Vincze Ferenc: Kelet-európai visszatérés-narratívák

2023-05 Posted 2023.05.06. | by admin

A visszatérés lehetséges konstrukciói

(tanulmány)

A huszadik század második felének Keletés Közép-Európájában létrejött és hosszútávra berendezkedett diktatórikus államformái számos olyan társadalmi átalakuláshoz és nem utolsó sorban egyéni döntésekhez vezettek, melyek alapvetően a politikai (és gyakran a gazdasági vagy egzisztenciális) okokra visszavezethető emigrációt motiválták. Az otthon vagy a haza, a család vagy a tágabb közösség elhagyásának utazással összekapcsolódó gyakorlata nem véletlenül vált tehát az utóbbi húsz-harminc év régióbeli irodalmainak visszatérő motívumává. Mindemellett azonban a különböző nyelvű szépirodalmi szövegek tapasztalatai alapján azt is megállapíthatjuk, hogy az emigráció megjelenítése mellett hasonló hangsúllyal van jelen a visszavagy hazatérésnek is nevezhető gyakorlat, melyet alapvetően az előzőekben jelzett nem végleges és nem örökre szóló emigráció előzött meg és tett egyáltalán lehetővé. Jelen tanulmányban magyar, német és román regények a visszatérésre vonatkozó narratív aspektusait vizsgálom, hiszen számos esetben ezen szövegeket a tematizált és megkonstruált tér, továbbá az ehhez kapcsolható társadalmi közeg is összekapcsolja. Mindemellett előzetes feltételezésem szerint az is megállapítható, hogy a társadalmi és a gazdasági feltételek alapvetően a visszatérés megjelenítésének inszcenírozását és narratív formáit is meghatározzák. Ennyiben tehát a visszatérés reprezentációi kevésbé az adott kultúra és irodalom sajátosságaként, sokkal inkább olyan transzkulturális jelenségként értelmezhetőek, melyek a változásban lévő társadalmi és gazdasági feltételrendszerek lenyomataiként is érthetőek.

Amikor a visszatérés szépirodalmi megjelenítéseit kísérlem meg felmutatni, nem tekinthetek el attól a kontextuális hálótól, mely magát a visszatérést lehetővé teszi. Azokat a körülményeket és feltételeket, melyek a visszatérést motiválják, alapvetően megelőzi az emigráció, melynek történetiségét illetően számos kapcsolódási pontot, kulturális átfedést fejthetünk fel. Thomka Beáta nemrég megjelent és a témát tágabb kontextusba helyező kötetében olyan fogalmakat használ, mint migráns, expatriális vagy posztmigráns irodalom. Egy lipcsei kutatásra hivatkozva pedig azt fogalmazza meg, hogy ez „közép-európai kontextusba állította a második világháborúval kezdődő értelmiségi és irodalmi kirajzást, menekülést és a Keletről Nyugatra távozás következményeit.”2 Mindezt természetszerűleg a lipcsei kutatócsoport alapvetően német vagy németországi viszonylatban tárgyalta, azonban mindezen társadalmi jelenségek nem csupán német kontextusban lelhetők fel, sok esetben bizonyos mozzanatok a magyar vagy román kulturális közegben is tetten érhetők. Továbbá lényegesnek tartom Thomka azon állítását is kiemelni, miszerint „A migráns kulturális jelenség bonyolultságától és belső sokrétűségétől idegen a hierarchikus szerkezet, tehát pontosabban leírható és kutatható, ha a központ nélküli alakzat módjára viszonyulunk hozzá.”3

Ezen a ponton könnyen felismerhető, hogy Thomka a Gilles Deleuze és Félix Guattari szerzőpáros rizóma-fogalmát4 helyezi előtérbe a migráns fogalmának kulturális kontextualizálása során. Ezen megállapítás, mármint a hierarchianélküliség hangsúlyozása, azért is lényeges, mivel így a fogalom nem szűkül csupán bizonyos kultúrák közegébe, és egyúttal ennek transzkulturális jelentőségét is kiemeli.

