N. Tóth Anikó: Az emigrációs tapasztalat reprezentációja Pablo Urbányi regényeiben

Vizsgálódásomat két idézettel kezdem, melyek a tárgyamul választott regények szerzőjétől származnak.

„A száműzetés élménye mindenki számára, legyen az művész vagy sem, felborítja a boldogságot és a jólétet (ha ilyen dolgok valóban léteznek). Nem sokat számít, hogy az ilyen kitaszítottság egy jobb világot kereső önkéntes kivándorlás vagy a szülőföldről való erőszakos elűzés eredménye-e. A tájékozódási pontok, a hovatartozás érzésének elvesztése, párosulva az ember életének folytonosságában és fejlődésében bekövetkező hirtelen töréssel, nyomasztóan hat, a tájékozatlanság és a káosz akut érzéséhez vezethet, különösen, ha az illető író.” 1

„A lelkemnek egy jó része magyar, a legnagyobb része Argentínához kapcsol, és nagyon pici része van Kanadából.”2

Az első idézet egy angol nyelven megjelent 1995-ös esszé részlete, a másik pedig egy magyar nyelvű interjúból való, amit történetesen én készítettem a szerzővel 2009-ben Ipolyságon.

A szerző neve Pablo Urbányi. Az idézetekből sejthető, hogy olyan személyről van szó, akinek bőven volt, illetve van része emigrációs tapasztalatban. A kalandos életút erősen meghatározta az életmű alakulását, ezért röviden ismertetem az egyes állomásait. Pablo Urbányi életrajzát a liminalitás állapota jellemzi. Amikor egy-egy könyve megjelenésekor arról kérdezték – különböző helyeken és nyelveken, hol született, nevelkedett, válasza a következő volt: fogantatása idején szülővárosa, Ipolyság Csehszlovákiához tartozott, de már Magyarországon született (ugyanabban az ágyban, ahol megfogant, csak a határt húzták odább) – 1939-et írtunk ekkor. Majd a háború után a város ismét visszakerült Csehszlovákiához Šahy néven. Anyanyelve a magyar lett, de szlovákul is megtanult, hiszen a beneši dekrétumok következtében a magyar iskolákat bezárták. A család 1947-ben kivándorolt Argentínába, egy Buenos Aires melletti kis faluban, Longchampsben telepedtek le. Így pályakezdésekor nem véletlenül lett a spanyol az írói nyelve. 1977-ben baloldali elkötelezettségű újságíróként élete veszélybe került, ezért családjával együtt Kanadába emigrált. A mérleg: 8 évet töltött Ipolyságon, 30 évet Argentínában, most a 46. évét éli Kanadában. Ebben az országban nem váltott nyelvet, az életműve viszont itt bontakozott ki, könyvei jelentős része pedig Argentínában jelent meg. Magyar származású Kanadában élő argentin íróként határozhatjuk meg. Neve mint transzkulturális jelölő szintén a liminalitás állapotát rögzíti: az utónév a spanyol szocializációra, a családi név a magyar származásra utal, bár lehull róla az ékezet (ahogy Márai utal Halotti beszédében az emigrációs élményre).

A meglehetősen gazdag – és világnyelvekre lefordított – életmű komoly reputációra tett szert nemcsak a tengerentúlon, hanem Európában is: a kritikákon kívül számos tanulmány, doktori disszertáció, sőt monográfia kíséri a debütálása óta folyamatosan (pl. a Bulletín of Hispanic Studies 2017-ben tematikus számot szentelt neki3). A recepcióból az szűrhető le egyrészt, hogy az Urbányi-művek egy sajátos univerzumot teremtenek meg, emiatt nehéz kijelölni az életmű helyét az argentin, a kanadai vagy bármilyen más irodalomban.4 Mintha Urbányi megfogadta volna Jorge Luis Borges tanácsát, amit egy sokat idézett személyes találkozás alkalmával folytatott beszélgetés közben adott neki:

„…maga sose írjon olyat, amit várnak vagy elvárnak magától, akár erőszakkal, vagy ami éppen divatos,” „ne tegyen engedményeket a siker érdekében”5 Kicsit a pályán kívül játszik tehát, ami valószínűleg a többszörös emigráció, a kulturális csere következménye is. Másrészt olyan irodalmi hagyományhoz kapcsolják, melynek meghatározó eleme a humor, a szatirikus-ironikus-parodisztikus hangvétel, s mely Arisztophanész, Petronius, Cervantes, Molière, Diderot, Swift, Gogol, Musil, Hašek nevével fémjelezhető; az európai irodalmi tradíciót pedig a latin-amerikai irányvonalak színezik, a kettő között hidat képez pl. az ugyancsak Közép-Európából származó és életének egy szakaszát Argentínában töltő Gombrowitz.6 Ez a sajátos humor már Urbányi első novelláskötetében – az 1972-es Noche de revolucinarios (A forradalmárok éjszakája) – is jelen van, a második kötetében, az 1974-es Un revolver para Mack (Egy revolver Macknek) – mely egy krimi-paródia – pedig széles körű ismertséget és népszerűséget hozott a szerzőnek. A kanadai emigráció a szatíra, paródia, irónia eszköztárát nem számolta fel, sőt, a szerző termékenyen felhasználta a tematikailag új irányt vett szövegeiben: Urbányi ugyanis fokozatosan kidolgozta az emigráció vagy száműzetés jellegzetes poétikáját, mely eltér az argentin vagy latin-amerikai száműzetés-irodalom patetikus, tanúvallomásos, nosztalgikus jellegétől és veszteségpoétikájától:7   a száműzött író extraterritoriális állapotát fergeteges humorral és szatírával igyekszik feldolgozni olyan novelláskötetekben, illetve regényekben, mint – a teljesség igénye nélkül – az En ninguna parte8 (1981) – ez az első Kanadában íródott regény, a De todo un poco, de nada mucho (1987) – mely kötet műfajilag a novella és esszé határán egyensúlyoz, a Silver c. 1994-es regény, a Puesta de sol (1997), a 2058, en la Corte de Eutopía (1999) c. regény, az Una epopeya de nuestros tiempos, o, Cómo el mundo verdadero acabó convirtiéndose en una fábula (2004) c. regény, az El zoológico de Díos I. Ipolyság (2006), az El zoológico de Díos – Longchamps (2010), az El número 125 o la educación sentimental (2008), a Cuentos desagradables (2013), az Intercambio cultural (2015), a Cuentos de minutos (2018) vagy a La cafetería Van Hautten: un homenaje a los bares perdidos (2019).

Theodor Adorno szerint a száműzetésben az egyetlen lehetséges otthon az írás.9 A száműzött, menekülő, expatriáló személy a biztonságos térből való elmozdulás következtében egy új, idegen területen a puszta létét teszi kockára. Az író a nyelv (nyelvei: anyanyelve, írói nyelve) által identitásának átmeneti bizonytalanságát, fenyegetettségét is feltárja. Az emigrációban születő irodalom a fenyegetettség állapotában lévő szubjektivitás és identitás újjáépítésének kísérleteként jelenik meg; egyfajta túlélési stratégiaként tehát, melynek kiváltságos eszköze egy kettős célú fegyver: a nyelv. A nyelv sok száműzött számára a másság jele, amellyel kitörölhetetlenül beléjük vésődik az idegenségük.  Ugyanakkor a nyelv azok számára, akik az irodalmon keresztül szembesülnek a száműzetés tapasztalatával, alkalmas a saját és az idegen közötti feszültség oldására. Ez gyakorlatilag a túlélés garanciáját is jelenti.10  (Érdemes megjegyezni még, hogy a latin-amerikai irodalom sajátossága, hogy fontos művei születtek országon kívül vagy emigrációban, néhány példa: a kolumbiai Gabriel García Márquez a Száz év magányt Mexikóban, A pátriárka alkonyát Barcelonában írta; a guatemalai Miguel Ángel Asturias, az argentin gyökerű, belgiumi születésű Julio Cortázar és a kubai Alejo Carpentier számos szövegét Párizsban írta; a chilei Pablo Neruda és a mexikói Octavio Paz mint diplomaták Ázsiában alkottak; a perui Mario Vargas Llosa művei Londonban, a mexikói Carlos Fuentes szövegei az Egyesült Államokban születtek.

