N. Tóth Anikó: Város az emlékek táplálta fikció és az egzotikus valóság határán

(Peter Macsovszky: Tantalópolis)

A transzkulturális  mintaszerző

Peter Macsovszky, azaz Macsovszky Péter transzkulturális mintaszerzőnek bizonyul.1  Az érsekújvári születésű, magyar családi környezetben nevelkedő, szlovák  iskolákat  végzett  szerző  a kortárs  szlovák irodalom egyik meghatározó alakjává vált. A kilencvenes évek derekán experimentális-dekonstruktív költészetével az ún. text generation tagjaként tűnt fel, verseskötetei2 rendre szembemennek a konvencionális témákkal és műfajokkal, különböző eredetű intertextusokat alkalmazó konceptuális szövegasszamblázsai feltárják a nyelv felforgató, mágikus, félelmetes, traumatizáló energiáit3, és  termékenyítően hatnak a szlovák irodalom jeles képviselőire.4  Az ezredforduló után a versesköteteken kívül egymást követték prózaés esszékötetei5, melyek önreferenciális költészetének párjaként kísérleti jelleggel az epika építő elveinek, kategóriáinak és központi jellemzőinek (műfaj, téma, cselekmény, konfliktus, karakter, hely, idő, narrativitás, élményszerűség) leleplezésére vagy egyenesen felszámolására összpontosítanak6, valamint új színt jelentenek a vers és próza határán mozgó, a szerző által ismeretterjesztő irodalomnak nevezett kiadványai.7

Mindemellett tud róla a (szlovákiai) magyar irodalom is, hiszen hat magyar nyelvű verseskötetéből négy – Álbonctan (1998), Kivéve (2000), Hamis csapdák könyve (2002), Lapkivágatok (2009) – a Kalligram Kiadónál, a Hálás anyag (2009) a Plectrumnál, a Miből készültek és hová tartanak pedig a Madách-Posonium Kiadónál jelent meg 2020-ban. Magyar recepciója elmarad a gazdag szlovák kritikai visszhang mögött, bár az utóbbi időben megélénkült iránta a figyelem, egyrészt 2021-ben Madách-nívódíjat kapott a Miből készültek és hová tartanak című verseskötetéért, másrészt az Irodalmi Szemle 2021-es nyári száma egy tematikus blokkot szentelt a szerzőnek. De már korábban bekerült pl. A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikonába Csehy Zoltánnak köszönhetően.8

A 32 kötetet jegyző rendkívül termékenynek számító szerző műfordítóként is tevékenykedik, angolból és magyarból fordít szlovákra (többek közt Hamvas Béla, Márai Sándor, Szalay Zoltán, Szentkuthy Miklós műveit, az utóbbi szerző Burgundi krónika című regényének átültetéséért 2017-ben Hollý-díjat kapott). A magyarországi irodalmi szakma is felfigyelt rá, hiszen 2007-ben Mészöly-díjjal értékelték munkásságát. Nem mellesleg kitűnő publicistát is tisztelhetünk benne.

A transzkulturális szempontokat érvényesítő értelmezések gyakran hangsúlyt fektetnek a szerzői életrajzokra.9  Macsovszky esetében eleve adott az a tény, hogy két kultúra határvidékén vált íróvá, ráadásul pályára lépésekor nem az anyanyelvét, a magyart választotta írói nyelvévé, hanem a szlovákot (amelyen szocializálódott).10 Családi neve11  azonban transzkulturális jelölőként funkcionál12, hiszen két, magyar helyesírást követő mássalhangzó is utal idegenségére valamennyi szlovák kötete borítóján. Ráadásul 2007-ben feleségével együtt elhagyja Szlovákiát, s előbb néhány évig Hollandiában, majd Brazíliában, jelenleg pedig Ausztráliában él, vagyis migráns és kozmonomád élettapasztalattal, illetve identitáskomponenssel is gazdagodott.13 Mindez főképp a kivándorlást követően publikált prózaköteteiben érhető tetten, amelyek közül a Tantalópolist választottam vizsgálódásom tárgyául.

Nevek,  helyek  Tantalópolisban

A regény 2015-ben látott napvilágot a Drewo a srd kiadónál, és komoly szakmai elismerést váltott ki: megkapta a nagy presztízsű Anasoft litera díjat, amelyet az előző évben megjelent legjobb szlovák prózai mű szerzőjének ítél oda a szakmai zsűri. A recepció lelkesen üdvözölte, nevezték a 21. század legjobb szlovák regényének, a világirodalom aranytartalékának is.14

A Tantalópolis főhőse egy Szoborkay nevű egyetemi oktató (valamely pontosabban meg nem nevezett természettudomány művelője-kutatója), aki a munkája jóvoltából (vagy éppen annak kiszolgáltatva) kerül – már nem először – távol a hazájától, bár az is igaz, hogy döntésében megerősíti egyrészt a hazai egyetemi-akadémiai közegből, életmódból, körülményés viszonyrendszerből való kiábrándultsága és keserűsége, másrészt gyerekkori álmát – a világjárást – is megvalósítja, harmadrészt pedig eleget tesz az anyai ösztönzésnek is („Tégy meg mindent, hogy ebből a sötét lyukból kiszabadulhass.” 2115). Szoborkay azonban nem találja a helyét a világban, hiába kel útra újra és újra. Mindig rá kell döbbennie, hogy a keresés – bár kecsegtet részeredményekkel – alapjában véve reménytelenül kudarcba fullad.

