„Nincs különösebben hiányérzetem” – Orbán Krisztina interjúja Horváth Balázzsal, a Typotex Kiadó leköszönő főszerkesztőjével

Horváth Balázs (fotó: a szerző archívuma)

 

A főszerkesztővel összegző igénnyel tekintettük át munkássága másfél évtizedét, főleg a tudományos ismeretterjesztő profilú kiadó által elindított szépirodalmi kiadványokat helyezve fókuszba. Hogyan került Stefánsson a Typotexhez és a Jelenkorhoz is? Miért nem adott ki a Typotex egyetlen Knausgård-könyvet sem? És miért nem futott jól itthon egy a német irodalmi életben presztízst szerzett szerző magyarra fordított könyve?

 

Hogyan kerültél a Typotexhez és hogyan lettél főszerkesztője?

Még a magyar szakon adódtak olyan helyzetek, amikor kisebb írásokat, akár évközi dolgozatokat néztem át, javítottam fel, és már ott megfogalmazódott bennem, hogy a szöveggyártás helyett nekem testhezállóbb a szövegfinomítás. A diploma után tanítani kezdtem és külsős munkákat vállaltam korrektorként, szerkesztőként. A Typotexnél 2003-tól kezdődően elég sok munkát kaptam, különféle dolgokba vonódtam be, és amikor az elődöm, a mostani kiadóvezető, Németh Kinga 2006 elején gyesre ment, őt kezdtem helyettesíteni. Később ő aztán a céghez igazgatóhelyettesként tért vissza, én pedig maradtam főszerkesztő.

Azt mondod, a kiadó nem egy a főszerkesztőjével? Miért?

A mi kiadónk mindig is nagyon erősen közösségi jelleggel működött. Én már az odakerülésemkor is azt tapasztaltam meg, hogy a kiadó egy fóliasátor. Befogadunk ügyeket, embereket, és segítünk abban, hogy kiteljesedhessenek. Mindig is azt gondoltam, ebben nincsenek különösebb titkok, trükkök. A nagy könyvvásárokon látszanak a trendek, amelyeket nyilván észre kell venni. A lényeg, hogy a partnereket megtaláljuk, és meglássuk, kiben milyen lehetőségek szunnyadnak. A saját érdememnek én leginkább azt tartom, hogy észre tudtam venni a hozzánk közelítőkben lévő lehetőségeket, és ezeket a szereplőket még egymáshoz is tudtam kapcsolni. Azt tartottam a legfontosabbnak, hogy biztonságérzet alakuljon ki a velünk együttműködőkben azzal kapcsolatban, hogy nem csupán fordulhatnak hozzánk, hanem eleve hozzánk tartoznak. Például hogy a lengyel vagy holland fordító tudja azt, hogy meghallgatjuk a véleményét, hogy a saját ötleteinket rá fogjuk bízni, és az egyéb projektjeire is nyitottak vagyunk. Ezt a hozzáállást Votisky Zsuzsában, a kiadó alapító igazgatójában is láttam, de nála egy szűk körön kívül, jobban az ügyeken, témakörökön volt a hangsúly. Úgy érzem, én ezt jobban tudtam emberileg képviselni, és egyben benne is erősíteni. Ebben abszolút partnerem volt az utódja, a kiadó jelenlegi vezetője, Németh Kinga. A munkatársak nagy részét már mi ketten vettük fel, indítottuk el, és ez a szellemiség meghatározó a kiadón belül. Most már kifejezettebben tudom mondani, inkább gondolkozunk emberekben, mint ügyekben.

Mit sikerült megvalósítanod? Mi maradt el?

Nincs különösebben hiányérzetem. Legfeljebb abban, hogy a jelenlegi kollégáimmal aktív életem végéig szívesen folytattam volna a közös munkát. A következő lépés valószínűleg az lett volna, hogy a szakmai szervezetben is próbálkozom ezzel a nem a másik uralására, legyőzésére, hanem a közös játékra törekvő szemlélettel, de kicsit kétlem, hogy a közéletiséghez van bennem tehetség. Ez most nem fog kiderülni.

Miért nem? Mi vezetett a 2021 végi lemondásodhoz?

