Peter Pečonka: A somorjai szent mészáros és más történetek (részlet, Vályi Horváth Erika fordítása)

feri  1

Az ablakon keresztül hallotta, ahogy a ház előtt megállt egy autó. A villanymotor monoton zümmögése és a feleslegesen gyors fékezés visszavonhatatlanul véget vetett a szombat délutáni lomha csendnek. Feri az ablakhoz lépett.

– Már itt vannak – motyogta.

Cigarettára gyújtott és bement a szobába. A felesége, Erika hallotta, ahogy kinyitja a szekrényajtót. A tűzhelytől ellépve megnézte, Feri mire gondolt.

– Rágyújtasz a szobában? És mit szedsz elő onnan? Miért akarsz átöltözni? Hová készülsz? – kérdezte, reagálva arra, amit a férje csinál.

– Kérlek, menj és nyiss nekik ajtót! – szólalt meg Feri, mintha meg sem hallotta volna a felesége kérdéseit.

– Kinek? – kérdezte Erika.

A nő visszament a konyhába, és kinézett az ablakon. Egy kisbusz állt az utcán, téli terepszínű foltokkal. A jármű tetejére erősített halványkék ENSZ-zászló lobogott az erős szélben. Négy katona szállt ki a járműből, majd veszélyt kutatva körülnézett. Pásztázó kamerával ellátott védőszemüveget viseltek, amelybe olyan kémszoftvert telepítettek, ami még akkor is képes azonosítani a fegyverek többségét, ha csak néhány centiméter lóg ki a csövéből. De korántsem voltak olyan éberek, mint a harcok utáni első hetekben.

Akkoriban még a lakók minden második somorjai házban géppisztolyt vagy revolvert rejtegettek. Ugyanez volt a helyzet az egész demarkációs vonal mentén, amely a szlovákokat elválasztotta a magyaroktól. A békefenntartó misszió katonái abban az időben a falak mögé bújva, csak a környék alapos átvizsgálása után rohantak át az utcán egyik oldalról a másikra, mintha folyamatos sortűzveszélytől tartottak volna. Ugyanakkor ebben a háborúban soha nem lőtték le egyetlen ENSZ-alakulatot sem, csak az Európai Unió haderőinek drónjait, azokban pedig nincs pilóta. A kéksisakosok hamar rájöttek, ha az újságírók egészen nyugodtan mozognak a területen, már ők sincsenek veszélyben. A biztonsági intézkedéseik így már inkább csak az előírások merev betartására, mint a saját életük iránti valódi félelemre irányultak.

Erika elfordult az ablaktól.

– Hollandok – jelentette be. – Mit akarhatnak itt?

– Nyisd ki nekik az ajtót – ismételte Feri.

Amikor kinyílt a bejárati ajtó, a katonák egy pillanatra abba az irányba fordították a fegyvereik csövét. Ám alábbhagyott az éberségük, amikor megpillantották, hogy egy virágos kötényt viselő, molett nő áll az ajtóban.

A holland parancsnok belemotyogott valamit az anyanyelvén a nyakában lógó fordítógép mikrofonjába, és a hangszóróból reszelős, digitális hang hallatszott:

– Itt lakik Ferdinand Kovakik hentes?

– Ferdinand Kovačič. Már nem hentes. Mit akar tőle? – kérdezte Erika elszántan.

Erikát egy pillanatra megtévesztette férje egykori szakmájának említése, és arra gondolt, hogy talán az ENSZ-katonák disznótorra készülődnek.

A holland megvárta, amíg a gép lefordítja Erika válaszát, majd folytatta:

– Ön mondja meg neki, hogy jöjjön ki. Lenni abszolút fegyvertelen. A házat mi teljesen vettük körül – hallatszott recsegve, darabosan a hangszóróból, miközben a számítógép ugyanolyan akadozva fordította szlovákra a holland parancsnok utasításait.

Erika be akarta csukni az ajtót, de Feri már ott állt a háta mögött. A férfi megölelte a feleségét.

– Esküszöm, hogy nem öltem meg senkit – suttogta. – Nem bántottam egyik nőt sem.

– Ne menj sehova! – csimpaszkodott Erika a nyakába.

A fordítógép közömbösen lefordította az ő szavait is.

