Irena Brežná: A világok legjobbika (részlet, Vályi Horváth Erika fordítása)

MARIÁN ADOTT EGY KIS SÁRGA GUMILABDÁT, amit legurítok a lépcsőn, szeretném, hogy lassan, fokról fokra haladjon, de felgyorsul, és több lépcsőfokot átugrik. Leszidom, majd megsimogatom, sunának hívom. Ha kigurul az utcára, utánaszólok: Suna, suna, mit csinálsz? Gyere vissza! Amikor nagymama meghallja, megtiltja a suna szó használatát, mert a suna rokonértelmű a nemi szervemet kifejező szóval. Aztán szörnyen elszégyellem magam, de az ajkamhoz nyomom a labdát, és tovább suttogom: suna, suna. Nem tudok más nevet adni neki, a suna elnevezés már úgy összenőtt a labdával, mint a szőr a nemi szervemmel. Amikor anya új szőrszálakat vett észre rajtam, örömében tapsikolt és nevetgélt. Már szerelmes vagy? – tette fel a kérdést. Csendben maradok, noszogat, hogy mondjak csak el neki mindent nyugodtan. A tengerentúlon állítólag az anya a lánya barátja, és nincsenek titkaik egymás előtt. Anya szerint ez haladó szellemű dolog. De nem akarom elveszíteni anyámat egy barátnő miatt. Sok barátnőm van, de anyám csak egy. Amikor sarokba szorít a kérdéseivel, és sajnálkozva pillant rám, hogy a lányának nincs szerelmi viszonya, amiről mesélhetne, kitalálok egy izgalmas történetet – egy fiú meghívott moziba, és a sötétben azt suttogta, hogy gyönyörű vagyok. Ezzel anya hosszú időre megelégszik, napközben rám kacsint, és cinkosan érdeklődik, járok-e még moziba. Ha itt lenne, esküszöm, hogy megpróbálnék még érdekesebb történeteket kitalálni.

A nők számára a szexepil a legfontosabb, magyarázza anya. A szexepil olyan, amit a nők nem tudnak megszerezni, ellesni és pénzen megvásárolni. A szexepilt képtelenség elsajátítani. Vagy van valakinek szexepilje, vagy nincs. Basta, ez így van – mondja anya. Azok a nők, akiknek nincs szexepiljük, egyáltalán nem is nők. Anyának szerencsére van, és azon aggódik, nekem valaha lesz-e egyáltalán. Azóta én is aggódom emiatt. Nem tudom, hogy néz ki a szexepil, és milyen, hol található. Ez egy idegen szó, amire nincs megfelelő fordítás, de anya azt állítja, hogy a férfitekintetek elárulják, van-e szexepilünk vagy nincs. A férfiak állítólag mindennél jobban szeretik a szexepilt. A szexepilnek köszönhetően elcsavarhatjuk a fejüket, és uralkodhatunk rajtuk. Időtlen idők óta a szexepillel csalogatjuk magunkhoz a férfiakat, mint a legyet a ragacsos légycsapda. A férfiak szerelme nélkül senkik vagyunk, rothadó szilva, e basta. A homlokráncolás nem segít a szexepilen, sem a kiengedett has, ami úgy libeg előttünk, ahogy az neki tetszik. Anya figyelmeztet, hogy ne ráncoljam a homlokom, hogy sima legyen, ne is gondolkodjam feleslegesen, és húzzam be mindig a hasam.

Amikor eljön hozzánk egy mérnök, anya lihegni kezd, mellkasa zihál. A szexepillel rendelkező nő olyan, mint egy űzött őz, ami átfut az erdőn, ahogy az a folyosón lógó olajfestményen látható. A nőnek provokálnia kell a vadászt, de nem szabad engednie – mondja. Engedni annyit jelent, mint szeretni, és ez hülye hiba. Anya gúnyosan elhúzza a szeretni szót. Egy okos nő nem szereti a férfiakat, tudja, hogy mások, mint mi. Soha nem lehetünk barátok. A tanár elvtársnő viszont azt állítja, a haladó szellemű nő barátságban él proletár férjével, de ő csak a második férje, mert az első férj a munka. Anya gúnyt űz a tanár elvtársnőből, és azt mondja, neki nincs szexepilje, ezért talál ki ilyen meséket.

