépirodalomba című kötetére, amely nagyon közel áll az „ösz- szegyűjtött műveim”-koncepcióhoz, másrészt Parti Nagy Lajos Esti krétájára. Külön kategória a már említett Kukorelly Endre, aki egy-egy művét többször is átírja, de – ahogy Péter már utalt rá – Tőzsér Árpádnál is találunk erre példát, Sebastianus-versé- nek egyes változatai a recepciót is megihlették. Hizsnyai aztán további elbizonytalanító stratégiát is működésbe léptet: azzal, hogy a könyvben a kötetek címei alá odaírja az egykori megírás dátumát – például: Rondó (versek, 1984–1986) –, miközben némely verset újraír, szavakat, szókapcsolatokat hagy ki és tesz a versekbe. Mi tehát ezeknek a verseknek a státusza? – teszem fel a kérdést. Mikor járunk el helyesen? Az 1980-as évek költészetének kontextusában kell értelmeznünk a Minden ugyanottba sorolt Ron- dó verseit, vagy az átírások miatt 2020 e versek kontextusa? Vagy is-is? Persze ezek az irodalomtörténész és filológus dilemmái. Mint olvasó vagy pályatárs én is élvezem, hogy itt van, egy helyen ez a gazdag életmű.

Vida Gergely: Valóban…, magam is gyanakvással fogadom az efféle gyűjteményes kö- teteket, ahogy azt Zoli írta, s gyanakvásom Hizsnyai kötetére is áll (egyelőre). Ugyan- akkor természetesen számos példa sorolható a klasszikusok és a kortársak közül is a hasonló eljárásra. Az általatok említetteken kívül hadd említsek néhány olyan példát, amelyek esetleg közelebb vihetnek tárgyalt könyvünk textológiájához. Szabó Lőrinc már 43 évesen (1943) közreadta összes verseinek gyűjteményét, amelyben jelentős há- nyadban írta újra, ill. javította át első 4-5 kötetének verseit: olyan szövegváltozatok keletkeztek, amelyek aztán meghatározták Szabó Lőrinc későbbi, a költő halála utáni „összeseinek” kiadási konvencióját, hiszen az első kötetverziókat is közlik a kiadványok. Ez a történet a későbbiekben Hizsnyaival is megeshet… Kosztolányi Dezső 1935-ös összegyűjtött versei egy másik szempontot hozhatnak be: természetesen a Számadás-ciklusra gondolok, és ennek kapcsán egy olyan befejezésre-összegzésre, amely, ha tetszik, az összegyűjtött versek új, önálló ciklusaként (új)abb dimenziókkal gazdagíthatja az életművet. Ilyen, nem nagy terjedelmű ciklus a Hizsnyai-könyvben is van, és található a Zoli által említett Tóth László-kötetben is. Ez utóbbinál két okból is érdemes megáll- nunk. Egyrészt úgy látom, hogy Tóth kötetében az új verseket tartalmazó ciklus talán még visszalépésként is érthető a mából visszanézve. Radikalizálva az előbbit: talán az alkotói válság, a megrekedettség érzülete hívhatta elő éppen az összegzés gesztusát – és ehhez kapcsolódik a másrészt: Tóth kötete összegyűjti a recepciótörténet legjavát is. És éppen itt dől el szerintem, hogy jogosan beszélhetünk erős kanonizálási „felajánlásról” (ahogy anno erről írtam is). No, mármost Hizsnyai könyve nem tartalmaz recepciós gyűjte- ményt, de úgy látom, hogy hasonló funkcióra tesz szert a kötet végén elhelyezett, a költő önmagával (alteregójával?) lefolytatott életinterjúja is. Jellemző, hogy a könyv hátlapján Hizsnyai Tsúszó és Podhoránszky Milán szájába adja a távolságtartó felhívást: „Egybe- gyűjtött verseivel és beszélgetéseivel nyilvánvalóan Hizsnyai is arról kívánja meggyőzni olvasóját és önmagát, hogy képes megteremteni saját koherens létezésének illúzióját.” Persze az alkotó(k) érdekeltségei teljesen mások lehetnek az olvasóéinál. (Egyébként is- merünk olyan klasszikust is, akinek születési jubileuma, és az ahhoz kapcsolódó, remek munkákban kicsúcsosodó irodalomtudományos érdeklődés rekanonizálta az alkotót – az 1980-as évek Babitsáról van szó.)

Irodalmi Szemle: Itt van előttünk az életmű, szépen kirajzolódnak az erővonalak, csapások, irányok. Milyen poétikák, milyen nyelvek mentén rétegeződik ez a költé- szet? Hogyan változott, milyen belső mozgások irányítják?

Németh Zoltán: Fenntartva azt, hogy minden mű önmagában megálló külön világ és nyelvtárgy, most ennek a kérdésnek a nyomán, ezt a kérdést mozgósítva újra végigolvastam a könyvet. Három jellegzetes szövegformáló eljárást találtam, amelyek átjárják az életművet, és bár erősen kötődnek egy-egy korszakhoz, kötethez, de folyton visszatérnek, működésbe lépnek. Az elsőt, az időben legkorábbit dekonstrukciós eljárásnak nevezném. Lényege, hogy a vers, illetve a vers mondatai, kijelentései úgy épülnek fel, hogy egymással szemantikailag ellentétben állnak, vagy valamilyen paradoxont jelenítenek meg, amely mintegy kétségbe vonja az előző állítást, kijelentést. Ezek az egymásra réte- geződő ellentétek, egymáson elcsúszó paradoxiális jelentésviszonyok egy rendkívül bo- nyolult, nagyon erőteljes poétikai nyelvet hoznak létre. Ma éppoly erősen hat, mint meg- írásuk pillanatában, és éppen ennek a nyelvnek a mesteri alkalmazása okán lett a Rondó (1987) olyan rendkívül erőteljes első kötet, amilyennel ritkán találkozhatunk. Néhány példa: „szaladj el velem / de nehogy egyet is lépj / mert soha nem találsz meg / annyi felé szököm” (Értem le ne hajolj); „ha azt mondom hófehér / nem a hó fehérségére gondolok / hanem arra az ölelő fehérségre / amely a hó nyakát szorítja” (Parancsolatok); a címadó vers pedig egészében viszi színre ezt az eljárást, amelyben az új és új ellentétes-paradoxi- ális viszonyt megjelenítő retorikai funkció egyszerre vonja kétségbe a megelőző állítást, és válik viszonyító pontjává egy következő paradoxiális kapcsolatnak.