Ahhoz, hogy a visszatérés különböző formáit és megjelenítéseit vizsgálni tudjuk, nem mellékes röviden a migráns alakját általánosságban problematizálni, hiszen a különböző időszakokban megjelenített bevándorló alapvető jellegzetességeit és tulajdonságait tekintve egyfajta folytonosság, folyamatosság figyelhető meg. Christel Baltes-Löhr lényegében négy olyan dimenziót sorol fel, melyek a migráns alakja esetében meghatározóak, és ezen dimenziók egyértelműen összekapcsolhatóak a fizikai távolsággal (és így a földrajzi meghatározottsággal), a mentális identifikációkkal (tehát az identitás és emlékezet funkciójával), a társadalmi megítéléssel, továbbá a vágy dimenziójával, mely alapvetően a migrációs utazás céljában érhető tetten.5 A migráns alakjának ezen kategóriák mentén való tárgyalása azért lehet gyümölcsöző jelen tanulmány szempontjából, mert egy olyan értelemzési mintát kínál számunkra, melyet tekintve a különböző szövegek migránsfigurái hasonló szempontrendszer mellett összevethetővé válnak.

Miközben a száműzetésnek vagy az emigrációnak akár a magyar irodalomtörténetben és irodalomtudományban is kiterjedt szakirodalma van, addig a visszatérés kevésbé tematizálódott az irodalomés kultúratudományos diskurzusban. Éppen ezért tekinthető jelentősnek Jasmin Centner 2021-ben megjelent monografikus kötete,6 mely elsősorban a visszatérés különböző reprezentációit állítja a középpontba, és vizsgálja elsősorban a német irodalomban felbukkanó megjelenítéseit. A visszatérés narratíváit átfogóan értelmező kötet egyik lényegi kiindulópontja, hogy a német irodalomban alapvetően a második világháborút követően jelentek meg azok a szövegek, melyek különböző szempontból tematizálták a visszatérés eseményét. Történetileg tehát a szerző a második világháború lezárultát megelőző időszakot emeli ki, és ezt, tehát a nemzetiszocializmus korszakát jelöli ki az emigrációt előidéző közegként.

Mit dem Theorem der Rückkehr steht neben der Neubewertung von Dimensionen der Heimat ein Hauptdefinitionsmerkmal der Exilliteraturforschung auf dem Spiel. Lange Zeit galt das Exil, das durch die gewaltvolle Politik der Nationalsozialisten bedingt wurde, mit dem Ende des Zweiten Weltkrieges 1945 als beendet. Dahinter steht die These, dass das erzwungene Exil mit dem Wegfall der Fluchtursachen durch eine Rückkehr beendet werden kann. Wird auf die Rückkehr verzichtet, wandele sich das Exil in eine freiwillige Migration.7

[A visszatérés tételezésével a haza dimenzióinak újraértékelése mellett a száműzetés irodalomkutatásának egyik fő meghatározó vonása is kockán forog. Sokáig azt feltételezték, hogy a száműzetés, amelyet a nemzetiszocialisták erőszakos politikája váltott ki, a második világháború 1945-ös befejezésével véget ért. E mögött az a tézis áll, hogy a kényszerű száműzetésnek véget lehet vetni a visszatéréssel, ha a menekülés okai megszűnnek. Ha a visszatérésről lemondanak, a száműzetés önkéntes migrációvá válik.]

A narratív konstrukciót – mint arra később a szerző is rámutat – alapvetően az otthon/ haza, az emigráció és a visszatérés egymást – részben kauzális logika alapján – követő elemei szervezik, és maga az emigráció vagy – mint Centner fogalmaz – a kényszerű száműzetés („das erzwungene Exil”) az, mely a későbbiekben esetlegesen okafogyottá válik és ezzel lehetővé teszi magát a visszatérést. Mindezt azért tűnik fontosnak rögzíteni, mert amennyiben a visszatérés inszcenírozását és narratív megoldásait vizsgáljuk, annyiban a migráns, tehát előbb az emigráló/száműzött, majd később a visszatérő, esetlegesen repatriáló alakja mellett a fentebbi konstrukció lényegében meghatározza azokat a tényezőket, melyeket ezen szövegek vizsgálatakor figyelembe vehetünk.

