Juhász Tibor: Behúzás V. – Társulás

Hámlik a vakolat a bányaigazgatóságról, hemzseg az ablakokon kidobált bútorok maradványain. Az apró, szürkés testek, akár a férgek, ellepik az épület bejárata előtti fémkeretes virágágyásokat, és  felhalmozódnak a parkolóhoz vezető betonnyelv barázdáiban. Előkaparja őket a szél, hogy behintse velük a kibelezett járművek mögötti erdőt. A mállott anyagból hamuszínű köd keletkezik, amely habarcsként köti meg a fákat, elfedi a magasba törő törzseken fénylő villanykörtéket, lombkoronákat. Rákövül a talajhoz közeli társulásokra, a fenyőtelepen már nem lehet megkülönböztetni a széthajigált dobozokat a tobozoktól. Bizonytalan alkotórészekből álló tömbbé válik a táj, és lassan csúszni kezd a völgyben, a szegregátum irányába. Egy tetemes panelház kiszakadt blokkjaként tarolja le a részeket, ahol a kutyaviadalok történtek, súlya alatt kisimulnak a dögtemetők és a spontán szemétlerakók sírhantszerű buckái. Akár a salétromszirmok, szétterülnek a világló ablakok sárgás alakzatai. A köd fala idővel repedezni kezd, a nyirkos képződmény lapulevél formájú részekre hasad, majd foszlásnak indul. És akkor elkülönülnek a fák a parcellatelkek határait jelző léckerítésektől, a póznáktól, a kályhacsövektől. De a portákra hordott ingóságokon még sokáig megülnek a páracseppek, mint elhullott állatok maradványain a legyek.