Az Urbányi-életmű magyar  recepciója a spanyol, angol és francia fogadtatáshoz mérten meglehetősen gyér, nyilván azért is, mert az opus nagyságához mérten kevés magyar fordítás született: elszórtan ugyan folyóiratokban is lehetett találkozni Urbányi-szöveggel, eddig azonban mindössze négy kötete látott napvilágot: 1992-ben magánkiadásban A hagyaték c. szatíragyűjtemény, valamint három regénye: 2004-ben a Silver, 2005-ben a Naplemente szimptóma (eredeti nyelven: Puesta de Sol), mindkettő a dunaszerdahelyi Nap Kiadónál, valamint az Isten állatkertje (Ipolyság) – El zoológico de Díos I. Ipolyság a budapesti Noran gondozásában 2007-ben. Valamennyit Dobos Éva fordította. A továbbiakban a Silver és a Naplemente szimptóma c. magyarul is olvasható regényben vizsgálom az emigrációs tapasztalatok megjelenítését.

Silver

A regény Ser o no ser (Lenni vagy nem lenni) címmel bejutott az argentin rangos Planeta – Biblioteca Sur-díj 1993-as döntőjébe, (Urbányi álnéven küldte be, utána kicsit megdorgálták a zsűritagok, hogy rosszul tette, mert másképp végzett volna, ha tudják, ki a szerző), majd 1994-ben a kézirat megváltoztatott címmel könyv alakban is napvilágot látott. Azóta számos kiadást megért, több nyelvre lefordították. A címszereplő egy majom (gorilla), neve szőrének különlegességére utal (voltaképpen albínó, amit a különböző könyvborítók is jeleznek). Gabonban vásárolja meg kölyökkorában egy amerikai szociológus házaspár az állat viselkedésének tanulmányozása céljából: arra kíváncsiak, hogyan adaptálódik gazdag környezetben. Megfigyeléseikből tanulmány, egyetemi előadás születik, abban reménykednek, hogy felfedezésük forradalmasítja a tudományt, de legalábbis előmozdítja karrierjüket. Dianne kezdetben anyaként gondoskodik róla, megtanítja az alapvető emberi tevékenységekre, miközben Silver gyakran gúny és megaláztatás tárgya. Beszélni is megtanul (amit sokáig titkol). Dianne pedig később beleszeret. Miután a felbőszült férj leleplezi a zoofíliát, Silver egy állatkertbe kerül. Majd több hasonló sorsú majomtársával egy újabb tudományos kísérlet alanya (vagy tárgya) lesz: a Nagy Visszatérés Művelet nevű projekt keretében a fogságban tartott „megrontott” (agyonszocializált) majmokat visszaviszik természetes élőhelyükre, ahol egy etológus megfigyelése alatt állnak. Ez a kísérlet is kudarcba fullad: a majmok képtelenek alkalmazkodni a dzsungel körülményeihez, Silver kivételével valamennyien elpusztulnak, az etológus pedig feladja vagy elveszíti emberi mivoltát: megtébolyodik, elállatiasodik. Silver elmenekül, és szinte Robinson Crusoe-i kalandos út során visszakerül Amerikába, ahol egy alapítvány fogadja be.