– Ne aggódj, visszajövök. Előbb-utóbb mindenképp – súgta Feri a felesége fülébe, hogy elkerülje a gépi fordítást.

Feri határozottan lefejtette magáról Erika karjait, és ellépett tőle.

– Ön lassan szedjen ki minden dolgokat hátizsákból, ami lóg ön vállán – kiáltotta a fordítógép hangszórója.

Feri leguggolt, és elkezdte kiszedegetni a táska tartalmát. Egy gyapjúpulóver, egy kordbársony nadrág, egy flaneling, két alsónadrág, két vastag zokni, sál, sapka, törölköző, fogkefe és fogkrém, két doboz cigaretta, öngyújtó. Aztán kirázta az üres hátizsákot, hogy a katonák lássák, nincs már benne semmi.

– Hagyja ön a fűben a fogkrémnek és öngyújtónak tűnő tárgyakat. A többi tárgyat ön rakja vissza hátizsákba – parancsolta elnyújtva a géphang.

Amikor Feri az autóhoz lépett, a katonák végigpásztázták egy detektorral. A zsebéhez érve, amiben a mobilját tartotta, a készülék hangosan sípolni kezdett. Az egyik katona forgatni kezdte a telefont, mintha nem tudná, mire használják, majd a parancsnokhoz fordult, hogy ő döntse el, mit kezdjen vele. A parancsnok megrázta a fejét, a katona pedig a zsebébe dugta a telefont.

Feri kérdőn nézett a parancsnokra.

– Majd lesz – fordította le a gép a parancsnok jóval hosszabb mondatát.

A katonák kinyitották az ajtót, és Feri beszállt a kocsiba. Az egész nem tartott tovább öt percnél.

Kurt Vonnegut: Második édenkert – Egymillió éves időutazás

„Mindkét gép rendelkezett egy gombostűfejnyi mikrofonnal, melyet a képernyő jobb felső sarka mellett helyeztek el. Ennek segítségével a Gokubi, illetve a Mandarax fogadta az emberi beszédhangot, aztán a nyomógombokon át kapott utasításoknak meg felelően megjelenítette a fordításukat képernyőjén. A két gép kezelőjének ujjai varázslatos gyorsasággal és ügyességgel kellett hogy járjanak, amennyiben egy eltérő nyelveken zajló beszélgetést csak valamelyest is természetes sebességgel szeretett volna lefolytatni. Ha teszem azt, én egy portugállal társalgó, angol anyanyelvű személy vagyok, akkor a készüléket először a portugál orra alá kell tartanom, de úgy, hogy le tudjam olvasni a képernyőről, amit mond. Aztán gyorsan a számhoz kell kapnom a készüléket, hogy vegye az én szavaimat, és a beszélgetőtársam le tudja olvasni mondókám fordítását a képernyőről. Nem él a földön ma olyan, akinek eléggé ügyes keze vagy eléggé nagy agyveleje lenne ahhoz, hogy a Gokubit vagy a Mandaraxot használhassa. És senki sem tud befűzni egy tűt – sem zongorázni, vagy az orrát esetleg a fülét piszkálni, mikor miről van szó.”
Új Vénusz Kiadó, Budapest, 1993, 50. oldal, Uram Tamás fordítása

Erika az elhajtó autó után bámult. Szóval mostantól ő is egyike azoknak az asszonyoknak, akiknek a katonák elvitték a férjét. Az utóbbi években tele a városuk ilyenekkel. És egyben sokkal üresebb is, mert több férfi is eltűnt, előbb egyesével vitték el őket, aztán egyre többet, végül alig maradt valaki.

Erika lassan visszament a konyhába. Lerogyott a székre, mintha az izmok leváltak volna a csontjairól, így az erőtlen testet most már nem tudták összetartani. A testből elillanó összes erő valószínűleg az agyában gyűlt össze, ahol a rendezetlen gondolatok elektromos kisülésként ütköztek össze. Valójában ezek nem is gondolatok voltak, inkább az agyában felrobbantak a zavaros szavak és mondattöredékek, amelyek között Erika nehezen talált összefüggést és értelmet.