A fentebb már említett három részből álló séma azért is kiemelendő, mivel többek között a migráns vagy a hazatérő személye, identitása és emlékezete révén ezek az alapvetően egymástól jól elválasztható narratív egységek térben és időben összecsúsznak és egymásba fonódnak. Centner is azt hangsúlyozza, hogy a három komponens éppen a visszatérésnek köszönhetően nem választható el élesen egymástól, és így létrejön egy diszkontinuus elbeszélés, melyet az ismétlődések, törések és áttűnések eljárásai jellemeznek.8 A jelen tanulmányban elemzésre választott regények mindegyike a fentebb kifejtett visszatérés narratív sémáit működteti, a szövegek egyrészről az emigráció irányával ellentétes mozgást jelenítenek meg, tehát a (kényszerűen) választott Nyugatról Keletre térnek vissza, másrészről ilyen módon hozzájárulnak a kelet-európai régió reprezentációjához. A regények a visszatérés tematikus megjelenítése révén viszik színre az elhagyott teret, és ehhez kapcsolódóan sok esetben nem csupán a teret, hanem ennek a térnek a múltját, legyen ez a múlt szorosabban a családhoz kötődő vagy éppen egy tágabb közösséghez kapcsolódó. Johann Lippet regénytrilógiája,9 Richard Wagner,10 Papp Sándor Zsigmond,11 Tompa Andrea,12 Melinda Nadj Abonji13 és Cătălin Dorian Florescu14 regényeit áttekintve azt kísérlem meg felmutatni, hogy a visszatérés inszcenírozása milyen poétikai struktúrákat és múltkonstrukciókat tesz lehetővé, természetszerűleg kiemelve a hasonlóságokat és a különbségeket.

A visszatérő figurája

A fentebb említett regények központi karaktereinek mindegyike bizonyos értelemben migránsnak tekinthető. Szövegbeli centrális szerepüket több esetben a homodiegetikus narrátori pozíciójuk is megerősíti, az egyes regények története az ő kiemelt nézőpontjukból kerül elmesélésre, így a befogadói figyelem szorosan rájuk irányul. Amennyiben egy heterodiegetikus, a történetben nem résztvevő narrátorral van dolgunk, úgy a központi figura kijelölését jelentős mértékben elősegíti az elbeszélő által fokalizált nézőpontjuk, tehát ezen szereplők szempontján – sok esetben gondolataik, elmélkedéseik reprezentációján – keresztül értesülünk a történésekről.

Míg a Galambok röppennek föl, a Gyűlölet, a Der kurze Weg nach Hause és az Ingóságok című regények homodiegetikus narrátora az elbeszélt történetek résztvevője, tehát ezek a szereplők a migráns alakjaiként azonosíthatóak, addig a Haza és Lippet regénytrilógiájának első két kötetében egy heterodiegetikus narrátorral találkozhatunk, aki a választott – kiés bevándorló – szereplő perspektíváját helyezi előtérbe. Itt lényeges megemlíteni a Lippet-regények harmadik darabját is, melynek narrátora megváltozik, és egy olyan – ismételten – homodiegetikus elbeszélő meséli el a történetet, akinek pozíciója alapjaiban változtatja meg a trilógia narrációs szempontjait.

Az emigráció motivációja az egyes karakterek esetén részben hasonló, mindegyikük többnyire a jobb élet reményében hagyta el szülőföldjét, ez Melinda Nadj Abonji regényének esetén Jugoszlávia, a többi szöveg esetén Románia. A célországok tekintetében szintén fedezhetünk fel hasonlóságokat, a Galambok röppennek föl és a Der kurze Weg nach Hause esetén Svájc,15 Lippet és Wagner szövegei kapcsán Németország a letelepedés választott helye, míg a Gyűlölet és a Haza című regények főszereplői Magyarországra távoztak. Emellett érdemes megemlíteni azt a hasonlóságot, mely Ildikó (Galambok röppennek föl) és Ovidiu (Der kurze Weg nach Hause) között fedezhető fel: mindketten gyerekként, családjuk döntésének köszönhetően emigráltak, ami azért tűnik lényegesnek, mivel a távozás alapvetően nem saját döntés és elhatározás alapján történt. A többi regény esetén az emigráció alapvetően egyéni döntésnek köszönhető, Loboncz Márton (Gyűlölet), Werner Zillich (Ingóságok), Anton Lehnert (Die Tür zur hinteren Küche, Das Feld räumen) és a Tompa-regény anonim nőalakja nem a család távozásának (kényszerítő?) körülményei között hagyja el a szülőföldet, hanem többnyire egyéni megfontolások alapján. Kényszerű emigrációként tekinthetünk Werner Zillich és Anton Lehnert távozására, akik mindketten még 1989 előtt hagyják el Ro-

mániát, az okok között a diktatúra mellett felsorolhatjuk az elszegényedést, a bánsági sváb kisebbség ellehetetlenítését is. Ugyanakkor míg Zillich családjával (feleségével és lányával) együtt emigrál, addig Anton Lehnert végeredményben saját családja addigra már Németországba emigrált tagjait követi, akik hosszú ideig győzködték az idősödő családapát szülőfaluja elhagyására. Loboncz Márton vagy a Haza író főszereplője nem a társadalmi és politikai kényszerrel a háta mögött vágott neki az emigrációnak, sokkal inkább az egyéni lehetőségek játszottak ebben a szerepet, a tanulás vagy a munkalehetőségek, azonban a karakterek – és ide sorolható Werner Zillich is – családtagokat (mindhárom esetben a még élő anyát) hagytak hátra a távozás során. Ez utóbbi állítás – a szorosabb vagy távolabbi családi rokonság hátrahagyása – mindegyik karakter esetén olyan tényezőként jelenik meg, mely sok esetben a visszatérés motivációjaként tartható számon.