Az éles szemű megfigyelő, Szoborkay a számára fontos dolgokat értelmezi is. Ilyen a neve, ami a szerző nevéhez hasonlóan transzkulturális jelölő, amelyben másságra utaló vizuális effektusnak számít a magyar mássalhangzó. A magyar név egyúttal megbélyegzés is, hiszen a szlovák iskolában (amelybe – a nemzetiségileg vegyesen lakott kisvárosban – magyarul is beszélő vagy értő gyerekek is járnak) gyakran nevetség tárgya. A névben foglalt szobor viselője szerint utalhat valamely őse foglalkozására (kőfaragás), de összeköthető a főhős képzőművészeti érdeklődésével is (bár festményekről esik több szó), másrészt újabb transzkulturális elem is, hiszen – ahogy erre viselője többször is felhívja a figyelmet – a szláv nyelvekben, pl. az oroszban templom, egyház jelentéssel bír. Ennek szintén szerepe van a regényben, nemcsak azért, mert Szoborkay gyakran keres fel templomokat az építészet és képzőművészet iránti szenvedélyes vonzalmától vezetve, hanem a spirituális világértelmezése miatt is. A nevet a főhős grammatikai szempontból is vizsgálja: felhívja a figyelmet a kicsinyítőképző helytelen alkalmazására, ami a hibát, az eltérést, a szokatlanságot hangsúlyozza (szobrocska helyett szoborka). A szerző névválasztását akár a főhős kedvenc festőjének, Csontvárynak a civil neve – Kosztka (a szlovák kosť – csont szó kicsinyítése) – is befolyásolhatta, a családi nevet záró y pedig a helyesírási tradícióval utalhat akár feledésbe merült nemesi származásra, de lehet újkeletű névfelvétel ironikus jegye (mely épp a származási előkelőség hiányát leplezi). A névben foglalt képzőművészeti műfaj a szilárdságot, keménységet, zártságot, mozdulatlanságot, határozott térbeli kiterjedést asszociálja. A főhős a regény több pontján is beszámol testtapasztalatairól, melyek a szoborsággal, szoborszerűséggel párbeszédbe, sőt ellentmondásba kerülnek, vagyis a materiális test újraértelmezési kísérleteinek metaforája is lehet a név.

Ugyancsak etimológiai elemzésnek veti  alá  a város  nevét, ahová – a munkavállalási kényszer mellett – a megismerés vágya (is) hajtja. Tantalópolis egy brazil nagyváros az ország belsejében, a pusztaság közepén, távol a civilizáltabb partvidéktől. A várost Brazília térképén nem találjuk, fiktív helyszín tehát, melyet több városból (és létező városneveket – Lupionópolis, Martinópolis, Petrópolis – követve) formál meg a szerző. A toponima utótagja a görög polisz fogalmán át az európai kultúra bölcsőjére utal, előtagja pedig egy ugyancsak görög mitológiai alak nevére vezethető vissza. Az isteneket meglopó és/vagy átverő, mindenhatóságukat kétségbevonó Tantalosznak bűneiért vezekelnie kell: hiába nyújtózik a pompás gyümölcsök után, éhét, szomját sosem olthatja. Áttételesen: Szoborkay hiába keresi a helyét a nap alatt, idegenségtapasztalat és otthontalanság lesz osztályrésze; bárhová vetődik, az éden gyümölcsei megkaparinthatatlanok a számára. Tantalosz a csillapíthatatlan, kielégíthetetlen vágyak szimbóluma tehát: Tantalópolis új lakója a jelen pillanat kiélvezését, benne önazonosságát óhajtja elérni (194.) – a szöveg tanúsága szerint hasztalan.

Szoborkay (akinek a keresztnevét nem árulja el a narrátor) javarészt egy tantalópolisi bérház hetedik emeleti lakásában, tehát zárt térben tengeti mindennapjait. Az egyetemi munkáját is gyakran itt végzi: tudományos cikkeket „gyárt”. Ezenfelül szemlélődik a balkonról, illetve járja az utcákat, piacokat, bárokat, éttermeket, olykor kirándul. Valamint olvas – 452 (!) könyvet hozat 38 dobozban egy csomagszállító céggel előző tartózkodási helyéről. A könyvek teszik elviselhetővé, mi több, otthonossá az egyébként sokszor riasztó lakást (ahol csótányok, gyíkok, termeszek bukkannak fel a szobákban, egy-egy kiadós eső eláztatja a falakat, a tévé magától bekapcsol stb.). Nem csupán a kedves tárgyak látványa, hanem az elidőző, elmélyedő, értelmező olvasás biztonsága is szükséges ahhoz, hogy átlendüljön az idegen környezet kiváltotta megpróbáltatásokon. Az elszigetelődésben pedig elárasztják az emlékek, különösen a gyermekkoriak. Mindezt a kavargó, örvénylő szellemi-szenzuális anyagot pedig lejegyzi: így jön létre a regény, melynek – a fentebb említettekből kifolyólag – számtalan rétege van.

