„A világ igazi csodája a test” – Beszélgetés Tóth Lilith Viktóriával

Kép: Endrédi Lajos

A királyhelmeci születésű Tóth Lilith Viktória első kötete a NAP kiadó gondozásában jelent meg 2020-ban. A lírát és prózát egyaránt tartalmazó Túl sok világban minden kétséget kizáróan egy, a testköltészet regisztereit markánsan működtető költői megszólalásmód körvonalazódik. A Nagyszelmencen felnőtt, ma már Ipolyságon élő szerzővel a debütáló kötetéről beszélgettünk.

Már az élénk színekkel játszó borító is izgalmas – az előlapon rikító, citromsárga alapon megjelenő vörös rúzszsal kifestett női ajkat láthatunk, amelynek vicsorgása valamiféle vadságot, határozottságot és erőt (talán fájdalmat, erőlködést is) közvetít az olvasók felé. A kép alapján hangsúlyozott nőiesség (és dominancia?) az alkotásban szereplő (el)beszélő(k)re tett egyértelmű utalásként fogható fel. A borítóterv a te ötleted volt? Mi alapján választottátok? 

Látod, nagyon érdekes ez a borítódolog. A női száj színét kicsit mindenki máshogy látja. Nekem alapvetően fekete és neonos fények cikáznak körülötte, a sárga így talán még vadabb. Pedig amúgy simán lehetne vörös is, hisz én magam is sokat hordom ezt a színt. Egyébként szerettem volna, ha van némi beleszólásom a borító elkészítésébe, csináltam pár tervet, amit aztán elküldtem a szerkesztőnek, Vida Gergelynek, és mivel jó fej volt mindenki, figyelembe vették a stílust. A végeredmény pedig teljesen megfelel az elképzeléseimnek. Húzza a szemet és vagány. Ahogy észrevettem, most nagyon divatosak a versesköteteknél az erőtlen vagy akár pasztellszínek. Örülök, hogy az enyém nem ilyen lett. Azt hiszem, egy visszafogottabb színvilág nem illeszkedne ahhoz sem, ami megjelenik a köteten belül. És igen, jól látod, a női dominancia, amit sokszor férfiasnak és maszkulinnak ítélnek, erősen érezhető a szövegekben, továbbá benne van számomra a fájdalom és a gyönyör kettőssége is.

A könyved a „– versek – (és prózák)” alcímet kapta, amivel ugyan zárójelben utalsz arra, hogy ez a gyűjtemény inkább verseket, mint prózákat ad közre, azonban a könyved alapján úgy tűnik, hogy te mindkét műnemben eléggé otthonosan mozogsz. Inkább költőnek vagy írónak tartod magad? Mikor kezdtél el publikálni? Hogyan jött az ötlet egy „hibrid” könyv megjelenésére? És hogyan jött a lehetőség arra, hogy ezeket a szövegeket egy kötetben is viszontláthassuk?

Én nem gondolom azt, hogy a prózában annyira otthon mozognék, lehet a lírában sem, ki tudja. Egyszer hivatkoztak úgy rám, hogy költőnő, már nem is emlékszem, hol… Kicsit úgy gurul ki ez a szó a szájból, mint valami szitokszó. Valami felsőbb körökben használatos káromkodás.

Nem vagyok termékeny író, nem is publikálok sűrűn, és az irodalom akadémikus oldalát se erőltettem sosem. Nagyon későn kezdtem el publikálni, egyetem alatt vettem először bátorságot ahhoz, hogy egyáltalán szakmabelieknek, két tanáromnak, megmutassam a szövegeimet. Nem tartottam őket irodalmi piacra valónak. Nem csoda.

Legelőször, még vagy 15 évesen metáldalszövegeket kezdtem el írni. Ultra cikik voltak, de hát hiába… elkapott az Ossián-őrület…

A hibriditásnak pedig egyszerű oka van: a kötet szövegei az elmúlt 5-6 év termései, csak a legjobbnak ítélt írásokat tartom meg, a szerkesztővel is csak azokon dolgoztunk. Mivel nem is vagyok mennyiségi író, így viszonylag kevés kézirattal rendelkezem, de ha írok is valamit, amit nem ítélek semmilyennek, nem teszem félre, hanem egyszerűen csak kivágom a fenébe. Mivel a beválogatott szövegek egy érzelemhullámra csatlakoznak rá, így nem is az volt a lényeg, hogy az egyik líra vagy próza, hanem inkább az, hogy illeszkednek-e egymáshoz, azaz beleillenek-e a kötet koncepciójába. Így került ide néhány próza, amelyek érzelmileg érezhetően erősen túlfűtöttek…

Egyébiránt totálisan nincs prózaagyam. Az életbe nem tudnék megírni egy regényt, annyi mindent kell hozzá szem előtt és észben tartani, hogy végül összeérjenek a szálak. Én erre nem lennék képes. Egyszerűen elvesznék a részletekben, mert minden kis dolgot érzékletesen akarnék átadni…

Mik voltak az eddigi irodalmi pályád buktatói és mérföldkövei?