Ez alapvetően magánéleti döntés. A családommal elköltöztünk Magyarországról, egyelőre meghatározatlan időre. Nem akarom szépíteni, hogy nyelvtanulás és világlátás céljából, ugyanis indíttatásában ez nem elsősorban kaland (nyilván az is), hanem szükségszerűség. Nem elválasztható attól, hogy a közoktatás és közegészségügy 2010 előtt is érezhető leépülése olyan ütemű és mértékű lett, amelyet a benne dolgozók jóindulata sem ellensúlyozhat. Az országot teljesen átitató, rendszerszintűvé vált viszonyulási problémáink vannak. A jóindulatok mára elszigetelődtek, és megvalósulás közben óhatatlanul kisiklanak. Közösségi szinten a látszatmegoldások, a hibáskeresés és a számonkérő mentalitás az uralkodó. Ez merőben idegen tőlem. A kiadóban volt olyan hét, hogy két, nem tudományos szempontból megírt szöveget utasítottam vissza, és az egyik jobbról, a másik balról kért számon. Nyilvánvalóan nem voltak kíváncsiak arra, hogy mik egy tudományos szöveg objektív ismérvei. Ez egyszerre röhejes és ijesztő.

Honnan hová jutott szerinted a kiadó a főszerkesztésed alatt? A szépirodalmi profil elindítása például eléggé nagy lépés.

2006 óta voltam a kiadó főszerkesztője. Manapság éppen viccesen hangzik, de a szerkesztőség kvázi nem létezett, mivel a könyvkiadáshoz szükséges nyugodt munkát akkor nagyon forradalmian kizárólag külsősök végezték, azaz totális home office volt érvényben. Ebben sikerült egyensúlyt teremteni, hogy azért legyen irodai szerkesztőség is, meg külsősök is maradjanak szép számmal. Kissé ironikus módon a COVID-lezárások alatt visszaértünk a kezdőlépésekhez, de mostanra már ismét az elért egyensúlyi helyzetben működnek a dolgok.

Összességében nagyon sok minden történt. Valóban, a kiadói profil szélesebb lett, és immár meghatározó bölcsészműveket adunk ki, az európai kortárs irodalom terén pedig meghatározóvá váltunk. Esztétikailag, minőségileg rengeteget lépett előre a kiadó, illetve az elektronikus hozzáférés terén mindig is az élbolyban voltunk. Egyrészt fontos a szakkönyveink hozzáférhetősége – itt a pdf a meghatározó forma. Másrészt sok olyan visszajelzést kaptam, hogy az e-bookjaink mindig kiváló minőségűek.

Hogyan indult a Világirodalom sorozat?

Az, hogy kiadó vagyunk, önmagában nem definitív. Tizenegy éve kezdtünk el szépirodalmat kiadni, de a Typotex ma is inkább tudományos ismeretterjesztő kiadó. A Világirodalom sorozat elindítását egy kínálkozó lehetőségnek köszönhetjük. Az Európai Unió nagy volumenben kezdte támogatni a szépirodalmi fordítások kiadását, a keretrendszerben a kiadói szabadság abszolút biztosított. A szépirodalmi sorozatunk nagy része az EU-s pályázat nélkül nem készülhetett volna el. Anyagilag ebben az esetben valószínűleg meg lehetne tenni, hogy csak rövidebb távon törődünk ezeknek a köteteknek az utóéletével, esetleg kevesebbet költve, dolgozva a könyvek kifutásán, azonban a kiadónk alapküldetése, a pályázati vállalásunk és belső igényünk is, hogy szeretünk látszani, szeretjük, ha eljutnak a könyvek az olvasókhoz. Ebből a szempontból ez egyértelműen kultúrafinanszírozási projekt. Amúgy a tudományos kötődés miatt kézenfekvő lett volna sci-fivel foglalkozni, de végül néhány kötet után eltávolodtunk ettől.

Miért?

Azt láttuk, hogy azt adnak ki sokan. Illetve bennünket eleve nem a jövőképek, hanem a jelen érdekelt, és az írói fantázia tudományos kötődései.

Viszont világirodalomra szükség volt?

Az volt a szempont, hogy mi az, amit mások nem csinálnak. A mai napig nem érzem azt, hogy bárkivel meg kellett volna küzdenünk egy szerzőért.

