Tóth Lilith Viktória prózaverse

Marko Slavkovic felvétele

Látomás

A bizottság egybehangzó döntése alapján a bestiának vesznie kell. Meglehetősen sötét, nyári koraestén hangzott el az ítélet, s még hónapokkal utána sem mozdult meg semmi. A levegő áporodott szaga telepszik a hajamra. Lehunyom a szemem és lassítom a lélegzetem, utánzom a tiéd. Elmúlt az ideges motozás, a test már lenyugodott. Látatlanban érzékelem, ahogy a kifújt levegő megmozdítja a leveleket, a szén-dioxid helyet keres magának, s ez az elhasznált levegő táplál engem. Nem sejted, hogy az én illatom lélegzed be. Megtelepszem a tüdődben, a véreddel száguldok át rajtad. A vadászok közé tartozom, de nem megenni akarlak. Engedj be, ha kopogtatok. Itass meg, ha szomjazom. Vess nekem ágyat, ha fáradt vagyok. Fogadd be, amit cserébe adhatok. Túl hangosan kiabáltam, hogy megérts, berekedtem, kedvesem. Összekuporodva várom, hogy az erőm visszatérjen, s újra táncba ráncigáljalak. Örökös harcom, hogy felnyissam a szelencéket és sírva vegyem tudomásul, semmi nincs benned. De azért éneklek, néha betöltöm a teret, legalább annyit, hogy ne fázzunk. A világba szökő forróságom nem talál gazdára. Csak zagyválok. Ne aggódj, sosem veszem komolyam magam. Főleg, ha ennyire távol vagy, s más ölel magához. A sokrészre szakadásban annyi a hátrány, a hiány, hogy az egész már nem elválasztható. A hiba a rendszer része, nem kívüle létezik. Száz kézzel fognék körbe mindent, s millió darabommal, mindenhol ott akarok lenni. A szádban, a bordáidra tapadva, a hátad ívében, az ágyékod melegén, télen a sapkád alatt, s minden korty levegőben is. Ha szétterülök, talán átlátom magam.