Urbányi regénye a határhelyzetekre épül. Az emberi-állati határán egyensúlyozó létforma vagy az átváltozás témája persze nem újdonság, gondoljunk olyan jelentős világirodalmi majomtörténetekre, mint Edgar Allen Poe 1841-es A Morgue utcai kettős gyilkosság c. elbeszélésére, vagy Franz Kafka 1917-es Jelentés az Akadémiának c. novellájára, a kortárs irodalomban pedig a Silver legközelebbi rokona a dán Peter Hoeg La femme et le singe (A nő és a majom) c. 1996-os regénye. A majomfigura szembesít, leleplez, görbe tükröt tart az emberi kreatúrának, esendőségeinek vagy éppen a társadalom abszurd működésének.11 Urbányi regénye egyrészt az emigráció, az idegenségtapasztalat élménykörét vonja be, másrészt civilizációés fogyasztóitársadalom-kritikájának is teret ad, vitriolba mártott tolla nem kíméli az akadémiai köröket, a tudományosság világát sem.

Silver a fajtájában is idegen, illetve bizonytalan, hiszen testének külső jegyei (kék szeme, selymes fehér szőre) zavarba hozzák gazdáit vagy gondozóit, sőt más tudósokat is: előbb csimpánznak nézik, majd tudományosan gorillának nyilvánítják, de végig ott lebeg, hogy akár ember-állat keveréke is lehet, amit az is bizonyít, hogy kiváló utánzóképessége miatt túlságosan gyorsan alkalmazkodik az emberi világhoz, valamint az állatvilágban szokatlan értelmi és érzelmi intelligenciával rendelkezik (beszél, ír, olvas, fest, fejlett empátiával bír). Silver voltaképpen háromszor „emigrál”: előbb a természeti világból a civilizációba, majd vissza a dzsungelbe, harmadjára pedig ismét az emberi világba, ahol félig állatként, félig emberként él egy jótékonysági alapítvány gondoskodásában.

Urbányi egy összetett elbeszélésszerkezetet választ: két narrátort alkalmaz. Elsődleges elbeszélője Marco, egy argentin bevándorló, akinek a Stanford Egyetem campusán egy alapítványi rendezvényen gondjaira bízzák a kerekesszékben ülő Silvert, aki váratlanul megszólal, és másodlagos elbeszélőként beavatja Marcot a sorstörténetébe. Marco Silvert hallgatva a saját helyzetére is reflektál – szülei francia telepesek voltak Algériában, majd kivándoroltak Argentínába, ahonnan Marco filmes karrierre vágyva érkezik Kanadába, ám

15 év sem elég ahhoz, hogy álmát valóra váltsa. Silver monológjához fűzött megjegyzései, kiegészítései voltaképpen beavatkozást is jelentenek a szövegbe, illetve a szatíra értelmezését is segítik, tehát Marco bizonyos értelemben mediátorként viselkedik. Elgondolkodtató azonban a regény 3. fejezetének következő passzusa: „Úgy írok Silverről, mint egy barátról, bár olykor – anélkül, hogy felkiáltanék: »Silver én vagyok« –  gyanúsan úgy fest a dolog, mintha önmagamról írnék; úgy írok róla, mint egy meleg, otthonos zugról, amely immár örökre eltűnt.”12 A flaubert-i elhíresült mondatra történő utalásból kiindulva vélhetjük azt is, hogy Marco elrejtőzik Silver alakja mögé, a két narrátor voltaképpen összeolvad. És rezonálhat az írás otthonvagy otthonosságteremtő aktusára vonatkozó adornói gondolat is. A Silverrel való azonosulás egyrészt azt alkalmazkodás kudarcát jelöli, másrészt egyfajta belső függetlenség megteremtésének és egy sajátos értékrend őrzésének foglalata is.

A regényben Silveren és Marcón kívül más emigránsokkal is találkozunk: Dianne például angol származású szociológus, aki jól szituált családban él ugyan, neveltetése és a műveltsége miatt azonban rendre frusztrációt él át az amerikai mentalitással és kulturális különbségekkel szembesülve. Hozzá képest a társadalom perifériáján helyezkedik el a bizonytalan egzisztenciájú Marco és az ugyancsak argentin származású állatkerti őr, aki szintén „emberszámba” veszi gondozottját: azaz cigarettával és whiskyvel kínálja – emiatt aztán ki is rúgják. Hangsúlyozni kell, hogy e három karakter megjelenítése – Silverhez fűződő viszonyuk alapján – a regényben pozitív. A többi figura – Dianne férje, Gregory, a gyerekeik, az egyetemi oktatók, az alapítványok illuzórikus eszméket hajkurászó képviselői, a természethez való visszatérést levezénylő etológus – mint a fogyasztói társadalom jellegzetes alakjai – mind negatív fényben tűnik fel.

