Jassó Judit: Öregek, kiégettek, vidámkodók 2.

Julija Svetlova felvétele

A folyó közömbös, ahogy Isten és az emberek nagy része is. Miért nem voltál mellettem?

A Dunához vitt a villamos, szorítottam a kapaszkodót, bámultam a vizet és úgy ezredszerre a búcsúlevelemet fogalmaztam. Nem akartam névre szólóan megírni, és úgy sem, hogy aki elolvassa, annak lelkiismeret-furdalása legyen. Azon a nyáron újra fellángolt bennem az őrület, a tetőpontját az augusztus huszadikai tűzijátékon érte el. Aznap éjjel kiégtem. A tomboló tömeg a testemből felszikrázó fényeket éltette, a tekintetükből tükröződtem vissza, sokaknak erőltetetten a szemébe néztem, hogy meglássam benne magam. Csodálkoztak, arrébb löktek, egy nő megfogta az állam, és a fejem a folyó felé, az égre fordította. Nem engedte el, kényszerített, ahogy én az előbb másokat.

Belül ordítottam. Azokban a percekben szilárdan éreztem, hogy a testem agyag, és utoljára mozdul úgy, ahogy szeretném. A sokaság korongján forogtam körbe-körbe, amíg összeestem. De megtartottak, annyi oldalról, hogy lehetetlennek tűnt a földre zuhanni. Ujjongásuk a bőröm alá hatolt, a beáradó, ellenállhatatlan erő, mint a tűz, addig nyaldosott, amíg elértem a megroppanthatatlan keménység állapotát. Alig halhatóan nyikkantam, mint a kölyökkutya, mikor először fogják meg a nyakánál.

Lesújtott a tudat, hogy még ezek után is éltem.

Lotti, fordult felém anyám, amikor augusztus tizenkilencedikén strandra mentünk. Fürdünk egyet megint? Vidámkodott a maga tolakodó, visszautasíthatatlan módján. Rákpáncélom alá fészkeltem magam, akkor sem tudtam volna megmozdulni, ha erőnek erejével esnek nekem. Menjünk, mondtam mégis, lomhán a hátamra fordultam, és nyögve álltam fel. A medence vizében úszott egy bogár, anyám azt mondta, csibor, kicsi, fekete, semmi, de én halálosan féltem tőle. Anyám kipöckölte a fűre, hiába, akkor már mindenhonnan a halál nézett vissza rám, a versekből, amiket olvastam hazafelé a buszon, a házak ablakában az öregek csontváz-arcából, a hírekből. Egy régi általános iskolai osztálytársnőm is meghalt, úgyhogy szentül hittem, hogy én leszek a következő.

Elhatároztam, hogy most már elébe megyek. Ott fogom várni a tűzijáték után az egyik félreeső partszakaszon. Szépen akartam meghalni, a kedvenc nyári ruhámat húztam fel, amelyből a mellem szépen kidomborodott, hozzá az új szandált, amit az utolsó otthoni fizetésemből vettem. A válltáskámba a pénztárcám és az irataim mellé kavicsokat raktam, és vittem magammal egy szatyrot, hogy gyűjtök még. Az örvényben bíztam, abban, amire úgysem lehet felkészülni, hogy egy lépés után a derekamnál fogva megragad és a mélybe ránt. A kék szemem, amit mindenki dicsért, Kornél is, akit legutoljára szerettem, nem csukódik le, mert beroppan a nyomástól, a két golyó kiszakad, és a szemgödör puhán megtelik iszappal.

Ki lehet úszni az örvényből, mondta Kriszta még nyár elején, az egyetlen ember, akit közel engedtem magamhoz. Elmosolyodott, a nyomaték kedvéért behunyta a szemét és megszorította a kezem. Akkoriban kezdtem el írni a búcsúleveleket, jó volt így nekem, hogy tervezgettem a halálomat, közben olyan távolinak tűnt az egész, mint az a vég, ami az eltelt élet után következik. Tudod, hogy? Lemész az aljára és ott kiúszol belőle. Kriszta naptejillatú válla felett cirmos zöld szempár nevetett rám. Hogy lehet valaki ennyire élettel teli, örökké vidám, mi a titka, a gének teszik, a környezet, a család, amiben felnőtt, folyton erre gondoltam, és csak nehezen tudtam figyelni arra, amit mondott. Jó, majd kiúszom, mondtam, amire korgó gyomrom végszavazott. Kriszta kétpofára falta a lángost, kettőt vettünk, mert én csak csipegettem, neki meg egy nem volt elég. Már attól híztam, ha ételre gondoltam.

Pedig úrilánynak születtem, arra, hogy csak élvezzem az életet. Zuglóban laktunk abban a házban, amelyet apám épített anyámnak. Az apám csak nevetést akart látni maga körül, szegény családból, sokáig kapaszkodott fölfelé, hogy aztán kíméletlenül elvegye a többitől, ami szerinte járt neki. A folyamatos hangoskodása inkább taszított, mintsem ösztönzött volna, az anyám iránti rajongásával, ha őszintének éreztem is, nem tudtam mit kezdeni. Megtanultam olvasni, a könyvekbe menekültem. Születésnapokon csorgott a szememből a könny, amikor a vidám tömeg hangosan felköszöntött, és forró izgalom lett úrrá rajtam, ha valaki egyesre felelt vagy beírást kapott.