Amikor anya behúzott hassal és sima homlokkal játszadozik ezekkel a lényekkel, akik nem emberek, én is meg szeretném ezt tanulni, mindenképpen el kell ezt a furmányos dolgot sajátítanom. Kinyomom a fenekem, kihúzom magam, oldalra hajtom a fejem, és jutalomképpen ködös pillantásokban részesülök, amelyekkel a mellettem elmenő férfiak illetnek. Furcsák és undorítóak. Még apa is úgy néz rám, erre a testem görcsbe rándul, bekapcsol bennem a vészjelző, és ez kizökkent. A mohó pillantások börtönbe zárnak, a rácsok nyomot hagynak a bőrömön, és az egyetlen test, amit kaptam, már nem az enyém, hanem azoké, akik vágyakoznak rá. Ha egyedül vagyok az erdőben, attól tartok, hogy egy testes, öreg, borostás férfi jön ki a bokrok közül. Pálinkától bűzlik, és szemérmetlenül néz rám. Legyűr, és örökre széthasít, mintha csak egy fadarab lennék a ház előtt. Ez az ember álmaimban is visszatér, bármikor megjelenik, ha egyedül vagyok. A férfi nem ember, belőlem pedig nő lesz.

Anya azt várja el a férfitól, hogy elájuljon a szexepiljétől és elgyengülve dadogjon neki pár bókot. Ha bármelyik férfi véletlenül egyszer nem figyel fel a bájaira, azonnal pánikba esik, és máris azt hiszi, valami nincs rendben a kinézetével. Elpirul, széles mozdulatokkal a haját igazgatja, egyik oldalról a másikra billegteti a csípőjét, mintha erős szél fújna, pedig teljes a szélcsend. A szemközti hím pedig úgy beszél vele, mintha simán csak ember lenne. De anya nem tudja, hogyan viselkedjen emberként egy ilyen helyzetben, és az ilyen beszélgetőpartnert meglehetősen unalmasnak találja. Apa azt hiszi, minden férfit el kell hogy öntsön a gyönyör, amikor anyámat bemutatja: a feleségem, mondja boldogan, és nevet, mint még soha. Anya zavarban van, majd leszidja apát, hogy ő nem egy mutogatni való kanca, aki arra számít, hogy majd hasra esnek, ha megpillantják. Amikor apa engem mutat be az ismerőseinek, a hangja praktikussá válik, mintha azt mondaná: Itt a seprűnk.

Apa minden nő előtt meghajol, függetlenül attól, hajadon-e vagy házas. Mindenkit csak dicsér: Ó, micsoda alak, mennyi életerő! Egy igazi férfinak illik úgy tennie, mintha reménytelen szoknyapecér lenne, magyarázza anya. Apa felugrik, mintha minden idegen nőszemély képes lenne őt megbabonázni. Bort tölt a nő poharába, majd felnyög: Ó, kedves, ó kedves! És meggyújtja az asszony cigarettáját. A férfi felel a kis tűzért, nagymama pedig a kályhában vigyáz a nagy tűzre. A normális férfi nem folytat normális beszélgetést egy nővel, nem tárgyalja meg vele az időjárást vagy a proletárok sikereit, hanem udvarol, és csak udvarol, még akkor is, ha már hullafáradt a hidak építésétől, és legszívesebben otthon lenne, és vicclapot olvasgatna. Csak a saját felesége mentesül e szabály alól. Bár apa szemmel láthatóan szerelmes anyába, nem hízeleg neki, hanem inkább kigúnyolja zöld kalapját, a kötési ötleteit és azokat a terveket, amivel anya lyukat szeretne ütni a világba. Ennek így kell lennie. Ha valakit a saját férje dicsér, akkor a gyengébbik nemnek a fejébe száll a dicsőség, és a fejére nő a férfinak – állítja a nagymama. Ez a bölcsesség nálunk nem működik. Anya így is felsőbbrendűnek tartja magát, bár apa nem sokat hízeleg neki.

Anya és apa nem egy csónakban eveznek, nem engedik, hogy elringassa őket a fodrozódó vízfelület. Amikor anya és apa találkoznak, vihar tombol, mindig azon megy a veszekedés, ki marad alul és ki kerekedik felül. Akinek izma van, az legyen erős, akinek pedig nincs, az legyen szép. Anyának kevés az izma, mégis erős és gyönyörű egyszerre. A szépségnek ára van, mondogatja. Amikor leveszi a magas sarkú cipőt, és masszírozza a lábát, tudom, miről beszél. A lábujjai nem egyesével mozognak, hanem szorosan egymáshoz nyomódnak, lábfejének íve úgy bemélyed, hogy mezítláb úgy járkál, mint egy gólya. Legszívesebben mezítláb járok, mindig leszidnak emiatt, hogy nem vagyunk ősemberek, már feltalálták a papucsot.

