Körndl Sarolta: (A csók ára) (Közreadja Lill Amália beleegyezésével: N. Tóth Anikó)

1906. május 19.

Liliomtejszappannal simogatom az arcom, nyakam, karjaim, keblem, a szégyenlősen összehúzódó mellbimbóm, bársony hasam, gömbölyödni vonakodó csípőm, tartózkodó tomporom, feszes combjaim, vékony lábszáraim, csiklandós talpam, langyos vízzel öblítem le a habot, az arcom újraszappanozom, hogy biztosan eltűnjenek a szeplők, óvatosan itatom fel puha patyolat kendővel a nedvességet, segít az ablakon beömlő reggeli napfény is a szárítkozásban. Szétrázom a hajam, fésülgetem, cirógatja a hátam, kiálló szárnyacskáim, karjaim, előrehajolok, a tarkómtól húzom a fésűt a tincsek végéig, ha nem vigyázok, a padlót súrolják. Laza kontyba tűzöm a rézszínű fürtöket. Kalodonttal gondosan fogat mosok, a fahéj íze pajkosan bújócskázik a számban. Alsóingem borzongatja a bőröm. Megigazgatom a térdemnél a bugyogó csipkéit. Magam köré tekerem a fűzőt, nem kell szorosra húznom, hiszen karcsú a derekam. Felhúzom a hímzett harisnyaszárakat, hozzáerősítem a fűzőről lógó pántok végén várakozó kapcsokhoz. Felkötöm a farpárnácskát. Puha bőr gombos cipőmbe lépek. Felveszem a gyolcs alsószoknyát, rá a szatént, a fodrok gyorsan megbarátkoznak. Belebújok a violaszín blúzba, hátul záródik ugyan, de elboldogulok magam is a titkos kapcsokkal. Gallér helyett csipkék kerítik a nyakam. Megigazgatom a vállnál a dudorokat. A blúzzal egyforma színű szoknya engedelmesen rámcsusszan, ringatózik a keskeny fodor az alján. Sötétlila selyemövet illesztek a derekamra, hátul szemrevaló masnit kötök, ellenőrzöm a tükörben, minden a helyére kerül. Még a bross! A fülbevaló és a gyűrű! Válogatok a kalapok közül, ma a nagyvirágoshoz szottyan kedvem. A vállkendőt is előkészítem, délelőtt hűvös lehet. Kistáska, napernyő! Rózsavízpermet! Oldalról, elölről vizsgálom a hatalmas tükörben izgatott ruháim alatt várakozó testem. Perdülök, suhognak a szoknyák, koppan a cipősarok, sóhajt a kalap. Kezdődhet a majális.

Benyitok Borhegyihez, a cukrász maga áll a pultnál, kora reggeltől készül rá, hogy jövök, elolvad az arca, mint a holipniban hosszasan tartott fagylalt, a vanília, karamell, fahéj, kakaó, grillázs, narancshéj hullámai közül is kiszimatolja a liliomtejszappant és a rózsavizet, megremeg a bajusza, mielőtt üdvözöl, a szokásosat?, biccentek, hogy passzoljon a ruhám színéhez, az ibolyamintás aranyozott szélű tányérkára csúsztatja a flant, de már az orrcimpámat lesi, mocorog-e, rebben-e a szempillám, mert mint mindig mondja, meggyőződése, hogy a kisasszonyok cimpája és pillája csalhatatlanul árulkodik arról, elnyerte-e tetszésüket a cukrászmű. A tejszín a gyengém, ujjong a nyelvem, zsibong a szájpadom, a tortácskától könnyű leszek, Borhegyi elégedetten nyugtázza, s még eggyel kínál a hosszúnak ígérkező nap kezdetén, egyet fizet, kettőt kap, kacsint huncutan, ötször koccan az ezüst kanálka a porcelánon, körbenyalom a szám szélét, a pultra ejtett fillérek komiszan szétgurulnak, mire Borhegyi felkapkodja őket, már kisurranok a műhelyből, a városháza óráján a kismutató a tizenkettes felé ágaskodik, a nagymutató pedig lomhán lép a tízesre, mostohaanyám folyton rácsodálkozik, sose szokja meg, hogy ezt fordítva kell érteni, a Zwittinger-ház előtt türelmesen vár a fogat, Drottner Arzén unokafivérem a fekete ló mellett ácsorog, úgy nyitom a kistáskám, hogy a fenn ülők ne lássák, amint Arzén belecsúsztatja az összetekert papírlapot, tizenhét, súgja, majd a kezét nyújtja, fellépek, lehuppanok Cziczka Mari mellé, velünk szemben Tocsek Emil és Kabanicza János, a szoknyám nagyjából elrendezem, de már csattan az ostor, rándulunk, zörögnek a macskaköveken a kerekek, belefúrom az arcom a tavaszi levegőbe, ereszkedünk alá a Deák Ferenc utcán, baloldalt fényben fürdenek a második emeleti ablakok, fiatal lombok integetnek jobboldalt, az Erzsébet térnél kinyitom a napernyőt, lehunyom a szemem, Emil hosszú történetbe kezd, aminek már az elejét is unom, csak Mari gurgulázó nevetése biztatja a mesélőt, aki persze nem jár históriájának a végére, mire megérkezünk Feistmantel kertjébe.