A következő jellegzetes szövegformáló eljárás a bővítés, tapasztás, amplificatio re- torikai lehetőségeinek kiaknázásán alapul. Ennek során egy-egy kijelentéshez új és új szempontok, nézőpontok, kijelentések társulnak, különféle aspektusokkal egészülnek ki, láncolatszerűen. A második kötettől, a Tolatástól (1989) kezdődően figyelhetünk fel erre az eljárásra, amely a későbbi kötetek egyik leglátványosabb elemévé válik, és tu- lajdonképpen ez a poétika termeli ki a Hizsnyai-szövegek vérbő verbalitását, bonyolult szó- és mondatláncait, jelzős szerkezeteit A stigma krátere (1994) című kötetben is: „Az emlékek csóváit csapzott / hajammal szememből együtt fújva ki, / fürkészőn lépve, mint az őz, / ha farkas hasa szőre surrog közeli / horhos havas csapásán és hiúz / karma tartja a hajladozó gallyat – / szállásom felé vettem újra utamat, / hol a láng dalolva pásztáz- za a falat, / édes dadogással porladnak a napok, / mint kisded markában tejbe mártott kalács, / de a kéményt a fagy két kézzel markolja, / öklével rugdossa az ajtót a hideg, / rálendül a zsúpra egy roppant kalapács, / az eresz aljában megdől a farakás, / s odabent morcosan bóbiskol a meleg, / szidja a hajlékra ágaskodó telet…” (Megtérés a reményhez) Éppen ennek a poétikának a „hozzátapasztó” jellege válik annak biztosítékává, hogy a legkülönfélébb nyelvi rétegek és regiszterek „hozzátapadása” is megvalósuljon, akár szerepjátékok – Tsúszó Sándor, gömöriség stb. – keretein belül.

A harmadik szövegformáló eljárás központi fogalmai a cselekményesség és a törté- netszerűség, és talán versnovellának vagy novellaversnek nevezhetnénk az ide sorolható szövegeket. Már a Rondó című kötet első verse, A Tanítónéni is ide tartozhat, éppígy a To- latásból a Grendel Lajosnak ajánlott Novellaparódia (alcíme szerint: (vers)), de leginkább a Bárka és ladikban (2001) közölt címadó hosszúvers, illetve ugyanitt a Négy közönsé- ges napom-ciklus a négyféle A mai napom-szöveggel, valamint az Ének című vers a vele megegyező című 2010-es kötetből. Nagyon gyakran nem tisztán jelenik meg ez a három szövegformáló elv, főként a másodikba ékelődő első ad ki szép mintázatokat.

Vida Gergely: A kérdés összetett válaszra sarkall, nem biztos azonban, hogy ennek a jelen keretek közt eleget tudok, ill. szeretnék tenni. Ha fellapozzuk a Hizsnyai-recep- ció eddig egyetlen antológiáját, a Csanda Gábor és H. Nagy Péter szerkesztésében az Opus-könyvek sorozatban megjelent Személyesség és interszubjektivitás című könyvet, nyugodtan lajstromozhatunk. Kötete(ke)t és egyes verseket átfogó zenei és ismétlé- ses struktúráktól kezdve a különféle irodalmi és irodalmon kívüli nyelvi regisztereken, a para- és intertextualitás esetein, a metaforahasználaton át az újraírás kérdéseiig sok mindennel találkozhatunk. Ugyanakkor egyértelmű számomra, hogy – egyelőre leg- alábbis – a recepció korántsem illesztett a helyére számos puzzle-darabot. Nem mintha kirakható lenne a teljes kép.

Hizsnyai prózai megnyilatkozásaiban többször hivatkozik az alkotómunka kiindulási pontjainak és az olvasásnak a véletlenszerűségére –, persze a kritikust (az olvasót) nem kell, hogy érdekeljék a szerző – akár provokatívnak szánt – kijelentései, de induljunk ki most ezekből. Egyrészt, a megidézett hagyományok, beszédmódok stb. egy részénél jog- gal érezhetjük úgy, hogy éppen azért szolgáltak a teremtő aktus terepéül vagy médiuma- ként, mert éppen „azok” voltak kéznél az alkotás „mostjában” (rímre, hangalakra behív- ható intertextek stb.). Másrészt, az életmű meghatározó pontjain, elsősorban a tűpontos megszerkesztettségnek köszönhetően, szinte teljesen ki van zárva a véletlen (gondolok itt a vízözön-hajó metaforikára): az ellentmondás a projekt előre „tervezett” része, az elsza- badult részek előbb-utóbb visszaíródnak a szövetbe. Mindezzel csak arra akartam utalni, hogy a Hizsnyai-féle szövegtengernek impozáns hullámai vannak, de sokkal érdekeseb- bek a szigetek meg a zátonyok, ne adj isten, az alji repedések, kráterek.

A példa kedvéért: átgondoltuk-e már, hogy A stigma krátere hol is nyílik az azonos című kötet terében? Hogy a kötet bevezető verse – a Metamorphoses mythologiæ, amelynek legvégén elhangzik „a stigma krátere” kifejezés – oly gyorsan és hirtelen ér véget. Beval- lom, máig töredékesnek érzem a verset, de ez is a terv része, nyilván. A szöveg az Ovidius-Dan- te-pontokon ível át, alig van néhány sora, mely ne átírás vagy átvétel lenne, az intertextek viszont gondosan jegyzetelve, hogy egyértelmű legyen: a lírai én az irodalmi hagyomány nagy szövegei nyelvén beszél. Ami nem hivalkodás persze, hanem sokkal inkább az eredendő idegenség hang- súlyozása. Ebbe a zajlásba robban be „a stigma krátere”, ami a kötet végén található azonos című versbe repít. A stigma krátere redukált kifejezésekkel él. Helyszín: a beszélő személyes szférája, szoba, testi és lelki fájdalommal. Nem a kultúra tart az apokalipszis felé, csupán a személyes lét szembesül a vég testbe égett stigmájával.

Mindezzel csak jelezni akartam egy lehetséges ívet – a globálistól a személyesig, a kulturá- listól a test(iség)ig –, amelyen a Hizsnyai-költészet utalásrendje nyomon követhető. Mindezek mélyén, azt hiszem, az oszthatatlan személyiség lakozik, de erről majd máskor.

H. Nagy Péter: Helytálló mindkét megközelítés, nagyobb vonalakban talán annyit tennék hoz- zá, hogy a költői beszédpozíció szempontjából ugyancsak elkülöníthető néhány változat. Egy- részt az identikus hangként azonosítható megszólalásmódok végig jelen vannak az életműben, másrészt külön is tárgyalható lenne Hizsnyai költészetének interauktoriális rétege (melyben kü- lönböző hangokon és intertextusokon keresztül azonosítható a beszéd és a látvány kiáramlási pontja), míg számos nagyobb ívű kompozíció a szerepkonstruálás és az áttételes hang alkalma- zásával különíthető el a másik két vonulattól. (Ebbe az utolsóba illeszthető a Tsúszó-darabok egy része.) De külön említést érdemelnek talán – én legalábbis önálló fejezetben tárgyalnám ezeket egy H-monográfiában – a szonettkoszorúk és a formahagyomány mozgósításával készülő da- rabok. (Ezek egyikét később még szóba hozná) A Gergő két felvetéséhez hozzátenném, hogy az említett kötet sajnos – szó szerint – nem tartalmazza az eddigi teljes recepciót, bizonyos ta- nulmányokat ki kellett hagynunk. Másrészt éppen ennek az új verseskönyvnek a megjelenése dinamizálhatná a Hizsnyai-recepciót, de ennek még nem látjuk a fejleményeit. Ugyanakkor az említett „oszthatatlan személyiség” képét mint olvasásalakzatot én lazán feladnám, és inkább a szerepekre bomló „én” poétikájából, vagy a verscentrumok elmozdításából indulnék ki, hiszen a Hizsnyai-líra olvasásban aktivizálható kódjai többféle – és nemcsak nyelvi, hanem vizuális – közeget feltételeznek.