Amikor anya felveszi a tűsarkút az utcára, nem az utcán jár, hanem a kifutón mutatja be a szexepiljét. A városunk a divatbemutatója nélkül elég egyhangúvá vált. Még néhány évig észrevétlenül járhatok az utcán, bakancsban, összeráncolt homlokkal és lapos mellkassal, akár egy jól álcázott, egyenruhás partizán. De a bátyám már a mellemre teszi a mancsait, és ellenőrzi, hogy már nőttek-e. A tornatanárunk is megérint bennünket ott, ahol állítólag annak a nagy nőiességnek ki kell majd fejlődnie. Hagyjuk, hogy zavarban legyen, és rácsodálkozunk a dadogó, vörösödő fejére. A parkban a bokrok mögött egy férfi lehúzza a nadrágját, és mutogat valamit, ami egyáltalán nem kelti fel az érdeklődésünket. Ha vihorászva elszaladunk, csalódottan eloldalog.

Nagymama mesélt a nászéjszakájukról. Annyira tiszta volt, hogy nagyapa, bármenynyire erős is volt, hiszen végül is tiszt volt, nem tudott belé hatolni. Miközben ezt mondta, büszke csíkká szorította össze az ajkát. De vannak olyan nők, akik nem állhatatosak, és nem zárják be az ölüket, megadják magukat a kéj másodperceinek, majd egy életre tisztességtelenné válnak. Amikor nagymama kiejti a kéj szót, a kéj csiklandozza a száját, és ki kell köpnie. Mivel a konyhában tanítgatja az élet ezen tanulságait, a konyhaasztalt köpködi, majd a kéjt letörli a könyökével, a piros asztallap a végén már szinte ragyog. Aztán répát vág rajta, és mesél a nyolc nővéréről, akik mind férjhez mentek, egyik sem maradt meg magnak, így nevezik azt a szerencsétlent, aki nem ment férjhez, és mindannyian megélhették a nászéjszakát. Annyira megbecsült család voltak.

Nagymama nem akarja sem szőrrel, sem más női fegyverrel elcsábítani a férfiakat, inkább aláveti magát a tekintélynek, bárhol is találkozik vele, főleg akkor, ha az a férfi vezetői pozícióban van – állítja anya felháborodva. Nagymama tiszteli a férfiak hatalmát, tiszteletben tartja a halott, szigorú apja emlékét, és mámoros, csillogó szemmel ragyogó karriert jósol a bátyámnak is. A bátyámnak nem szabad bekoszolnia a kezét a női munkával, hiszen szüksége lesz rá később, ha főorvos lesz, sebész, ezért ennek a kéznek tisztának és puhának kell maradnia. Amikor odabújok hozzá, hogy jusson némi szikra nekem is a bátyám fényéből, vigasztalásképpen olyan férjet kíván nekem, akinek olyanok a mancsai, mint a medvének.

Van egy különleges emberfajta, felismerhető azáltal, hogy nem normálisan gondolkodik és cselekszik – mondja anya, és elárulja, hogy korábban egy ilyen férfival el is volt jegyezve. Még a házasságra is gondolt, mert gyönyörű volt, de különös természete miatt minden kudarcot vallott. Anya hűtlen volt hozzá, és amikor ezt a férfi megtudta, nem verte meg, nem tett szemrehányást, féltékenykedéssel sem bizonygatta a férfiasságát, inkább gyengéden kijelentette, hogy megérti és mindent megbocsát. Anyát teljesen megsemmisítette ez a gyávaság, és kikezdett apánkkal, aki örökké kémkedik utána, és úgy viselkedik, mint az igazi férfi. Bár anya néha azért vágyik olyan nem normális emberekre, akiket művésznek nevez.

