Csutak Gabi: Mire gondol egy zeneszerző 4.

Julija Svetlova felvétele

Déva vára

Az utolsók közt ülök le a helyemre, ráadásul az ötödik sor közepére kell bepréselnem magam, hogy a férjem el tudja kapni a tekintetemet, ha a pulpituson állva a közönség felé fordul. Elnézést, elnézést, elnézést, fulladozom a sok parfümtől, egészen hozzápréselődöm egy nagy hashoz, rálépek valakinek a lábára, de nem fordulok hátra, csak mielőbb odaérjek a helyemre. Remélem, nem leselkedik a függöny mögül, ezt csak nem meri megtenni a zenészek előtt, mert akkor biztos a szememre hányná, hogy miért nem az elsők között ültem le, ahogy ezt rajtam kívül minden más zeneszerző felesége tenné, pláne egy ősbemutatón. Még pár lépés, csak a sárga zakós öregúr botjába nehogy beleakadjon a lábam. Még egy utolsó hasbehúzós manőver, megérintek egy macskaalom szagú vállkendőt, mielőtt nagy puffanással a bársonyszékben landolok, mert az öregúrnak sikerült elgáncsolnia, ahogy előre sejtettem. A méltatlankodó tekintetek éppen csak súrolják kontúrjaimat, a csillárok fénye fokozatosan kialszik. Régen szerettem ezt az ünnepélyes pillanatot, de most csak annak tudok örülni, hogy végre nem láthat senki egy ideig, és kifújhatom magam. Csak arra kell még vigyáznom, hogy amikor visszakapcsolják a fényeket, elég elragadtatottnak tűnjön a tekintetem a pulpitusról nézve.

Amikor megismerkedtünk, minden más volt. Lenyűgözött milyen lelkesen tudott beszélni a zenéről – másokéról is, nem csak a sajátjáról –, mennyire kíváncsi volt mindenre. Szerettem, hogy még a legbanálisabb zajra is inspirációs forrásként tekintett. Lekottázta, milyen, amikor uborkát szeletelek, amikor salátát mosok vagy amikor selyemköntösben megyek végig a szobán. És ez csak egy volt a közös kis játékaink közül. Szerettem a túláradó energiáját, a könnyedségét, hogy úgy járt, mint aki táncol, és úgy gesztikulált, mintha vezényelne. Sosem értettem a zenéhez, arról meg végképp fogalmam sem volt, hogy milyen a kortárs komolyzene, de amikor meghallgattam a Judit-etűdöket, amiket kettőnkről komponált, beleszédültem. Elképesztő volt megtapasztalni, hogy az a burjánzó hangözön, ami addig ott fortyogott az agysejtjeiben, hirtelen kiáradt és betöltötte a termet. A zongorafutamok eltömték a pórusaimat, a fuvola bizsergette a fejbőrömet, mintha valaki egyenként akarná kihúzni minden hajszálamat, a hegedű felszántotta a bőrt a karomon, a brácsa a rekeszizmomban rezonált, amitől egyszerre jött rám a sírás és a nevetés.

Miután elmondtam neki, mit éreztem, sírt örömében, az ő kis szeizmográfjának nevezett, és ettől kezdve én lettem a zenéje katartikus erejét mérő műszer. Ezt a játékot is szerettem, amíg ki nem derült, hogy számára ez nem játék. Haragudott, ha nem működtem megfelelően. Az elején ez főleg akkor történt meg, ha csak néhány taktus volt kész, de már előre tudni akarta, milyen hatást vált majd ki a mű. Nagy nehezen meggyőztem, hogy csak az elkészült zenék mérésére vagyok alkalmas. Ez néhány hetes viszonylagos nyugalmat jelentett, de aztán annál nagyobb volt rajtam a nyomás, hogy valamilyen fizikai reakciót produkáljak, amikor előadják a darabot. Amikor ő vezényelt és egyedül hallgathattam, előfordult, hogy valóban éreztem még valamit a rekeszizmom tájékán vagy a hajhagymáimban, amit aztán kicsit eltúlozva adtam neki elő, de legutóbb – ez úgy három éve lehetett – már csak a karomon állt fel a szőr, mint a tehetségkutató műsorokban ripacskodó zsűritagoknak, amikor épp a győztes dalt hallgatják. Közben a Judit-etűdökkel bejártuk Európát, és úgy tettünk, mintha az ő kis szeizmográfja remekül működne, és ez lenne a siker záloga.

Attól kezdve, hogy semmit nem éreztem a zenéje hallgatása közben, elkezdtem olyanokat mondani, amiket másoktól hallottam, hogy csodálatos, egyedi, lenyűgöző, grandiózus. Egy időben még zenekritikákat is olvastam, hogy szakszerűbben tudjak fogalmazni, de aztán rájöttem, ezzel csak elárulnám magam.