Az erdészlaknál nagy a nyüzsgés, a lócákon alig akad üres hely, zabolátlan akadémisták koccintgatnak egymást harsányan biztatva italra, szerelemre egyaránt, a hársfák zsenge levelei között átbújnak a napsugarak, pöttyösre vagy csíkosra mintázzák a kipirult orcákat, a kisebb-nagyobb karikában álló lányok szoknyái hatalmas szirmokként lengedeznek a karcsú lábszárakon, jól döntöttem: violaszín ruha egyedül rajtam van, egyre több szempár bonyolódik bele a szoknyafodraimba és téved el a nyakamat rejtő csipkékben, megérintem Blaskovics Ludmilla és Murányi Helén könyökét, hadd csatlakozzak az egyik virághoz, sugdolóznak, kacarásznak, összemaszatolódnak a szavak, nem is nagyon érdekel, milyen pletykáktól szédülnek a szemérmesen kacér Ernák, Irének, Vilmák, Amáliák, csak mutatkoznom kell, lásson, akinek az a dolga, hogy lessen, kibírok néhány percet, aztán megpillantom Rabéczy Ilont, kibontakozom a lánykoszorúból, odalibbenek hozzá, biztosan az első kocsik egyikén jött, mert a kecses állványra kifeszített vásznon már ott táncol pitypangszőnyegen három fehér ruhás önfeledt lány, arcuk fénypöttyös, hajuk kibomlik, ujjaik összeérnek, semelyikükre se hasonlítanak, mondja Ilon elmerülten, mintha számon kértem volna rajta bármit is, a gráciák fölé puha felhőket gömbölyít éppen, hogy ne zavarjam, a festett lányok tánclépését mímelve továbbmegyek, az egyik asztalnál Cziczka Mari évődik Zorkóczy Gusztávval, összevillan a tekintetünk, de már suhanok az erdészlak árnyékos oldalán az apró kövekkel felszórt gyalogúton, amiről nemsokára letérek, a jázminbokrok mellett szaporázom a lépteim, az ösvény a kedvenc tölgyhöz visz, végighúzom tenyerem a kérgén, mögé kerülök, majd nekidöntöm a hátam, kinyitom a táskám, széttekerem a papirost, de jóformán végig se futhatom a neveket, máris előttem áll Ruzsicska Pál.

Az a szabály, hogy nem beszélünk, hiszen nem udvarlás a tét. Látom a szemükön, ha még sose próbálták. Azt is, ha már túl sokat gyakorolták. Tudom, mennyit ábrándoztak, mielőtt felírták a nevüket. Tudom, hogy csillapíthatatlan vággyal válnak el, de egynél több alkalom senkinek sem jár. (Hiszen akad elég firma!) Ruzsicska szürke szemgolyója az én borostyánszín szememmel egy szintben. Az elszántság viaskodik a félénkséggel, egy darabig mulatok magamban, aztán ráteszem az ajkam a keskeny szájára. Amikor megelégelem, hátralépek, nyitom a táskám, zavartan kotorászik a mellényzsebében, az érméket remegő kézzel ejti be, s alighanem a lába is remeg, mert nehezen indul. Pedig Simko Mioszláv már csaknem türelmét vesztve ácsorog a sóhajtozó jázminbokroknál.

Az a szabály, hogy én indítok. Ha úgy tartja kedvem, akár hosszan várakoztatom, miközben elképzelem az érintés hőfokát, a bőr illatát, a fogak koccanását, a nyelv ficánkolását. Mio huncutan mosolyog, mintha kifürkészhetné szándékaimat. Az alsó ajka szélesebb a felsőnél. Váratlanul éri, hogy beszippantom, hiszen ezt egyik beavatott cimborája sem említette a felkészítés során. Váratlanul ér, hogy erős borsmenta- és zsályaillat kúszik fel az orrlyukaimba, tüsszentenem kell, de olyan hirtelen, hogy már nem tudom elrántani a fejem, Mio azt hiszi, ez az a bizonyos megkülönböztető jegy, amiről annyit beszélnek, de nem találják a megfelelő szavakat hozzá, hiába hajtanak fel tetemes mennyiségű szilvóriumot vagy tüzes vörösbort Finklinél vagy Bogya János borcsarnokában. Nevetésem kuncogássá szelídítem, hasonlít az előbbi félig elnyomott tüsszentésre. Mio elégedett szusszanással válaszol. Nyitom a táskám, koccannak az érmék, úgy megy el, hogy tekintetét le nem veszi az ajkaimról, s majdnem feldönti az érkező Pancaldy Adorjánt.

