Csutak Gabi: Mire gondol egy zeneszerző 8.

liaye/lomography felvétele

Egy kőtölcsérben zuhanok, mohával borított terméskövek siklanak a szemem előtt, próbálok valamibe belekapaszkodni, de sorra letörnek a körmeim. A hideg tömbök egyre közelednek, előbb a könyökömről, aztán a hátamról horzsolják le a bőrt, hátrahajtom a fejem, hogy minél később sérüljön meg az arcom, alig látom a fentről beszűrődő fényt.

Beszédfoszlányok horgai rántanak ki a zuhanásból, halk morajlás tölti be a termet. Még nem nyitom ki a szememet, előbb gondolatban végigpásztázom a testemet, minden a helyén van, csak kicsit kényelmetlenül ülök, a fejem hátrahanyatlik. Már akkor feltűnt, amikor beléptem, hogy a ruhám anyaga ugyanolyan, mint a székek kárpitja. Alig vártam, hogy kialudjanak a fények, mielőtt még valaki azon nevetne, hogy a zeneszerző felesége a hangversenyterem dizájnjához öltözött, de most ez ment meg, senkinek nem tűnik fel, hogy ül még itt valaki, a legszívesebben így maradnék, belesimulnék az aranyszínű hímzés kanyarulataiba, csak ne kelljen felállnom, ne kelljen végigcsinálni ezt az egészet.

Valaki megérinti a térdem, egy női hang szólongat, hölgyemnek hív, ettől majdnem elnevetem magam. Lassan nyitom ki a szemem, fölöttem izzó kőtömbökként lebegnek a világítótestek, majd oldalról bekúszik a képbe Szakonyi Mirabella lárvaarca. Úgy pattanok fel, hogy majdnem összecsattan a homlokunk, mormolok valamit, hogy nincs semmi baj, csak a zene utóhatása, micsoda marhaság, utóhatás, mintha valami gyógyszer lenne, ajzószer, ami után szükségképpen jön a letargia, a zuhanó vérnyomás, és a hölgyek repülősó után kapkodnak. Hogy tehettem magam ilyen nevetségessé? Ráadásul pont előtte, aki alig várja, hogy megalázhasson, aki még a Judit-etűdökről is csak visszafogott hangnemben írt. Most meg úgy tesz, mintha nem ismerne fel! Igyekszem a lehető leghatározottabb léptekkel haladni a széksorok között, érzem, ahogy tekintete a lapockáim közé fúródik, nyilván azt a területet fixírozza, ahol a bútorkárpitból varrt ruhámon a legsűrűbb az aranyhímzés.

Az előtérben már alig lézengenek néhányan, így még nagyobb az esélye, hogy meglát egy ismerős és megkérdezi, miért nem vagyok a kulisszák mögött vagy a zöld szalonban, ahol mindenki a férjemet ünnepli. Szerencsére a ruhatáros éppen nincs a helyén, lopva leakasztom a kabátomat, és a fal mellett haladva a kijárathoz sietek. Már indulnék a legközelebbi taxi felé, de hirtelen ott áll előttem Kovács, aggódva néz, azt mondja, rettentően sápadt vagyok, már indul is a keze, hogy megérintse a homlokomat, reflexszerűen eltolom a karját, mintha egy ütést védenék ki. Igyekszem minél szélesebb mosolyt produkálni, egyenként érzem az arcizmaimat, ha sokáig így kell maradnom, begörcsöl az állkapcsom. Nagy bent a tömeg, kijöttem egy kicsit levegőzni, hadarom, mielőtt bármit is kérdezhetne. Fantasztikus koncert volt, mondja, neki is fel kell még dolgoznia a letaglózó élményt. Egy pillanatra látom, amint vágómarhák töltik be a nézőteret, és az üstdobos sorra homlokon csapja őket a dobverővel. Igen, engem is teljesen letaglózott, válaszolom, mire éles fájdalom hasít a homlokomba. Kovács végre elindul befelé, de rettentő lassan, és többször is hátrapillant. Várok néhány másodpercet, aztán mintha csak sétálgatnék a lépcsőn, lassan megközelítem a kiszemelt taxit, és amikor úgy látom, hogy senki nem figyel, villámgyorsan beülök.