Ellenpélda Jón Kalman Stefánsson, aki a Jelenkornál és a Typotexnél párhuzamosan jelenik meg magyar kiadásban. Ez hogyan alakult?

Stefánssont nem volt nehéz felfedezni, mert a Frankfurti Könyvvásáron falméretű plakátokon szerepelt együtt Knausgårddal. Őt is ajánlották nekem annak idején, de mondtam, hogy hatezer oldalt mi nem tudunk kiadni. Stefánssonról pedig azt gondoltam, hogy majd jövőre megjelenik magyarul, aztán megint jövőre. Eltelt két-három év, senki nem adta ki. Ha egy alapvetően a profitra koncentráló kiadó nem mert belevágni, akkor – mondtam – kiadjuk. Mi nem szakmányban dolgozunk, nálunk hosszabb a folyamat, a munka közben szólt az ügynök, hogy egy másik kiadó, a Jelenkor, kiadná ezt a nemzetközileg híres trilógiát. Mi nem azt vettük meg, mert ahhoz jelentős tőkebefektetésre van szükség. A Jelenkor a Libri Csoport tagjaként máshogy tervez, hogy úgy mondjam, házon belül adódik számukra megfelelő bolti kihelyezés, olyan erőforrások, amiért nekünk külön fizetni kell. Együttműködően megbeszéltük a Jelenkorral, hogy ők haladnak előre az életműben, mi pedig régebbi Stefánsson-könyveket adunk ki Patat Bence fordításában. Lehet arra számítani, hogy ha kihalászunk egy olyan szerzőt, akiben pénz van, akkor más kiadó is fantáziát lát benne. Ezt nem élem meg kudarcként.

A Typotex-sorozat címe a Világirodalom, miközben, ha jól értem, elsősorban az európai irodalmakkal foglalkoztok a szériában. Ez az EU-s finanszírozási háttérrel függ össze?

Nem döntöttük el egyértelműen, hogy a jövőben is megmaradunk-e Európa keretein belül, de új vállalás lenne a számunkra a kitekintés. Nagyon sok ország van Európában, és éppen csak kezdjük kiismerni egy kultúra szereplőit. Ma már a lengyel, portugál, holland, szlovák vagy norvég közeg meghatározóbb szereplőivel van kapcsolatunk, már nem annyira vaktában halászgatunk, mint eleinte. Szóval itt is vannak még kihívások, és elsősorban ezt szeretnénk még jobban csinálni.

Eleve azt gondolom, hogy a minőségi kultúrát csak valamilyen intézményi – nem mondom, hogy állami – finanszírozással lehet csinálni. Mi egy hibrid modellt követünk, piacról és támogatásból. Többet fektetünk a könyveinkbe, mint amennyi támogatást kapunk. Ha valaki csak intézményi finanszírozásból működik, akkor Kelet-Európában nagyon hamar kiszolgáltatott helyzetbe kerül, és szócsövévé válik egy ideológiának. Ez nem feltétlenül rossz, csak beszűkít. Nálunk a finanszírozók nem tudják betartani a finanszírozói szerepet. Legfeljebb hozzájárulók. Van ebben egy szereptévesztés vagy félelem: a hozzájárulási szinttel próbálják munkára bírni a támogatottat, mert attól tartanak, hogy csak minimális energiaráfordítással elkölti a pénzt. Ez kontraproduktív és rosszhiszemű. Ráadásul így sok energia megy el a hiányzó források biztosítására. A másik oldalról meg ha valaki finanszírozóként lép fel, akkor a szakmai munkába is bele akar szólni.

Hogyan választ ki a Typotex egy szépirodalmi szöveget?

Az EU-s pályázat kiemelt szerepet ad az Európai Unió Irodalmi Díját kapott köteteknek. Vannak köztük gyöngyszemek, például Alfonso Cruztól a Kokoschka babája, ez volt az első nagyobb sikerünk, amelyet azóta is keresnek az olvasók. Nekünk nem azt kell néznünk, hogy a felajánlott kéziratok milyen eladási számokat produkálnak a német vagy az angol piacon. A kiadó egy kulturális hálózat, mi alapvetően azt nézzük, hogy a fordítónk vagy az ügynökség mit ajánl.