Naplemente  szimptóma

Az 1997-ben Ottawában kiadott regény eredeti spanyol címe (Puesta de sol, vagyis Naplemente) a magyar fordításban kiegészül a szimptóma szóval, ami a regény egyik témáját vagy történetszálát emeli ki. A regénybeli fiatal házaspárnak súlyos fejlődési rendellenességgel, meningomyelokélével születik meg első gyermeke. Az orvosok egyrészt nem sok esélyt adnak neki az első néhány nap túlélésére, másrészt felvetik a műtétek és kezelések lehetőségét azzal a jövőképpel együtt, hogy biztosan nem élhet teljes értékű életet. A szülők nem támogatják a kezelést, de nem önzésből, hanem mert úgy látják, minden orvosi beavatkozás voltaképpen meghosszabbítja a gyermek szenvedését (az anya egyébként orvostanhallgató). Az orvosok ennek ellenére belefognak a kezelésbe, voltaképpen kísérleti alanyként használják a csecsemőt, aki végül egy éven belül meghal (lebegtetve van, hogy orvosi hozzájárulással-e). A regényhez dr. Eduard Verhagen, a hollandiai Groningen Egyetem gyermekklinikájának igazgatója, a gyermekeutanázia kérdésének nemzetközi viszonylatban ismert szakértője írt utószót, melyben kiemeli, hogy a mű a témával kapcsolatos társadalmi és erkölcsi vita fontos irodalmi lenyomata. Talán ez az utószó is az oka annak, hogy a recepció túlhangsúlyozza a gyermekeutanáziával való szembesülés problematikáját, holott a regény más történetszálai legalább olyan érdekesek és fontosak, s nem kevésbé izgalmas a narrációs technika sem.

A Naplemente szimptóma keretét két levél adja, melyet ugyanannak az orvosnak címzett a narrátor. Pedro 25 év távlatából tekint vissza életének egy meghatározó szakaszára, melyről annak idején jegyzeteket készített kartotéklapokra – kreatív naplopásnak nevezve tevékenységét – egyrészt terápiás céllal, másrészt hogy segítse a neurológus-pszichológus kutatásait. De akkor nem adta át az orvosnak, hanem hosszú éveken keresztül cipelte magával egy dobozban – mint apró urnában. Negyedszázad múltán – egy, az orvosról szóló újsághír hatására – újra előveszi, számozással rendezi a kartotékokat, majd legépeli az anyagot, miközben szembesül egykori önmagával: az időbeli távolság újraértelmezésre készteti. A létrejövő szöveg sajátos vallomás és leszámolás is egyben, hiszen a régi szövegeket kommentárok, mai jegyzetek egészítik ki, hangsúlyozva a kívülállás, a távolságtartás szándékát. Ugyanakkor a narrátor nem kerülheti el a történések utórezgéseit.