Nagy Hajnal Csilla: A bravúros nyelvi megformáltság miatt egyszerre magától értetődő, és meg-megdöbbentő (vagy akár megakasztó) olvasni ezeket a verseket. De ami engem mindig a legjobban érdekelt (általánosságban is, de Hizsnyai költészetében kiemelten), az a megzabolázhatatlansága által megzabolázott téboly, a vélt és valós létezők vélt és valós szövetei mélyén búvó mintázatokon ejtett szemtelenül tiszteletteljes abúzus. Mintha egy csokornyakkendőbe és frakk- ba bújtatott unikornis terítené ki előre becsomagolt vacsoráját a boncasztalra, majd magyarázná el a képtelenebbnél képtelenebbül összeállított fogások ergonómiáját egy dobozból kikukucskáló macskának. És mindeközben teljesen érthető és elfogadható (és mindenekelőtt lenyűgöző), hogy mindez ugyanolyan pontos leképzése a valóságnak, mintha a nagymamánk konyhájának koc- kás terítőjére könyökölve ennénk a vasárnapi lángosunkat. Azt akarom ezzel mondani, hogy ez a költészet a filozófia és valami örökös birizgálás komolysága és játékossága mentén épül fel, és egybeolvasva az életművet számomra ez a legnagyobb erőssége, és a legizgalmasabb mozgatóru- gó, hogy minden felfordított követ (természetesen csak azután, hogy a végtelenségig átvizsgálta, és megértett róla mindent, ami megérthető volt az adott pillanatban, de) átdob a költő a válla fölött, és anélkül, hogy a kő birtoklásának ábrándjába és arroganciájába ringatná magát, tovább forgatja megszállottan a világmindenség köveit. Legyen szó más művészekkel való párbeszéd- ről, vagy épp egy gyerekkori bújócska lódarazsainak táncáról, nem kertelnek ezek a versek: azt mondják el, amit és ahogyan látnak, ott domborítják és homorítják hátukat, ahol arra éppen kedvük támad.

Irodalmi Szemle: Mennyire része Hizsnyai költészete saját generációja irodalmának?

H. Nagy Péter: Ha generációs kontextusban olvassuk Hizsnyai Zoli verseit, hasonló megoldásokkal találkozhatunk, mint, mondjuk, Géczi János, Zalán Tibor és mások esetében, ugyanis ezekben az életművekben is különböző beszédhelyzetek és mediális műveletek kereszteződnek. Míg a szonettújraírásokat a magam részéről bátran említeném Kovács András Ferenc kompozíciói mellett. De persze lényegesek az eltérések is, illetve szembetűnő a recepció hiánya, ha arra gondolunk, hogy az említett három szerzőről jelent meg könyv. Ez a kontextus aztán bővíthető, de nem kezdek névsorolvasásba, kíváncsi vagyok, ti milyen kontextusban mozognátok.

Németh Zoltán: Személy szerint nem szeretem a generációs totalizáló megközelítéseket, viszont az egészen jól látható, hogy például a Hizsnyai-költészet milyen szépen illeszkedik az 1980-as/90-es évek álnévgyártó, misztifikációs logikájához; Tsúszó Sándor, Martossy Borbála, Tony H. Salazzini és Hosztinyi Zalán, vagy éppen Podhoránszky Milán, aki a kötet végi öninterjút készítette Hizsnyaival, mennyire természetesen helyezkedik el Kovács András Ferenc Lázáry René Sándora, Jack Cole-ja, Alekszej Asztrovja, Kavafisza stb., Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánja, Virágos Mihálya, Dumpf Endréje mellett. Persze ez a jelenség nem teljesen gene- rációs, de félig-meddig mégis az, és a fiatalabbak kezén is tovább él.

Polgár Anikó egyik kritikájában azt írja, hogy a Bárka és ladikban „Hizsnyai részint a zsúfoltság, részint a szinte dekódolhatatlanná tett dekorativitás elkendőző játékait élezi ki”, és e költészet képalkotásának „rokokó, posztbarokk aspektusai”-ról értekezik. És itt érzem kiváló találatnak Péter részéről Kovács András Ferenc említését, hiszen ha a kor- társ magyar költészetben a rokokó, a posztbarokk és a dekorativitás hívószavakra nevet kéne mondanom, elsőként Hizsnyai és KAF jutna az eszembe. Mégis, azt kell gondoljam, hogy Hizsnyai nem generációs tétekkel dolgozik a pályán.

Irodalmi Szemle: Mennyire alakítja Hizsnyai költészete a szlovákiai magyar irodalmat?

Nagy Hajnal Csilla: Ahogyan Tsúszó Sándor is „(látens) hatást gyakorolt az utána következő (sőt, az őt megelőző!) nemzedékekre” (145. o.), úgy Hizsnyai is egyértelműen része és alakítója a szlovákiai magyar irodalomnak. Nagyon tetszik ez a zárójeles látens, van benne valami szelíden vad zavarba ejtés. Hogy fontos vagy nem fontos, egyáltalán előremutató-e azon gondolkozni, mit jelent az a bizonyos „szlovákiai magyar irodalmi szöveggyűjtemény”, azt a kérdést most alapvetően hagyjuk is – bár ezt a mondatot azért ide szerettem ültetni –, mert legalábbis: érdekes. Két dolgot emelnék ki Hizsnyai költészetéből, amelyeket érintő metódusait hatni látom a szlovákiai magyar irodalomra, ez pedig a szabadság és az irónia. A szabadsághoz és az iróniához való hozzáállása – amely két fogalom fontos bár a világ teljes irodalmának számára, de valahogy mégis különleges helyzettel bír szlovákiai magyar vonatkozásban – szorosan összefügg ugyan környezetével és környezetének hozzáállásával, mégis egyedülálló az a (jobb szó híján) személyesség, amellyel átitatja, vagy inkább amellyel átitatják egymást: a szabadság, az irónia és a személyesség. Ezek olyan dolgok, melyeket szerintem nem lehet túlzásba vinni – de érdemes és izgalmas megpróbálni. Látens módon tanítják egymást előző és következő nemzedékek, az idő összefolyásában, minden számít és alakít, csak nem mindegy, hogy hogyan. Így például jó.