Hm… irodalmi pálya, jól hangzik, de nem így tekintek rá, vannak tőlem tudatosabb szerzők is, akik úgy „megcsinálják magukat”; na, az már pálya! A buktatója mindenképp a hozzáállásom, ezt van, aki dilettantizmusnak látja. Nem a sikeres fajták közé tartozom. Nem is azért írok. Talán mert nem is várok el semmit, ezért nem is bukhatok olyan nagyot. Nagy mérföldkőnek teljesen egyéni szempontból viszont mindenképpen az első publikációmat és ezt a kötetet tartom. Az előbbit azért, mert felszakított valamit bennem, amit utána hurcolhattam magammal, az utóbbit azért, mert pontot tett egy olyan időszak végére, amit igenis fel kellett dolgozni és fel kellett rakni egy polcra.

Milyen visszajelzéseket kaptál eddig a könyvről? Mikor várható az első kötetbemutató?

Őszinte leszek: az összes visszajelzés, ami eddig jött, az vagy gratuláció, vagy olvasói értékelés volt. Ami talán a legfontosabb, hogy ha valaki szerette, vagy megtalált benne valamit magának, azt egy-két szóban el is juttatta hozzám. Érdekes, hogy amit többen kiemeltek, az az érzékletesség és a szövegek átélhetősége; ezeknek külön örültem, mert a céljaim közé tartozott az, hogy ilyen hatást fejtsen ki a kötet.

A kötetbemutató pedig teljesen a Covid-helyzettől függ. Nem szeretnék online bemutatót, mert személytelen, abból volt elég az embereknek az utóbbi egy évben. Én magam a kiskörű kötetbemutatókra imádtam járni még egyetemista koromban is, és szerettem provokatív meg húsba vágó kérdéseket feltenni, megmozdítani valamit a levegőben a tradicionális körök mellett. Szerettem zavarba hozni, megbotránkozni, beszélgetést vagy vitát generálni: véleményem szerint ezeket csak személyesen lehet. Másként nem kell. Mi értelme van annak, hogy végighallgat valaki valamit egy könyvről, feltesznek pár szokásos kérdést, arról, hogy mi ihletett meg, ki volt rám hatással, aztán pedig kínos csend van a kérdések alatt? Szerintem semmi.

A Túl sok világ írásaiban a testiség kérdése az egyik legmeghatározóbb, amely szinte minden vonatkozásában előfordul. Feltűnnek a homlokráncok, a könnyező szemek, a bőrszínű köröm, a törött bordák, a menstruációs vér, a kattogó csontok stb. Igazán kiemelt szerepet azonban a szexualitás kap, amelyet olykor meglehetősen naturalista módon és obszcén kifejezésekkel ábrázolsz. Egyetértesz azzal az állítással, hogy az általad működtetett „női líranyelv” és a szövegeidben hangsúlyozott nőiesség sokszor meglehetősen „férfias megszólalásmódokkal” kezd el működni? Ezzel pedig elsősorban azt prezentálod, hogy a világ egyáltalán nem egyszerűsíthető le férfi és női attribútumokra (illetve megszólalásmódokra), hanem ezek mindig egymás viszonylatában léteznek?

Valamennyire egyetértek, viszont árnyalnám. Ha megkérnek rá, hogy határozd meg magad, hol kezded? XY vagyok, itt születtem, itt dolgozok stb. A neved hordozza a nemed és ennyi. Ha magam akarom meghatározni, azt mondom, elsősorban ember vagyok, másodsorban nő, majd jön a többi adat, ha kérik. Bár se a nevünket, se a születési adatunkat nem mi határozzuk meg, hát azok hogyan határozhatnának meg minket? Beleszületünk egy korba, egy mikro- és makrotársadalomba, ránk aggatnak női és férfi szerepeket, sőt még nyelvfelfogást is. Történt egyszer egyetemen, hogy a barátaimnak meséltem egy sztorit, választékosan káromkodtam közben, és az egyik tanár meghallotta. Kijött az irodájából, majd leszidott, mondván, hogy lány létemre hogy beszélhetek úgy, mint egy kocsis. És hozzátette, hogy szégyelljem magam. Közöltem, hogy a nyelv egyetlen regiszterét sem vagyok hajlandó kirekeszteni a nyelvhasználatomból csak a biológiai nemem miatt. Nem leszek ettől én még maszkulin; vagy csak a férfiak beszélhetnek csúnya dolgokról?! Valóban sokak szerint így van, sőt azt állítják, a női dolgok is maradjanak csak a női magazinok hasábjain, ott is selyempapírba csomagolva…