A Naplemente szimptómát emigrációs regényként is olvashatjuk: Pedro magyar szüleivel  gyermekkorában kerül Argentínába, vagyis kettős kulturális közegben szocializálódik. Felesége, Ana holland és skót szülők gyermeke. Neveltetésben, mentalitásban nagyon eltérőek: Ana visszafogott, alkalmazkodóképes, ezért beilleszkedése sikeresebb. Pedro lobbanékony és cinikus, kompromisszumképtelen, szabadságot vágyó és kereső laza figura, fő foglalkozása az édes semmittevés, bárokban álmodozik egy pontosan nem definiálható szebb világról, így nem csoda, hogy folyton az egzisztenciális gödör szélére jut.13 Ana iránti szerelme és a házasság azonban egy csapásra megszünteti a boldog lebegést: az egzisztenciateremtés kényszere újabb és újabb megpróbáltatások sorát nyitja fel. Egy véletlen találkozás folytán végül a magyar–argentin– örmény Kalpakián család szőnyegkereskedésében  talál fix munkahelyre. Az anyagi nyereség bűvöletében élő családtagok habitusa, értékrendje egy újabb kulturális ütközést jelent, viszont az ő jóvoltukból sajátítja el az üzleti fortélyokat, a csalás művészetét. Kiváló szőnyegárussá válik, egyúttal azonban elveszíti szabadságát. Az igazi próbatételt azonban az apaság jelenti Pedro számára. A beteg gyermek születése felforgatja a fiatal pár életét, a szerelmi történet szenvedéstörténetbe vált. Betegsége alapján a csecsemőt szülei Meninjitónak nevezik el (a meningomyelokéle nyitott gerincet jelent, ezt becézik a rövidítéssel, kicsinyítőképzővel), a szokatlan névadással jelezve döbbenetüket, tanácstalanságukat, csalódottságukat. Mivel nem járulnak hozzá a gyógyításhoz, a külvilág szerint elutasítják a súlyosan beteg gyermeket, vagyis szörnyetegekké válnak. Környezetük vélekedése ellenére Pedro és Ana nem érzéketlen, cinikus lény.   Igazából nem a gyermeket utasítják el, hanem a kórházi gépezet embertelensége ellen lépnek fel. Az élet minőségét tartják előbbrevalónak az élet szentségénél. Nem mennek el Meninjito temetésére sem, amivel sajtóbotrányt váltanak ki. A külvilág reakciói látszólag hidegen hagyják őket, ám kálváriájukat belül járják, miközben élik ránézésre konszolidált életüket, s születnek újabb, egészséges gyerekeik. A kudarcok azonban próbára teszik a kapcsolatukat is, ami menekülésre készteti őket: emigrálnak egy közelebbről meg nem nevezett, de feltehetően észak-amerikai országba. Ana továbbra is némán szenved a bűntudattól és önvádtól, negyedszázadon át gyűjti a lehetséges magyarázatokat, de nem nyeri el a bizonyosságot. Pedro pedig Meninjito történetének újraidézésével egy régi vágyat teljesít be – Anáét és a saját ambícióját: regényt ír, mely a fejlődési regény, a családregény és a szerelmi regény műfaji kódjait hozza mozgásba.

Mind a Silver, mind a Naplemente szimptóma vízjelként hordozza az emigráció, az idegenségtapasztalat, az otthontalanságérzet jegyeit, miközben távoli kultúrák találkozását viszi színre. Hőseik idegenségükből fakadóan kiszolgáltatottak, hierarchikus viszonyok hálójában vergődnek, otthontalanságérzetüket  más-más stratégiával igyekeznek kezelni, megszüntetni azonban nem tudják. A beilleszkedés kudarcai rendre erodálják a személyiséget, ami nem áll helyre az újabb költözés vagy emigráció révén sem. A vágyott Eldorádó elérhetetlen marad.

A Silvert és a Naplemente szimptómát magyar fordításban szlovákiai magyar kiadó jelentette meg gyors egymásutánban. A két regény visszahozta a szülőföldjére Urbányit, fizikailag is, hiszen Ipolyságon is volt mindkettőnek bemutatója a szerző jelenlétében. A hazatérés élményének hatására írta meg az El zoológico de Díos I. Ipolyság című regényét, mely  2006-ban jelent meg, de 2007-ben már a magyar olvasó is kezében tarthatta Isten állatkertje I. –  Ipolyság alcímmel. A regény a második világháború idejébe röpít vissza, az eseményeket egy 4-5 éves kisfiú szemével látjuk. A nemzetiségileg vegyes kisváros német és szovjet katonai csapatok átjáróhelyévé válik: azaz különböző kultúrák ütközőpontjává. Ez a regény, Pablo Urbányi elveszett paradicsoma, amit ironikusan Isten állatkertjének nevezett meg, a Németh Zoltán által felvetett és kidolgozott transzkulturális szemlélet alapján14 a szlovákiai magyar irodalom részének tekinthető, azzal együtt, hogy szerzője Kanadában él, spanyolul ír és magyar-argentin identitással rendelkezik.