Macsovszky Péter: Nem tudom megmondani, mennyire alakítja, mivel sosem vizsgáltam apró- lékosabban, ki mit mennyire alakít. Talán nem kellene erre a kérdésre válaszolnom. Mindig arra vagyok kíváncsi, hogy egy mű hogyan kommunikál a világirodalommal, és hogyan illeszkedik bele saját nyelvi, irodalmi hagyományába. Lehet, hogy ez túlságosan elioti hozzáállás, lehet, hogy meg kellene tőle szabadulni. Színvonalasnak és egyedinek lenni egy olyan mérhetetlenül gazdag közegben, mint amilyent a magyar irodalom képvisel, nem kis dolog. Hizsnyainak, azt hiszem, sikerült. Elmondhatjuk, hogy Hizsnyai ugyanúgy gazdagítja a magyar irodalmi hagyományt, mint József Attila, Babits Mihály, Karinthy Frigyes vagy Kassák Lajos. Tehát egyedi hang, játé- kos és színvonalas hang. Kell ennél több? Mondom, nem vizsgáltam, mennyire alakítja Hizsnyai a szlovákiai magyar irodalmat, de nincsenek kétségeim afelől, hogy hatással van az újabb nemze- dékekre. Érdekes lenne megtudni, milyen visszhangja lenne költészetének a szlovák olvasóknál. Persze Hizsnyait fordítani emberfeletti vállalkozás volna. És nagyon szeretném, ha a magyaror- szági költők között akadnának olyanok, akik akarnak és tudnak tanulni tőle. Nem egy Felvidéken született író erősen befolyásolta az anyaország irodalmát, akkor Hizsnyai költészetének miért ne lehetne erőteljes hatása?

Németh Zoltán: Úgy gondolom, Hizsnyai költészete jelentős viszonyítási pontot jelent a szlo- vákiai magyar irodalom kontextusában. Egyrészt megkerülhetetlen saját nemzedéke, az egykori iródiások számára; másrészt Tsúszó Sándor alakján keresztül hatást gyakorol a kortárs irodalom egy jelentős részére; harmadrészt mint a Kalligram (egykori) szerkesztője; negyedrészt mint fia- tal költők mentora; ötödrészt mint a szakmai igényesség és – hatodrészt – egyfajta rebellis plebe- jusi gondolkodás képviselője.

Poétikai értelemben pedig nagyon sok mindenki szembenézett azzal a kihívással, amelyet Hizsnyai költészete jelent – olyan szlovákiai magyar költők írtak kritikát versesköteteiről, mint Tőzsér Árpád, Polgár Anikó, Csehy Zoltán, Mizser Attila vagy épp te, Gergely. Hogy folytatha- tó-e a Hizsnyai-költészet, nehéz kérdés, mert Harold Bloom óta tudjuk, hogy a hatásiszony felől is értelmezhetők bizonyos jelenségek. De az tény, hogy ha Hizsnyai kötettel jelentkezik, akkor a szlovákiai magyar költők bizonyosan tudják, hogy oda kell figyelni rá.

Irodalmi Szemle: Hol helyezkedik el ez a költészet a magyar irodalom kontextusában?

Németh Zoltán: Azon gondolkodom, hogy vajon az Iródia-nemzedék irodalmi kapcsolódási pontjait le lehet-e szűkíteni a magyar irodalomra. Két nagyon régi emlékemet, olvasmányélményemet osztom meg Veletek ezzel kapcsolatban. Az egyik a Próbaút-antológiára vonatkozik, hogy – például Hizsnyai Zoli verseiben is – milyen sok volt a világirodalmi név, Guillevic, Von- negut, Celan stb., és ha megnézitek ezt az összegyűjtött kötetet, akkor József Attila, Tolnai Ottó, Weöres Sándor mellett ott van szinte a komplett francia szürrealizmus – lásd A stigma krátere című kötet Kiegészítések a szürrealizmus kivonatos szótárához ciklusát, ugyanezen kötet Hemicra- nia-hosszúverse pedig Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című regényével folytat dinamikus játékot. A másik olvasmányélményem: valamelyik Iródia-füzetben olvastam egy hozzászólást, kritikát, nincs nálam most ez a kiadvány, tehát csak homályos emlékeimre támaszkodom, amit Krausz Tivadar fogalmazott meg Talamon Alfonz kapcsán, hogy Talamon novellái túlságosan hasonlítanak a latin-amerikai (mágikus realizmus?) szövegeire, hogy nála a tó és a folyó Tó, Fo- lyó, tehát hogy az írásai eloldódnak ettől a helytől, közegtől. Nos, én úgy látom, Hizsnyai Zoli versei is eloldódnak a magyar irodalom kontextusától, világirodalmi léptékre és dialógusra tö- rekszik – amely stratégia persze megint csak visszaértelmezhető a magyar irodalom kapcsolat- rendszerében.

Merthogy így visszanézve, valóban: József Attila, Weöres Sándor, Tolnai Ottó. József Attila a plebejusság értelmében, Weöres Sándor a próteuszi, alakváltó irodalomfelfogás értelmében, amely alteregókat, különféle szövegkombinációkat gyárt a maga számára és Tolnai Ottó mint leállíthatatlan, vérbő szöveggenerátor.

Vida Gergely: Jó, hogy említed, Zoli, Weörest – véleményem szerint is referenciapont. Ugyan- akkor beugrott Bodor Bélának egy igen figyelemre méltó meglátása a próteuszisággal kapcso- latban. Idézem: „Hizsnyai verseinek narrátora (…) versről versre más imágót ölt magára (…), a beszélők definiálása nem történik meg, illetve mindnyájan a költemények »autogenézisében« konstituálódnak, anélkül, hogy radikálisan elválnának magának az alkotónak az alakjától. Nincs szó próteuszi alkatról inkább csak a múló időben, a változó gondolkodásmódban, mentalitásban és az ingadozó hangulatokban kell keresnünk a versek beszélői különbözőségének magyaráza- tát.” (Kiem. tőlem.) Bevallom, ezt a szubjektumértelmezést rendkívül pontosnak érzem Hizsnyai költészetére nézvést.

H. Nagy Péter: Zoli említette a világirodalmi távlatot a Hizsnyai-költészettel kapcsolatban, és bár a kérdés a magyar irodalomra vonatkozott, mégis fontos hangsúlyozni ezt a nyitást. Megfi- gyelhető ugyanis rendre a Hizsnyai-versekben, hogy a lírai jelenetezéstől az allúziókig a beszélő által mondott összefüggéseket (lehetne akár jelentésekről is beszélni) nagyon sokszor valóban a világirodalomból ismert alakzatok stabilizálják, és ezekre épülnek a nyelvi hagyománnyal kapcsolatos kontextusok. De ez valószínűleg fordítva is igaz, és innen nézve ezt a poétikai dinamikát, kiegészítve az intermediális vonatkozásaival, akár Tőzsér Árpád bizonyos el- járásaival is rokonítanám. Metakanonikus pozícióból ez egyébként nagyon termékeny értelmezési terep lehet, hiszen az alakzatok maguk is kijelölik a hozzáférésüket biztosító világirodalmi támpontokat.