Műfaji  kódok

A Tantalópolis tétje az én narratív konstrukciója, mely több narratív minta felhasználásával történik. A Tantalópolis narrátora Szoborkay tudatáramának hullámairól közvetítve sokféle műfaji kódot használ, melyekhez a főhősnek megvannak a példaolvasmányai. Az egyik az útikönyv. Szoborkay gyerekkora útirajzok lapozgatásával és távoli tájakról érkező képeslapok rendezgetésével telik, képzeletben vérbeli világjáró lesz, egy-egy életszakaszában rabul ejti például Dél-Amerika és Japán. A virtuális utazások és az intenzív álmodozás közben a létezők mellé kitalált városokat épít fel. A valóságos utazás során a felnőtt Szoborkay újraolvassa a korábbi utazók nyomait, s a számos mintaszöveg alapján az előzetes tudásra is építve és gyakran vendégszövegeket alkalmazva könnyedén ír érzékletes útirajzot, s kalauzolja

olvasóját Tantalópolis sugárútjain és szűk utcácskáin, parkjain, mutatja a meghatározó épületeket, a hipermodern felhőkarcolókat és a lábuknál megbújó tákolmány viskókat, a piacokat, bárokat, pálmákat, banánfákat, a papagájokat és keselyűket. De nem csupán Tantalópolisba hív meg, hanem hosszú (de korántsem fárasztó vagy unalmas) sétákat tehetünk São Paulóban vagy Salvador da Bahiában. Az utazás az ismeretszerzés, önművelés, önkiteljesítés lehetséges módja, a saját és az idegen viszonyának értelmezési kerete. Az utazásról szóló elbeszélés irodalmi műfajnak, önszínreviteli praxisnak is tekinthető, de mentalistástörténeti forrásként, kulturális szokások gyűjteményeként is forgatható.16

Egy másik műfaji vízjel a napló, mely mutat némi rokonságot az útirajzzal – ahogy az útirajzban a tér bejárásához bizonyos időkeret szükséges, úgy a naplót is egy időintervallum keretezi a belső táj feltárásában. Nincsenek rögzített szabályai, azaz minden naplóíró saját megoldásokkal él: van, aki a napi eseményeket jegyzi le időrendben, más minuciózusan analizálja is a történéseket, van, aki beéri egy-egy reflexióval. Szoborkay ehhez a műfajhoz is talál több példát. Az egyik Szei Sónagon, az 1000 környékén élt japán udvarhölgy Párnakönyv című munkája, mely a korabeli mindennapi élet katalógusaként is olvasható (nem mellesleg itt is felbukkan Szoborkay Japán-mániája), valamint hősünk nagy kedvencének, Szentkuthy Miklósnak a monumentális, jórészt kiadatlan naplója, melynek tartalma, módszere, stílusa csupán találgatás tárgya lehet az életmű más darabjainak fényében. Szoborkay feljegyzéseket készít Tantalópolisban töltött mindennapjairól, bár nem precíz rendszerességgel, napi bontásban szerzünk tudomást a lakásban, házban tapasztalt benyomásairól, a brazil életszervezés kifürkészhetetlenségéről, a megdöbbentően kellemetlen szokásokról, az ügyintézést megkeserítő bürokráciáról, a szűnni nem akaró alapzajról, a szagokról, az ízekről, az új környezethez való alkalmazkodás fokozatairól a berzenkedéstől az elfogadásig vagy beletörődésig. A naplóírás olyan interaktív cselekvési mód, mely a meditációs tevékenységet, a naplóíró önmagával és másokkal folytatott beszélgetését helyezi előtérbe, miközben egybeforr az írás és olvasás művelete, így öngondozásként, szellemi edzésként is értelmezhető17, de felfogható sajátos élettevékenységként is, mely az íráson keresztül valósul meg.18 Megjelenik benne továbbá a dokumentálás igénye. Egy-egy esemény régi emlékképeket is előhív, szerkezetét ezért a mozaikszerűség, fragmentáltság jellemzi.19

Az autoreferenciális műfajok közül az önéletírás jegyei is felbukkannak a regényben. Noha Lejeune szerint a napló és az önéletírás ellentétes irányba tart, hiszen a naplót az igazság, az önéletírást a fikció bája vonzza20, itt a mozaikos elrendezés következtében olykor egymás közelébe kerülnek. Az önéletírás tétje az önmegismerés és önértés, miközben az önéletíró az egyén összetettségét és kibogozhatatlanságát tapasztalja meg21, szembesülve azzal a felismeréssel, hogy az élet a maga teljességében elbeszélhetetlen. A negyvenes éveiben járó Szoborkay egy idegen kultúrába ékelődve felidézi életének fontosabb eseményeit. Különösen sokat időzik gyermekés kamaszéveinél, ezáltal újraéli a nevelődés, felnőtté válás, identitáskeresés folyamatát. A gyerekkor idealizálása azonban elmarad. Az apa és testvérek nélkül felnövekvő, az anyával intim szellemi-érzelmi kapcsolatot ápoló fiú folyton szembesül furcsaságával, másságával, inkompatibilitásával a kortársi közösségben. Képzőművésznek, festőnek készül, de kísérletezése formákkal, színekkel, kompozíciókkal, az európai ízléstől távol álló, a japán fametszetek ihlette kézjegye a környezete számára idegennek, elfogadhatatlannak, provokatívnak hat, az akadémikus festő szakvéleménye pedig nemcsak kiábrándítja, hanem egyenesen lebeszéli vagy leutasítja a képzőművészeti pályáról. Ugyanakkor nem lehet véletlen, hogy a személyes műfaji kódhoz képzőművészek – Kokoschka, Cellini, Csontváry – autobiográfiái adják a mintát. A képzőművész-karriert azonban leváltja az egyetemi pályafutás, amelynek különböző állomásairól csak részben, ironikus távolságtartással számol be (ez is bizonyítja, hogy kényszerpályáról van szó).