Az a szabály, hogy addig tart, amíg én akarom. Rendszerint amíg meg nem unom. Pancaldyval rövid lesz, ezt már akkor tudom, amikor megpillantom a nevét a lajstromban, egyszerűen nem tetszik a szája, látványra se, s amint rögvest kiderül, érintésre, ízre se. Mégse tűnik csalódottnak, hálásan üríti tenyerének tartalmát a táskámba, s felfokozott kedélyállapotában ellenkező irányban indul el, így nem találkozhat a soron következővel.

Az a szabály, ha hosszabban akarja, felmutat egy érmét, amint megérkezik. Vén Károly hüvelyk- és középső ujja között megcsillan egy korona, s közben szemembe ötlik, hogy mutatóujjának fele hiányzik. Mulatságosnak tartom, hogy a nevével feleselve rózsaszín selymes bőrt és a száj fölött épp csak serkenő bajuszkát visel. Felső ajkának középső része mélyen bemetszett, udvariasan ismerkedik az én szív alakúmmal. Az erdészlaknál rázendít Balog Laci bandája, a zenefoszlányok a tölgy körül szállonganak. Károly felbátorodik, de nem engedem, hogy a nyelve látogatást tegyen nálam. Származás, rang, tapasztalat mit sem ér, itt én szabom meg, mikor mi történhet. Ha valaki megfeledkezik a szabályokról, magára vessen, kevesebb jut neki. A felár csak az időt nyújtja, az érintés nem lesz dúsabb. Ebédig Zelenka Eugen, Seefranz Géza és Lányi Róbert keres fel. Egy hideg, egy cserepes, egy boros száj. Meghintázom a táskám, gurulnak ide-oda az érmék.

Cziczka Mari helyet szorít maga mellett a lócán, szemből éppen ránk tűz a nap, amit kicsit se bánok, Visnyovszky Valéria szemlátomást nem örül, hogy a társaságomban kell elköltenie az ebédjét, de hamar eltereli a figyelmét Tocsek Emil, aki lakmározás közben újabb hátborzongatónak szánt történetbe fog, Valéria szája előtt megáll a villa, hosszú percekig elfelejti bekapni a falatot, Cziczka Mari nem nézhet rá, fulladozik a visszatartott nevetéstől, aztán egyszer csak elsötétül az ég, pontosabban az asztal túlsó oldalán álló széles vállú férfi éppen rám vet árnyékot, az arcát nem látom, hiszen mögüle zuhog a fény, csak a nyakába hulló szöghaját, szokatlan látvány, a férfiak manapság szorgalmasan látogatják a borbélyt, rövid a hajuk és simára borotváltatják az arcukat. Sört hoznak nagy korsókban, árnyékom ellép, hogy ne akadályozza a felszolgálást, megindul bennem valami furcsa érzés, bizonytalan és borzongató áramlat jár át, mintha az árnyék egy darabkája mégis rajtam felejtődött volna. Ebéd után szétszéled a társaság, egy nagyobb csoport a lövölde felé tart, egy kisebb a Szécsi-tavak felé indul, Balog Laciék az erdőszéli táncpadlóhoz hurcolkodnak, őket is többen követik, egy darabig Franczek Irmába és Nikl Idába karolva sétálok, aztán azzal az ürüggyel, hogy fel kell frissítenem magam, eltűnök az erdészlak melletti kisházban. Szerencsére nem várnak meg, mire kijövök, már nem találok senkit, aki árgus szemekkel követne a tölgyemhez.

Lenge szél hoz enyhületet a hirtelen jött melegben. Felindulva, zavarban, mindenre elszántan, szelíden, űzötten, ügyetlenül, feltüzelve Krippel Móric, Alberger Bertalan, Wollner Teodor, Balbach Béla, Ilofszky Ignác, Rombauer Ernő, Vitális Gyula, Joerges Rikárd, Okolicsányi Szeráf váltja egymást szoknyám fodrai előtt, adja át magát a rendkívülinek hitt érintésnek, bódul liliomillatomtól, s szabadul meg boldogan fényes érméitől. Az utolsó, akinek nem jegyeztem meg a nevét, megvárakoztat. Nem is bánom. Nekidöntöm a hátam a felforrósodott tölgykéregnek, lehunyom a szemem, fürdetem az arcom a délutáni fényben. Egyszeriben egy száj a számon, s mire tiltakozhatnék, hogy ez szabálytalan, erős kar ránt a derekamnál fogva és a vállamat vonva egy férfitesthez, aki erre nem kapott ugyan engedélyt, még sincs ellenemre: hiszen flan ízű az ajka! szája barlangjában ficergő nyelve! rozmaring, gyömbér, menta, kardamom, ánizs kergetőzik a gondosan ápolt arcon! homlokomat cirógatja a szellő borzolta levendula illatú szöghaj! szédülök, minden porcikám zsibong, aztán mintha nem lenne testem, csak szám, amely kimondhatatlanul örül a rátapadó, cuppogó, hullámzó, hol gyengéd, hol kíméletlenül tolakodó másik szájnak, azt szeretném, ha sokáig tartana, ha örökké így maradna, pedig egyszer csak vége, mire kinyitom a szemem, már nincs ott senki, körbetekintek, egy lélek se, álmodtam volna vagy képzeltem csupán, nyitom a táskám, számolom az érméket, sehogy se értem, hogy lehet sokkal több, mint amennyire számítottam. Szétsimogatom a papirost a lajstrommal. Az utolsó név Tschuso Kazimir.

