Vincze Richárd: Kosztolányi Dezső Alföld című verséről
(tanulmány)
Kosztolányi Dezső, 1907-ben megjelenő első – Négy fal között című – verseskötetének1 Magyar versek ciklusa [79–84.] (sőt: a környező líraszerkezetek poétikai-retorikai horizontja is) centrális pozíciót szán a modernitás konstrukciójának egyik kitüntetett fenoménjának, a vasútnak. Pontosabban: e mindössze
5-6 verset magában foglaló egység annak a 20. század elejére kialakuló (illetve: a mai értelemben véve létrejövő, „aranykorát elérő”2) kötöttpályás közlekedési/transzportációs rendszer dimenzióinak lehetőségeit, problémáit, helyenként szubverzív hatásait mutatja fel központi elemekként3, amelyek (a kötet keletkezésével történeti korrelációban) alapvetően írták újra az (akkori) kortárs közgazdaság, politika, társadalom összetett viszonyszerkezetét, sőt jelentős mértékben változtatták meg mindemellett az individuális percepció, a technológiához kapcsolódó gondolatalakzatok, és az infrastrukturális expanzió mintázatait.4 Nem véletlen tehát – éppen e történeti, technikatörténeti pozicionáltsága okán – az, hogy e kulturális mozgásoktól aligha függetleníthették magukat a századforduló környéki irodalmi össztermelés produktumai, ellenkezőleg: számos olyan – a hazai vasúttörténet kifejezetten jelentős periódusában keletkező – irodalmi alkotás került publikálásra, amelyek valamiféleképpen a vasút kurrens és jövőbeni ökonómiai, kereskedelmi helyzetéről, szerepéről egyfajta számvetési, szisztémaösszegző kísérletet kezdeményeztek.5 Ebbe a megélénkülő, jelentékenyebbé váló tematikai (és poétikatörténeti: avantgárd mozgalmak, kiváltképp a futurizmus) tendenciába kapcsolódtak be a már fentebb említett Magyar versek ciklusának (és néhány, a kötet egészéből elszórtan elhelyezett) lírai szerkezetei, kiegészülve egyfajta etnográfiai; a nép és a népi munkavégzés, a kereskedelmi processzusok és szokásrendszerek, valamint a közigazgatási modellek, településstruktúrák megváltozását leíró perspektiváltsággal. Ennek a tér modifikációjának, a habituális cselekvések, egyszóval: a tér és táj kitüntetett jelölőszerkezetében végbemenő alterációnak, funkcióeltolódásnak és deaktivációnak egyik legszignifikánsabb reprezentáns-versegysége az Alföld című [79–80.] – az alföldi tájhoz kapcsolódó 19. századi idillikus, bukolikus, romantikus poétikák6 által rögzített képrendszernek a szétszerelését, megkettőzését színre vivő – líraszerkezet, amely jelentékeny reflexióként képes magát a fentebb említett változások kitüntetett tropológikus egységeként pozicionálni, sőt: a változást, amelyet a vasúti közlekedés stabilizációja, expanziója aktivizált nem kizárólag történeti és tematikai horizontban mutatja fel, hanem olyan ráhatásként (is), amely az irodalom eszközkészletét, jelen esetben poétikai-retorikai dimenzióit sem hagyta érintetlenül. Ugyanakkor nem lehet nem tudomást venni e szövegstruktúra esetében egy olyan ellentartó, megakasztó (opponáló, obstruáló) erő jelenlétéről sem, amely a beszédmód romantikához kapcsolt regisztereiben lokalizálható. Vagyis: egy olyan duális működésmód figyelhető meg e lírai szerkezet rendszerében, amely egyfelől a vasút aktív ágenciájának prezenciájával a kitüntetetten 19. századi tropológikus elemek (melyek az alföldi táj egyénítő karakterjellemzőiként álltak elő pl. Petőfi költészetében) redefiníciójában, szétbontásában érdekelt, másfelől pedig az a (kissé archaizálónak, atavisztikusnak tűnő: a vers témájához, történeti pozicionáltságához és a modernség rendszeréhez kepést minden bizonnyal elkülönböző) beszédmód színrevitelét végzi, amely egyfajta szembenállásban, rögzítésben – mintegy a vonat által szimbolizált Nyugat konstrukciójával elleni tartózkodásban – találja meg saját funkcióját. E működésmód okán tehát egy olyan komplex rendszer áll elő, amely egyszerre konstruálja meg az idillikus Alföld-képhez tartozó hiányalakzatokat, és egyszerre küzd a nyelvi szövegszervezés archaizáló formakészletével a vers tropológikus szerkezetében bekövetkező hatalmi átrendeződés ellen: az ellen a transzformáció ellen, amely a vasút technikai hatásmechanizmusaiban juttattja érvényre a táj jelölőrendszerének deaktivációját.