A könyvtárban kevés a fiataloknak szóló könyv, így egyik mesét olvasom még mindig a másik után, nézem a színesre festett hercegnőket, és azt szeretném, ha erre járna egy herceg, meglátna az ablakban, megparancsolná a kocsisnak, hogy álljon meg, és vigyen el magával, mert csak én lehetek a felesége, a legnagyobb szépség kerek e világon. Anya szerint már csak néhány herceg maradt a földkerekségen, és előre meghatározott úton járnak, ami nem vezet a mi kisvárosunkba. És ha megöröklöm nagyapám sasorrát, akkor előbb le kell reszeltetni róla a púpot a fővárosban az orvossal, mielőtt bármilyen herceg szeme elé kerülök. Minden reggel a tükörhöz rohanok megnézni, éjszaka eljött-e már hozzám a szépség, vagy elillant. Légy türelmes, a szépség úgyis eljön, természetesen eljön, hiszen te az én legcsodálatosabb lányom vagy – vigasztalt anya. De most egyik sincs itt, sem a szépség, sem anya. És mindenki a szexualitásról beszél. Azt állítják, mennyire egészséges.

A nemi szervek titka és kölcsönös keveredése ugyanúgy irányítja a felnőtt életet, mint a vérkeringés, és erre a felnőttek szerint később majd magam is rájövök, állítja mindenki, csak a nagyanyám nem tartja ezt fontosnak, és ő a házunkkal szemben lévő kápolna lelkészét szereti. Inkább bele sem merek gondolni abba, hogy a fekete miseruha alatt ő is férfi. Amikor az Isten iránti szeretetről beszél, akkor nagymama úgy viselkedik, mintha bókolna neki és simogatná. Aztán izgatottan tér haza, arról mesél, milyen mély a hangja, a választékos szavait dicséri, maga Isten jelenik meg neki a vidéki, fiatal, felszentelt férfi sápadt arcában. Mivel nincs barátnője, én vagyok vele állandóan, segítek neki cipelni ezt a nagy szeretetet, meghallgatom, bólogatok, néha túlzásokba is esik, és attól tart, hogy esetleg valaki meghallhatja.

A fiúk már néha megfogdosnak bennünket. Ha egy lány hagyja, hogy tapogassák, és nem vágja azonnal pofán azt, aki ezt teszi vele, hanem inkább nevetgél, akkor az egész iskola szemében zuhan az értéke, és onnantól kezdve egy rossz hírű, értéktelen lány, aki hagyta magát fogdosni. A bátyám ügyel a jó híremre, nehogy elbotoljak, inkább többször belém rúg. Azért tesz így, nehogy elbukjak és mások tapogassanak. Persze a fiú előtt, aki mégis megfogdos, büszkélkedik: Ő a húgom, tetszik, ugye? És rácsap a fenekemre. Ezt az apánktól tanulta, aki azután kezdte el ezt csinálni, hogy anyát börtönbe zárták. Ha elmegyek apa vagy a testvérem mellett, rácsapnak az alfelemre. Hiába szisszenek fel és tiltakozom, semmi értelme, csak hangos nevetés a válasz. Családon belül a férfiak megtapogathatnak, nem látja ezt úgyse senki, a nagymama pedig úgyis elnézi ezt nekik. De hát nem az a célja minden nőnek, hogy tetsszen a férfiaknak? Amint ez bekövetkezik, azonnal kiderül, hogy rossz a cél.

A nyelvünk szellős és könnyed, mindig mozgásban van, mint én, mert főleg igékből áll. Mellettem sétál, kézen fogjuk egymást, mint a barátnők, és beszélgetünk, lófrálgatunk. Ez a puhán kipárnázott barlang ősidők óta itt van, és kinyújtózkodhatom benne. Csak három szó van, amit nem akarok megtanulni. A proletár gyerekek festik fel a falra, és kiabálják, már a hangzás és a puszta jelentése is fáj. Ezt a három szót az emberek akkor mondják ki, ha dühösek, vagy csak megszokásból, bármilyen alkalomból, elidegenítve az eredeti jelentésétől, ez a három durva szó a két nemi szervből és az őket összekötő igéből áll, naponta százszor letépi a ruhámat, és arra kényszerít, hogy elháljam vele a nászéjszakát. Ezzel a három szóval a nyelvünk elárul engem, és disszidálni szeretnék egy olyan gondtalan, le nem terhelt idegen nyelvbe, amelyben ez a szó és ez a dolog nem ragad öszsze, amelyben a szó megszabadít a gyermekkoromtól.