Miután hónapok óta nem volt képes bármit is befejezni, és már a pénzünk is fogytán volt, vissza kellett mennem dolgozni. Az első munkanap után hazaérve azt láttam, hogy ugyanolyan üres tekintettel görnyed a zongora fölé, mint amikor elindultam, mintha egész nap meg sem mozdult volna. Attól kezdve panaszkodott a zajokra. Kiderült, hogy a bejárati ajtó nyikorog, a kávéfőző, a mikró és a mosógép túl hangos, az elektromos fogkefém berregése és a papucsom klaffogása elviselhetetlen. Megolajoztattam az ajtókat, újra hagyományos fogkefét használtam, a papucsot vastag zoknira cseréltem, de hiába. Újabb és újabb rettenetes zajforrásokat fedezett fel. Nem nyitottam ablakot, hogy az autósurrogás vagy a madárcsiripelés ne irritálja, csak hetente egyszer főztem, mert a konyhai zajok dühítették a legjobban. Hosszas győzködés után pár órára kipróbálta a füldugót, de akkor meg saját szívdobogásának a hangja borította ki. Javasoltam, hogy alakítsunk kis egy hangszigetelt szobát, úgyis mindig stúdióra vágyott, de azt mondta, abban elviselhetetlenül zúg a csend, és egyébként is az olyan steril tereket köztudottan elkerüli az inspiráció.

Ebben az állapotban érte a felkérés, hogy írjon egy versenyművet a főváros legújabb és legnagyobb hangversenytermének felavatása alkalmából. Gondolkodás nélkül igent mondott. Egész nap felvillanyozva járkált fel-alá, azt ismételgette, hogy lám, még nem felejtették el, a világ nagy művet vár tőle, majd megmutatja ő Szakonyinak meg az összes többi ellendrukkernek, hogy ezennel vége a válságnak, holnap már el is kezdi a munkát. Közben egyik bort bontotta a másik után, rég nem látott barátainak telefonált, hogy elújságolja a nagy hírt. Egy idő után már szóról szóra ugyanazt ismételgette mindenkinek, és mindig azzal zárta le a beszélgetést, hogy ennél jobb pillanatban nem is érkezhetett volna a felkérés. Ez egy égi jel.

Másnap reggel hétkor felrázott álmomból, azt mondta, egész éjjel törte a fejét, rájött, mennyire pocsék az időzítés, nincs elég jó formában a komponáláshoz, egy ilyen nagy munka komoly rákészülést igényel, ezért vagy le kell mondania azonnal, nehogy hülyét csináljon magából, vagy ki kell csikarnia a határidő minimum féléves meghosszabbítását. Nem tudtam, mit mondjak erre. Megígértem neki, hogy délután megbeszéljük, és segítek neki megírni a szükséges leveleket, ha tényleg a lemondás vagy a határidő-hosszabbítás mellett dönt. Amikor aznap hazaértem, ott találtam a nyitott hűtő előtt, az egyik kezében kolbász, a másikban franciakrémes, a köntösén lévő pecsétekből ítélve már jó ideje válogatás nélkül magába tömött mindent, ami a keze ügyébe került. Boldogan újságolta el, hogy egész nap csak úgy cikáztak a fejében a jobbnál jobb ötletek, és most már döntött is: Kőműves Kelemen balladája alapján fogja megírni a nagy művet. Igyekeztem palástolni, hogy rossz előérzetem támadt, de reméltem, másnapra elfelejti az egészet.

Nem felejtette el. És most, több hónapig tartó hullámvasút után tényleg bemutatják a Déva várát, nem is értem, hogy sikerülhetett, mint ahogy azt sem, hogy bírtam közben mellette maradni. De majd most, most tényleg rászánom magam, hogy elhagyjam. Nem tudom megítélni, hogy jól sikerült-e a versenymű vagy sem, pedig többször is végighallgattam. Közben minden rezdülésemet figyelte: a ráncok ívét a szájam szegletében, a kéztartásomat, hogy babrálok-e a hajammal vagy a szemüvegemmel. A zenekar hangzása végig nagyon komornak tűnt, mintha minden futamot valami lappangó fenyegetés lendített volna tovább, hogy aztán a kórus zabolázatlanul szabadjára engedje a gyilkos indulatokat. Persze lehet, hogy csak én látom bele mindezt, nem tudhatom.

Most kezdődik a záró rész, az üstdobszóló, amit valamiért nem mutatott meg korábban. Azt mondta, nagyon meg fogok lepődni. Egyelőre úgy érzem magam tőle, mintha kalapáccsal ütnék a koponyámat egyre gyorsuló ütemben. Aztán egy utolsó csapás, és vége. Felhangzik a taps. Már az első pillanatokban hallom, hogy siker lesz, frenetikus, grandiózus, példátlan siker, pont, amilyenre vágyott, a karzatról extatikus ováció hallatszik, az előttem ülők felpattannak, és állva tapsolnak tovább. Várok még néhány másodpercet, mielőtt én is felállnék, és a lehető legelragadtatottabb tekintettel néznék a pulpitus felé. De még mielőtt elkaphatnám a tekintetét, valami ráfröccsen a szemüvegemre, és kimegy a lábamból az erő.

Csutak Gabi (1977, Szatmárnémeti)

Író. Csendélet sárkánnyal ( JAK-PRAE, 2017) című novelláskötetével 2018-ban ő képviselte Magyarországot az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján, a könyv Margó-különdíjban részesült. Novellái eddig angol, bolgár, cseh, észt, horvát és szerb nyelven jelentek meg. Prózaírás mellett kulturális újságírással, szerkesztéssel és műfordítással is foglalkozik. Jelenleg első regényén dolgozik.