A fentebb említett kettős érdekeltségű (poétika-retorika és beszédmódbeli) mozgásprocesszus már a lírai szerkezet első strófájában is kitüntetett funkciókkal, jelentőséggel bír: „A gyorsvonat az Alföldön fut át /” sor, Kosztolányi a futurizmus gépaffekciójához, a sebességet és a dinamizmust revitalizáló hangoltságához illeszkedő Vészfék című [31–32.] szövegéhez azonosulva a vasút mint gép aktivitását és ágenciáját (egyszóval: velocitását) emeli ki, és annak lokációhoz (az Alföldhöz) kötött létezését kapcsolja egymáshoz. E hozzákötöttséget egyfelől a „fut” perszonifikáló (ismét tempóbeli attribútumot hozzátársító) igei eleme hozza létre, amely kettős irányba nyitja meg az értelmezhetőség horizontját: egyfelől érthető e mozgást kifejező morféma a vasúti közlekedés történeti előzményeihez (és a magyar, valamint nemzetközi irodalomban erre rendszeresen rájátszó) kapcsolódó lóvontatás okán keletkező poétikai elemnek7 (vonat = ló, paripa, gépparipa stb.), tulajdonképpen a ló futását színrevívő egységeként, másfelől pedig Petőfi Sándor Vasúton című8 szövegének allúzív jelentésszerkezetéhez kapcsolódó komponensként is (az érhálózat és a vasútisínek rizomatikus, hálózatszerű tropológikus párhuzamát felszínre hozva: „Hadd fussák be a világot, / mint testek az erek.” [296–297.]). A következő két („s az utasok a zörgő ablakokból / bámulva nézik, mint egy új csudát”) sor az Esti Kornél híres vonatjelenetének spektakuláris9 mozzanatát alludálja, és a szemlélődő (vö.: „bámuló”) utasok vizuális percepciójának termékeként, „új csuda”-ként állítja elő az Alföld statikus képeinek dinamizálását. Ez az „új csuda”-ként aposztrofált, előállított spektákulum, vagy pontosabban vizuális jelölőrendszer nem függetleníthető tehát sem a vonat tájbéli prezenciájától, sem a „bámulva nézik” (rácsodálkozást, értetlenséget, megakadást jelző) módhatározós igei szerkezetétől. Az Alföld tájszerkezetében és jelölőstruktúrájában létrejövő változásnak („az új csudá”-nak, melynek tropológikus kibomlása a következő versstrófák egyik központi feladata és intenciója) a fentebb említett módon azonban a beszédmód régies, a környező szövegek dikciójától eltérő nyelvi eljárása mintegy ellentartó erőjeként, aktivitásaként pozicionálja önmagát a „fut át” és a „csudát” rímszerkezetében. Vagyis: e mozgás feltűnésével, bekapcsolásával észlelhetővé válik az a hipotetikusan előterjesztett felvetés, miszerint a lírai szerkezet első strófája már előre bejelenti azt a komplex versszisztémát, amely a tropológikus dimenzió (hagyományos elemei prezentációjának) deaktivációjának és a beszédmód archaizáló hangoltságának elsődleges kompetitív terében áll elő.
A vers következő négy, egységesnek mutatkozó (tematikai és poétikai megoldásait tekintve) strófaszerkezetei továbbviszik az első versszak által megkezdett duális viszonyrendszer szcenírozását, prezentálását. A táj jelölőszerkezetében végbemenő változás és deaktiváció folyamatának kitüntetett egységei az alföldi területhez kapcsolódó naturális és kulturális kódok kikapcsolódásának szekvenciáit jelenítik meg: „Egy nádkúp, egy kút tűnik föl csak olykor, / itt-ott egy árva, tikkadó kazal.” sorpár éppen ezeknek az Alföld kitüntetett szimbólumainak a hiányát, esetlegességét és frekventáltságának kiüresedését rögzítik. Erre erősítenek rá, vagy pontosabban ezt konstruálják meg azok a jelzős/ határozószós szerkezetek, mint pl.: a „csak olykor”, „itt-ott”, „árva”,
„tikkadó”, amelyek a hagyományos képrendszer kikapcsolódását tulajdonképpeni jelenlétükkel aktiválják. A következő sor: „A búza habja10 szikrát hányva mormol.” Az archaizáló beszédmód az élettelenséget, a deaktiváció statikusságát jeleníti meg (vö.: „tikkadó”, mely maga is a romantika egyik kedvelt tájkép-prezentációs eszköze), egyúttal az elhanyagoltság és az agrikulturális folyamatok meglétének hiányát a tűző nap pusztító és egyben az életritmus megakadását jelző tetszhalott állapot („szikrát hányva mormol”) képével kapcsolja össze. Ezt az élet ciklikusságának és a vitalitás meglétének elmaradását mondják ki – konkrétabb formában – a következő versszak sorai:
„Az élet alszik, mindent tűz aszal, / a gulya tétlenül ődöng, / távolba búsul egy vén, puszta fal”. Vagyis: az mi (az alvás, az ébrenlét hiányának jelenléte) az előző strófa esetében csupán a „búza habjára” terjedt ki, az most az élet egészének jellegadó karakterévé expanziválódik.11 Az (fentebb már elindított) elhagyatottságot és a munkavégzés hiánytapasztalatát egyszerre közvetíti az előző sorokban is jelenlévő „tűz”, a megégés és a vízdeficit trópusa, valamint a magárahagyott, önálló létezésre képtelennek mutatkozó állatok „ődöngése”, céltalan mozgást kifejező tevékenysége. A következő két strófa e jelölőrendszer megváltozásának variációit prezentálja: „Kék, sárga színben ég a hevülő föld,” kezdősora a gondozásnélküliség stációit jeleníti meg, ismét a tűz fenoménjának közbejöttével (talán annyiban másként, hogy néhány színjelző mintha kissé paradox helyzetet figurálna a tűz aktivitásaként, vagy annak utókövetkezményeként elgondolható égéstermék színe, a fekete és a hevülő föld kék, sárga színe között), amely viszont mintha egyfajta ellentétes viszonyban állna a „nincs a rónán sehol üdítő zöld” sor képrendszerével. A non-humán létezők, sőt: a tárgyak funkcióvesztésük okán (és az ehhez kapcsolódó alvás képzetkörét működésbe hozva) előbb „fáradtan álldogálnak”, „álmosan huhognak” (sípok), majd „porosan […] suhanva
// köddé fakul(nak), és eltűn(nek)” (az alföldi tájversek elhagyhatatlan fenoménja: a délibáb).12 Mindezzel, a fentebb jelzett és megjelenített funkcióvesztéssel, elhanyagoltsággal, deaktivációval, egyszóval: alvással ellentétben viszont a következő strófaszerkezet vitalitást és (emberi) aktivitást prezentál: „A rozsvetés közt s a sötét ugarba / olykor elballag egy szikár legény, / izmos, erős és szikkadt arca barna.” Érdekes, kissé paradox figurációjával e sor ellentétet állít elő a non-humán létezők és használati tárgyak, nem-emberi természet leállása és az e, mintegy színtér között „elballagó” legény vitalitása („izmos, erős és szikkadt arca barna”, „szikár legény”) között, amely az előbbi sorok által üzemeltetett rendszer logikai szekvenciáltságát, konzekvenciáját, érvelésmenetét kissé megakasztja. E megszakítottságra vagy logikai akadályra – tehát arra, hogy miként képzelhető el az a viszonyrendszer, ami a művelésre váró föld és a terelést kívánó állatok deaktivitása és a vitalitás jegyeit mutató személy (barna bőr, izomzat fejlettsége, zsírszázalék alacsonysága) között létesül; hiszen a munkafolyamatok lecsökkenésének logikus következménye volna a munkavégzés ágensének fizikai karakterjellemzőiben bekövetkező változás (pl. fehérebb bőr, gyengébb izomzat, fásultság, bár: a sor a „ballag” szóval operál, tehát ennyiben sem igazán következetes és sikerült ez a versszak), – kettős megoldóképlet mutatkozik a befogadás egységesítő, logikai bukkanókat kiküszöbölni vágyó processzusa számára.13 Egyfelől – és talán ez a kevésbé érvelhető és szilárd megoldás – a sorok között az ugarban (fontos lehet emlékeztetni Ady Endre ismert versének tájjelölő rendszerére és annak politikai-gazdaságai összefüggéseire14) „ballagó” személy feltehetőleg idegensége, a tájhoz képesti idegensége okán nem az Alföld habituális cselekvéseinek, gazdálkodásmódozatainak kitüntetett ágense: csupán valamiféle betolakodó, a változás tanúja, vitalitásával ellenpontot képező eleme. Másfelől – és erre a Magyar versek ciklus egy másik verse, A magyar paraszt [80.] tropologikus szisztémájával rá is erősíthet – a vonatablakban „bámészkodó” utasok vizuális percepciójának a tárgya éppen az a magyar paraszt, akinek e fentebb említett versszerkezet érzékletes despkripcióját adja.15 A magyar paraszt című szöveg e „rozsvetések között ballagó szikár legény” képét látszik megmagyarázni, szintén a vasút technikája által uralt tér és a munkájának megváltozó körülményeit detektálni kénytelen földműves személye közötti viszonyrendszerben. Annak a személynek a mozgása kifejtését felmutatva tehát (kissé paradox, a két vers közötti logikai összeférhetetlenségek ellenére is érzékletes kép tárgyát), aki „merengve megy előre”, – mely mozgás a „ballagás” tempójelzésű aktivitással mutathat egyezőséget – „méla, álmos” és „roskadt inakkal lassan ballag” abban a tájban, amelyben „szürke éjjel / száguld tovább gőzvasút […] / s a hajnal mérgező lehelletével / leng tejszínűn az alvó táj felett”.
