Olga Stehlíková: Alatt nincs; A térben végig tágul a világűrt hirdető örök; Azt kívánom, hogy minden további nélkül megölelj

(versek, Robert Svoboda és ifj. Svoboda Róbert fordításai)

Alatt nincs

Fölött elterül az agyag, a teleszívott és kövekkel teli föld, súlyos barna torta keskeny járatokkal, átlátszó, látható belső szervű idegen kölykökkel, mellettük a korhadó fába szorult hullákkal, mindezt behálózza egy rejtélyes, rémületbe ejtően intelligens mycelium, állatok nyomdokaival, melyeket újabb állatnyomok fednek el,  a  pukkanó tojások, repedező tojáshéjak, szakadó, belülről felfalt gubók nem hallott hangjaival, a törpicsekekkel: felnőtt példányok kicsinyített másaival, melyek tiszták, világos színűek, nyilvántartás nélkül is feljegyzett múltúak, műanyag zsákok foszlányaival és sugárzó maggal. Belemélyesztem a kanalam, bedugom az ujjam, megpillantom, mint a tenyeremen: a redők között évszázadok elkülönített rétegeit, rozsdás kardokat és üllőket, fazekakat, megannyi iparkodást, csalást, elvi döntést, gombokat, a belőlük lógó lencérnadarabokkal együtt, esővízzel teleszívott, hajgyökerekkel átszőtt örömteli szalagokat, az ősnövények és gyöngéd tekercslények lenyomatát őrző köveket, a kíméletesen kásás sárban zajló szüléseket, különféle halálokat, téged, amint a régi autónkat vezeted, látod a sebességet, a sajátodra gondolsz, de el is tudsz mosolyodni, ha éppenséggel kedveset mondok, mintha figyelnél is rám, szép az arcéled, megsimogatom a gáznyomó lábad térdét és a sebesség- váltó kezed fejét, megrezzensz, kétszer is, a kezem égeti a térdet, lángba borítja a meniszkuszt, a meniszkusz ég, kiégeti a tenyeremet, ez már soha nem lesz jó, enyém a világ legnehezebb tenyere, ez már nem lesz jó – súlyos barna takaró fekszik rajta, szétzúzza a tüdőmet, nem kapok levegőt, csak odafekhetek, betakarhatom magam vele, mármint a feketefölddel, valami csírázik benne, valami sarjad, gyökerek támaszkodnak a mellemre, éppen egy ronda házat épít rá valaki, hűvös síneket fektet, térdeit mélyeszti belé, imádkozni készül, a tűlevele- ken keresztül vizel, valaki éppen elárulta a barátját, kistavat ás, gyermekeket temet el a pincében, egy ugribugri ugróiskolázik: boka, térd, csípő, has, mell, kar, fej – bal lábával az arcomon egyensúlyoz. Az ugróiskola fejét két krétavonás osztja szét.

Robert Svoboda fordítása

A térben végig tágul a világűrt hirdető örök

űrbéli reklám
Minden zugát ijesztően kitölti a végtelen
Nyeli a téridőt, ezáltal megszüli, egy világos ürü
lengeti a leplezetten táguló forradalom
vörös zászlaját.
A galaxisok csillogtatják ikszeiket, a csillaghalmazok
a csillagködök, a szupernovák bíznak a nevük
regés regényességében.
Közömbösen kerüli egymást számos világ
némelyikük egykedvűen visszanéz a vállán át.
A bolygók madarai maguktól merészelnek bolyongani.
Az univerzum lesi a változást, sötét az anyagok anyaga.
A csillagok szándékaik közepette csattannak, roppantul robbanva
a fekete lyukak tátonganak.
Az alig fikarcnyi Földecske kényszerköröket ró
melyeket nem lát senki.
Az alárendelt Hold hallgat.
Az évszakok valahogy váltakoznak.
Valahányszor belépsz az elmémbe
a meghűlt szívem lángra gyúl. Gyorsabban.
Milyen légkör van itt? – kérdi Fóka, Kígyó és Kőris, egy új bolygóra érkezve.

Azt kívánom, hogy minden további nélkül megölelj

lassan, de mégis váratlanul
hogy ne vedd észre mindazt, ne ne lásd
de ne vedd észre
hogy ne nőjünk tovább és ne mondjunk semmit
hogy csendesen álldogáljunk egy kicsit
addig is a másik hajába fúrva arcunkat
és én abban az ölelkezésben
érezzem, ahogy a kettőnk szíve összeér
hogy nem akadályozzák csontkasok
semmi mást
és tudjam, hogy összehangolódhat meleg nedves dobbanásuk
hogy ugyanazon pillanatban álljanak meg
egy másodperc eltérés nélkül
a vér az utolsó keringéskor kifúj
nekünk csak leereszkedne a karunk
és kicsit megrázkódna
mintha a középső ujjainkról le akarnánk verni
a meleg esőt

Robert Svoboda és ifj. Svoboda Róbert fordításai