Bartalos Tóth Iveta: Majd ha a fecskék visszajönnek
Lytovchenko Volodymyr felvétele
– Még reggeli előtt vedd be a vitaminokat! Ha kimész az utcára, kérlek, tedd fel a maszkot – mondom.
Egy gyors puszit nyomok a homlokára, kezemben már startpozícióba állítva a kocsikulcs. Tudom, hogy nem teszi. Érintetlen a doboz FFP2, amelyet a múlt héten hagytam itt. Várja a fecskéket, csak ennyit mond, öt fecskefészek van a tornác alatt, évek óta visszajárnak, hamarosan meg kell érkezniük. Nem kér, hogy maradjak még, rám néz, jobb kezével megsimítja az arcom. A sietségbe ütközik az érintése. Mellkas tájékán koppan. Narancssárga a színe, ha behunyom a szemem. Barack, fahéj és langyos tej illata van. Megigazítom a maszkot az arcomon, nedves lett szemtájékon. A széle árkot ás a bőrömbe. Fáj. Mégsem veszem le.
Ritkán kér bármit, most is csak annyit, hogy vigyem el a mamához. A diófa alatt, a padon ülünk éppen. Olyan rövid út lenne. Öt kilométer. Mama a szülőfalujában van eltemetve. Egy másik járásban. Négy hónapja nem léptünk át a járáshatáron, négy hónapja tilos a járványhelyzet miatt. Mi nem szegünk szabályokat, ők neveltek így. A papa egy liter tejet se mert ellopni a szövetkezetből, a mama szótlanul, lehajtott fejjel vásárolta azt a boltban. Mindenki kiröhögte. Azok járnak a fejemben, akik leszarják a szabályokat. Nagyokat és hangosakat nevetnek. Megmagyarázzák az okokat és elhiszik azokat. Tagadnak. Irigy vagyok. Egy éve irigy vagyok, megtanultam tiszta szívből gyűlölni másokat. Közben meg magamat is gyűlölni emiatt.
– Nem lehet, papa.
Nem vitatkozik.
Papa az üres fecskefészkeket nézi. A tízes csomagolású maszk doboza még mindig érintetlen.
– Hordom, persze – mondja.
Melléülök, megsimogatom a kezét. Nem érzem a barack és a fahéj illatát. Az érintésnek nincs meleg, narancssárga színe. Ez a rohadt maszk tompítja az érzékelést.
– Három hét és itt lesznek. Nem változott semmi, lányom?
– Nem, papa.
– Mit lehet tenni.
*
A kocsival a járáshatár előtt állok. A forgalom most sem kisebb. Hogy lehetséges ez, ha egyszer minden tilos? Hogy az istenbe? Elhatározom, hogy kiszállok az autóból és egy lábbal átlépek rajta. Pont egy lépésnyit, csak hogy széttörjem a saját határaimat, szét a papáét és a mamáét, szét a soha el nem lopott tejét. Előttem a táblán áthúzva a járás neve, felette a szomszéd járásé. Mindkettőt elolvasom. Ismerősek a betűk. Az van kiírva szlovákul: TE NYOMORULT!
*
Ma is negatív volt a teszteredményem, még sincsenek ízek és szagok. Színeket se látok. A telefont nem veszik fel. Három napja. Megnéztem egy dokumentumfilmet arról, ami odabenn folyik. Azóta nem alszom. Nincs hírem a papáról. Az a legrosszabb, hogy a látottak után el tudom képzelni, hogyan lehet. Egy felgyógyult barátom azt mondta nemrég, ha ott vagy, egy pont után már nem félsz. Értelmét veszíti. Tudod, hogy ennél rosszabb nem lehet. Csak nézed a dolgokat. Mint egy filmet. Nem gondolkodsz azon, hogy kerültél bele, már nem érdekel. Nem félsz a haláltól, mert látod. Tapintható. Elsuhan melletted. Susogó hullazsák, lekapcsolt lélegeztetőgép hangja van. Nincsenek orvosok, nővérek, betegek. Ültünk a vízparton. Több méterre egymástól. Maszkban. Hirtelen elsírta magát.
*
Még mindig nem tudok semmit se a papáról. Naponta többször is elmegyek a házához. Kiszállok a kocsiból. Körülöttem fecskék repkednek. Újrakezdenek. Valahol. Visszatértek. Valahová. A papa tornáca alatt üresek a fészkek. A levegőben barack, fahéj és langyos tej illata. Belenézek a napba, narancssárga a színe, simogat. Holnap nyitják a határokat.
Bartalos Tóth Iveta (1980, Dunaszerdahely)