—

1      Urbanyi, Pablo, ‘The Writer in Exile’ = Reordering of Culture, Latin America, the Caribbean and Canada in the Hood, szerk. Alvina Ruprecht, Ontario, McGill–Queen’s University Press, 1995, 134. (saját fordítás, N. T. A.)

2      Urbányi,  Pablo, Isten állatkertjéből operettországon át a shopping centerig = N. Tóth Anikó, A varietas öröme, Pozsony, Kalligram, 2011, 45.

3    Bulletín of Hispanic Studies, 2017, vol. 94, nro. 4. (Liverpool University Press) https://www.memoria.fahce.unlp.edu.ar/art_revistas/pr.11010/pr.11010.pdf

4    Lorenzin, Elena María, El humor como resolución de lo imposible en la obra de Pablo Urbanyi, Madrid, Editorial Pliegos, 2007.

5    Urbányi, Pablo, Isten állatkertjéből… 34.

6    López, Alejo, Corrige ridendo excsilium: sátira y literatura exiliar en la narrativa de Pablo Urbanyi, Bulletín of Hispanic Studies, 2017, vol. 94, nro. 4, 408.

7    López, Alejo, 403–420, URL: https://www.memoria.fahce.unlp.edu.ar/art_revistas/pr.11010/pr.11010.pdf. A letöltés ideje: 2022. 8. 30.

8    A spanyol címek magyar fordításban: En ninguna parte – Sehol, De todo un poco, de nada mucho – Mindenből egy kicsit, semmiből sem sokat, Puesta de sol – Naplemente, 2058, en la Corte de Eutopía – 2058 vagy Eutopía Udvarában, Una epopeya de nuestros tiempos, o, Como el mundo verdadero acabó convertiéndose en una fábula – Korunk eposza, avagy hogyan lett a valóságos világból mese, El zoológico de Díos I. Ipolyság – Isten állatkertje I. Ipolyság, El zoológico de Díos II. Longchamps – Isten állatkertje II. Longchamps, El número 125 o la educatión sentimental – A 125-ös szám, vagy a szentimentális oktatás,  Cuentos desagradables – Lebomló történetek, Intercambio cultural – Kulturális csere, Cuentos minutos – Egypercesek, La cafetería Van Hautten: un homenaje a los bares perdidos – A Van Hautten kávézó: tisztelgés az elveszett bárok előtt.

9    Adorno,  Theodor, idézi López, Alejo, Narrativas extraterritoriales: la obra literaria de Pablo Urbanyi = Bulletín of Hispanic Studies, 2017, 94, 4, 371–376.

10  López, Alejo, Corrige ridendo exsilium…, 403–420.

11  Lámbarry, Alejandro Ramírez, El otro radical = La voz animal en la literatura hispanoamericana de la segunda mitad del siglo XX. Universidad Iberoamericana Puebla, 2015. Université de Paris – Sorbonne. https://www.academia.edu/22367581/El_otro_radical_La_voz_animal_en_la_literatura_ hispanoamericana

12  Urbányi, Pablo, Silver, Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2004, 19.

13  Rácz I. Péter, Nyugtával dicsérd, Új Szó, 2012. 8. 19. URL: https://ujszo.com/kozelet/nyugtavaldicserd A letöltés ideje: 2022. 8. 30.

14  Németh Zoltán, A transzkulturalizmus  és bilingvizmus szintjei a szlovákiai magyar irodalomban = Transzkulturalizmus  és bilingvizmus, szerk. Hegedűs  Orsolya – Németh Zoltán – N. Tóth Anikó – Petres  Csizmadia  Gabriella, Nyitra, Univerzita Konštantína filozofa v Nitre, Fakulta stredoeurópskych štúdií, 2019, 21–36.