Bár természettudóssá válik, nem szűnik szenvedélyes érdeklődése a művészetek, különösen az irodalom és a festészet iránt. Autodidakta módon folytat művészettörténeti tanulmányokat, s nem pusztán befogad, elsajátít, hanem továbbgondol, interpretációs kísérletezést folytat, ezek a gondolkodási folyamatok pedig egy újabb műfajban rögzülnek: az esszében. Stílusirányzatok és festői életművek nagyívű, elegáns értelmezése, komparációja, valamint konkrét műelemzések sorjáznak Hokuszaitól Michelangelón, El Grecón át Csontváryig, miközben különböző kultúrák járják át és értelmezik egymást Szoborkay (és persze a szerző) alapos műveltségét bizonyítva. Az esszéisztikus regényréteg másik kiemelt témája a szépirodalom, ami által a képzőművészeti eszmefuttatásokhoz hasonlóan az alkotói folyamatokra reflektál, s mivel leggyakrabban regényeket tüntet ki figyelmével, a regény műfajára, működésére, szerkezetére rákérdezve a regényprojekt egy lehetséges megvalósítását is bemutatja, miközben az alkotást a megismerés kalandjaként fogja fel22, illetve az otthonteremtés egyik potenciális stratégiáját is gyakorolja.

A legtöbbet hivatkozott viszonyítási pont Szentkuthy Miklós és Csontváry Kosztka Tivadar, akik külön-külön és együtt is szerepelnek számos szöveghelyen. Reflektáltan rokon vonás bennük a hibrid vagy transzkulturális identitás, a folytonos útonlét (a festőnél geográfiai értelemben is, az írónál virtuálisan és mentálisan), a közép-európaiság nagy, illetve távoli, egzotikus kultúrákkal mérhetősége, egyenrangúsítása (van Gogh és Utamaro Csontváry esetében, Joyce, Proust, Musil, Borges említése Szentkuthynál), a zsenialitás és originalitás kontra kóklerség és dilettantizmus, a megszállottság, innováció miatti elutasítottság, a hosszan tartó perifériára szorultság. Eltérést mutatnak viszont abban, hogy míg Csontváry hisz a megváltásban, Szentkuthy végérvényesen kiábrándul a 20. századból és nem hisz a civilizációban. Szoborkay szellemi társként, adoptált apaként, alakmásként, példaképként tekint rájuk, az intenzív spirituális kapcsolat így sajátos triumvirátussá, szentháromsággá alakul.

A Tantalópolis városregényként is olvasható, mely térbeli viszonylatokban megképződő gondolati formákból áll össze. A Közép-Európából érkező Szoborkay fokozatosan fedezi fel a trópusi tájba ékelődő egzotikus várost, de nem érzi komfortosan magát benne: szemlélődő attitűdje, megfigyelései az idegenségtapasztalat kifejeződéseiként értelmezhetőek. A zajos, nyüzsgő, kiszámíthatatlan városban szembesül a fogyasztói kultúra visszásságaival, a posztkoloniális társadalom kiábrándító működésével, a bürokrácia személytelen mechanizmusával, ami civilizációkritikai megjegyzésekre ragadtatja. Viszonyítási térként ott van a mozdulatlanságba merevedett szülőváros, amihez annak ellenére nosztalgia fűzi, hogy radikális elutasítástól hajtva kelt útra, hagyta végleg maga mögött a gyerekkori tereket. Mindeközben nem az a célja, hogy felszámolja egykori önmagát: az új lakóhelyen éppenhogy az önmegőrzés lehetőségeit keresi.23

Ahogy a fentiekből is kiderül, a Kelet-Közép-Európában szocializálódó, szülőföldjét/városát/országát  elhagyó, az eltérő történelmű és kultúrájú országban letelepedő főhős látszólag széttartó feljegyzéseiből egy olyan regény áll össze, amelyet az expat vagy migráns irodalom kategóriájának mintadarabjaként tarthatunk számon. Nemcsak az új környezet tapasztalatait rögzíti, hanem a nosztalgia és az emlékek felidézése jóvoltából újraalkotja a hazát, de ennek már nincs köze a földrajzhoz.24

Szövegek permeációja

A Tantalópolis szövegrétegeire a transz állapot jellemző, nem csupán műfaji szempontból. A felidézett életesemények átjárják a jelen momentumait (a múlt egyébként mindig erősebbnek bizonyul), az olvasmányélmények pedig nem csupán üres időt töltenek ki, hanem újraértelmeznek egy-egy lecsengett korszakot, és támpontokat adnak az éppen zajló történésekhez. A 100 számozott szakasz szerkesztésének alapeljárása tehát a folytonos megszakítás; a témafelütés után hirtelen elengedés, asszociatív indázás, más témák, töprengések, intertextusok beékelése következik, majd visszatéréssel, a szálak (idősíkok, témák, gondolatfutamok) összekötésével folytatódik a narráció. A regény távoli pontjai üzennek így egymásnak (látványok, emberek, érzékletek, gondolatok révén), ezért a második (harmadik stb.) újraolvasáskor bátran elvethetjük a tradicionális befogadói szokásainkat, tetszőlegesen előre-hátra lapozgatva járhatjuk be a trópusi tájat és/vagy a letűnt gyerekkor, fiatal felnőttkor tereit. Az olvasói figyelmet egyrészt a témák és műfajok kavalkádja teszi próbára (vagy kápráztatja el), másrészt a Macsovszky-féle mondatszerkesztés, vagyis inkább mondatdarabolás is megakasztja: szokatlan helyeken alkalmaz ugyanis mondatvégi írásjelet, gyakran szószerkezetnyi mondatokat hozva létre, amivel nemcsak jellegzetes ritmust ad a szövegnek, hanem az olvasót is (értelmezői) lassulásra kényszeríti vagy biztatja.

