Juhász Tibor: Behúzás III. – Kórokozó

A felszínre vezető úton észrevétlenül bukott át a csillék peremén, és megindult a vájárok felé. A bakancsra tapadt, végigkúszott a munkavédelmi nadrágon, hogy a mezítelen felsőtesthez érjen. A kedvezőtlen munkakörülmények miatt senki sem figyelt fel a mellkasra telepedő fekete matériára, amely a pólusokba ragadt, és egyre beljebb dolgozta magát a szövetekben. Műszak után kisvasút szállította haza a vájárokat, akik gyanútlanul hunyorogtak a természetes fényben. Megmosakodtak, ettek, ittak és szeretkeztek, hogy másnap ismét alászállhassanak.

Izzott a szén a gyárak kemencéiben, új brigádok indultak a földbe, az idegen anyag bejutott az érhálózatba. Első jelei az elbocsátások korszakában, az ezredfordulón lettek észrevehetők. Az állástalanok idegesen ébredtek reggelente, a borotválkozótükörből nyúzott arc nézett rájuk. A légzési nehézségeket és a szívritmuszavart először a mélyműveléses munkával magyarázták. Amikor azonban hozzátartozóikon is felismerték a tüneteket, nyilvánvalóvá vált, hogy a megtermékenyítés során a létbizonytalanságot is örökül adták gyermekeiknek.

És a bányakolóniák karanténba zárt kistelepülésekké váltak, vírusként terjedt a munkanélküliség. A befalazott ablaknyílások és a fóliás ajtók azt sugallták, hogy a hatóságok gondosan elkülönítették ezeket a területeket. De a kibontakozást valójában semmi nem tudta megakadályozni. A szegénység olyan, a városközpontba vezető utcákon és azokhoz kapcsolódó telepeken is megjelent, amelyek látszólag függetlenek voltak a bányától. Akik nem tudtak elmenekülni, nekiálltak az üres lakások bontásának. A törmelékeket saját ingatlanjaik szigetelésére és toldására használták fel. A fekete máig ott ül a falakban és a csövekben, a ruhákban és a bőrben, a fogakban és a szervek között. A kisvasút, amelynek nyomvonalát már csak helytörténeti kiadványok térképmelléklete alapján lehet megtalálni, egyetlen vájárnak sem jut eszébe róla.