Külön említendő meg a Lippet-trilógia harmadik kötetének központi figurája, a kivándorló, majd később hazatérő Anton Lehnert unokája, Kurt Brauner.16 Kurt nem tekinthető migránsalaknak, hiszen Németországban született, részben migránshátterű szülők gyermekeként, és nagyapja és anyja szülőföldjét, faluját megy meglátogatni, mintegy személyesen is megtapasztalni a családi legendáriumban élénken élő vidéket. Amiért mégis a korábban felsorolt figurák között említhetjük, az elsősorban a család történetének és származási helyének megismerése jelentette motiváció, továbbá ő az a figura, aki lényegében minden konkrét kötődés és személyes emlékek nélkül érkezik

„vissza” Romániába, hogy megtapasztalja és megismerje a családtörténet fizikai közegét.

Amennyiben figyelembe vesszük Christel Baltes-Löhr kategóriáit, annyiban elmondható, hogy a regényekben főszerephez jutó migránsalakok kapcsán a nemzetközi migráció fogalma emelhető ki, hiszen a figurák nem belső, tehát országon belüli mozgást végeznek, hanem országot váltanak, ahogy erre a fentebbiekben már utaltam. Ami azonban befolyásolhatja a szereplők tapasztalatait, integrációs tevékenységét, az a célországok nyelve és kultúrája, és e tekintetben különbségek fedezhetőek fel. Míg Ildikó magyarként és Ovidiu románként családjával Svájc német részén telepednek le, addig a romániai német Anton Lehnert és Werner Zillich Németországba, a Haza és a Gyűlölet magyar főszereplői Magyarországra költöznek. Ennyiben a nyelvi környezet csupán az első két esetben változik meg, a többi karakter esetén a nyelvi közeg a korábbi többnyelvűből egynyelvűvé válik, és ezért ez kevésbé tekinthető a migránsnarratívák esetén azonnal játékba hozható idegenség terepének. A Baltes-Löhr-féle pszichikai, tehát mentális dimenziót illetően elmondható, hogy a karakterek identitását és emlékezetét részben jelentősen befolyásolja az a családi környezet, mely az emigráció során nem szűnik meg, hiszen Anton Lehnert, Werner Zillich, Ildikó vagy Ovidiu családjaik szoros közelségében szembesülnek az integráció különböző lehetőségeivel. Ez utóbbi szorosan kapcsolódik a harmadik, a szociális dimenzióhoz, főként két vonatkozásban: egyrészt a regényalakok részben egyfajta veszteségként élik meg a(z e)migrációt, melyet éppen a színre vitt visszatérés árnyal; másrészt alapvetően a regényfigurák többsége számára a társadalmi közeg az, mely kialakítja bennük az idegenség tapasztalát. A negyedik, tehát a vágy dimenzióját illetően lényeges eltérések mutatkoznak a különböző figurák esetén. Míg Ildikó és Ovidiu családja a jobb élet reményében, és nem mellékesen a gyerekek könnyebb boldogulása érdekében hagyják el szülőföldjüket, addig Anton Lehnert a már kivándorolt családtagjai miatt dönt a kivándorlás mellett, a Haza és a Gyűlölet főszereplőinek motivációit pedig elsősorban a jobb érvényesülés jelenti. A különböző regényalakok hátterét, motiváltságát figyelembe véve igazat adhatunk Baltes-Löhr azon megállapításának, mely szerint egyrészről a különböző dimenziók átjárhatóak, másrészről folyamatosan változó konstrukcióként tarthatjuk számon a migráns alakját, mely állandóan változásban van, és természetszerűleg másképp jön létre a gyerekeket vagy fiatalokat illetően, vagy a felnőtteket tekintve.17 Mindezeket figyelembe véve alapvetően azt is feltételezhetjük, hogy a migráció kétirányúsága, tehát maga az emigrációt követő visszatérés nem megszünteti, hanem sok esetben éppenhogy fenntartja vagy megerősíti a migráns közöttiségben, tehát egy köztes létben megragadható létállapotát.