Az eddigi strófaszerkezetek élettelenséget, a mindennapi gazdasági folyamatok és cselekvések annulációját szcenáló horizontjához képest, azokat kissé megakasztva a következő versszak a vitalitás ágenciáját, „egy karcsú és sovány magyar ló” trópusát jeleníti meg. Ez az összetett, az előbbi sorok tropologikus rendszeréhez nehezen hozzákapcsolható jelenség ismét (éppen ahogyan a „szikár legény” esetében) két interpretációs iránylehetőséget különít el az értelmezés számára. Elsődleges értelemben (literális explikációhoz kötve), e „karcsú és sovány magyar ló”, mely „horkanva nyargal el, mint a tünemény” a fentebb már kifejtésre kerülő és megemlített délibáb fenoménjának „suhanásával és köddé fakulásával” esik egybe, azért erősítve rá erre az árnyszerűségre, erre a látenciára, mert – mint ahogyan A magyar paraszt című textus leírja: az állat bús és méla, lassú mozgásra képes – jelenléte e vers rendszerében az élettelenség/vitalitás bináris oppozíció „innen”-i oldalához tartozása, hozzáillősége pusztán váratlan és illogikus elemként ragadható meg. Erre a rendszerbe való „belenemillésre”, logikai differenciára erősíthetnek rá a fentebb jelzett lassúsághoz kapcsolt tempójelző kifejezések (pl. ballag, merengve megy, méla, álmos) és a ló mozgásának leírását megképző „nyargal” és „suhan” expresszív verbális egységei közötti detektálható különbség megléte, valamint a ló jelenlétének, fizikai, téridőben való egzisztálását elbizonytalanító poétikai kódok (a délibáb és a ló közötti azonosítás megképzéséhez használt mintázatok) felmutatása. Mindehhez képest, talán rentábilisabb módon működő értelmezésben (fenntartva a versrendszer logikusságát, kettes struktúráját élettelen és élő dichotómiájában) a ló percepciója és megjelenése a nyugalmas, szinte halott térben a vasút tropologikus rendszerének transzgresszív, szubverzív aktivitásával kerülhet közös nevezőre. E közös nevezőre hozást a versrendszer kettes struktúrája és a hálózati olvasat lehetőségeként már említett A holtak vonatja [77–78.] című szöveg bizonyos elemeinek összefüggése, korrelációja támaszthatja alá. A vers duális szerkesztésmódjából adódóan, tehát abból, hogy a tempóhoz, a sebességhez kötődő nyelvi egységek a lassú/gyors skáláját a természeti létezők mozgásának és a kultúrához köthető vasút mozgásának kettőségeként artikulálják, az elemi megfeleltetés vasút („A gyorsvonat az Alföldön fut át” [Kurzívval tőlem – V. R.]) és a ló („Majd jő egy karcsú és sovány magyar ló / s horkanva nyargal el, mint a tünemény.” [Kurzívval tőlem – V. R.]) nemcsak azáltal állítódik elő, hogy történeti, technikatörténeti maradványként a vonat fizikai létezőként egy állat (ló) egyezőségét, temporális egymáshozkapcsoltságát16 mutatja fel, hanem azáltal is, hogy a vers saját tropologikus rendszerében azonos attribútumokat rendel hozzá a két aktivitást végző ágenciához. Sőt: ezt az (egész vers szisztémája által előállított) egyezőséget, megfeleltethetőséget a fentebb jelzett „rozsvetés közt elballagó” személy jelenetét kibontó kitüntetett fontosságú sora „Vad, idegen tűz villant a szemen” is tovább erősíti. Ez az „idegen tűz”, amely antagonisztikus viszonyt konstruál a fentebb elemzett tűz és táj, alvás viszonyrendszerével, valamint a hagyományos értelemben vett ló felbukkanását kísérő fényjelenséggel (ami természetesen nem létezik, vagy abban az értelemben bizonyosan nem, amely azt tűzszerű fenoménként gondolja el), A holtak vonatja című szöveg rendszerében a vonat egyénítő karakterjellemzőjeként működik („Az éji rónán nesztelen suhan, / vas-házait halállovak vonatják, / lámpáiban lidérctűz ég busan.”). Nem lehet nem észrevenni a két vers között megképződő egyezőségeket, amely a fényjelenségek korrelációján, valamint a vonat és ló fizikai létezésének határait elmosó, tüneményszerű (és tempóbeli azonosságként értett látencia) fenoménjén alapul. Ennyiben a „szikár legény” vizuális percepciójának folyamatát megakasztó villanó fény („tűz villan a szemén”) a vonat lámpái lidérces fényének ekvivalenciájaként lép működésebe, megképezve, vagy pontosabban mondva a megképzés folyamatát alátámasztva ezáltal a lírai szerkezet duális strukturáltságat élő-élettelen, kultúra/natúra, vonat/ló stb. között.