Irodalmi Szemle: Mi a véleményetek Tsúszó Sándor alakjáról és hatásáról?

H. Nagy Péter: A Tsúszó-jelenség jól bemozdított és dinamizált egy posztmodern látásmódot, illetve kialakított egy fiktív figura köré szövődő hálózatot. Erről viszont Németh Zoli tudna többet mesélni, mert ennek a hálózatnak az adatvizualizációját is elvégezte. Nem, Zoli?

Németh Zoltán: Valóban, valami elképesztő történt Tsúszó Sándorral, kollektív álnév- ként képes volt magába szippantania avantgárdokat és konzervatívokat, realistákat és posztmoderneket, kanonikus és marginális szerzőket. Ráadásul abban is párját ritkító jelenség volt, hogy mint egy önmagát a mocsárból hajánál fogva kihúzó Münchhausen báró, képes volt a semmiből megteremteni önmaga recepcióját, sőt önmaga irodalomtör- téneti helyét is szituálni, ami egészen elképesztő, unikális jelenség (még Weöres Sándor Psychéjében is csak nyomai vannak egy ilyen lehetőségnek, más álnevek pedig nem kap- csolták be ezt a kiterjesztésdimenziót). Bizonyos esetekben a recepció még szórakozta- tóbb-színvonalasabb is, mint egy-egy Tsúszó Sándor-vers. Tőzsér Árpád írta 2002-ben az Irodalmi Szemlében Hizsnyairól, hogy „Az általa teremtett Tsúszó Sándor, a jeles kö- zép-européer literátor és szellemi világkalandor nevét egy időben egy egész mozgalom, a szlovákiai magyar fiatalok ún. Iródia Köre a zászlajára tűzte, de akkoriban kitűnő erdé- lyi, délvidéki és anyaországi költők is írtak elmés Tsúszó-verseket: ironikus és önironikus szövegeket, többértelmű, sokszintű stílusparódiákat, malíciózus palimpszeszteket. A re- mek irodalmi (alkotó) játékot maga Tsúszó Sándor alias Hizsnyai Zoltán hirdette meg egyik versében, így: Legyél helyettem én! (Mikor a tyúkok…). / Közben pedig az történt, ami az irodalom történetében nem is olyan ritka eset: a teremtmény hírnévben túlnőtt a teremtőjén.”

Kicsit igazságtalannak éreztem, amit így a végén Tőzsér leírt, de valamilyen szinten mégis igaza volt. Mégpedig abban, hogy a Tsúszó-féle lírai pozíció na- gyon-nagyon alkalmas lehetőség a hálózatszerű kanonizációra. Ha hálózatként rajzoljuk fel, hogy Tsúszó Sándor személye által ki mindenkivel került egy lépés- nyi távolságra Hizsnyai Zoltán, akkor szép, vállalható névsort kapunk. Ez az egyik része a Péter által említett jelenségnek. A másik pedig az olyan típusú sikerfaktor, amelyre kevés példát tudunk mondani az elmúlt évtizedekből. Tsúszó az 1990-es években látványos karriert futott be. Például „Legyél helyettem én…” címmel a Ma- gyar Televízió 1995 szilveszterén Tsúszó-emlékműsort adott le, amelyben Hizsnyai Zoltán és a konferanszié szerepét betöltő Vallai Péter mellett többek között Petőcz András, Parti Nagy Lajos, Szkárosi Endre, Szilágyi Ákos költők és Kaszás Attila, Gálffy László, Hegedűs D. Géza, Rudolf Péter, Lukács Sándor színészek olvastak fel Tsúszó-verseket (a névsor önmagáért beszél). A Magyar Rádió 1995. június 11-i Vastag Margó című irodalmi műsora pedig „Voltam, aki leszek…” Emlékezés Tsúszó Sándorra címmel jelentkezett Németh Gábor szerkesztésében. De íródott Tsúszó Sándorról szakdolgozat (Czuczor Nóra) és életrajzi regény (Szombathy Bálint), vált tankönyvfejezetté (Fűzfa Balázs: irodalom_12). Balla D. Károly egész Tsúszó-szö- veguniverzumot működtet (tsuszológia), Zselinszky Miroslav pedig rátalált egy eredeti Tsúszó-fotóra is 1933-ból…

Ezen túl pedig Tsúszó mint szöveggenerátor valóban a posztmodern játékos énelvesztés és énkonstruálás egyik kiváló lehetősége, felszabadító helye az alkotás- nak. Szerintem több költőt tudnánk mondani, akik legjobb verseiket éppen Tsúszó maszkjában írták.

Vida Gergely: Ami azt illeti, engem nem különösebben ragadott el a Tsúszó-je- lenség Hizsnyai-költészeten  kívüli (túli) része. Sokan építették a legendáriumot, rendben is van, nem akarom megkérdőjelezni érdekességét vagy hatásosságát, s elvitatni T. S. sikereinek jogosságát. Más a helyzet Hizsnyai „saját” Tsúszó-szerzeményeivel. Ezek számomra telibe találják a Hizsnyai-költészet (talán) legalapvetőbb, az identitás képlékenységére vonatkozó kérdését. A Tsúszó-versek nem elsősorban egy alteregó szerzemé- nyei – én magam nem is akként olvasom őket –, poétikájuk alig különbözik (ha egyáltalán) más Hizsnyai-versekétől. Ami számomra leginkább megragadó bennük, az az identitásprobléma rendkívüli koncentráltságú demonstrációja. Ahogy Hizsnyai egy Tsúszó-antológia címébe emeli az emblematikus sorokat – „legyél helyettem én” –, akár a saját összesének jelölője is lehetne / lehetett volna.

Nagy Hajnal Csilla: Amikor a kortárs irodalommal ismerkedni kezdtem, emlékszem, Tsúszó alakja (és lehetősége!) mellbevágott. Bizonyos szövegek maguk is, de azt éreztem, hogy a konkrét soroknál nagyobb jelentősége van ennek a figurának, ennek az árnynak, vagy inkább esernyőnek (bár legszívesebben boncasztalt mondanék), amely időn és téren felül áll, úgymond erőfeszítés nélkül. Minthogy ezekben az években verődött össze saját irodalmi csoportosulásunk, a Tsú- szó Tudományos Akadémia (többek közt Hizsnyai András, Gužák Klaudia, Csillag Lajos, Czucz Enikő, Vörös Gergely és Szalay Zoltán vezényletében), mindvégig „látens mentoromnak” tekin- tettem Tsúszó Sándort, aki afféle „minden lehetséges, és ami lehetséges, az meg is történt, vagy mégsem, mert még az is lehetséges” filozófiával ruházott fel a valóság és a fikció határain való egyensúlyozásban. Sokat tanultam tőle a véres komolyságról és a véres komolytalanságról.