1906. május 19.

Nem bírom kivárni vasárnap délután Cziczka Marit, késik, ami nem szokása, lesem a függöny mögül, tűkön ülve hallgatózom, mire végre meghallom a kopogtatón a jelünket, szinte repülök le a lépcsőn, karon ragadom Marit, vonszolom végig a Zsigmondi utcán, hiába kérdezgeti, mi történt, csak török előre öles léptekkel, a Kossuth téren Borhegyi előtt se lassítok, erre Mari megtorpan, visszaránt. Mégis belépünk, szertartásunkat csak nem adjuk fel. Három flant falok be, szinte nincs időm kiélvezni az ízét. Mari balombát majszol, és fejét csóválva követi a mozdulataimat. Időközben benyit Sriblik Vilma és Wittmann Teréz, sokáig válogatnak a sütemények között, Mari ragaszkodik hozzá, hogy várjuk meg őket, én legszívesebben kihussannék. Cipőmmel feldúltan topogok a fényesre súrolt padlón, égő tekintetemmel sürgetem a többieket, fortyogok a lassúságuk miatt. Végre az utolsó morzsa is eltűnik az aranyszélű porcelán tányérkákról, szedelőzködhetünk. A Fritz-háznál a maflasarkon egy csapat sétapálcás fiatalúr, várakoznak, tekingélnek, amint elhaladunk mellettük, nemcsak utánunk néznek, hanem összesúgnak, kis idő múlva követnek is. A trotuáron már nagy a forgatag, a jó idő kihozta az ifjúságot a korzóra. Vilma és Teréz egyfolytában csicsereg, olykor fel-felkacag, nem tudok figyelni rájuk, ha kérdeznek, nem felelek, s nem érdekel, ha megsértődnek. Mari aggódva fixíroz, tudja, hogy várok valakit. Hogy rettenetesen várok valakit. A tekintetem ide-oda rebben, fejemet forgatom, az utca túloldalát lesem. Este hatra kiderül: hiába.

1906. június 19.

Mostohaanyám közbenjárására apám engedélyt ad. Titokban hetek óta készülök, a mézszínű csipkerátétes ruhát Hecht Józsa divatárusnőnél rendelem meg, a Párizsból érkező ruhán sokat kell alakítani, hogy passzoljon mindenütt, így jóval többe kerül, mint amennyit apámtól kapok, a csókbérből egészítem ki, díszes hajtűre, legyezőre, selyemszalagra is marad. Felkeresem Pollák Janka fodrásztermét, champoing hajmosást és ondolálást végez nagy műgonddal, rafinált kontyot kerekít, amiből bohó tincsek kanyarognak a vállamra. Ez a második valétabál, ahol nem pusztán bámészkodok, hanem minden porcikámmal jelen vagyok: a bekezdő csárdást Gecsányi Frigyessel, a lengyelkét Szládek Kristóffal, a keringőt Schaller Hugóval járom, apámnak kedvezve, hiszen barátainak fiait tüntetem ki kegyeimmel. A polka francaise-t Suhajda Lajosnak ígérem, a líceum legfiatalabb tanárának, aki csalódást okoz az izzadó tenyerével. Körmagyar közben észreveszem, hogy valaki figyel az egyik oszlop mellől, de forgás közben nem tudom beazonosítani, el is sodródom a terem másik pontjára, a négyes csárdást Drottner Arzénnel táncolom, aki élcelődik a nyugtalanságomon, de meghajlás közben a fülembe súgja, hogy a harmadik oszlopnál egész este sóvárogva néz valaki, a gyorspolkát Schweitzer Jakabbal szökdécselem végig, pihegek, s amikor Balog Laci elrikkantja magát: hölgyválasz! vakmerően a harmadik oszlop felé indulok, a nálam egy fejjel magasabb fiatalúr, akinek szőke szöghaja a vállát veri, nem lepődik meg túlságosan, bemutatkozik, majd sajnálkozva annyit mond: nem tud táncolni, de nem szeretne kellemetlen helyzetbe hozni a látszólagos elutasítással, nyújtja a karját, s azt ajánlja, levegőzzünk a kertben. Egy percig sem gondolkodom, nem törődöm vele, látják-e, megjegyzik-e, hova s kivel tűnök el. A kertre bódító hársillat telepszik, egy olyan szegletbe vezet, ahová már nem jut fény, minden teketória nélkül maga felé fordít, arcomra hajol, homlokomra hull a szöghaj, ánizs, kardamom, menta, gyömbér, rozmaring fogócskázik az ápolt bőrön a serkenő borosták között, lázasan csókol a flan ízű szájával, nyelvével böködi a nyelvem, szédülök, minden porcikám zsibong, ölébe vesz, elindul velem a sötétben, a kertből egy másik kerten át szűk utcára érünk, szégyenlősen pislákoló gázlámpák alatt visz, időnként apró csókokat lehel a számra, tudom, hogy nem szabadna hagynom, hogy menekülnöm kéne, vissza a Wintri biztonságos nagytermébe, Cziczka Marihoz, Drottner Arzénhoz, ehelyett átkarolom egy ismeretlenül ismerős férfi nyakát, vágyom a flan ízű száját, kis idő múlva nyikordul egy kapu, lépcsőkön haladunk fel a sötétben, egy pillanatig sem tartok attól, hogy megbotlik, s mindketten legurulunk, olyan biztonságot sugároz, nyílik, majd csukódik egy ajtó, fordul a kulcs a zárban, az utcáról gyenge fény szűrődik be, ledobja a kabátját, magához szorít, majd elenged, kezemnél fogva az ágyhoz von, együtt hanyatlunk le, ahogy a szoknyám óvatosan felhúzza, minden porcikám remeg, a csókok még forróbbak, cuppog, hullámzik, hol gyengéd, hol kíméletlenül tolakodó…