A következő (az élő/élettelen viszonyát megalakító, pontosabban annak rendszerét fenntartó és bevégző) strófaszakasz, a vasgép/ló/vonat figurációs hasonulását, aktivitását és annak szubverzivitását színrevívő jelenetét prezentáló sorokkal szemben, ismét az alvás, a leállítódás és az üzemen-kívülhelyezettség képzetkörét villantja fel: „Alszik a törpe tengeri, a tarló, / s zöld mocsár teng, távol eb ugat, / sátorfa mellett álmodik az alvó.” Az itt megképződő alvás folyamata, vagyis annak az élettelenséghez és a deaktiváció státuszához kötődő dimenziója e versszak esetében (az előbbiek által prezentált szomnia és kikapcsolódás korrelatív viszonyához képest) annyiban viszont át is átalakul, amennyiben a vonatként azonosított „karcsú és sovány magyar ló” transzgresszív mozgása és jelenlétének előtérbe tolakodása (a hang: „horkanva” és a fény: „tünemény, vad idegen tűz”) az alvás folyamatának mélységét, intenzitását, vagyis annak felfogását refigurálja. Ennyiben – és ez magyarázza az alvás intenzitásának állandóságát – a vonat temporális közbejöttével, az alvást teoretikai síkon megakasztó, azt felszámoló jelenlétével sem válik képessé arra, hogy azt a deaktivációt, amelynek megképzésében központi pozíciót vállalt, rövid ideig is akár megakassza, vagy annak mozgását és irányát megváltoztassa. Vagyis: e dinamikus mozgás és kettős struktúra éppen arra mutat rá, hogy bár a vers fentebb felvázolt szisztémájától, a „valós” élet referenciái által uralt térben a vonat fizikai valóságának előtérbe kerülése annak megérkezésekor az ébredés folyamatát implikálná, e szövegstruktúra horizontjában ugyanakkor a vasút aktivitása az élettelenség és a deaktiváció processzusaihoz való elválaszthatatlan odatartozásának, kapcsoltságának koordinátarendszerét tárja fel. Innen nézve az „élet alszik” kijelentés univerzális értelme is feltárul, amennyiben az a státusz is felsejlik, amelyben az individuális létezők és habituális cselekvésmódok kikapcsolása, alvó állapota nem olyan jelenségként értelmeződik, amelyből egyszerűen fel lehetne – bárminemű fizikai ráhatás eredményeként – ébredni.
A lírai szerkezet utolsó, két teljes és egy egysoros strófaszerkezetei az előbbiekben felmutatott kettős rendszer (a tropologikus rendszer defigurációjának, szétszedésének és a diakrón, atavisztikus beszédmód ellentétének) értelmezhetőségének, pontosabban a beszédmód felőli távlatának egyfajta metapoétikus diszpozícióját alkotják meg. E metapoétikus értésmódot támasztja alá a rögtön az első sor, két (a versszisztéma terében új elemként prezentálódó) földrajzi tér kardinális pontjainak szignifikációjaként (kelet, nyugat) értett jelöltek antagonisztikus korrelációjának és a vers által előállított textuális tér közötti megfeleltetés, ekvivalenciát megalapozó kontaktusa:
„Ez itt kelet. Hiába küzd nyugat.” E megfeleltetés szerinti megképzett koordinátarendszerben a földrajzi tájegység jelölőjeként értett „kelet” a vers terének (magát a verset, verstestet) bázisát biztosítja, és ehhez képest pedig ellentétes viszonyban a vers rendszerébe beleavatkozó aktivitásként a nyugat konstrukciójának szerepköreként azonosítja. És éppen e felállított – metapoétikus – szisztéma szerint válik a nyugat egyik kitüntetett jelensége, a vasúti közlekedés – amely szubverzív behatolásával és a tropologikus rendszert megváltoztatni képes – aktivitásával éppen a kelet kettős dimenzionáltságú terében (a kelet mint a nyugattól eltérő, földrajzi értelembe vett distancia, szétszakítottság és mint a vers terében lévő oppozíció) felforgató, és a deaktiváció képességekhez kötődő affektív mechanizmusává. Ezt a kettőséget, vagyis azt, hogy a kelet egyszerre jelölője egy geográfiai egységnek, és egyszerre válik azonosítottá a vers szisztémájának központi terével (vagyis annak a beszédmódhoz kapcsolt perspektíváival, ahogyan erről a későbbiekben még szó esik) prezentálja a következő, „E vérvirágos föld ma is a régi,” sor komplex jelentéskonstrukciója is. Az „E vérvirágos föld” jelzős szerkezete a vers egészét meghatározó erőszakos, szubverzivitását sem mellőző viszonyainak terét vonatkoztatja így a kelethez kapcsolódó tájjelölőhöz, kiegészítve azt egy temporális meghatározottság időjelölőjével is: „ma is a régi”. Továbbá, azáltal, hogy a „vérvirágos föld”-ként értett versdimenzió a „ma is a régi” időjelölő definícióját irányozza elő és egészíti ki „az ősök itt kinyújták karjukat” sorával, világossá válik, hogy