A megszakítás másik – transzkulturális – eljárása az idegen nyelvi elemek beépítése a szövegbe. Ezek általában toponimák (város-, tér-, utcaés háznevek, pl. Piquerobi, Varginha, Ipiranga bulvár, Líber Badar utca, Epitácia Pessou utca, Martinelli, illetve Copan felhőkarcoló, Don Onço étterem), címek (műalkotások, művészettörténeti monográfiák, enciklopédiák címe, pl. Hamvas Europa Minor című regény-esszéje) és személynevek (a szlovák szövegben természetesen idegennek számítanak a magyar nevek is, mint a Csontváry, Szentkuthy, Hamvas, Szőllősy stb.) Különösen izgalmasak a brazil környezetben előbukkanó személynevek, melyek az őslakosok és bevándorlók kulturális keveredését is felfedik (pl. a portugál Rui vagy Ana Jacinta, az olasz Gerinaldo, a német Jürgen Bierhandel, a német-portugál Wagner Carvalho, a japán Nirton Tamagura vagy az exotikusan hibrid Diwalcyr Nienicki, Alina Hasegawa, illetve az istennevek, mint pl. a Xangô). Előfordul az is, hogy Szoborkay maga ad nevet a megfigyelt személynek, ilyen pl. Admilson, a szemközti házban lakó fekete férfi, aki a narrátor feltételezése szerint afrikai rabszolgák leszármazottja. A couleur locale megérzékítéséhez jelentősen hozzájárulnak az olyan szavak, mint pl. bemteví (madár), umbanda (vallási rituálé), incorporação (csoda), cachaça (pálinka), melyek a kontextusból és a narrátori magyarázatokból felfejthetőek, még ha nem is az első említéskor.

Kulturális keveredés,  migránstapasztalat

Szoborkayt a nagyváros külső és belső tereinek feltérképezésén túl erősen foglalkoztatja a kulturális keveredés, amit egy szemléletes metaforában fog  össze: Brazíliát lustán forgó betonkeverőnek nevezi, mely a mozgás örömében forog naphosszat, furcsa építkezési anyagot forgatva-kevergetve: gulyásokat, karneváli táncosnők combját, külvárosi kölykök sildjeit, szakadt csavargókat, akik végigcsászkálták az országot a legeldugottabb erdőktől a partvidéken át, kisvárosi szabadkőműves szentélyek oszlopait, a portugál katolicizmus elkent barokkját, evangélikus szekták garázsimaházait, japán tésztát, svábbogarakat és gyíkokat, mártírok viaszszobrait, fekete babot, marhahúst (193.).

A kényszerű emigráció következtében egyáltalán nem véletlen, hogy főhősünk érdeklődik a bevándorlók sorsa, életmódja, beilleszkedési stratégiái iránt. Meglepve szembesül pl. azzal a ténnyel, hogy Brazíliában másfél millió japán emigráns él, többnyire egy brazil–japán kormányközi egyezmény következtében, munkavállalás céljából. Néhányukkal tantalópolisi piacokon és boltokban kerül kapcsolatba, de felkeresi a mirandópolisi Yuba közösséget is, melynek tagjai, a vágott szemű kovbojok keserves küzdelmet folytatnak a természet erőivel és gazdáikkal, akik szinte rabszolgasorban tartják őket. Szoborkay kideríti, hogy műkedvelő színtársulatuk az identitásuk megőrzése érdekében múltfeldolgozó melodrámákat mutat be az ősök nehéz életéről. A japanofília gyökerei, ahogy már volt is róla szó fentebb, Szoborkay gyerekkorába nyúlnak, hiszen a „sárga mániát” még az anyja ültette el benne, ennek hódolva egyrészt két japán lánnyal levelezett évekig, másrészt karatéra is járt, hogy fizikai értelemben is közelebb kerüljön a japán kultúrához. Jelzésértékűnek véli tehát, amikor Tantalópolisba tartva egy São Pauló-i antikváriumban megszerzi Szei Sónagon Párnakönyvét. A japánmánia ismételt fellángolása így voltaképpen több ezer kilométernyi földrajzi távolságot és 30 évnyi múltat leküzdve visszatérést is jelent a gyermekkorba, a szülőföldre, az anyához.