A férjét a hollandok tartóztatták le, ugyanúgy, ahogy az elmúlt hónapokban elvitték az utcájukból Peter Oľhát, a fiatal Nagyot és a Fekete-ikreket. Oľhát állítólag nemzetközi bíróság elé állították Hágában, Feketéék pedig hallgattak fiaikról, de Dušan Nagyot néhány óra múlva kiengedték. Az anyja azt állította, csak meg kellett valamit magyaráznia, de az emberek természetesen azonnal rásütötték, hogy besúgó. Inkább elköltözött. Állítólag Csehországba. A besúgás még mindig rendkívül veszélyes.

Valaki felgyújtotta a Gergelyék istállóját – valószínűleg azért, mert Ági néni elment a hollandokhoz, hogy elárulja azoknak a gútori férfiaknak a nevét, akik a szeme láttára akasztották fel a fiát. Legalább most már nincs öldöklés, csak istállókat gyújtanak fel. Dušan Nagy elárulhatta a vörös hajú Igor Gált, az öreg Gál fiát, aki a Halász utcában lakik.

Mindenki tudja, hogy amikor Somorját elfoglalták a szlovákok, Igort beszervezték. Áthelyezték Losoncra, és állítólag ott több magyart is lelőtt. Véres rapszódia Rapp községben – így emlegették a médiában. Az ilyen ember feljelentése még csak nem is besúgás.

Az ENSZ-katonák legutóbb a könyvtárosnőt vették őrizetbe. A háború alatt a nemzetőrök áthelyezték őt az anyakönyvi hivatalba a korábban ott dolgozó hivatalnoknő helyére, aki nyomtalanul eltűnt. Az új anyakönyvvezető azt a feladatot kapta, hogy írja át az anyakönyvet, törölje ki belőle a magyar neveket. Az egyik sikertelen kísérlet arra vonatkozóan, hogy minden magyar hivatkozást kitöröljenek Somorja történetéből.

Erika biztos volt benne, hogy nincs miért letartóztatni a férjét, biztosan nem ölt meg senkit. Nem is tudta volna mivel, mert nem volt a nemzetőrség tagja, nem adtak neki fegyvert. Otthon ült, és végezte a dolgát, mint minden rendes ember. Minden egyes lövésnél összerezzent, és várta, mi történik. De miért suttogta a fülébe ezt a mondatot azokról a nőkről? Milyen nőkre utalt? Egy nő ellen még fegyver se kell. Ha Feri azzal a hatalmas kezével átfogná bárkinek is a torkát… De nem! Dehogy! Meglehet, hogy Feri szívesen megpaskolta volna néhányuk gömbölyded fenekét, de mást nem csinált volna velük.

– Nem! – zokogott fel Erika. – Nem, az én Ferim nem.

Miközben hangosan kimondta ezeket a szavakat, meggyőzőbbnek tűntek, a hang alátámasztotta a jelentésüket. Erikának eszébe jutott, azt sem tudja, hol van Hága. Biztosan Belgiumban vagy Hollandiában. Vagy Luxemburgban? De miért foglalkozzon ezzel.

Az ő Ferijét Hága nem érinti.

Egy idő után fáradtan felkelt, és bement a hálószobába. Letérdelt az ágy mellé, keresztet vetett, és a nagy, színes képre szegezte a tekintetét. Szűz Mária a gyermek Jézust tartotta a karjában, mindkettejük fejét királyi korona díszítette, de valahogy az Istenfiú gyermektestének furcsák voltak az arányai, inkább kicsinyített felnőttnek tűnt. Mintha a festő nem vette volna észre, hogy a gyermek feje másképp aránylik a testéhez, mint a felnőtteké, és ennek így kell lennie a festményeken is. Ferit eleinte zavarta ez az aránytalanság, és többször megkérdezte, miért nem akasztják le ezt a képet, de Erika nem engedte. A szülei hálószobájában is ugyanilyen kép lógott a falon, így Erika megőrizhette boldog gyerekkora emlékét, amikor ugyan számtalanszor megszólták az etnikai hovatartozásuk miatt őt és az osztálytársnőit is, viszont minden buta tót odaadta lemásolni a házi feladatát a hülye magyar lányoknak, mert a hülye magyar lányok mindig súgtak felelésnél a buta tótoknak.