Amennyiben a visszatérés megjelenítéseit állítjuk előtérbe, annyiban – úgy vélem – két tényező kiemelt szerepet játszhat: egyrészről érdemes figyelembe venni a migráns karakter körülményeit, másrészt hangsúlyossá válik maga a társadalmi és politikai közeg és ennek megváltozása is, mely korábban több esetben magát az emigrációt motiválta. Mindezen elemeket azért is szükségszerű vizsgálni, és adott esetben a visszatérés-narratívák lényeges tényezői között számba venni, mivel ahogyan az emigráció, úgy maga a visszatérés is törést jelent, egyfajta megszakításként is értelmezhető, hiszen megtöri az addigra kialakult állapotot. Mindemellett a visszatérés értelmezése során nem kerülhetjük meg ennek időbeli vonatkozásait sem, hiszen éppen a fentebb már megemlített regények tapasztalatai mutatnak rá arra, hogy különbséget tehetünk az ideiglenes és a végleges visszatérés között, és ezen különbség egészen más szempontokat állíthat előtérbe.

Az ideiglenes visszatérés-narratívák variációi

Előbb az ideiglenes visszatérés-narratívákra térnék rá, a különböző kelet-európai régiókat, vagy összességében a Kelet-Európát reprezentáló szövegek között ez a típus tűnik mértékadónak. Tematikus szinten elmondható, hogy az itt vizsgált regények jelentős részében a hátrahagyott család vagy rokonság motiválja a visszatérést, és mindemellett az is megemlíthető, hogy ehhez kapcsolódik az emigrációt gyakorta kiváltó elnyomó társadalmi rendszer megváltozása, tehát a diktatúrák bukása is. Papp Sándor Zsigmond regényének főszereplője, Loboncz Márton anyja temetésére érkezik haza, és mindeközben megkísérli megtalálni eltűnt apját is. Hasonló okokból tér haza Richard Wagner szövegének központi karaktere, Werner Zillich is, aki apja temetésére érkezik haza a kis bánsági faluba, hogy aztán megözvegyült anyját ismét hátrahagyva elinduljon viszsza Németországba. Mindemellett mindkét regény alapszituációja, hogy az elbeszélés a visszatérés megtörténte után kezdődik, maga a visszatérés nem kerül elmesélésre, sokkal inkább az újbóli elutazás vagy a meghosszabbított ott-tartózkodás az, mely előtérbe kerül. Wagner Ingóságok című regényének kiindulópontja a Németországba való visszaindulás, és ez az utazás indítja útjára azt a visszaemlékezést, mely az első világháborúig visszanyúlva kezdi elmesélni az apa történetét, és a szöveg észrevétlenül is családregénnyé kezd válni. Hasonló az alapja Papp Gyűlölet című regényének is, itt az anya halála után indul útjára a történet, és az elbeszélőnk a temetés, a ház eladása miatt tér vissza szülőföldjére, hogy aztán a régóta eltűnt, korábban börtönbe került apa keresésére induljon, és felkeresse nem is saját, hanem szülei fiatalságának városát.

Mindkét regény struktúráját egyfajta párhuzamosság határozza meg, a történetmesélés kettőssége. Wagner regényében Werner egy Budapesten felszedett fiatal lány számára meséli apja történetét, elsősorban ő a címzett, azonban egyre inkább érzékelhetővé válik, hogy nem a történet a fontos, hanem a kimondás, és így a szembesülés a múlttal:

„Ugyan ki vagyok én? Már csak egy elalvóhoz beszélek. Mégis beszélek tovább, mintha muszáj lenne befejeznem a történetet. Mintha befejezhetném valaha.”18 És a meséléssel párhuzamosan elkezd kibontakozni Werner jelenbeli élettörténete is, aki elvált feleségétől, eltiltják lányától, és így voltaképpen megszűnik az a családi közösség, mely – például amint később még Lippet regénye kapcsán láthatjuk – a keretet biztosította a történetek továbbéléséhez, a meséléshez. A jelen és múlt szembesítése nem egyszerűen a családi és egyúttal a bánsági sváb történelmet viszi színre, hanem arra is felfigyelhetünk, hogy a kivándorlás okozta trauma és az otthontalanság alapvetően a családi közösség jelentette biztonságérzet megszűnésében válik megragadhatóvá. A jelen bizonytalanságaival szemben pedig folyamatosan felbukkan a múlt bár problematikus, de mégis valamifajta bizonyosságot hordozó, sok esetben nosztalgikus képe. A regény narratív szintjét illetően a Németországba történő visszaút (ami szintén visszatérésként értelmezhető, és lényegében felülírja, elbizonytalanítja a visszatérés eredeti irányát) során mintegy folyamatosan idéződik fel a családi múlt, az apa története, tehát a jelen tapasztalatain állandóan áttűnnek a családtörténet eseményei.