Irodalmi Szemle: Mit gondoltok a Hizsnyai-recepcióról? Vannak-e hiányosságok, vakfoltok?

H. Nagy Péter: Gergő fentebb utalt arra, hogy a recepcióban több vakfolt is kimutatható, itt az ideje, hogy kifejtse.

Vida Gergely: Mindenekelőtt: Hizsnyairól kiváló szakemberek értekeztek eddig, a megszületett recepció elég magas színvonalú. De ettől még hiányérzeteink lehetnek… Műfaji szempontból elsősorban azokat az értelmező, tematizáló, az életművet az irodalmi térben elhelyező tanulmányokat hiányolom, amelyekre Péter Hagyománytörténésének vagy Ardamica Zorán Paradigmaváltás-kötetének vonatkozó részei jó példák. A recepciót a meg-megszakadó beszéd jellemzi. Még recenzió csak-csak, de kevés a szakirodalmi visszahivatkozás, csomópontok kijelölése, lereflektálása. Biztos vannak olyan írások, amiket nem ismerek, de azért az a sejtésem, hogy nem sok. Persze mindig kérdés, mi a sok vagy kevés, de ha a szlovmagy térféltől és az ide köthető szerzőktől elvonatkoztatunk, vajon akkor mennyi elemző tanulmányt, konferenciatémát, szakdolgozatot kapunk az összmagyar mezőben. Már ezek a csupán statisztikainak tűnő tényezők is utalhatnak arra, hogy a felvetett nézőpontok kidolgozottsága sem válik a recepció tapasztalatává.

Mert hát miről is beszélünk? Már az eddigiekből is sejthető, hogy van egyfajta elégedetlenségünk (nekem bizonyosan) a vélt poétikai teljesítmény és a valós recepció közti disszonancia láttán. A kulturális utalások kezelése és változá- sai a költői pályán; a Hizsnyai-féle (döntően) hangalapú költészet kérdésköre, annak összefüggése az (általam is hangsúlyozott) identitásproblematikával; a trauma-költészet felé való nyitottság teljes hiánya – mind olyan kérdések, amelyek pontosítása, ill. megválaszolása közelebb vihetne a Hizsnyai-költészet kortárs pozicionáltságának megértéséhez.

Irodalmi Szemle: Mennyire folytatható ez a költészet? Vannak-e követői, új- raírói a fiatalabb generációkból?

Németh Zoltán: Szeretném azt hinni, hogy Tsúszó Sándoron keresztül Hizsnyai az összes többi álnévre hatott valamilyen szinten, Parti Nagy Lajos Dumpf Endréjétől Csehy Zoltán Pacificus Maximusán át Nyerges Gábor Ádám Petrence Sándoráig, mint ahogy az egész posztmodern álneves irodalom Weöres Sándor Psychéjének köpönyege alól bújt ki.

De megint egy anekdotát mondok, az elég hálás egy beszélgetésben, ráadásul elgondolkodtató. Az Irodalmi Szemle nyári kéméndi táborában beszélgettem Zolival, és kitértünk arra, hogy a kortárs költészetben fokozatosan visszaszorulóban vannak a kötött formák stb., ő mégis ragaszkodik hozzájuk, hatalmas ívű szonettkoszorúkat ír például, ez a költészet használja a formai bravúrok „nyelvét”. Zoli valami olyasmit válaszolt, hogy azért írt ő rímtelen szabadverset is, aztán viccesen hozzátette, hogy eredetileg ezeket is rímeseknek írta meg, de aztán minden sor végéről lehagyta az utolsó szót. Azt hiszem, itt a zeneiség kérdéséről van szó, ami per pillanat a kortárs költészetből kiszorulóban van, a magyarból is, vagy legalábbis a zeneiség a prózaisághoz kapcsolódik, és nem a rímhez vagy az időmértékhez. Úgy gondolom, a hatás talán leginkább azokkal a poétikákkal mutatható ki, mint például Csehy Zoltán, Mizser Attila, amelyek számára fontosak a formai kérdések és a zeneiség.

Csilla nagyon szépen kifejtette, saját költészetére hogyan, milyen elemeiben hatott a Hizsnyai-líra. Talán folytatni tudja itt, esetleg kitekintve saját generációjára.

Nagy Hajnal Csilla: Furcsa, hogy annál a kérdésnél fel sem merült bennem a for- ma kérdése. Vagyis, nem furcsa, mert most sem tud igazán felmerülni – az az igazság, hogy általában nem tudom felidézni egy vers formáját olvasás után, erőteljesebben maradnak meg bennem a tartalmi sajátosságok. Így, míg egyértelműen fontos szerepe van Hizsnyai költészetében a formának, nem ebben látom a hatását. De abban, amit a szabadságról, iróniáról és személyességről mondtam, nemcsak a rám gyakorolt ha- tásra gondoltam – bizonyos formákban felfedezhető ez a filozófiai hatás, például Gužák Klaudia, Czucz Enikő, Vörös Gergely, Gyurász Marianna és Csillag Lajos verseiben. Annyiban is, ahogyan könnyed komolysággal, félelem nélkül mélyednek bele és szedik szét a valóság elemeit, esetenként önmagukkal együtt.

Irodalmi Szemle: Egy ilyen reprezentatív kötet még erőteljesebben veti fel a kérdést, hogy mennyire kánonképes a Hizsnyai-költészet. Mit gondoltok erről?

Nagy Hajnal Csilla: Az jutott először ehhez eszembe, hogy alapvetően semmit sem gondolok a kánonképességről. Mit jelent? Hogy megvannak-e egy bizonyos alkotásnak, alkotónak az attribútumai ahhoz, hogy kényelmesen fel lehet címkézni, kategóriába lehet helyezni? Talán radikálisan hangzik, de sokkal kedvesebb ez a gondolat annál, mint ahogyan hangzik. Annyiról van szó, hogy se a kánonképesség, se a kánonképtelenség címkéje még önmagában nem mond el semmit egy műről. Ettől függetlenül persze fel lehet mérni, át lehet gondolni, és viszonylagos pontatlansággal meg lehet jósolni az ilyesmit, így pedig valóban elképzelhető, hogy ezt a költészetet – a „kánon” egyik természete alapján a sok közül – talán nehezebb volna kategóriába állítani, mint bizonyos társait. És ez megint csak nem tette se érdekesebbé, se kevésbé érdekessé egyiket sem. Amit viszont a kánon pozitív tulajdonságairól lehet mondani, az az, hogy nagyon is képes a saját határain kívül gondolkozni, és valójában sokkal tetszőlegesebb an- nál, mint amilyennek tűnik. Ilyen értelemben pedig, ideális helyzetben, ahol csak a szöveg minősége számít mérvadó attribútumnak: abszolút kánonképes Hizsnyai Zoltán költészete, hogyne volna az?