az, ami itt a régiséggel mutat párhuzamot e vers fiktív terében, annak az „ősiség” prezenciájához, legfőképpen a beszédmód hangoltságához van köze. Annyiban áll elő ez a megfeleltető beszédmód és a metapoétikusan értett verstér (kelet, vérvirágos föld, verstér) között, amennyiben az „ősök itt kinyújták karjukat” transzgresszív mozgása a hagyomány folyamatainak történő hatásaként értelmeződik, olyan affektusprezenciaként, amelyben a keletként, vérvirágos földként értett versben az ősök által applikált beszédmód (pl. Petőfi és a romantika által üzemeltetett vokabuláris készlet, nyelvi megoldások) „terül el”, pontosabban nyúl át a jelenbe és válik jelenlévővé a tradíció mondásainak kitüntetett modalitásaiként. Vagyis: e verstér az a terület, amelyben „az ősök” karkinyújtásának processzusa, a „vérvirágos föld” milyensége és a versbeszédmód kelethez kapcsoltságának metapoétikussága előtérbe kerül. A „vérvirágos föld” temporális megelőzöttséget, sőt: annak eredőjét mutatja fel a következő strófaszerkezet kezdősorában invokált „szörnyű harcok” eseménye, amely válaszként képes magát pozicionálni azon összefüggésben, sőt olyan válaszként, amely beszámol arról a viszonyról, amely a „vérvirágos” terület vérhez, az erőszak kitüntetett megjelenésmódjaihoz kapcsoltságát (annak történeti, történésbeli előzményszerkezeteként) tárja fel. E szakasz – a fentebbihez hasonlóan, sőt: azt kiterjesztve – a megkezdett metapoétikus rendszer kiépítésének (a beszédmód atavisztikusságához és ellenálló erőként értett aktivitásához kapcsolódó) stációit jeleníti meg: „A szörnyű harcok marcona vitézi / őrzik ma is a múltak csarnokit, / vén váruk árnypallosuk éle védi.” Ebben a rendszerben, amelyben a kelet ősisége és az ahhoz kapcsolódó tradíció történése által létrejövő beszédmód megjelenik, a „szörnyű harcok” védekező, a nyugat aktivitásával szembeni ellenállóerőként tételeződik, olyan passzív ágenciaként, amelynek egyetlen esélye a vers tropologikus rendszerének uralása feletti harc „megnyerésére” az, ha a dikció atavisztikusságával éppen azt a hagyományt hívja életre, amelyet a vonat aktivitásával megképződő poétikai-retorikai rendszer kiépülése deaktiválni igyekszik. Erre a kombattáns viszonyra, és leginkább a beszédmód védekező szerepének konstruálódására adhat választ az „őrzik ma is a múltak csarnokit / vén váruk árnypallosuk éle védi” befejező sorai. Ennyiben innen nézve a beszédmód szerepét a versrendszer az őrzés szerepkörében, funkcióhalmazában azonosítja, melynek legfőbb feladata a „múltak csarnokainak” védelmezése, éppen azáltal, hogy saját maga atavisztikusságát, elkülönböző történetiségének móduszait jelenlevővé engedi válni a líraszerkezet egészében. Ezáltal, vagyis azon vokabuláris elemek applikációjával, amelyek a fentebb kifejtett módon a tradíció védelmező erejét hívják segítségül (lásd: marcona, vitézi, csarnokit, árnypallos, vérvirágos) konstruálódik meg az a beszédhez kapcsolt viszonyrendszer, pontosabban a vers maga, mely „vén várként” azonosítva a „múltak csarnokit” őrzik azért, hogy a már jelzett hierarchiaharc eseményeiben saját maguk házának képét invokálva képesek legyenek a tropologikus rendszerben okozott megváltozott körülményeknek ellentartó erőjeként saját maguk aktivitását, ágenciáját felmutatni. Vagyis: a „vén vár”-ként azonosított versstruktúra, amely metapoétikus érthetőségét a kelet és nyugat küzdelmének viszonyait a „vérvirágos föld” lokációja közé tágítja, azáltal képes e védelmező funkcióját betölteni a lírai rendszer beszédmódregisztereihez kötött viszonyai között, hogy a dikciót a „vén ház” a vers struktúrájának oltalmazó, óvó funkciójaként értelmezi, és egyúttal összefüggést is teremt a harc vokabuláris dimenziója, valamint az atavisztikus megformáltság korrelációja között. Így a beszédmód – amely az „árnypallos” élével, „marcona vitézként” őrzi a „vérvirágos föld ma is régi” terét, az a metapoétikusan értett rendszerben a verstest külső élének, vagyis: milyenségének, kvalitásának, megalkotottságának a színtere – a tropologikus rendszer deaktivációs folyamatai ellen saját maga előre-állításával, előtérbe helyezésével küzd a hatalmi instanciák és pozícióknak a vasútrendszer által kikövetelt és megváltoztatni kívánt koordinátai között.17
—
1 Kosztolányi Dezső, Összes versei, Osiris Kiadó, Budapest, 2019, 7–116. A következőkben zárójelben megadott oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak.