A helyi kultúra iránti kíváncsiság hajtja Szoborkayt az umbanda rituáléjára, ahová egy tantalópolisi ismerősének közvetítésével jut el. Az umbanda egy 20. század elején alapított szinkretikus vallás, melyben nyugat-afrikai kultuszok, indián törzsi hiedelmek, katolicizmus és spiritizmus keveredik, s hívei vagy követői alapvetően gyógyító célból végzik a szertartásaikat. A rítuson való részvételről való tudósítás a testérzet elbeszélhetőségét teszi próbára. Szoborkay ugyanis testtapasztalatokon keresztül éli meg a szertartást; egyfajta izgalmi állapotba kerül: nyugtalanság lesz úrrá rajta, homályosan lát, szédül, verejtékezik, remeg a gyomra, úgy érzi, a vállát nagy súlyok nyomják, ezért kitámolyog a levegőre. Csakhamar kiderül azonban, hogy nem vonhatja ki magát a rituáléból, hiszen nem kívülállóként, érdeklődő szemlélőként vesz részt az eseményekben, hanem a fehér ruhás, gyöngysorokkal feldíszített társai egyenesen médiumot látnak benne, aki segít a démonok, gonosz erők elhárításában, a megtisztulásban. Ezért visszacipelik a deszkabódéban berendezett szentélybe, ahol időközben minden átrendeződik: különleges fényhatások révén az oltáron elhelyezett szobrok mozgásba lendülnek, kántáló társai körbeveszik, egy fekete férfi az alkarját dörzsöli, egy középkorú nő – utóbbi kiderül, hogy a szertartás központi figurája, Alvaluz Anya – átható szemmel nézi, mintha meg akarná pillantani az éppen beléje költöző szellemet. S bár Szoborkay szinte elviselhetetlennek érzi a nyakára, vállára, lapockájára nehezedő súlyokat, s a fejét is alig bírja egyenesen tartani, mégis eufórikus állapotot él meg: az a benyomása, hogy oly sok keresés, nevetséges döntés után váratlanul révbe ért, ahol nem érheti semmi kellemetlenség, ahonnan legszívesebben sosem távozna. A beavatási szertartás azzal ér véget, hogy meglocsolják a lábát és a kezét pálinkával, valamint egy kagylókból és gyöngyökből fűzött láncot kanyarítanak a nyaka köré, ami megvédi őt a démonoktól. Az umbanda szeánszon megélt transz állapot Szoborkay számára rendkívül vonzóvá válik, ezért rendszeresíti a szentély felkeresését. Alvaluz Anya szívesen beszélget vele, sőt olyannyira megkedveli, hogy kiváltságosként betekintést kaphat a pokolfajzatok helyiségébe is. Mi több, kifejti neki, hogy látnoki képességekkel rendelkezik, csak fejlesztenie kell, hiszen védőszelleme Xangô, a tűz és a mennydörgés ura, az igazságszolgáltatás istensége, melynek katolikus manifesztációja Szent Jeromos filozófus és fordító. Szoborkay tehát spirituális határátlépést tesz az umbanda révén, mely személyiségének felfedezetlen tartományaiba kalauzolja. A hasonlóan mixelt candomblé rituálét azonban nem ismerheti meg, mert ez a helyiek privilégiuma, fehérek nem látogathatják.

Énkeresés,  korporalitás

A Tantalópolis hősének legfőbb foglalatossága tehát az énkeresés, melynek meghatározó komponense a helykeresés. Ám nemcsak lokális vagy geográfiai értelemben, hanem spirituális és korporális meghatározottság szempontjából is, hiszen a tér annak módja, ahogy a test testként realizálódik.25  A narratíva egymáshoz idomítja az egyéni testet és azt a teret, amelyben működik.26 A testiességről, a testről, a testi tapasztalatokról való rendszeres tudósítás és elmélkedés kiemelt szólama a regénynek, ami arra utal, hogy a test a narratív világ egyik meghatározó eleme, mely központi helyet foglal el a cselekményben, hiszen hangsúlyossá válik, hogy a testet milyen impulzusok érik, milyen események hagynak lenyomatot a felszínén, illetve milyen interakcióban van a rajta kívül eső világgal.27 Szoborkay gyakran arról számol be, hogy valami nincs rendben vele, sajátos testetlenülés-érzet uralkodik rajta: képtelen érzékelni, átérezni a test (saját és mások testének) fizikai valóságát, tömegét, illetve a testet olyan objektumként kezeli, amit rákényszerítettek (43.), miközben paradox módon nem érzi a test határait. Ráadásul a test magában foglal egy másik testet, amiben viszont csak üresség van (43.), vagy éppen azt érzékeli, mintha áteresztő lenne a teste, mintha kiléphetne belőle minden pórusán keresztül. (196.) A test határvonal is a materiális hús és a megfoghatatlan logosz, lélek között, ennek a törésvonalnak az ellentmondásosságát, abszurditását is tematizálja: egyik eszmefuttatásában a nevét olyan jelölőnek tartja, mely lehetővé teszi számára a személytelenülés-érzetet (45.), ami sokkal kevésbé zavarja, mint a testetlenülés tapasztalata. A fizikai test megragadásának jellemzői három kategóriába sorolhatók: az egyik a test részeit foglalja magában (beleértve a külső-belső testrészeken kívül az olyan materiális elemeket, mint a vér, a testváladékok), a másikba készségek tartoznak (nem anyagi jellegű, hanem a test működéséhez tartozó elemek: érzékelés, hang, mozgás, életfunkciók), a harmadikba pedig olyan alapadatok tartoznak, mint nem, életkor, termet, súly, egészségi állapot.28 Ezek mindegyike megjelenik a regényben. A gyerekkori korporális élmények – a növekedés, az egyes testrészek, belső szervek felfedezése, változásainak észlelése és mindezek aprólékos megvitatása a baráttal – rendre felidéződnek, a könyvélmények közvetítésével zajló szellemi nevelődést pedig intenzív (30 év távlatából is pontosan azonosítható) ízélmények kísérik (sajtos kenyér, pirított tökmag, különféle ízű pudingok – miközben az ízek konkrét olvasmányokhoz vagy képzőművészeti alkotások reprodukcióihoz kapcsolódnak, pl. Csontváry festményeihez csokoládépuding, Utamaro gésaábrázolásaihoz eperpuding). A táplálkozás, töltekezés elengedhetetlen a test életben, mozgásban tartásához, de az emlékezés révén érzelmeket is indít: a tantalópolisi önkiszolgáló étteremben kóstolt ételek – krumplisaláta, sárgarépa, csirkepaprikás – előhozzák az európai, szülővárosi, otthoni, iskolai menzai ízemlékeket, melyek a tér belakásában nyújthatnak támaszt a narrátornak. Ugyanakkor az idegen környezet kiváltotta állandó szorongás és különféle fóbiák testi tüneteket eredményeznek: túlzott verejtékezést, álmatlanságot, állandó fáradtságérzetet.

