Kántor Zsolt: Világlét (Részlet)

Galvanizált génjeink zúgnak és rezegnek éjjel, minden sejtben ott a hárfa, a húrok világa. A
lant és a hegedűk, a brácsák és a citerák. A csembaló, a csinos gordonkák. Kifényesítve a
zümmögés, a dürgés, a zátonyokba akadt dopamin. A hangok gyöngyei, a szemgolyóba
gravírozott színskála. Az összhang nyelve van itt, a beszéd által szóhoz jutó lét. A dolgok
csak szó által juthatnak léthez. A lét átköltözik a tapasztalatból a nyelvbe. Megkezdődik a
szövegtér újraírása, elfoglalása, hogy a világ kijöjjön a némaságból. Legnagyobb kihívás a
fénynedvesség. Ráragad a fogalmakra a bűn. De van kijavított hiba. Fegyverszünet. S ha
betoppan a tavaszi színáradat, a rügyek nyelve új érzéseket és ízeket sejt meg. Neveket,
amelyek emlékké foszlanak, arcokat, melyek az örökkévalóság tekintetét pecsételik be a
lélekbe.