Kilencéves koromban a szomszédunkba költözött egy lány, Betty, a családjával, akivel asztrológiai ikrek voltunk és hamarosan a legjobb barátnők lettünk. Illatos tollal naplót írtunk, mozgó szemű matricát gyűjtöttünk, Impulse-dezodort használtunk és kisminkeltük magunkat Betty anyukájának Pupa-készletével. Azt a sminkesdobozt többször láttam, mint a nőt magát, két év alatt mindössze kétszer pillantottam meg, ahogy ki- és belibbent az ajtón. Egy forró nyári napon apám elvitt minket ebédelni Szentendrére, kivételesen jól éreztem magam, az autóban hangosan énekeltünk. Hazaérve anyám ideges lett, mert a konyhába az ablakon keresztül bemasírozott egy maréknyi hangya. Inkább átmentem Bettyékhez.

A konyhában ült, két narancssárga doboz állt előtte, amiből kivette és megszámolta a tablettákat, egy textil zsebkendőbe tette, majd elővette a húsklopfolót.
– Elegem van anyából. Üsd te is.
Én is rávágtam párat a zsebkendőre, amíg Betty azt nem mondta, jó lesz. A gyógyszertörmeléket beleszórta egy pohárba, amit megtöltött borral és szódával. Megkavarta, várt, tálcára tette, intett, hogy kövessem.
Az anyukája az elsötétített hálószobában feküdt, Mortisa Addams-hez tudnám őt hasonlítani, csak kisírt szemekkel. Felkönyökölt az ágyon, fenékig ürítette a poharat és megsimogatta Betty fejét.
– Köszönöm, kislányom – suttogta. Rám pillantott, visszaereszkedett a matracra, behunyta a szemét.

Rengeteget gondolkodtam az utolsó szavain. Utána nem sokkal hazamentem, mert rám tört a fáradtság, csak aludni akartam, de anyám addig nyüstölt, amíg lezuhanyoztam.

– Most mit csinálunk? – kérdeztem Bettytől, miután visszamentünk a konyhájukba.
– Megvárom apát. Csak éjfél után fog hazajönni.

Nekiállt, hogy elmosogasson. Egy darabig néztem a hátát – fekete kardigánt viselt a hőségben –, majd eluntam, és jobbnak láttam lelépni. Pár órával később üvöltő zokogásra ébredtünk. Bettyék háza előtt mentő állt, a nyitott hátsó ajtók előtt térdelt az apja, akiből azok a borzalmas hangok jöttek. Anyám mögém állt, befogta a fülem.

Néhányszor megpróbáltam magamnak megbocsátani. Gyerek voltam, nem tudtam, mit csinálok, a barátnőm utasítására cselekedtem. Apám szerint Betty anyukája depressziós volt, nem lehetett rajta segíteni. Ahogy telt az idő, egykori barátnőm arca elhomályosult előttem, hónapokkal később el is költöztek, a háta, amelyet utoljára láttam belőle, tintapacává változott.

Mit is tett valójában? Hiszen az anyja megköszönte neki a pohár italt. Rám is úgy nézett, mint aki tudta, hogy én tudom, vagy majd később rá fogok jönni, a lényeg, hogy ő addigra megkönnyebbül. Betty azt mondta, elege lett belőle. Ebből viszont arra következtettem, hogy az anyja talán mégsem sejtette, mit iszik meg abban a fröccsben. Ez a két gondolatmenet évekig pörgött, kattogott, zakatolt a fejemben.

Nagyon kicsin múlt, hogy mindent elmeséljek Krisztának. De ugyanabban a pillanatban jöttem rá, hogy felesleges lenne. Párszor még kijártunk a Dagályra, később kifogásokat találtam, hogy elszakadjam tőle.

Megismerkedtem Kornéllal, és mint egy skizó, sétáltam, ettem, ittam, szeretkeztem vele, a fennmaradó időben pedig – többnyire hajnalban – búcsúlevelet írtam. Anyám kíváncsi szemei elől egy bőröndbe rejtettem a gyűjteményt a szekrény mélyére, a téli cipők dobozai alá. Tudtam, éreztem, hogy rajtam csak a halál segíthet. Kornél előtt egy kórboncnok fiúval jártam, azt hittem, ezzel véget vethetek a mániámnak, ám hiába. Nem írtam semmi konkrétumot, és miután iszonyodni kezdtem az önismétléstől, végül két mondatra rövidítettem a leghosszabb, tízoldalas változatot. Magam sem tudtam, kit szólítok meg azzal, hogy miért nem volt mellettem.

Azon a bizonyos augusztus huszadikán bárkire is néztem, Betty anyukája nézett rám vissza. A hőség kivetette fojtóhurkát a városra, egy emberként vergődtünk benne. Az ablakon hangyák másztak be. Anyám lefújta irtószerrel a párkányt, mire hangtalanul elbőgtem magam. A szobámban megragadtam egy ollót, hogy levágjam a hajam, amikor hallottam, hogy apám telefonon beszél és velem dicsekszik. Igen, Lotti tavaly végzett a külkeren. Négy nyelven beszél.

Négyig feküdtem az elsötétített szobában, utána felöltöztem, és elindultam a tűzijátékra.

Jassó Judit (1977, Budapest)