2 A vasúti közlekedés történetének tudományos igényű összefoglalását lásd.: Christian Wolmar, A Short History of Trains, Dorling Kindersley Limited, Great Britian, 2019.
3 Bednanics Gábor, „Itt a jövő vasútat várja mind…”, A szerkezettől a tárgyon át a hálózatig = Szemed a pályán legyen! Mozdonyfüstös néprajz, szerk.: Balázs Géza, Molnár Gergely, Magyar Szemiotikai Társaság, Budapest, 2017, 130. Bednanics igaz ugyan, hogy affirmatív módon e verseskötet esetében nem lokalizálja a vasút komplexitásának jelenlétét poétikai-retorikai rendszerének felhajtóerejeként, ugyanakkor jelzi, hogy „látszólag hang-súlytalanul, mellékes helyzetben” mégiscsak fontos tema-tikai horizontot képez „a modernség kulturális kivetülésének kifejezője”, a vasúti közlekedés. Ez a látencia, vagy pontosabban előtér-háttér korreláció akár a következőkben egyfajta transzpozícióval, hálózatszerkezet meglétével (kiemelve a mindent behálózó vasúti infrastruktúra rizomatikus topológiájának képét) kerülhet azonosított viszonyba, indexálva a versszerkezetek közötti transzgresszív mozgásokat, motívumegyezőségeket, poétikai-retorikai ekvivalenciákat.
4 Wolfgang Schivelbusch, Railroad Space and Time = New German Critique, Duke University Press, 1978, 31–40. Érdekes ellenpontot képezhet a tanulmányban jelzett vonatutazással kapcsolatba hozott szubverzív hatásmechanizmus, ami az idő újfajta percepcióját kényszerítette ki a humán populáció tagjaiból, azzal a kurrens jelenséggel, amely leginkább a „slow life” jelzős szerkezettel írható le. Ahogyan egy évszázaddal ezelőtt a felgyorsult életmód, a gazdasági lehetőségek széles spektrumának elérhetővé válása, egyszersmind az idő és tér új fogalomrendszerének jelölője volt a kötöttpályás közlekedés, úgy válik a mostani „tudatos, a környezeti hatásokra mindinkább odafigyelő” generációk/társadalmi csoportok aktív ágensévé, terévé: a vonattal való utazás mára ismét a politikai, gazdasági és környezetvédelmi cselekvés komplex szisztémájává vált.
5 Lásd ehhez: Kovács Krisztina, Vasút és irodalom, A vonat rituális tere a modern magyar irodalomban, Műhely, 2010, 155–
161., Bengi László, Technika és erőszak a századforduló novellisztikájában = Bia hangja, Az erőszak irodalmi és nyelvelméleti reprezentációi, szerk.: Balogh Gergő, Pataki Viktor, Eszterházy Károly Egyetem Líceum Kiadó, Eger, 165–174.
6 Vö., Margócsy István, Petőfi-kísérletek, Tanulmányok Petőfi Sándor életművéről, Kalligram, Budapest, 2011, 192.
7 Vasút és ló történeti megfeleltethetőségének leírásához lásd.: Christian Wolmar, A Short History of Trains, Dorling Kindersley Limited, Great Britian, 2019, 8-111.
8 Petőfi Sándor, Összes költeményei, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1960, II. / 296, 297. Petőfi e, Vasúton című verse biopoétikai vonatkozásainak feltárása feltehetőleg egy következő kutatás számára további érdekességeket és perspektívákat (kapcsolatban a vasút jelenségével) tartogathat. (A zárójelben megadott oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak.)
9 Bednanics Gábor, „Itt a jövő vasútat várja mind…”, A szerkezettől a tárgyon át a hálózatig = Szemed a pályán legyen! Mozdonyfüstös néprajz, szerk.: Balázs Géza, Molnár Gergely, Magyar Szemiotikai Társaság, Budapest, 2017, 130. Bednanics itt nem a táj jelölőszerkezetében végbemenő változásokat detektálja, hanem inkább a statikus képek dinamizálását, mozgóképszerűvé tételének technikáját prezentálja: összefüggésben a modern találmányok szubverzív, az érzékelésre ható effektusaival és a téridő-szemlélet változásának tapasztalataival.