Talán istenkáromlás, jutott eszébe, hogy Feri kigúnyolta a képet, és le akarta venni a falról. Bár ezzel közvetlenül nem Jézust vagy Szűz Máriát sértegette, mégis kételkedett az ábrázolásukban. Nem, Feri csak a festő tehetségét vonta kétségbe, csak őt nevette ki. Viszont két éve már ennél komiszabbul viselkedett a bacsfai templomban lévő Szűz Mária kegykép előtt, mert már akkor is kételkedett. De nem csupán kételkedett, teljesen meg is tagadta a hitét. Erika aznap megkérdezte, hogy nem veszítette-e el egészen a hitét, mire ő csak megvonta a vállát.

Erika nem tudott az imára figyelni. Egyre többet gondolt Feri szavaira. Megesküdött, hogy nem ölt meg senkit, nem bántotta egyik nőt sem. De milyen nőkről van itt szó? Miről, kiről beszélt? Nem tudta, hogyan imádkozzon, miként kérje, hogy a nyomozás bebizonyítsa Feri ártatlanságát. A férje ártatlan, nem bűnöző, nem tapad vér a kezéhez, nem szennyezte be a kapcsolatukat semmilyen nő vérével. De aztán rájött, hogy valószínűleg értelmetlen a múlt miatt imádkozni. Nem kérheti, hogy változzon meg az, ami már egyszer úgyis megtörtént. Nem történt meg! Ilyesmi biztosan nem történhetett.

– Nem – mondta ismét Erika, bár a Boldogságos Szűzanya képe előtt ez a szó már nem hagyta el olyan könnyedén a száját, mint korábban a konyhában.

Erika eléggé furcsállotta, hogy Feri a háború után sem tért vissza a hentesszakmához, sőt még a húst sem volt hajlandó enni. Húszéves lányok válnak vegetáriánussá, nem egy negyvenéves férfi, aki eddig azzal kereste a kenyerét, hogy reggeltől estig disznóöléseket vezényelt le szép sorjában, aprította, szeletelte a húst. Amikor a háború kellős közepén egy nap, amikor eljárt a nemzetőröknek húst feldolgozni a stadionba, ahol a laktanyákat állították fel, Feri azzal jött, hogy nem lesz többé hentes, soha nem akar többé megölni semmit, ami él, sőt ezután nem is eszik húst. Ezt a háborúval hozta összefüggésbe, de akkor úgy gondolta, Feri megundorodott és megijedt a környező falvakban történt öldökléstől, hogy a televízió napi híradásait összekapcsolta a környezetében azokkal az emberekkel, akiket gyermekkora óta ismert.

Ezután Feri a következő napokban többször is elhányta magát, ha húst látott, mégis eljárt dolgozni a nemzetőrökhöz, azt állította, ott nincs rosszul. De soha nem akart beszélni arról, mi az oka, hogy így megundorodott a hústól, nem bízott meg benne annyira, mindig bosszúsan elterelte a szót. Erikának eszébe sem jutott, hogy a lelkiismeret-furdalás állhat a munkájában és étrendjében bekövetkezett éles fordulat mögött. Ezután Erika egy időre átvette a hentesüzlet vezetését, de Feri nélkül nem ment jól a bolt, így Erika még a fegyverszünet aláírása előtt kénytelen volt lehúzni a rolót. Most olyan, mintha egy titkokkal teli, sötét szoba ajtaja tárult volna fel előtte, ahol a múlt ismeretlen démonjai rejtőznek. Ugyanakkor azt mondogatta, nincs oka, hogy ilyesmire gondoljon, nem szabad kételkednie a férjében.

Erika próbálta meggyőzni magát, hogy bízhat a férjében. Nemcsak bízhat, hanem meg kell bíznia benne. Ha ő nem hisz neki, hogyan hihetnének neki a hollandok? Tulajdonképpen ki fog Feri ügyében döntést hozni? A hollandok csak katonák, a legénységük kizárólag az itteni felségterületet igazgatja, korlátozott a jogkörük, Lég már a spanyoloké. Állítólag sokkal barátságosabbak, mint a hollandok.

– Mária, segíts – zokogta Erika, és imádkozni kezdte az első Üdvözlégy Máriát. Nem volt értelme, hogy pontosan megfogalmazza a kérését, ha Mária beszélni kezd hozzá, a mindentudó és mindenható Isten már tudni fogja, hogyan segítsen rajtuk.

Vályi Horváth Erika fordítása