Én személy szerint azt választottam, hogy belülről kezdem magam meghatározni, nem kívülről. A testem pedig az összekötés a belső és a külső világ között. Egy húsból, bőrből, csontból készült burok, amin keresztül érintkezni vagyok képes. A világ igazi csodája a test. Továbbá a dominancia és alárendeltség kérdése is érdekel, mert összeköthető vagyok a BDSM-témákkal kapcsolatos megszólalásokkal.

Véleményem szerint egyes verseidnél feltűnik az, hogy az utolsó sor olyan, mintha nem, vagy nem teljesen illene bele a szövegkörnyezetbe, és egy kicsit úgymond „kilóg”. Ami azt is jelentheti, hogy néhány szöveg(test)nek bármi „oda nem illő dolog” lehet a vége; ez meglátásod szerint felfogható a testhalál, a sorsunk, illetve az életünk allegóriájának is?

A végeláthatatlan beszédet hogyan szakítanád meg? Amikor a szomszédasszony elkezdi mesélni élete történetét, óvatosan megpróbálsz kibújni az alól, de hallgatnod kell. Kínosan mosolyogsz, vagy már egészen máshol vannak a gondolataid. Szeretem az egyszerű és egyértelmű befejezéseket. Lecsapni, amit le kell, elvágni és elrágni, amit el kell. A testhalál pedig akkor van, amikor nem tudunk a saját testünkkel mit kezdeni – és ez a szövegtesttel is így van. Bármit rá tudunk olvasni az életünkre, bármi allegorizálható és a sorsot is kereshetjük benne. Meg persze felmerülhet a szabad akarat kérdése is. Számomra ezek a legmeghatározóbb és leginkább elgondolkodtató problémakörök.

A könyved öt ciklusból áll (Levelek önmagamnak, A nő lapjai, Papírfecnik, Hangok a fejben, Femme fatale), ezen belül a verseket és a prózákat, az utolsó ciklust leszámítva, ahol konkrét címeket használsz, olykor csupán számokkal, olykor pedig zárójelbe tett számokkal jelölöd. Ez a „rejtegetés” ad egyfajta asszociációs jelleget az írásaidnak, amelyekre a ciklusok egyes címei is utalnak. Hogyan alakult a koncepció? Mik voltak a főbb pontok, amelyek alapján felépítettétek ezt az opust? Rossz helyen tapogatózom, ha azt mondom, hogy ez a struktúra a túl sok világot, vagy egy másik értelmezésben az egy adott világ felaprózódását jelentheti?

A Túl sok világ cím adta volna magát az egyik vers zárógondolata miatt, de ezt mégsem én választottam. Rettenetes címadó vagyok, általában, ahogy látható is, cikluscímeket még csak-csak kinyögök magamból, de ebben is nagy segítségemre van a legjobb barátnőm; ezt rendre úgy oldom meg, hogy szépen számozom a szövegeket, megszületésük sorrendjében. Mikor elkészül egy versfüzér vagy ciklus, egy érzelemhullámban vagyok, ihletben, ha úgy tetszik, így nyilván összefüggenek, viszont a tényleges asszociációk teljesen individuálisak. Mindenkinek más az agya, mást mással kapcsol össze. Az utolsó ciklus versei között valóban lazább a szerkezet, ezért van a külön címezés. Ebben teljesen a szerkesztőmre bíztam magam, olyanban nem okoskodom, amihez nem értek…

Min dolgozol most? Várható e a közeljövőben újabb kötet?

Engem a karantén nem inspirál, nem írtam és nem is fogok róla szöveget írni. Ingerekre van szükségem az ihlethez, anélkül semmit nem írok. Ami inger pedig elér, azt természetesen bedolgozom, sőt inkább így mondom: dolgozom vele. Jelenleg pornografikus novellákat/levélfüzéreket írogatok. Egyszer szeretném ezeket is kötetben látni.

Plonicky Tamás (1990, Királyhelmec)

Szerkesztő, prózaíró.