Szerinted mi a legmeghatározóbb tényezője annak, hogy mi jut el a világirodalomból a magyar olvasóig?

Az általunk kiadott könyvek két esetben jutnak el: vagy akkor jelenik meg, amikor az ideje van, vagy influenszereken keresztül. Ilyen lehet egy hatással bíró folyóirat is, de például Ott Anna egy posztja nyomán érezhető volt a személyéhez köthető hatás.

Hogy mit sikerül egyáltalán lefordítani, annak fontos feltétele, hogy az adott szerző és a könyv milyen díjakat kapott, hiszen elsődlegesen emiatt lesz az ügynökök szemében termék a kötet és az alkotó. Nekünk azonban önmagában nem elég, ha például elnyerte az Északi Tanács Irodalmi Díját. A Polar Kiadótól, akik a teljességre törnek abban a régióban, ha nem adnak ki egy ilyen díjazottat, akkor meg lehet kérdezni, hogy mi az oka a döntésnek. A mi kezünk ebben az értelemben nincs megkötve.

Melyik megjelenésetek lett sikeresebb, mint vártad és ellenkezőleg?

Giedra Radvilavičiūtė litván nyelvész írásainak szintén EU-díjas gyűjteménye, a Ma éjjel a falnál alszom. Sokan szerették, mert egy önironikusabb nőkép fejeződik ki benne. A megjelenési idő is sokat számíthatott, 2016-2017 környékén figyeltek oda rá jobban. Knausgård írótársának adtuk ki páros könyvét, ez Tomas Espedaltól A művészet ellen és A természet ellen. Azt hiszem, hogy azért maradt itthon reflektálatlanabb, mert nálunk egyáltalán nincsen beszéd arról, hogy ha a női szerepkör megváltozott, akkor a férfi is, és ebben a skandinávok előrébb vannak. Sokan talán nem így látják, de a férfiak még nem jutottak előre a férfiléttel való szembenézésben. Aztán vannak könyvek, amiktől többet vártam, például a német szerzők szinte mindegyikénél. Martin Walser a személyes kedvencem, akinek Németországban olyan a státusza, mint Nádas Péternek itthon. De Botho Strauss könyve is szinte észrevétlen.

A saját kultúránkat olyan mélységben is hajlandók vagyunk megismerni, ami már nem feltétlenül jó, egyszerűen azért, mert itt van. Elsődlegesen ebbe merülünk bele. Másodlagosan ott vannak azok a nagy nevek, amik a nemzetközi fordításpiacon működnek: Knausgård, Pelevin, Stefánsson, Tokarczuk, azaz az irodalom felső középosztálya, ezeket olvassa az ember. Csak ezután következik, hogy az olvasó a kevés idejében elkezd turkálni a cseh, a szerb vagy a belga irodalmi élet termékei között. Hatalmas kínálat van, és még a szomszédos európai kultúrák legjobb íróit is alig fordítjuk le, a fiatalok pláne alig jutnak el a magyar piacra.

Hogyan látod a sikert a recepcióban?

Egyre jobban odafigyelnek ránk. Azt tapasztaltuk, hogy éveknek kell eltelniük, mire megtanulják, hogy a kiadónkhoz irodalmi szempontból is érdemes jönni. Örül mindenki annak, hogy egy újabb helyen jelennek meg jó irodalmi művek. Kulturálisan Magyarországon egyre inkább egy szigetvilág alakul ki, amelyet egyre jobban eláraszt a víz, ám az elszakított szigetek lakói odafigyelnek egymásra. Azért közben mindenki büszkén vallja, hogy otthon jobb a kókuszdió.

 

Orbán Krisztina (1993, Győr)

A Lundi Egyetem kommunikáció- és médiatudomány mesterszakán végzett, a KULTer.hu szerkesztője. Olvas metrón, trolin, járdán és lépcsőn, földlabdás facsemeték eljövendő életét próbálja elképzelni, egy macska betonba rajzolódott lábnyomaiban lépked, Pilinszkyt szaval svéd tengerpartokon. Portréját Koppányi Tamás készítette.