Németh Zoltán: Először Csilla hozzászólására reagálnék, amely kiválóan alkal- mas annak rövid felvázolására, hogyan fogom használni ezt a fogalmat. Kánonké- pesség alatt én nem elsősorban felcímkézésre gondolok, bár – bármennyire is nega- tív konnotációjú ez a szó – egy értelmezéshez vagy irodalomtörténeti besoroláshoz mindenképpen ilyen műveletre is szükség van. Hanem például arra, hogy mennyi- re van jelen ez a költészet a kortárs magyar irodalom köztudatában; mennyire el- érhető, mennyire van centrumban a kortárs magyar irodalom beszédmódjai felől; mennyire folytatható (mennyire folytatják) ezt a költészetet a fiatalok; mennyire foglalkoztatja ez a költészet a kortárs irodalmat; és milyen helye van az utóbbi 30-40 év irodalmában.

Ha ezeknek a kérdéseknek az erőterébe helyezzük Hizsnyai Zoltán líráját, akkor izgalmas és tanulságos kettősségekre láthatunk rá. Egyrészt ez a költészet, és ebben szinte tökéletesen biztos vagyok, kihagyhatatlan bármiféle szlovákiai magyar irodalomtörténetből, mint arra H. Nagy Péter már említett, Hagyománytörténés című kötete is jó példa. Másrészt azonban hiányzik az utóbbi évek magyar irodalomtörténeteiből, a Gintli-Schein-féle „rövid” irodalomtörténetből, az akadémiai irodalomtörténetből,  a magyar irodalom „történeteiből”, sőt még a Grendel-féle irodalomtörténetből is. A kérdést, hogy vajon mi látható a felsorolt könyvekben a szlovákiai magyar lírából, könnyen meg lehet válaszolni: semmi. Nincs egyetlen szlovákiai magyar költő sem bennük, ha jól látom. (Kivétel Juhász R. József, de csak mint szerkesztő és vizuális munkák készítője jelenik meg az említés szintjén a Szegedy-Maszák-könyvben.) Vagyis Hizsnyai költészetének a kanonizációja nemcsak önmagában, e költészet belső értékeinél fogva érdekes, hanem a centrum–periféria, a határon inneniség és a határon túliság lehetőségeire is rákérdez.

Másrészt a Hizsnyai-költészetnek mégiscsak van magyarországi kanonikus mintáza- ta – cseppet sem paradox módon, ahogy már volt róla szó – Tsúszó Sándoron keresztül. Fűzfa Balázs irodalomtankönyvében Tsúszó önálló fejezetet kapott, és általa, rajta keresz- tül tulajdonképpen a Hizsnyai-költészet is bekerült az oktatásba.

Egy másik kettősség temporális – úgy gondolom, az 1990-es évek volt a Hizsnyai-köl- tészet leginkább kanonikus időszaka, és minden bizonnyal szorosan összefonódott a Kal- ligrammal, a kiadóval és a folyóirattal is. Ha a szlovákiai magyar irodalomnak a Kallig- ram által sem sikerült kanonizációs tényezővé válni az egyetemes magyar irodalomban, akkor ez nagyon sok kérdést vet fel. Legaktuálisabban például azt, hogy vajon a régi Kal- ligram megszűnése után vajon milyen kanonizációs lehetőségei lesznek egyáltalán a szlo- vákiai magyar szerzőknek. Hiszen – hogy megint csak visszatérjünk a hálózatelmélethez – azt Barabási Lászlótól jól tudjuk, hogy nem a legjobbak lesznek a legsikeresebbek, nem a legjobb költők kerülnek be az irodalomtörténetekbe, tankönyvekbe, antológiákba.

H. Nagy Péter: Igen, magam is Zoli gondolatmenetéhez tennék hozzá pár dolgot. Egy- részt a kánonok bármilyen jellegű jelentésadást előfeltételeznek, senki nem tudja a ha- tásuk alól kivonni magát, mert már az olvasmányainak a kiválasztásánál is ott vanna Másrészt sokféle kánon van, amire Zoli rámutatott, igen lényeges, én szakszavakkal úgy adnám vissza ezt, hogy Hizsnyai költészete része egy a ’90-es évekre datálható materiális kánonnak, de nem része a magyar irodalom jelentéskánonjának. (A térségi diskurzust most picit tegyük félre.) Viszont a művek értékszempontú besorolása mellett a hálózatel- méleti közelítés azért is releváns, mert a Zoli által hivatkozott Barabási azt is mondja, az lesz a legsikeresebb, ami alkalmas rá. Ugyanis a hálózat dönt, és ilyen értelemben is más megvilágításba kerül az individuális teljesítmény. Az alkalmasság azonban az irodalom terepén nagyon is összefügg a nyelv, az intézmények és a médiumok kereszteződésének csomópontjaival. Ez alapján pedig valóban a Tsúszó-jelenség köti össze a Hizsnyai-mű- vek egy részét az erősebb csomópontokkal. Végül pedig a kánonképesség esetében azzal is számolni kell, hogy ami egy időszakban sikeres, korántsem biztos, hogy az lesz később, és fordítva, ennek pedig éppen a kezünkben tartott kiadvány adhat újabb távlatot, mert esetleg újraszituálja a Hizsnyai-líra egyes szegmenseit.

Németh Zoltán: Köszönöm, Péter, valóban fontos utalni erre a distinkcióra, a ma- teriális és jelentéskánon különbségére. És ne feledjük azt sem, hogy maga Hizsnyai is betöltött egy nagyon erős kánonképző, kánont létrehozó pozíciót: az egyik legjelentő- sebb magyar irodalmi lap, a Kalligram főszerkesztője volt elég hosszú ideig. Elég ha csak arra gondoltok, hogy a Kalligram, pontosabban Hizsnyai Zoli külön tematikus számot szentelt Mészöly Miklósnak, Esterházy Péternek, Nádas Péternek, Pályi And- rásnak, Parti Nagy Lajosnak. És itt nem csak arról van szó, kit emelt ki a kortárs iro- dalomból (persze, ez is jelentéses, hogy kit igen és kit nem), hanem hogy kiket kért fel, hogy publikáljanak ezekben a lapszámokban. Vagy gondoljatok a Mintakéve című összeállításra a Kalligram 2003/10-es számában, majd a kötetre, ahol tizennégy költő írt szonettet Parti Nagy Lajos kiválasztott mesterszonettjére. Nagyon erős kanonizációs ajánlat, nagyon erős kanonizációs pozíció az egyik legjelentősebb kortárs magyar költő tiszteletére megjelent lapszámban és kötetben verssel szerepelni, tehát az ide beváloga- tott-felkért 14 költő is hirtelen részévé vált a Parti Nagy Lajos-hálózatnak.