10 A „búza habja” birtokos szerkezetének komplex képe nehezen visszafejthető valamiféle biológiai/növénytermesztéshez kapcsolódó állandó jelzőre, attribútumra vagy állapotra. Könnyedén elképzelhető, hogy a habszerű létmód szintén az agrikulturális processzusok megakadását jelzi, vagyis: annak a státusznak a leírását hivatott prezentálni, amikor a betakarítás elvégzetlensége okán feltűnőbbé válik a „bámészkodó” számára az (és persze színbeli korrelációk miatt is), hogy a búzamező a gyakori széllökések okán valamiféle tengermozgást végez. E periodikus mozgásra magyarázatul szolgálhat a humán, és non-humán létezők légzéséhez köthető ciklikus testmozgással járó „mormolás” képe, valamint a tengervíz ár-apály jelenségének egyik melléktermékeként megképződő hab jelenléte is. Egy további kutatás témája lehetne annak a jelenségnek a vizsgálata, hogy a vers (Petőfi verséhez hasonlóan) milyen korrelációkat képez meg az emberi és nem-emberi természet viszonyrendszerei között.
11 A Négy fal között kötet Pasztellek című (utalás a színek sokféleségét kijátszó poétikai horizontra) ciklusának egyik, az Álmatlanság elnevezésű [70–71.] lírai szerkezete hasonlóan az itt, e vers esetében megjelenő szomniát, az ébrenlét hiányát hozza fordítottan közös nevezőre a tűz, a felgyulladás és az elégés képzetkörével. Az Álmatlanság esetében a tűz az, amely az ébrenlét előállítódását elindítja („A hófehér vánkos oly lángoló, / a paplan, a terítő ég a tűztől, / az álomból izzó fénykéve űz föl, / ágyamba háborog egy lángfolyó. / Fejem a vánkosba temetem. / Kigyúl a kép, fal s ágy a lángözöntől. / A toll tüzel, a tűz tajtéka pörzsöl / s átcsap felettem, mint egy tetemen. / Egyszerre az álom arcomba fú / a tűzpiros szobán susog az árnyék, / halkan kinyílik egy aranykapu. / Sok néma lány jön, nagy fehér tömeg, / meredt kezükbe álmos mákvirág ég / és rám terítik hűvös leplöket.”), az Alföld című versben pedig éppen a tűz ágenciája az, ami a tér és az ahhoz köthető tárgyak, élőlények, gondolati alakzatok alvó állapotát aktivizálja.
12 Az említett, vasúti közlekedés kiépülésével járó gazdasági, településszerkezetbeli és individuális szokásrendek változásához lásd: Balázs Géza, A vasút szerepe a Partium életében = Szemed a pályán legyen! Mozdonyfüstös néprajz, szerk.: Balázs Géza, Molnár Gergely, Magyar Szemiotikai Társaság, Budapest, 2017, 37–57., valamint Horváth Csaba Sándor, A vasút funkciói és társadalmi, gazdasági hatásai Magyarországon 1920-ig, Közlekedéstudományi Szemle, 2017/4, 52–59.
13 Bár ez a kettős megoldóképlet csupán az értelmezői folyamat logikaalkotó modalitásának kényszerűségéből áll elő. Valószínűsíthető, hogy e konzekvenciahiba a versszak tropologikus rendszerében talán inkább a sikerületlenség jelölője. Ugyanakkor ez a sikerületlenség az egész lírai szerkezet esetében, rendszerszinten nem mondható el, hiszen mint ahogyan az érvelés is több helyen rámutat, igen kiérlelt és megalkotott struktúra állítja a szöveg egészét.
14 Vö. Herczeg Ákos, Eredet és elvágyódás A magyar Ugaron ciklusban = Visszatérés a nyelvbe, Énfigurációk Ady Endre költészetében, Alföld Alapítvány – Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2022, 128–138.
15 Vö. Szabó Ágnes, „Szolnok alatt elkészült már a vasút…”, A vasúthálózat kiépülése, gazdasági és társadalmi hatásai az Alföldön = Hálók, Egyetemi dolgozatok Szilágyi Miklós 60. születésnapja alkalmából, ELTE BTK Tárgyi Néprajzi Tanszék, Budapest, 1999, 107–120.
16 Vasúti közlekedés és a ló funkcióinak korrelációihoz lásd még: Czére Béla, A vasút története, Corvina, Budapest, 1989, 8–21.
17 Az utolsó sor („A föld is Ázsiáról álmodik”) éppen a metapoétikus olvasatot támasztja alá, azáltal, hogy a versben megjelenő „vérvirágos föld” és a vers rendszerének megfeleltetésére rájátszva, a földet, tehát mint a vers egészét az álom aktív terepeként állítja elő, olyan területként, amely a kelethez kapcsolt geográfiai jelölő folyamatszerűségét beleírja a vers tropologikus rendszerének megváltozását jelző alvás, élettelenség és a beszédmódként értett atavisztikus védelmi szisztémájának viszonylataiba.