Gubis Éva: Most nem látja senki

Összehajtja a strandruháját, a szandáljára teszi, rá a napszemüveget, kalapot, a kupac tetejére a tiszta fürdőlepedőt, ez fog kelleni elsőnek. Az egész kis csomagot a padra emeli, nehogy ellepjék a hangyák, és megindul a tó felé a lépcsőn. Négy órát beszéltek meg telefonon, addig úszik egyet. Mielőtt belépne a vízbe, visszanéz a ruháira. Mindig büszke rá, milyen szépen tud hajtogatni, a holmija kompakt, négyszögletű csomagba origamizva fekszik a padon. Besétál combtőig a vízbe, és vár.

A lábujjait apró halak szopogatják, elmosolyodik, hagyja. Ugyanígy állt, talán ugyanitt, mikor az anyja a bátyját tanította úszni, és ugyanígy szopogatták a lábujját, de ezek már más halak. Az anyja ráparancsolt, ne mozduljon, itt még leér a lába. Ő rendes lány volt, nem mozdult. Még a lábujjaival sem. A bátyja először úszta át a Sóderost, oda és vissza. Amikor visszaértek, mind nagyon örültek, az apja kilőtte a bátyját, az összekulcsolt tenyerébe kellett állni, visszaszámolni, és utána ellökni magad, repülni. Romra vagy háromra, örök vita. A mély víz felé lőtte ki, pedig arra előtte soha. A bátyja visszaúszott, tovább ünnepeltek. Ő csöndben annak is örült, hogy végre megmozdulhat, rázta az öklét a levegőbe, mint egy szurkoló, a víz alatt kisebb gödröt taposott magának, úgy járt a lába.

Direkt a fürdőszezon elején jött haza, úgy időzítette, hogy vattapamacs hulljon a nyárfáról. És jól számolt – többnyire jól számol −, minden díszlet és kellék úgy várta, ahogy remélte. Nosztalgikus nyári hógömb a strand. A Sóderos. Gyerekkora helyszíne, így szokta mondani, ha barátoknak mesél, vagy a pszichológusnak. Gyerekkorom varázslatos helyszíne. Boldog gyerekkorom volt. Lehajol, először csuklóig engedi kezét a vízbe, aztán könyékhajlatig. Kiegyenesedik, vizet lötyböl a hasára, egy marék vizet a mellkasára emel, nedves kezével végül a tarkóját fogja. Így tanította az anyja, a hajlatokra, az érzékeny területekre, utána könnyebb beleengedni magad. Így nem kapsz szívrohamot. A strandbüfében megszólal a Lambada. Ez már sok, úgy érzi, túlzás, mintha meg lenne rendezve. Ellöki magát a medertől.

Minden harmadik karcsapás után lebukik, víz alatt két tempó, így lemossa a hajára, arcára tapadt nyárfatermést. Nyitva tartja a szemét víz alatt is, nem bír betelni a Sóderos zöldjével. Próbálja felidézni, hogy a Lambada klipjében van-e gyümölcskosár az énekesnő fején. Valamiért úgy rémlik, hogy van. Gyönyörű brazil nő, kreol bőr, gömbölyűség, szikrázó mosoly. Talán mikrofon a kezében, és gyümölcsök, egy egész kompozíció a fején. Gyorsan átér a túlpartra, hitetlenkedve néz vissza. Kétszer ennyi idő volt, eddig szopogatták a halak a lábujját. Picivel több, a bátyja biztos lassan úszott kezdőként. Akkor is, csalódott. Neki örökkévalóságnak tűnt, hősnek érezte magát, mert az anyja azt mondta. Hős vagy, a karjába vette és megforgatta a vízben. A lába apró örvényeket sodort köréjük.

Ez a hősies mozdulatlanság, ez van. Mikor minden ember – normál ember, nem hős – megmozdítaná a lábujját, nem is akaratlagosan, csak úgy zsigerből, ő olyankor se mozdul. És nemcsak a lábujjával tudja ezt csinálni, hanem a gesztusaival, mimikájával. Rosszallóan szokta figyelni a jelnyelvet beszélőket. Minden hangot, minden jelentést az arcukkal, kezükkel is mutatnak. Érti, persze, erre van szükség, hogy kommunikálni tudjanak, na de ennyire ordenáré módon. Ő inkább kontaktus nélkül maradna, minthogy ezt vállalja. Erre a pszichológusa mosolyogva ingatta a fejét, de nem érdekli, nem tud nem erényként tekinteni a mozdulatlanságára.

Most nem látja senki, kipróbálja a víz alatt. Széttárja lábujjait, mint a pedikűrösnél, mikor beakasztja lábujjközeibe a négyágú, rózsaszín párnácskát. Először bedugja őket a sóderbe, itt a túlparton finom szemcsés, inkább már homokot markol a talpával. Aztán egymástól függetlenül próbálja mozgatni őket, csak a nagylábujját lehet külön, a többi együtt mozog. Nem felszabadító. Próbál eggyel vadabbat, a Lambada lépéseit járja, kezével is köröz a víz alatt, szinkronban a csípőjével, a klipben úgy csinálták, a kisfiú meg a kislány. Hatévesen úgy táncoltak, mint a versenytáncosok. Neki is volt lambadaszoknyája. Látja maga előtt a lányokat az oviban, ahogy pörögnek, de nem tudja felidézni, egyszerűen nem emlékszik, hogy ő forgott-e. Úgy dönt, forgott. Úgy dönt, volt gyümölcs az énekesnő fején. Egy pillanatra benne van a mozdulat, hogy kipróbálja, perdül egyet, de aztán mégsem. Az már sok lenne. Így is barnára kavarta maga körül a Sóderos vizét a tánclépésekkel.

Visszafelé nem bukik a víz alá, így lassabb, szeretné, hogy tovább tartson a hossz. Annál nagyobb hős volt. A bójánál a hátára dől, lehunyja szemét, nagy levegőt vesz. Még mindig a Lambada szól, ez feldühíti, nem bírja egyenletesen tartani a légzését, muszáj kézzel-lábbal rúgnia a vizet, hogy ne merüljön el. Ebből nem lesz lebegés. Kifelé indul, a bója után három karcsapással már leér a lába.

A hosszú betonlépcsőn az apja jön szembe. Ő is korábban ért ide. Ugyanaz az úszónadrág, mint a családi fényképeken, a mellszőrzete ősz. Zavartan mosolyog, egy lány tűnik elő a háta mögül. Bemutatom a barátnőmet, Zsuzsikát. Zsuzsika szép. Önkéntelenül dobja ki a tudata a korkülönbséget, pillanatok alatt, ahogy a kasszagép csönget − huszonöt. Nagyjából huszonöt évvel lehet fiatalabb az apjánál. Még ő is idősebb Zsuzsikánál, ez is átfut az agyán, mint villámlás után a dörgés. Kezet fognak. Szia. Bemutatkozik, csak a keresztnevét mondja ő is. A lány mosolyog, vakító mosoly, mint az énekesnőnek, csak gyümölcskosár nincs a fején. Biztos szépen táncolná a Lambadát, biztos pörögne körülötte a szoknya, olyan lánynak tűnik. A törülközője felé mutat a padon – a csomag láttán kicsit lenyugszik −, és vizet csavar a hajából. Ezzel, úgy érzi, indulhat tovább. Fel a lépcsőn, amit annyiszor megmászott már. Simít az arcán, csak pár szál nyárfatermés ragadt a szemöldökébe és a bajuszpihéi közé, megnyugszik, nem lehetett vészes. A mosolyt is érzi még az arcán, azon is végigsimít, nem mozdult el, minden rendben.