Tóth Vivien novellája

Marko Slavkovic felvétele

Már megint Hamlet

Rólam beszélnek. A férfi odahajol a nőhöz, valamit mond. Addigra átkerülök a színpad másik oldalára, a nő engem keres a tekintetével. Megtalál, nevetnek, megint összesúgnak. Viszket a bal térdem, de nem hajolhatok le, mert Hamlet ennél a mondatnál egyenesen áll, és szúrósan néz a másiknak a szemébe. A következő mondatot el fogom felejteni. Nem felejtem el mégsem, de ha még lenne szövegem, azt már nem lenne kedvem elmondani. Nem múlik a viszketés. Most kerül elő a koponya, unom már az egészet. Az első sorban ül egy csaj, aki mindig ott ül, akkor is, amikor meztelenül futkároztam a színpadon, és az előadás után odajött, hogy nagyon tetszett neki, hogy ennyire behatóan láttattam magam a szerepben.

Megint a házaspárra nézek, lehetnek testvérek is. Sugdolóznak, engem néznek, és közben beszélnek valamiről, de nem hallom, miről, mert a monológom közepén járok. Leguggolok a színpad szélére, és úgy mondom el, közben a nőt nézem, mintha belé akarnám mártani a farkam. Holnap elmegy dolgozni, beül az unalmas asztala mögé, bejön az egyik kolléganője, aki egész hétvégén az új vetélkedőműsor ismétlését nézte. Na, mi történt veled a hétvégén? Színházban voltam a férjemmel, megnéztük az új Hamletet. A kolléganő bólogat, úgy tesz, mintha a Hamlet nem egy homályos emlék lenne a gimnáziumból, majd udvariasan és kissé zavartan megkérdezi, milyen volt. Jó. És a főszereplő végig engem nézett. Utána hazamentem a férjemmel, és miközben szeretkeztünk, a színészre gondoltam. Ezt már nem mondja a kolléganőjének, csak gondol rá.

Magyarázom Opheliának, hogy hallottam, rólam beszélnek. Nem hallhattad, ha suttogtak, én sem hallottam. Erre azt felelem, hogy akkor fent sem volt a színpadon. Legyint egyet, megfésüli a szőke haját, kiráz a hideg, ahogy kék szemével önmagát nézi. Kimegyek a dohányzóba, kérek előbb a büfében egy kólát, nem fizetem ki, a többihez írják. Évad közepén megkérdeztem, hol járok, harmincezer, azért két estét kell dolgoznom. Nem volt szívem kifizetni a számlát, inkább elmentem három napra Esztergomba a csajommal. Azt hittem, ott végre meg fog történni, de amikor felnyúltam neki, hirtelen feljajdult. Ez csak egy volt, mondtam neki, erre ő dühösen félrelökött, hogy ezért nem kell Esztergom. Már három hónapja húzza az agyamat, mindig csak egy kicsit enged, aztán meg hirtelen nem. Kettőt előre, hármat hátra. Háromszor nézte meg a Hamletet, én csak egyszer láttam a pináját teljes egészében. Üvölt a képembe, hogy neki ez nem megy, mert fáj, az az egy ujj is, valami gond van vele. Menjen el orvoshoz, tanácsolom. Közben nézem az ujjaimat, a Pannába három is belefért. De ő a főrendezőnek is megvolt. Rágyújtok, a kóla olyan hangot ad, mintha sör lenne. Felém fordulnak, hogy nocsak, mégis iszom alkoholt, jelzem, hogy nem, még nem. Elmesélném, hogy a harmadik héten tartok a tisztítókúrában, de az egyik nagy öreg belekezd egy anekdotába, amit már ezerszer hallottunk. A tisztítókúrának az a lényege, hogy kimenjen belőlem minden rossz.

Nincs kedvem hazamenni. A csajom írt egy üzenetet, hogy ugye, már hazaértem. Nem válaszolok, szeretnék, de elfelejtem, mert én jövök a sorban. Három sör. Szünet a kúrában, most a lelkemet gyógyítom. Leülök a Gellért-hegyen, fázok, bent felejtettem a kabátomat. Egymás után lehúzom a két sört, a harmadikat menet közben iszom meg. Szembejön egy öregasszony, aki másfél órája még az előadáson ült, most ledöbbenve végig mér, cattog a nyelvével, ezek a mai fiatalok. Ha rajtam lenne a paróka, a kezemben meg a koponya, akkor rögtön simogatná a vállamat, dörgölőzne, duruzsolva mondaná, hogy művész úr, lazítson csak. Betérek valami ismeretlen kocsmába. Hosszú lépcső vezet lefelé a pincébe, büdös van, megnéznek maguknak az emberek. Biccentek egyet, hátha elhiszik, hogy már jártam itt. Két sört, meg egy kis vodkát. Jó lesz a nagy is. Leülök a sarokba, szopogatom a sörömet. Megbánom, hogy felrúgtam a kúrát. Előveszem a telefonomat. A csajom ír valamit a cseten, látom a három pontot. Miért nem válaszolsz? Otthon vagy már? Írtam a többieknek, már rég lement az előadás. Buli van? Miért nem hívtál? Kikapcsolom a telefont. Eszembe jut a nő, ahogy felém nézett. A száját csak félig takarta el, láttam, hogy csücsörít. Olyan nőnek tűnt, aki köpköd, miközben beszél. A szájszaga meg keveredik a mentollal, amit tűzoltásnak vett be, de a helyzet csak rosszabb lett. És egyre távolabb mész tőle, hogy ne érezd a szagot, de ő csak jön, és mondja. Gratulálok, művész úr, egyetlen dolog nem tetszett, a második felvonásban, ott ne használja mindkét kezét, amatőrségre utal, ha mindkét oldalra játszik.