1906. október 12.

Drottnerék minden hónap csütörtökjén szalonoznak. Ki nem hagynám, olyan jó a hangulat és a habos kávé. Arzén ma szemlátomást keresi az alkalmas pillanatot, amikor félrevonhat, szerencsére olyan nagy a társaság, hogy senki nem észleli, amikor kezembe csúsztat egy lepecsételt levelet. Ne itt, súgja, s úgy áll mögém, hogy feltűnés nélkül elrejthessem. Sose volt még ilyen elviselhetetlenül hosszú a szalonozás. Mostohaanyám szeret vendégeskedni, utolsóként távozunk. Érzi a nyugtalanságomat, de mintha élvezné, hogy fokozhatja. Hazafelé Drottner Emília ezüstkészletét magasztalja, apámnak lesz miért jó mélyen a zsebébe nyúlnia, hogy teljesítse legújabb kívánságát. A pecsét égeti a mellem, alig kapok levegőt. Hazaérve megvárom, amíg elcsendesedik a ház, nehogy valaki rám nyisson. Végre feltöröm a pecsétet. Levendulaillat tölti meg a szobát. Halványlila papiroson a következő sorok:

Álmomban újra összejöttünk,
Jártunk zöldlombos fák alatt,
Aztán szeliden rámhajoltál
És megcsókoltad ajkamat.

Milyenek is az álomcsókok?
Se tűz, se láz, se szeretet.
Oly üdítők, mint anyám csókja,
S oly könnyűk, mint a lehelet.

S hogy fölébredtem, úgy éreztem
Magam, mint puszták vándora,
Ki forrást lelt a sivatagban,
És most dalolva megy tova.

A papiros alján mindössze egy monogram: T. K.

Egész éjjel nem alszom.

1906. október 15.

Danninger doktor halkan szólongat, mire rászánom magam, hogy a lesütött szemem felnyissam. Aggodalmat látok az aranykeretes szemüvege mögött. Morzsolgatom a szoknyám zavaromban. Amit mond, megakasztja a lélegzetem. Hiszen nem ezért jöttem. Mostohaanyám beszélt rá, hogy tartsak vele, szerinte ebben a korban már nem árt felkeresni egy ilyen doktort. Szédülök, attól félek, lefordulok a székről. Hogy nem vettem eddig észre? Miért nem jöttem hamarább? Ki volt az a gazember? Az indulat csaknem szétfeszíti, de nem emeli fel a hangját, nehogy kihallatsszon. Attól tartok, mostohaanyám gyanút fog, nem maradhatok soká. Sajnálom, nem tehetek semmit, löki elém kíméletlenül. Dehogynem, rebegem, ne áruljon el, kérem. Összeszedem magam, felállok, kitörlöm a könnycseppet a jobb szemem sarkából. Amikor előzékenyen ajtót nyit, mindkettőnk arca mosolyba rendeződik. Biztosítja mostohaanyámat, hogy a világon minden a legnagyobb rendben. Hosszas hálálkodás és udvariaskodás következik, nekem ugyan már mehetnékem van, de Danninger doktor bókol, és mostohaanyám kedvére valónak tartja, ha apámnál fiatalabb férfiak finoman szóvá teszik bájait. Az utcára érve azonban látom, csalódott. Annak a hírnek örülne, ami engem éppen kétségbeesésbe hajszol. Vigasztalni igyekszem, pedig nem panaszkodik. Borhegyi cukrászdája elé érve egymásra nézünk. Pár pillanat múlva három flan kerül a tányéromra. A tejszín íze megnyugtat.