TAVASZ KÖZEPÉN A TANÁR ELVTÁRSNŐ bejelentette, hogy a testvérországok néhai atyja elkövetett néhány hibát az amúgy igenis helyes útján. Nyugtalan lettem: Hogyhogy pár hibát? Eddig mindig azt tanultuk, hogy hibátlan. A tanár elvtársnő ünnepélyesen felolvasta az újság üzenetét. Ki adta neki ezt a lapot, ki terjeszt ilyen provokációt? Az eddigi szép életünk most tele lesz hibákkal? Ha mindannyiunk példaképe sem tökéletes, hogyan tervezzük meg a tökéletes jövőt? – Tudjuk – mondja a tanár elvtársnő –, a forradalom olyan, mint a fakivágás, ahol fűrészelnek, ott hullik a forgács, a forradalmakban erre számítanunk kell, de a nagy és jóságos atyánk feleslegesen kegyetlen volt, túl sok forgács hullott szerteszét. És aztán még ennél is rosszabb következett, megtudjuk, hogy a viharmadaras vers nem a szerző legjobb műve. A félelmetes kis madaraknak állítólag joguk van a földi léthez, akárcsak a hangos és nagy madaraknak. A szerző, olvassa fel a tanár elvtársnő továbbra is a lapból, számos hibát követett el az életében.

Akkor elhallgat, és nem mondja szigorúan, mint általában, hogy a hibát elkövető szerzőnek meg kell fizetnie azért, amit írt, és inkább száműzhetnénk a szívünkből. Később a párhuzamos osztályból Gustko szétvetett lábakkal áll előttem, és azt kiáltja: A forradalmat vezető elvtárs pedig …! És használja a három szörnyű szó egyikét. Bennem minden lázadva sikolt legbelül: Nem, a forradalmat vezető elvtárs, nem…! De az undorító Gustko szadisztikusan megismétli, és elvigyorodik. Csodálkozásomra a fájdalom hamar alábbhagy, és Gustko elérhetetlenül szabadnak tűnik.

Valami történik itt, a hibák mozgásba lendülnek, behatolnak a városba, de nem masíroznak, mint a katonák, és nem zúgnak, mint a környékbeli motorok, hanem nyugodtan sétálgatnak kettesével vagy hármasával, csevegnek, és halkan nevetgélnek, én pedig egy párnára támaszkodva az ablakból figyelem. Még mindig félek lemenni hozzájuk, és szeretem a tökéletességről szóló álmaimat.

Amikor egy forró nyári napon hazajövök az iskolából, anya a tükör előtt áll, vörösre festi a száját, vörös, hullámos haja van, cserzett az arcbőre, és virágos, nyári ruhát visel. Még soha nem volt ilyen szép és ennyire furcsa. Megállok az ajtóban, hirtelen beleszeretek, és amikor átölel, nevet és megcsókol, testem megdermed, félve átadom magam az illatának, amit egy évig annyira hiányoltam. Nem kérdezem, hol volt és hogy ment a sora. Ő sem mond semmit, viszszajött, simán járkál a házban, és dudorászik. Nem szaladok le az udvarra, hogy elmondjam a gyerekeknek, mozdulatlanul állok, ahogy az iskolaudvaron szoktam ácsorogni. Valami történt, mióta anya visszatért. Hiszek a csodában.

Anyám ezerszer szebben és vidámabban jött vissza a sötét tömlöcből. A sötét lyukban, ami elnyelte, megfürdött a fényben. Van sötétség és világosság, jó és rossz, vannak pólusok, amelyek az ellentétükbe fordulnak.

Amióta anya visszatért, mohón várom, hogy a sötét történetek fényes véget érjenek. Égek a türelmetlenségtől, amikor ránk zúdul a sok szerencsétlenség, ami csak megelőzi a nagy boldogságot. Anyaés nyárillata van. Üdvözlök minden szörnyűséget, mert mindez csak azért van, hogy még szebbé tegyen mindent.

A combomban lévő gránátrepesz mozogni kezd, a zsírcsomó begyullad, és amikor a fájdalom már szinte elviselhetetlen, a repesz áttör a bőrön, és könnyedén ki tudom szedni.

Vályi Horváth Erika fordítása

–

*      A könyv kiadását a Kisebbségi Kulturális Alap támogatja. Vydanie knihy podporil Fond na podporu kultúry národnostných menšín.