Képszakadás. Itthon vagyok. Reggel hat óra van, eddig buliztál? Igen, de legalább örülj, hogy írtam. Örülök, de ez akkor is sok. Nekem meg kevés. Mi kevés? Az egy ujj. Paff, a bűvös sárkány, feltör bennem az emlék. Apám a szoba közepén táncol, engem ringat, megint otthon vagyok, mert behánytam a suliban. Anyám rohan, hogy ne ringasson, mert még nem mosta ki a vödröt. Hányásra nem lehet hányni? Lehet, de nem kéne. Leestem a lépcsőn, a fejem feldagadt. Valaki mintha pofon vágott volna, de lehet ez még mélyebbről egy emlék. Nem tudok bemenni próbálni, ne haragudj, de megfáztam. Van itt is zsebkendő, nem tudod összeszedni magad? Nem, sajnos nagyon fáj a fejem, lehet, hogy korona. A vírus óta ez az ütőkártya, küldik hamarosan az asszisztenst, aki tesztel, addig is van egy órám, amíg nem csöng a telefon, nem kérdezi meg senki, hogy hányas a lábam, nem híztam-e múlt nyár óta, mert tudom, ugye, hogy nem érkezett állami támogatás újabb jelmezekre. Csinálok egy kávét, rágyújtok. Megrendelem a jövő hétre az ebédet, sólet, kis adag, túl nagy a folyószámlahitelem, nem merek az anyámtól kérni, miután egész este őt szidtam egy ismeretlen társaságnak. Fröcsögték, hogy baszódjon meg ott, ahol van, nem lehet így gyereket nevelni. Gyerek nevelt gyereket, azért ilyen a mi generációnk. Elfogyott a vodka, túl sok volt a közhely, ez volt az utolsó emlékem.

Megjön az asszisztens. Kérdezem, mi van, ha kovidos vagyok, érted nem kár. Azt mondja, ő fiatal, ha a főpróbahetet túlélte, akkor ezt is túl fogja. Vele nevetek, de közben kicsit megvetem. Feldugja az orromba a pálcát, nem dugta elég mélyre, de nem szólok neki, mert úgyis tudom, hogy negatív. Húsz percet kell várni az eredményre, azt mondja szemérmesen, hogy addig ő elmegy kávéért, meg nyomtatni színlapot. Mondom neki, hogy maradjon nyugodtan, van itt is kávé, nyomtató nincs, de az ráér. Kérdezi, mi történt a fejemmel, bevallom, hogy nem tudom, nem emlékszem, ha elmondja a színházban, úgyse hiszi el neki senki. Hüledezik, szerintem teljesen odavan, hogy most itt van a lakásomban, és egy színésszel beszélget, aki még tudja is a nevét. Meg akarod fogni? Kérdezem, és közben pimaszul mosolygok. Micsodát? A sebemet, nem fáj. Nem szeretném, kösz. Vizet kér, csapvizet töltök, pedig a hűtőben van ásványvíz. Szép a lakásod, cincogja. Megváltozik a viselkedése. Belenézek a csap feletti tükörbe. Felém néz. Ugyanolyan a tekintete, mint annak a nőnek tegnap este. Valami tud, amit én nem, és nem akarja elárulni nekem. Megfordulok, nyugodtan odaadom a vizet, és mellé ülök. Összeér a térdünk. Zavarban van, ezt még mindig annak tudom be, hogy tisztában van a helyzet fontosságával. Megfogom a térdét, nem húzza el. Nincs kedved játszani, amíg várunk? Játszani, mit? Nem leszel az Ophéliám? Megcsókolom, nem ellenkezik, de nem csókol vissza, csak tartja a száját, mint egy harcsa. Nem tetszik, ezért inkább a nyakát harapom, egy hang se jön ki a száján, pedig érzem, hogy jól csinálom. Ez feltüzel, egyre jobban akarom, hogy ő is egyre jobban akarja. Leveszem a felsőjét, kicsi melle van, a bimbója körül szőrös, a hónalján is ráfért volna egy borotválás. Az izzadság keveredik a rózsaillatú parfüm illatával. A bugyiját gyakorlott mozdulattal húzom le, a hasára fordítom, és beléhatolok. Nedves, szűk. Hallom, hogy mond valamit, de nem figyelek, mert végre benne vagyok, végre újra a farkam körül feszül egy pina, ami csak az enyém. Hamar elmegyek, a hátára élvezek. Adok neki egy zsebkendőt, kimegy a mosdóba, hallom, ahogy mosakodik. Lehet, be kellene mennem hozzá, de a teszt eredménye elvonja a figyelmem. Negatív. Este megint lemegy a Hamlet, a próbát kihagyhattam, de az előadást nem úszhattam meg. Lesminkelnek, nem szólnak semmit a sebekre. Csak cattognak a nyelvükkel. Hamlet, már megint rosszat csináltál.

Tóth Vivien (1994, Budapest)

Író, jelenleg Budapesten él. Antológiák, amelyekben szerepelt: A világot szétszerelni – Nem lehetséges történetek (Athenaeum Kiadó, 2021), Felhajtóerő (Jelenkor Kiadó, 2023).