1906. október 20.

A Klopacska előtt véletlenül találkozom Drottner Arzénnal. Nincs jobb dolga, ezért mellém szegődik. Anyám sírjához igyekszem a Frauenbergre, hogy elmondjam, mit hordok a szívem alatt. A borostyán ráfutott a sírkőre, csak a születési évszám látszik, a másikat beborítják a sötétzöld levelek. Unokafivérem a sétabotjával megemeli a borostyánszárat. Rácsodálkozik, hogy már ennyi éve. Látja, hogy zaklatott vagyok. Tapintatosan félremegy. Azt hiszi, imádkozom, holott elkeseredett vallomást suttogok. Egyszer csak a Paradicsom-hegy felől fényár önti el a temetőt: anyám üzen, hogy jól van így. Nem vigasztal, inkább bátorít. Könnyű leszek, mint gyónás után. Hálásan megérintem a sírkövet. Arzén a kapuban bizalmasan felajánlja, hogy továbbra is továbbítja a leveleim, ha kívánom. Elfogadom a szolgálatait. Mindössze két levelet írok. Az egyiket a doktori vizsgálat után három héttel. A másikat majd a jővő esztendőben, március elejére tervezem.

1907. március 9.

Apámék elutaznak mostohaanyám fivéréhez Kremnitzbe. Minden tavasszal meglátogatják a rokonokat, napokat, akár egy hetet is ott töltenek. Engem nem hívnak magukkal, most ennek felettébb örülök. Elutazásuk után tejet forralok reggel a konyhában. Mariena már az ebédhez pucolja a répát, krumplit, dúdolgat magában szokása szerint, amikor egy pukkanás hallatszik, a lábam között hirtelen tócsa kerekedik a padlón. Megdermedek. Mariena rongyot hoz, törlés közben dünnyög, Planknét emlegeti. Ebédet már nem eszem, ismerkedem a hullámokban érkező fájdalommal. Járkálok szobáról szobára, derekamra szorított kézzel. Kinyitom az ablakot, a Tanád tavaszillatot küld. Alkonyatkor Mariena elszalad Planknéért. A sovány asszony halkan mondja, mit tegyek. Megnyugtat, hogy nincs szánalom az arcán, s valahogy azt is érzem, számíthatok a diszkréciójára. Csak Mariena sopánkodik hangtalanul, hiszen jócskán aggódik értem, de magáért is, hogyan fog majd elszámolni apáméknak a szaporulattal, amivel senki sem gondolt ezidáig. Esetlenkedik körülöttem, próbál segíteni Planknénak, akit az ügyetlenség nem hoz ki a sodrából. A fájdalom úrrá lesz rajtam. A városháza harangja éjfélt üt, amikor a kis jövevény felsír. Fiú, mondja Plankné. Pirkadatkor halk kopogás. A vendég óvatos léptekkel jön az ágyamhoz. Fölém hajol. Szöghaja végigsimítja a homlokom. Rozmaring, gyömbér, menta, kardamom, ánizs borítja csapzott testem. Álomcsókot ragaszt az ajkamra. Mire felébredek, a csecsemő már nincs mellettem.

Közreadja Lill Amália beleegyezésével: N. Tóth Anikó

A KÖZREADÓ MEGJEGYZÉSEI:

Lill Amáliával 2020 júliusában ismerkedtem meg a pandémia miatt egyetlen kamarakoncertté  zsugorodó kedvenc fesztiválomon. A koncertet egy selmeci kert legfelső teraszán tartották. A kertbe az utcáról egy kávézó folyosóján át lehetett belépni. A kávézó mögött kicsit beljebb háromszintes ház állt, első emeleti bejáratához meredek falépcső vezetett, melynek aljában egy elegáns idős hölgy várta a közönséget. Mindenkivel váltott néhány mondatot, mielőtt útbaigazítást adott. A lépcső nemcsak a ház bejáratához, hanem egy teraszra is vezetett, majd a buja növények között kicsit nehezen észrevehető ösvény néhány kőlépcsővel egy újabb teraszra vitt, ahonnan egy keskenyebb, bizarr virágokkal beültetett teraszon át lehetett eljutni a kert legfelső szintjén álló filagóriához. Elsőként érkeztünk, válogathattunk a szertelenül elhelyezett székekben. Ezt a teraszt a ház második emeletéről egy fapallón át is meg lehetett közelíteni, a gondos szervezők ott – vagyis szinte a levegőben – is elhelyeztek néhány széket. A nézőtér alatt pazar panoráma: tornyok, fazsindelyes és pléhtetők, különleges kémények, nem lehetett betelni a látvánnyal. A közönség lassan gyülekezett, az élelmesebbek a kávézóból bort vagy gyümölcslét hoztak magukkal. Már a két csellista is megjött, ráérősen készülődtek, kedélyesen beszélgettek, ki-kiszóltak az érkezőkhöz. Közben letelepedett mellém az elegáns idős hölgy. S mintha rég látott rokona vagy barátja lennék, ott vette fel a beszélgetés fonalát, ahol feltételezett utolsó találkozásunkkor leejtettük. Előbb szlovákul, majd, miután hallotta, hogy a férjemhez magyarul szólok, átváltott magyarra. A szokatlan, ám nem kellemetlen bizalmasság, az alattunk lüktető város, a nyárillatú kert hamarosan kiegészült a zenészek virtuóz mozdulatai által a csellókból kicsalt burjánzó muzsikával. Az idős hölgy, akiről már tudtam, hogy Lill Amáliának hívják, egy Boccherini- és egy David Popper-darab között váratlanul megkérdezte, olvastam-e Tsúszó Sándor verseit. Válaszomat elégedetten nyugtázta. A koncert végéig – ráadásnak két Bartók-átiratot játszottak – nem hagyott békén a motoszkáló kérdés, miért is hozta elő Tsúszó nevét. Mikor a nézők szedelőzködni kezdtek, Lill Amália megkért, ha nem sietős a dolgom, várjam meg, míg elköszön néhányuktól. Szívesen időztünk tovább, figyeltük a lágy alkonyba oldódó épületeket, mígnem Lill Amália karon fogott, majd a lépcsőkön és teraszokon korát meghazudtoló fürgeséggel vezetett le a ház bejáratához, ahol ismét várakozásra kért, belibbent, de szinte szempillantás múlva visszatért. Egy faragott fedelű fadobozkát nyújtott át azzal, hogy nálam jobb helyen lesz, s tegyek vele legjobb belátásom szerint. Mielőtt még bármit kérdezhettem, mondhattam volna, elnézést kérve udvariasan elköszönt azzal, hogy a csellistákat kell gardíroznia.

A dobozban összehajtott papíron az alábbi, kissé kopott gépiratos szöveget találtam:

1967 júliusában meglátogattam Felsőrónán dédanyámat, hogy felköszöntsem Sarolta-nap alkalmából. Franciakrémest vittem neki, mert tudom, hogy a tejszínes sütemény a kedvence. Rögtön bevágott kettőt, és szája szélét nyalogatva megdicsérte, hogy hasonlít az íze egy tortácskára, amit kislány korában gyakran evett a Borhegyi-cukrászdában, Selmecen. Hirtelen nekem szegezte a kérdést, csókolóztam-e már. Merthogy ő ebben az életkorában bizony gyakran járt a Csókligetbe, kiváltképp májusban, és nem csupán levegőzni meg sétálni. A Csókligetről keveset tudtam, így faggatni kezdtem, s dédanyám, aki nagyon szeretett beszélni, de sokszor eldönthetetlen volt, történeteiben mennyi a költött és mennyi a valódi, olyan aprólékos képet festett a hársfa alléról, az erdészlak faragott oromdíszeiről, a Szécsi-tavakban úszkáló csillámló pikkelyű pisztrángokról, a zajos lövöldéről, az üde papírnyírfákról, az örökzöld paratölgyekről, a csodálatos liriodendronokról, a századforduló környéki ruhadivatról, a bokrok mögött megbúvó szerelmespárokról, Balog Laci bandájáról, hogy úgy éreztem, én is ott járok éppen. Különös szenvedéllyel magyarázta a  csókfajtákat, miközben huncutul szétfutott az ezer ránc a szája körül. Ebből az idős embereknél ritkán tapasztalható lázas elbeszélésből megsejtettem, hogy Körndl Sarolta csókja vagy csókjának híre bizonyára tűzbe hozta az akadémistákat. Nem tudtam megállni, meg ne kérdezzem, melyik volt a legjobb csók. Hát persze, hogy a flan ízű! vágta rá, majd tovább mesélt egy titokzatos hódolójáról, aki az erdészeti akadémia elvégzése után sajnos visszament Nógrád megyei szülőfalujába, hogy gazdálkodjon az apjától örökölt földjein. Aztán hozzátette, hogy egyszer ugyan találkoztak még Selmecen, a Szentháromság téren, őszi vásárkor, már a csehek alatt. A férfi meg akarta mutatni a fiának ifjúsága városát. A 16-17 év körüli fiúnak ugyanolyan szőke, csaknem vállig érő szöghaja volt, mint az apjának. Be is mutatkozott dédanyámnak, aki mellett ott állt az akkor 14 éves nagyapám. Dédanyám és egykori hódolója biztatására Sándor és Ferenc zavartan kezet fogott. Dédanyám tűnődve mesélte, hogy a két fiú arcában érzékelt valami hasonlóságot, ám mielőtt végigmondta volna a történetet, gyorsan témát váltott. De mintha elfelhősödött volna a tekintete az emlék hatására. Két évvel később, amikor meghalt, segítettem anyámnak az eladásra kerülő felsőrónai házban összepakolni a holmiját. A kecses toalettasztalának – ami azóta az én hálószobámban áll – fiókjában elavult piperekacatok között megtaláltam a bőrkötéses naplóját, amit 14 éves korától az esküvőjéig vezetett kissé rendszertelenül. Alig vártam, hogy vége legyen a tárgyak költöztetésének, csak napok múlva jutottam a napló olvasásához. Rögtön láttam, hogy hiányzik néhány lapja, az 1906-os és 1907-es évek bejegyzései. Ezt különösen sajnáltam, hiszen pont azt az időszakot tépte ki dédanyám (legalábbis úgy gondolom, ő volt az elkövető), melyről a két évvel korábbi találkozásunkkor mesélt, s ami feltehetően életének legfontosabb éveiről tanúskodhatott volna. Lehet persze, hogy éppen ezt akarta elkerülni. Ne legyen semmi nyomuk lánykori érzéseinek. Titkainak. Különösen azután, hogy Zákány Csaba, vagyis a dédapám felesége lett. (Lejegyezte: Lill Amália, 1989 májusában)