Szintén egyfajta kettősségre épülő struktúra érhető tetten Papp Sándor Zsigmond Gyűlölet című regényében is, és itt ennek a kettősségnek egyik funkciója talán éppen a szembesítés és az ebből teremtődő feszültség. Míg azonban Richard Wagner szövegében a homodiegetikus elbeszélőnk biztos pontként működik az elbeszélésben, addig Papp regényében a kettősséget mintha két elbeszélői hang hozná létre. Egyrészt van a jelen történetét mesélő egyes szám első személyű narrátorunk, másrészt az ebbe a narratív szálba ágyazott, vagy ezt minduntalan megtörő múltra vonatkozó elbeszélő részek, melyek távolságtartó, szenvtelen hangú narrátorának kiléte sokáig bizonytalan (ahogyan ezt a Lippet-trilógia esetén is felfedezhetjük majd). Míg a homodiegetikus narrátor Loboncz Márton építész, addig az egyes szám harmadik személyben elmesélt részek elbeszélőjének kilétét sokáig homály fedi, sőt, voltaképpen egy ideig azt is, hogy mi a kapocs a két történetszál között. Mígnem kiderül, Mária és Tibor története nem más, mint Loboncz Márton szüleinek a története, és így a fiktív román városkában, Dreghinben való tartózkodás jelene folyamatosan megtörik, sőt, háttérbe is szorul a múlt elmesélése közben. Papp regénye esetén a távolságtartó, homodiegetikus elbeszélő szólamát folyamatosan megtörő narráció révén nem egyszerűen a kivándorlás előtti múlt és a jelen kerül szembe egymással, hanem két rejtély is felfedésre kerül – lényegében párhuzamosan. Kiderül, hogy a jelenben az idegen városkában biztonságot és kalandot jelentő nőalak része a főszereplőnk ellen elkövetett bűntettnek, azonban éppen akkor, mikor Loboncz Márton véglegesen az áldozati szerepbe kerül, derül ki a párhuzamosan futtatott történetszálból, hogy a tett, melyért elvileg apja börtönbe került, főszereplőnkhöz kapcsolódik: nem az apa, hanem a testvér, tehát Márton gyilkolja meg a kisebbik gyereket, a saját öccsét. Ennek fényében a Gyűlölet című regényben megjelenített visszatérés kettős: nem csupán a gyerekkorhoz, az elhagyott szülőföldhöz és a családi múlthoz történik meg a visszatérés, hanem egyúttal ahhoz a traumához is, mely végeredményben a család megszűnéséhez vezetett.

Papp és Wagner regényeiben alapvetően a jelen és a múlt szembesítése történik meg. Azonban míg a Gyűlöletben – részben a gyerekkori trauma által indokoltan – ez jól kitapintható a múltat és a jelent elmesélő fejezetek váltakoztatása révén, addig az Ingóságok című regényben a visszaemlékezés, a családtörténetre, az apa szerepére történő reflexiók szorosan beépülnek a jelen, Werner Zillich Németországba történő visszaútjának elmesélésébe. Mindezt azért lényeges rögzíteni, mivel itt két olyan narratív séma körvonalazódik, melyek egyes vonatkozásaiban viszszatérnek a korábban már említett további regényekben.

Ez utóbbi regényhez hasonlít az a narratív séma, mely Tompa Andrea Haza című regényét is jellemzi. A lényegi eltérés Wagner és Tompa szövegei között a visszatérés megjelenített iránya, hiszen míg Werner Zillich Németországba tér már vissza (a Bánságba való visszatérés után), addig Tompa anonim író főhősnője szülőföldjére (feltehetőleg Romániába) indul vissza egy érettségi találkozóra. Viszont mindkét esetben maga az út, a visszaút leírása az, melybe újra és újra beleszövődik a közel és a régmúlt elbeszélése, mely a Tompa-regény esetében – az írószereplőnek köszönhetően gyakorta nagyon is reflektáltan – sok esetben korábbi utazások elbeszélése is. Mint a regény elején olvashatjuk, a visszatérés végeredményben magát a köztes állapotot hozza létre, és egyúttal relativizálja is az olyan fogalmakat mint ’otthon’ vagy ’haza’:

„A kétféle világ közé szorulva, már nem otthon, még nem haza, elfogja a félelem, mert valaminek biztosan vége van, legalábbis egy időre, másvalami viszont nem tud elkezdődni, vagy ezt az otthonnak nevezett, nagy munkával megharcolt biztonságos valamit most itt kell hagynia, mert otthonról elindul haza, oda, ahol már se ház, se szeretett arc, csak valamiféle múlt várakozik, mégis úgy érzi, valaminek lennie kell, és ő alkalmatlan a megnevezésére.”19

A korábbi otthon felé tartó út elbeszélését folyamatosan megszakítják a különböző utazások (New York, Finnország stb.) leírásai, melyek lényegében különböznek ettől az utazástól, hiszen nem kapcsolódik hozzájuk a múlt, a korábbi elszakadás/elszakadások tapasztalata. Mindez kiegészül a kényszerűség érzetével, mivel az elszakadás nem lehet végleges, amíg a migránst különböző rokoni és baráti szálak fűzik korábbi lakhelyéhez, ahogyan a fülszövegre is kiemelt szövegrész rámutat.

„Amíg valaki az élők sorában van, haza kell menni, mert várják haza, mert nem lehet, hogy nem otthon ünnepli valaki az ünnepeket, aki elment, akkor is, ha neki viszont minden erőfeszítése arról szól, hogy megérkezzen egy másik tájba, egy másik házba, egy bérház negyedik emeletén egy parányi lakásba – nem hagyhatja egyedül az anyját az ünnepekre.”20

A kényszerű hazautazást, tehát a visszatérést alapvetően a családi kötelék magyarázza, a kényszerűséget a család összetartozása, pontosabban annak megszűnése hozza létre. Ebből a nézőpontból a visszatérést a korábbi állapot visszaállításának kísérleteként is lehet értelmezni, hiszen – ha ideiglenesen is – a visszatérésnek köszönhetően ez újra létrejön. Ezt a megállapítást, tehát a visszatérésnek a korábbi állapot visszaállítására irányuló gyakorlatként való értelmezését erősíti meg a későbbiekben az apa halála után az elbeszélő édesanyjának a kitelepítése: „Pedig mindenki csodálja: az anyja hatvanhét évesen érkezett meg az új hazába. A gyermeke biztatta, segítette, bár a pakolásban, felszámolásban nem lehetett segíteni.”21 Az immár felnőtt gyerek, azaz az elbeszélő az anya migrációjának dilemmáját is színre viszi, amikor a szülővárosban eltöltött utolsó este a következő mondatokkal kísérli meg indokolni és alátámasztani a döntést: „– Minden jó lesz. Nem hagyhatunk itt. Egyedül. Ebben a házban. Nem maradhatsz itt. Nem utazhatunk ezer kilométert. Az unokád is. Hogy lássunk.”22

Az előbbi mondatok mintha az anya/nagyanya migrációs motivációjára vonatkoznának, de látványosan nem erről van szó: az elhangzó állítások alanya a már kivándorolt elbeszélő, és az ő családdal kapcsolatos perspektívája jelenik itt meg. Az anya/nagyanya kivándorlását alapvetően egy másik, korábbi, tehát az elbeszélő kivándorlása idézi elő, mintegy következményként értelmezhetjük. Ebben a vonatkozásban Tompa Andrea regénye nem egyszerűen a visszatérés színreviteleként érthető, hanem a visszatérés (mely eleve a kivándorlás következménye) jelenének múlttal átszőtt narratívájában egy újabb kivándorlás érhető tetten. Ez az okozat pedig általánosságban is megjeleníti egy kivándorló családjának dinamikáját, és többek között a Fiú, az anonim elbeszélő és az anya/nagyanya révén a migráns generációk dilemmáit is megtapasztalhatjuk. Nem véletlenül mutat rá a különböző korú migránsok a migrációhoz vagy a visszatéréshez való viszonyára Christel Baltes-Löhr sem, hiszen az eltérő életkorok eltérő motiváltságot is rejtenek egyúttal.23 És erre az eltérésre, a fiatalabb generáció felőli nézőpontra irányítja a figyelmet a kötet zárlata, melyben az elbeszélő már a kivándorlás célországába visszatérve az anya és fia kivándorláshoz, visszatéréshez való viszonyát problematizálja, a fiú az anya történetén keresztül kísérli megérteni ennek okait: „A Fiú azt kérdezi, hogy tényleg egyedül nekivágott a világnak, ahogy a nagyanyja mesélte? A Fiú nézi őt, keresi benne azt az ismeretlen embert.”24