Háromszor kell elismételnem a címet, mire a taxis megérti. Alig van forgalom, tíz perc és otthon leszünk. Ő nyilván még a gratulációkat fogadja, ez még legalább egy óráig eltart. Természetesen dühös rám, hiányolja a megszokott pillantásomat, közben kitalál magának valami nevetséges magyarázatot a távolmaradásomra, például, hogy azért haragszom, mert tegnapelőtt földhöz vágta a kávéscsészét, vagy mert ma üvöltözött az inge miatt, hogy miért azt a „pincéres” fehéret vasaltam ki, amikor tudhatnám, hogy csak a törtfehér illik egy ilyen alkalomhoz. Bármit is pörget az agyában, a sikerben fürdőzést nem fogja miattam megszakítani, még vécére sem fog kimenni, amíg az utolsó nyirkos kézfogást és az utolsó teátrális vállveregetést be nem zsebelte. A sonkatekercs meg a marhanyelves szendvics stabil rajongótáborára is számíthatok: ameddig nincs teljesen letarolva a büféasztal, addig annyian tolonganak a szalonban, hogy neki derogálna átpréselni magát a tömegen.

Remeg a kezem, alig bírom bedugni a kulcsot a zárba. Próbálom összerakni a fejemben, hogy mit milyen sorrendben kell csinálni. Iratok, bankkártya, telefon, laptop, töltők, fehérneműk… Könyveket nem viszek, jó, maximum hármat. Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy tanácstalanul állok a szoba közepén, kezemben egy estélyi, egy fogkefe, a diplomáim, meg egy doboz korpás keksz. Tizenegy múlt, lehet, hogy már egy órája itt toporgok? Válogatás nélkül mindent bedobok a bőröndbe, ami csak a kezem ügyébe kerül.

Iratok, pénz, telefon, laptop, a többi nem számít, ismételgetem magamban. A laptop bent van, töltők… Gyógyszerek! Már betettem őket, vagy csak akartam? A fürdőben nincs, az éjjeliszekrényen nincs, a konyhában sincs. Feltúrom az egész bőröndöt, a ruhákat kirámolom a padlóra, a legalján ott zörögnek a gyógyszerek, azokat tehettem be először. Próbálom visszagyömöszölni a ruhákat, de nem férnek be, mintha kétszer annyi lenne belőlük, mint öt perccel ezelőtt. Felmászok a létrán, kirángatom a gardrób legfelső polcáról a másik bőröndöt is. Eszembe jut a karkötő, amit anyámtól kaptam. Már rég nem láttam, fogalmam sincs, hová tehettem. Sorra kihúzom a fiókokat, a földre borítom a tartalmukat, remegő kézzel túrom szét a halmokat, csupa értelmetlen tárgy mindenütt, használt elemek, karácsonyi ajándékok csomagolása, három kicsorbult kisolló, dugók, spárga, celofán. Hirtelen úgy tűnik, mintha valaki beszélne az ajtó előtt. Mozdulatlanná dermedek, izzik az arcom, az ereim úgy dübörögnek, hogy alig kapok levegőt. Nem, ez nem ő volt, de most már bármikor itt lehet, gyorsítanom kell a tempón. A fürdőszobai polcokról egy nejlonzacskóba söprök mindent, észbe kapok, hogy az ő dolgai is köztük vannak, kihalászom a fogkeféjét, az arcszeszt, a borotvahabot. Kotorászás közben megvágom magam. Megint elsötétül minden. Kulcszörgést hallok, most már tényleg ő az, eltorzult hangon kiáltja a nevemet.

*

Tragikus hír rázta meg a fővárost: Lantosné Fall Judit rablógyilkosság áldozata lett. Férje, Lantos Ferenc zeneszerző talált rá feldúlt svábhegyi otthonukban. A fiatal nő halálát a homlokára mért brutális erejű ütés okozta.

Csutak Gabi (1977, Szatmárnémeti)

Író. Csendélet sárkánnyal ( JAK-PRAE, 2017) című novelláskötetével 2018-ban ő képviselte Magyarországot az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján, a könyv Margó-különdíjban részesült. Novellái eddig angol, bolgár, cseh, észt, horvát és szerb nyelven jelentek meg. Prózaírás mellett kulturális újságírással, szerkesztéssel és műfordítással is foglalkozik. Jelenleg első regényén dolgozik.