Szoborkayt erősen foglalkoztatja mások teste is. Azokról – az egyébként nem nagy számú – személyekről, akikkel Tantalópolisban érintkezésbe kerül (pincérek, piaci árusok és bolti eladók, kollégák, házmester, villanyszerelő), érzékletes leírásokkal szolgál, de nem csupán vizuális fogódzókat ad, hanem a szaglás (sokszor nem túl kellemes) élményéről is beszámol. A testi én narratív kialakíthatóságának kísérleteihez tartozik a képzőművészeti alkotások reflektív vizsgálata is, hiszen Szoborkayt főképp a testábrázolás módozatai foglalkoztatják. Ezekkel kísérletezik is nemcsak a saját testtapasztalatait illetően, hanem például egy évekkel korábbi lincseléstörténet felidézésében is, melyhez egy újsághír jóvoltából fér hozzá. Az eseményhez többször is visszakanyarodik, s egyre horrorisztikusabb részletekbe avat be. Döbbenten tapasztalja, hogy a hely szellemét milyen intenzíven határozzák meg a régi korokban gyökerező babonák, amelyekre ráerősítenek a jelen álhírei, fake newsai akár tömeghisztériát is eredményezve. Szoborkay a félreértések áldozatává váló nő nyilvánosság előtt zajló, csoportos testi kínzásának mozzanatait (téglákkal ütlegelik, biciklivel ráhajtanak a fejére, kitépik a haját, utánfutóhoz kötik, majd kikötözik egy billboardra) mutatja be naturalisztikusan, miközben az izgatja, vajon mi zajlott le az áldozat tudatában, mielőtt a fájdalmak következtében elveszítette eszméletét. A szenvedéstörténettel egy saját gyerekkori traumatikus élményét hozza párhuzamba, amikor egy iskolatársa minden látszólagos ok nélkül fejbe hajítja egy rozsdás vasrúddal.

A köztesség  állapota

A főhős fokozatosan eltávolodik a testtől, hogy a spiritualitás számára szabadítson fel helyet az identitásában.29A katolikus neveltetésben részesülő Szoborkay a keleti kultúrákat tanulmányozva már kamaszkorában megismerkedik a buddhizmussal, a két vallás között mozog, nem tud megállapodni: lótuszülésben Krisztust látja, szülővárosának ferences templomában pedig Buddhát. E korai vallási keveredéstapasztalatok  köszönnek vissza a regényírás jelenében a brazil umbanda rituálékon is.

A tér viszonyteremtő és létrehozó funkcióval is bír, átmenetek, hátárátlépések, összefonódó és szétváló emlékezet és határidentitások révén képződik meg.30 Szoborkay tehát folyamatosan a köztesség állapotában – saját, idegen és újra felfedezett kultúrák között ingázva, nyelvek (magyar, szlovák, angol, portugál, japán) között cikázva, a szemlélődés és reflektálás között levitálva, múlt és jelen között lebegve, ég és föld (spiritualitás és testiség) között (lásd hetedik emeleti balkon vagy a repülőutak!) létezik. A zárlatban a kivilágított Tantalópolist állapotnak nevezi, mégpedig egyelőre lélekállapotnak, s arra vágyik, hogy elmerüljön benne, mint szellemi állapotban. Ezért lép ki önmagából, amit az utolsó két bekezdésben egyes szám harmadikból egyes szám első személyre váltó narráció is megerősít.

Szoborkay sajátos figuráján keresztül Macsovszky Péter regénye tehát identitáskérdéseket állít fókuszba. Nemcsak a kozmonomád tapasztalatok épülnek bele, hanem a múltidézés során az elhagyott szülőföldhöz kapcsolódó identitásproblémáival  is szembesíti olvasóját. Mivel ezek történetesen szlovákiai magyar vonatkozásúak is, helyt kell adnunk Németh Zoltán felvetésének, mely szerint egy transzkulturális–transznacionális irodalomfelfogás felől nézve Peter Macsovszky, azaz Macsovszky Péter szlovák nyelvű Tantalópolisa több nemzeti kánon kölcsönhatását magán viselve része a (szlovákiai) magyar irodalomnak is.31

—

1      Németh   Zoltán,  Könyvsorsok  –   Szlovákiai  magyar Tantalópolis, Új  Szó, 2021. 03.  14.  https://ujszo.com/ szalon/konyvsorsok-szlovakiai-magyar-tantalopolis (A letöltés ideje: 2021. 08. 30.)

2    Strach z utópie (Utópiaiszony) 1994, Ambit (Ámbitus) 1995, Amnézia 1996, Petra Malúchová álnéven Súmrak cudnosti (A szemérmesség alkonya) 1996, Cvičná pitva (Boncgyakorlat) 1997, Sangaku 1998, Michal Habajjal, Andrej Hablákkal és Peter Šulejjel együtt a Generátor X: Hmlovina (Generátor X: Kozmikus köd) 1999, Súmračná reč (Alkonyi beszéd) 1999, Gestika 2001, Klišémantra 2005, Tovar (Áru) 2006, Príbytok cudzieho času (Idegen idő lakhelye) 2008, Pohodlná mníška (Kényelmes apáca) 2011, Santa Panica, 2014

3    Šrank,      Jaroslav,     Macsovszky    Peter.     Komplexná charakteristika. Literárne informačné centrum https://www.litcentrum.sk/autor/peter-macsovszky/komplexna-charakteristika-tvorby (A letöltés ideje: 2022. 02. 07.)

