Simon Márton: Virág; Azt mondod

Virág

A halál ellen írom ezt.

A halál ellen zöld virág az asztalon.
A halál ellen süt be épp a nap.
A halál ellen ülsz a sárga széken.
A halál ellen márványkemény a vaj.

Csinálok még pirítóst.

A halál ellen vési a falat
hetek óta a szomszéd.

A halál ellen megyünk a rakparton,
veszünk égőket, nagy levegőt,

nézzük a vizet,
mint egy távoli hozzátartozókkal teli szürke
fotót,
akik közül
soha senkit sem ismertünk.

A halál ellen múlatjuk, ím, az időt.

A halál ellen válogatjuk szét a szemetet.

A halál ellen a tengerzöld takaróban.
A halál ellen ülünk soká hang nélkül.
A halál ellen zsibbadtan percekig,
ha lecsuktuk a gépet.

A halál ellen röhögünk
most, elalvás előtt, vagy mindig.
A halál ellen forgolódok a kanapén,
ha eszembe jut minden.

A halál ellen nézd magad bennem.

Nem látsz, de nem baj most,
hogy nem látsz, jó így.

Az égen,
óránként nagyjából kétszer,
egy pislogó űrállomás suhan át,
valamelyik elviselhetetlenül sivár
csillagképen,

kettévágja, áthúzza,
széthullássá kiegészíti.

Főzök kávét.
Ezt vedd magadra.

A többi nem is érdekel.

Azt mondod

Azt mondod,
eleged van az én-te versekből,
gyalázatos nagy

szar az összes,

az intimitás kényszeres
pótléka,
fantáziátlan,
ósdi élősködés

a közízlés gyengeségein.

A művészet vagy
láthatatlan tétek zihálása
egy vaksötétben zajló
játszmában,

vagy semmi.

Én próbállak vigasztalni,

te magad majdnem mindenestül fikció vagy,
szinte nem is létezel,
lényegében csak a vershez kellesz,

szóval szerintem ne idegeskedj,
nem ér annyit.

Erre persze iszonyú dühös leszel.

Miért majdnem?

Honnan tudjam?

Időnként, ha kilépsz velem a kapun,
és a tekintetünk után kapkodó
kora délutáni eső

mindkettőnket elhallgattat,

szinte az egészet elhiszem.

Előfordul, hogy dolgokat képzelek
testrészekről,
és ettől történik velem valami,
ezt olyankor rendszerint neked tulajdonítom,

esetleg sokáig
erőlködve variálok egy mondatot,
amibe a „kristályos” szót és téged

egy svunggal írhatlak bele.
(Ritkán találni jót.)

Ez lenne semmi?

Egyébként is, mi közöm ahhoz,
ahogy a kétes igazságigény össze
nem illeszthető,
morzsalékos darabjai,
mint eltévedt bolygók,
keringenek

a súlyos kék beláthatatlan túlfelén.

Ráadásul,

és ezt te sem tagadhatod,

végső soron semmi rossz nincs abban,
ha nem létezel,
ha csak
sorminta vagyunk,
mozdulatlan ismétlődés,
sokezerszer újra ugyanaz,

mert ezzel megszabadulunk

a tényleges lét
kínjától,
fáradalmától,

puszta eszközök lehetünk, alkatrészei
egy illúziónak,
hogy valamit mégis jelent

hétezer kilométer a ketrecben fel-alá.

Nincs kifutás, csak beesési szög.

Egy darab zárt kép van,
és mi abban ülünk,

te meg én,
mondjuk egy padon,
és zavartan szorongatjuk a jégkrémünket,
ami nem olvad el, mert az sem valódi.

És csak nézünk,
te, a pontosságig kristályosodott,
szükségszerű túlzás,

meg én, a kutyafuttató kerítésén hagyott szatyorban
reménytelenül rezgő, nem látszódó.

És kész.

Nincs hidegfront,
nincs majonéz,
nincs halál.

Ennek semmi köze a közízléshez.
Ez csak egy darab papír,
amiről véletlenül épp ismerős
ábra néz vissza a semmire.

És hiába mondod, hogy
de tegyem a szívemre a kezem –

mert nyilvánvalóan fikció vagyok én is,
értsd meg,
nincs kezem és szívem sincs, minek lenne, honnan,
a jégkrémet is csak úgy írtam, de – – – persze,
tegyünk most te meg én,
legyen ez arra jó, hogy

tegyünk valami nem létezőt a fiktív szívünkre,

nem firtatom,
elhiszem, hogy idegőrlő ez a bizonytalanság,
nem hibáztatlak,
sormintának lenni se könnyű.

Hát óvatosan azt mondom,
milyen hideg van,
hogy fázni kezdj és közelebb hajolj,
én pedig magyarázhassak tovább,
habár nem is létezünk,
és ha mégis,

a hátaddal nem kezdünk mondatot.