A gépiratnak itt vége van. Alatta megsárgult papírlapok, pont olyan méretűek, mint a dobozka. A papírlapokon fekete tintával rótt szeszélyes, nehezen kiolvasható betűkkel írt sűrű sorok, melyekből – a gépiratban olvasottakkal kiegészítve – lassan összeáll a történet, mely egy sokakat, köztük hely- és irodalomtörténészeket régóta foglalkoztató rejtély megoldása is.

Lill Amália dédanyja, Körndl Gusztáv selmecbányai cipész Sarolta nevű lánya 16-17 éves korában a bányászati és erdészeti akadémia diákságát, elsősorban a felsőéves firmákat bolondította talán nem is annyira külső adottságaival, semmint egy nagyszerű projekttel: különlegesnek híresztelt csókjaival, melyekkel sikeresen üzletelt is. Egy valétabál alkalmával azonban kis hiba tsúszott a számításaiba. Várandósságát, amiről – a korra jellemzően elmaradó felvilágosítás miatt – későn szerzett tudomást, oly jól titkolta, hogy még apja és mostohaanyja sem vette észre. Egyetlen személyt értesített csupán levélben – unokafivére közvetítésével: a gyermek apját, aki akkor már a Losonc melletti Ederden élve hasznosította a selmeci akadémián szerzett ismereteit atyja erdőségeiben, s várta, hogy az atyja által kiszemelt menyasszonya, Dönczy Apollónia betöltse azt az életkort, amikor – nem túl nagy elszántsággal, de a birtokok (ó, azok az erdők!) egyesítésének következtében gazdasági fellendülést remélve  – feleségül veheti. Körndl Sarolta a szülés várható időpontját is megírta, ezért a leendő apa március elején Selmecre érkezve kivett egy szobát a Kék Szőlő fogadóban, ez volt ugyanis legközelebb Körndlék Zsigmondi utcai házához. Drottner Arzén akadémista cimborájával néhány délutánt és estét átbiliárdozott, délelőttönként nagyokat sétált, így látta pakkokkal távozni Körndl Gusztávot és ifjú feleségét, amiből azt feltételezte, hogy több napig nem lesznek idehaza. Ezután hanyagolta a biliárdot és iddogálást, bátrabban sétált fel-alá a Zsigmondi utcán, szemmel tartva a Körndl-házat, melynek egyik ablakában néha felbukkant a vajúdástól meggyötört arcú Sarolta, aki őt nem vehette észre. Az utcára is kiszűrődő fájdalmas kiáltásokból, illetve a március 8-án éjféltájban az azokat felváltó (leginkább képzelt, a városháza harangja által elnyomott) csecsemősírásból bizonyosodott meg arról, hogy világra jött a gyermek, ami atyai büszkeséggel töltötte el. Levélbeli megegyezésükhöz hűen és a cseléd lefizetésével hajnalban beosont Sarolta hálószobájába, karjába vette a csecsemőt, akinek – szintén a megegyezésük alapján – ő adott nevet, majd nemsoká újszülött fiával együtt kocsira szállt. Drottner Arzén hiába kérdezősködött utána még napok múltán is a Kék Szőlőben. Legközelebb 1924-ben látogatta meg Selmecbányát, hogy megmutassa fiának akadémista korának színhelyét. (Azt azonban nem árulta el, hogy voltaképpen a szülővárosába hozta el.) Az időközben Metropolra átkeresztelt egykori Kék Szőlőben vett ki három éjszakára szobát. Szombaton nagyvásár volt a Szentháromság téren, ahol váratlanul (vagy nagyon is szervezetten) összefutott Zákány Csabáné Körndl Saroltával és Ferenc nevű kisfiával. Ez a találkozás adott tehát alkalmat arra, hogy Körndl Sarolta megismerje elsőszülött fiát, Sándort. Mindebből világosan kikövetkeztethető, sőt bizonyítható, hogy Tschuso, azaz Tsúszó Sándor minden korábbi találgatást és tényt kizáróan Selmecbányán született.