4    Gavura, Ján, Peter Macsovszky. Stručná charakteristika. Literárne   informačné  centrum,   2012.   https://www.litcentrum.s k/autor/peter-m acsovszky/strucn acharakteristika-tvorby (A letöltés ideje: 2022. 02. 07.)

5     Frustraeón 2000,  Fabrikóma 2002,  Lešenie  a  laná  (Állványok és  kötelek) 2004, Denisa Fulmekovával közösen a  Klebetromán (Pletykaregény) 2004, Hromozvonár (Villámharangozó) 2008, Mykať kostlivcami (Csontváztáncoltatás) 2010, Želáte si novú kúpeľňu? (Új fürdőszobát szeretne?) 2012, Tantalópolis 2015, Povrch vašej planéty (Az önök bolygójának felülete) 2017, Čínske kino (Kínai mozi) 2020.

6    Šrank,  i. m.

7    Sarcangelium  2018,  Breviár  pre  posledných  psychológov  (Breviárium  az  utolsó pszichológusok számára) 2019, Babylonské epitrófie (Babiloni epitrófiák) 2021.

8    Csehy Zoltán, Macsovszky Péter = A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004, szerk. Fónod Zoltán, Pozsony, Madách–Posonium, 2004, 239.

9    Roguska,   Magdalena,  Identitásnarratívák  kortárs   magyar   származású  írónők prózájában = Transzkulturalizmus és bilingvizmus a közép-európai irodalmakban, szerk. Németh Zoltán – Roguska, Magdalena, Nitra, Univerzita Konštantína filozofa v Nitre, Fakulta stredoeurópskych štúdií, 2018, 33–44.; Németh Zoltán, A transzkulturalizmus és  bilingvizmus szintjei  a  szlovákiai magyar  irodalomban =  Transzkulturalizmus és bilingvizmus, szerk. Hegedűs   Orsolya – Németh Zoltán – N. Tóth  Anikó – Petres Csizmadia  Gabriella, Nitra, Univerzita Konštantína filozofa v Nitre, Fakulta stredoeurópskych štúdií, 2019, 21–36.

10  „…mindkét nyelvet eléggé bizonytalanul használom. A szlovák nyelv nekem hivatalos nyelv marad. Meg eszköz, hogy kommunikálni tudjak a szlovák barátaimmal és a szlovák olvasókkal. Az irodalom, amikor könyv lesz belőle, hivatalos dolog. A magyar nyelv viszont magánügy […] talán úgy döntöttem egykor a szlovák mellett, mint ahogyan Hamvas vagy Márai döntött a magyar mellett.” = N. Tóth Anikó, A meg nem valósított tervek kísértetként visszajárnak: Interjú Macsovszky Péterrel, Irodalmi Szemle, 2021/7–8., 74–104.

11  A Macsovszky voltaképpen álnévnek számít, a hivatalos irataiban ugyanis Mácsovszký néven szerepel –  ahogy azt  a  szerző egy interjúban felfedte (N. Tóth, i. m.)

12  Németh, 2019, 33.

13  Németh, 2019, 26.

14  Kusý, Juraj, Najlepší slovenský román 21. storočia, 2018. https://blog.sme.sk/jurajkusy/proza/najlepsi-slovensky-roman-21-storocia

15 Saját  fordítás.  Tantalópolis.  Drewo  a srd,  2015.  (A  továbbiakban  az oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak.)

16  Szirák Péter, Ki említ megérkezést?: A régi és a két világháború közötti magyar irodalmi útirajzról, Budapest, Ráció Kiadó, 2016, 10.

17  Foucault, Michel, Megírni önmagunkat. (Kicsák Lóránt ford.) = Uő, Nyelv a végtelenhez, ford. Sutyák Tibor, Debrecen, Latin Betűk, 1999, 343.

18  Lejeune, Philippe, A napló mint „antifikció”, ford. Z. Varga Zoltán = Írott és olvasott identitás, szerk. Mekis D. János – Z. Varga Zoltán, Budapest, L´Harmattan, 2008, 22.

19  Petres Csizmadia Gabriella, Személyes (az) irodalom, Pozsony, Kalligram, 2014, 61.

20  Lejeune, i. m., 21.

21  Petres Csizmadia, i. m., 36.

22  Jurovská, Michaela, Veľká pusta(tina) à la Peter Macsovszky, Pravda, 2016. 09. 18. https:// kultura.pravda.sk/kniha/clanok/405343-kniha-tyzdna-velka-pusta-tina-a-la-petermacsovszky/ (Letöltés ideje: 2021. 09. 03.)

23  Faragó Kornélia, A viszonosság alakzatai, Újvidék, Forum, 2009, 100.

24  Mészáros  Zsolt, Határközvetítők –  A  transznacionális memoárirodalom elméleti megközelítései, Helikon, 2015/2., 249.

25 Faragó  Kornélia, Az érzéki öntapasztalat és a másik teste (A testpoétika és a térdiskurzus összefüggése, Hungarológiai Közlemények, 2013/2., 2.

26  Földes  Györgyi,  „Jeltől  a testig.  A  klasszikus  narratológia  találkozásai  a korporitással”, Irodalomismeret, 2015/1., 11.

27  Ua.

28  Uo., 22–23.

29  Sokolová, Jana, Tantalópolis – Peter Macsovszky, Knižná revue, 2016/5., https://www.litcentrum.sk/recenzia/tantalopolis-peter-macsovszky (A letöltés ideje: 2021. 08. 30.)

30  Bányai  Éva, Transzkulturális utazás (Papp Sándor Zsigmond Gyűlölet című regényében) = Transzkulturalizmus és bilingvizmus, 194.

31  Németh, 2021.