Vida Gergely: A folytathatóságra vonatkozó fenti kérdéseket nem tudom elválasz- tani a kánonképesség dolgától. Amikor megjelent Hizsnyai Ének című kötete, egyik első olvasási tapasztalatom valamiféle kétely megjelenése volt, miszerint folytatható-e egyáltalán ez a költészet magán az életművön belül. Úgy éreztem, a működtetett költői nyelv, a szonettkoszorúkon kívül, kissé elfáradt, elérte terhelhetőségének maximumát. Kérdés, hogy az összegyűjtött kötet új versei ellendülnek-e más irányba. S egyetértek Zolival, a kanonizációnak éppenséggel A stigma krátere és a Bárka és ladik megjele- nésével voltak a legnagyobb esélyei. Ami a jelent illeti, arról nem tudok, hogy a fia- talabbak költészetében a Hizsnyai-szövegek különösebben élő hagyományt képezné- nek. Az evidens, hogy szlovmagy fronton ismerik, s bizonyára sokaknak (-unknak) jelenthet(-ett) inspirációt, akár olyan értelemben is, amit Csilla említett a szabadság- tényezővel kapcsolatban –, de mindezt talán legalább annyira működtette a személyes jelenlét és az intézményi keretek, mint maguk a szövegek. Ideális állapot az lenne, ha találkozhatna az irodalomtörténeti érdeklődés a kortás költészeti praxisban való jelen- léttel (mint például ahogy az 1980-as–1990-es években Kosztolányinál). De valóban: mi az, ami a kortárs magyar költészet alakulása felől mozgósítható a Hizsnyai-köl- tészetből? Például a „traumaköltészet beszédmódjai” vagy a popkulturális kódok felé való viszonylagos zártsága e költészetnek nem kedvez a kortárs trendeknek. De például Péter fentebb mondott vizualitás-érvével szemben is úgy gondolom, hogy az akusztikus mező súlyossága nem engedi a Bárka és ladik kötettagoló vizuális verseinek igazi érvényesülését, ami a Minden ugyanott kontextusában még „látvá- nyosabb”. Hizsnyai teljesen más költészetet művel, mint generációjából Géczi, és nehezen visszafejthető például Nemes Z. Márió felől is – hogy egy olyan aktuális példát mondjak, ahol a létrehozott szövegtér leírható a beszédmódok heterogenitá- sának hangsúlyozásával –, ahogy Hizsnyainál is, csak egészen más okokból.

Ennek ellenére úgy gondolom, hogy nevezett kötet utolsó ciklusának vissza- fogottabb dikciója, a hétköznapiság felé való fokozás – miközben a költői beszéd megőrzi azt a bizonyos nyelvi heterogenitást –, kedvező táptalaja lehet az aktuali- zációnak.

Irodalmi Szemle: Melyik a kedvenc Hizsnyai-versetek és miért?

H. Nagy Péter: Az én nagy kedvencem a Különb világot… című szonettkoszorú. Emlékeztek, ennek a mesterszonettje József Attila A Kozmosz éneke című szonettkoszorújának mesterszonettje. Anno meg is dicsértem, hogy lelkesítően profi munka. És ezt valahogy úgy indokoltam, hogy a szerző úgy képes a hagyomány dialogikus megszólaltatásának (az Ars poeticától az Eszméletig) és az „én” kimondhatóságának az összeegyeztetésére, hogy a verssorozat beszélője nem véti el a József Attila-féle hangot, ám pragmatikailag mégsem azonosítható vele maradéktalanul, sőt olykor önmagával sem identikus. Példaként pedig, ha jól emlékszem, a következő sorokat idéztem: „kinek a Léthén túl is dolga van / külön[b] világot alkotok: magam”. Itt ugyanis egyetlen betű elmozdításával sikerül megváltoztatnia a József Attila-féle szituációhoz való hozzáférés távlatszerkezetét, amennyiben mindez úgy is olvasható, hogy a különb világ megalkotása maga a költői én lenne, vagy a külső világra vonatkozik, amelyet az én alkot meg. Végső soron pedig a költői világ önépítke- zésének allegóriája is. Ez maradandó darab.

Vida Gergely: Igazából erre a kérdésre az előbb választ is adtam. Nem csak verset eme- lek ki: a Bárka és ladik utolsó ciklusát egészében, benne A damaszkuszi körrel.

Nagy Hajnal Csilla: Sok vers ragadt meg bennem a kötet olvasása közben, A magány morénájából idéznék, mert kiválóan szemlélteti számomra ennek a költészetnek a kü- lönlegességét: „Még nem hittem el a legteljesebb hiányt. / A legteljesebb hiány rám mo- solygott, / és én gyűlöltem ezt a mosolyt. Gyűlöltem / a Teljesség sugárzó arcát, és nem hittem neki. / Nem hittem el a kerekdedségét, / a megfoghatatlanságát sem hittem el, / nem adtam hitelt folytathatatlanságának. / És a teli poharat az utcakőre dobtam. / A teli poharat az utcakőre dobtam, / és örültem az üvegcserépnek. Izgatott / a cellák falaiból bugyborékoló, / bizsergető magány – a magány képzete. / A magány érzete, a magány / érzetének képzete, a magány / érzete képzetének érzete, a magány.”

Németh Zoltán: A kérdés az ún. nagy vers-jelenséget implikálja, és ebből természet- szerűleg jönnek ki jobban az olyan versciklusok és hosszúversek, mint A damaszkuszi kör, a Hemicrania vagy a Különb világot…, de az az igazság, hogy nekem ezek mellett éppilyen kedvesek a Rondó néhány soros versei, vagy a Kiegészítések a szürrealizmus ki- vonatos szótárához egyes darabjai, sőt akár az olyan „nem komoly”, blődli Tsúszó-ver- sek is, mint a Cimbalommuzsika (ez a vers sajnos nem szerepel ebben a kötetben, pedig Melis László meg is zenésítette) betétdalának feledhetetlen sorai: „Ki muzsikál olyan meghatóan, / hogy a ponty is könnyezik a tóban…”

Macsovszky Péter: Jelenlegi kedvencem az (alapvetés). Részlet: „Most verset ír a terem- tő, / teremti a verset a teremtő teremtettje, / és mindig van valaki, akiben a teremtő / te- remtettjének teremtménye, / a vers is tovább írja önmagát, / minden olvasatával / újra és újra / újabbnál újabb / világokat kreál és iktat ki.” Mondom, jelenlegi kedvencem. Egy hét, egy hónap múlva, vagy akkor, amikor visszatérek a kötethez, egy másik kedvencet találok.