Szintén a visszatérés fizikailag megtett útját viszi színre Cătălin Dorian Florescu Der kurze Weg nach Hause című regénye, melynek már említett főszereplője, Ovidiu Svájcba vándorol ki szüleivel Romániából, és egy – részben barátaival – megtett út leírása szervezi a regény struktúráját. A szöveg leírta utazás – a folyamat bemutatása nézőpontjából

– leginkább a Haza vagy az Ingóságok című regények szerkezetével vethető össze, tehát a visszatérés során elevenednek meg azok az emlékek, melyek részben a kivándorlás előtti időszakot mutatják be, vagy melyek az otthon, tehát Románia (konkrétabban Temesvár) azóta eltelt történelmi eseményeire (például az 1989-es forradalom) reflektálnak. A Der kurze Weg nach Hause homodiegetikus elbeszélője zürichi mindennapjaiból indul felfedezni gyerekkorának színhelyét, és tér vissza Romániába, ezen belül is Temesvárra. A regény makrostruktúráját a fejezetek révén a hazatérés stációi jelölik ki, a nagy fejezetek címébe városnevek kerülnek, Zürich, Budapest, Timişoara, és keretként az első és utolsó fejezet a román tengerparti város, Mangalia nevét viseli. Ez utóbbi keretező szerkezetet biztosít a szöveg számára, és egyúttal a visszatekintés nézőpontját is rögzíti, mintegy már a regény kezdetén azzal szembesülünk, hogy a visszatérés megtörtént, ennek a folyamatnak, azaz a Mangaliáig való eljutás történetét meséli el a szöveg. Ahogyan a Papp-regény jelenbeli szálából hiányoznak a szülők, vagy csak részlegesen vannak jelen, úgy Florescu regényének jelenéből is kiíródnak, alapvetően a múltra vonatkozó betétekben, emlékekben kapnak hangsúlyos szerepet, a jelent elsősorban az énelbeszélő útkeresése, eszmélkedése, önreflexiói határozzák meg, ahogyan ezt a Tompa-regény esetén is láthattuk. Míg azonban Papp szövegében élesen különválik a múltra és a jelenre vonatkozó elbeszélés, addig a Der kurze Weg nach Hauseban sokkal szorosabban összekapcsolódik és egymásba illeszkedik e kettő a Haza narratív szerkezetéhez hasonlóan, a jelen tapasztalatai elevenítenek fel állandó jelleggel egy-egy múltbéli eseményt, hangulatot vagy éppen helyszínt. A hazavagy otthonkeresés irányába mozdul el a szöveg a Tompa-regényhez hasonlóan megelevenedő emlékek, tehát az analepsziseknek köszönhetően, ahogyan ezek a múlthoz való visszafordulást generáló funkciójára Jasmin Centner is rámutat.25

Éppen ezen beékelésekkel működő regénystruktúra sokkal erőteljesebb feszültséget teremt, sokkal jelenlévőbbé válik a múlt, mint például a Papp-regény esetében, mivel ott – többnyire a szülők életéhez kapcsolódóan – valamifajta régmúltként, sőt egységes narratívába rendeződve kerül átadásra. Florescu regényében a közelmúltat több esetben is áthatja egyfajta, a gyermek perspektívájából eredeztethető nosztalgia, valami gyermeki gondtalanság, mely eközben a jelen sodródásával, céltalanul tévelygő fiataljaival szemben valamifajta elvesztett intimitást, otthonosságot hoz létre. Itt párhuzamba állítható Florescu főszereplője, Ovidiu a Wagner-regény Wernerének sodródásával, intimitáskeresésével, családtalanságával, és nem utolsó sorban azzal is, hogy mindkét regény esetén Budapest az átmenet helyeként, Nyugat és Kelet közötti küszöbként realizálódik.

„Utazás oda, utazás vissza. Egy pillanatig nem is tudom, melyik irányba megyek éppen. Hazafelé tartok, vagy a temetésre? Mindenki letudva és eltemetve, vagy még előttem az egész? Hajtok a félhomályban, és ez a félhomály mintha eltakarná az időt.

Budapestnél két lehetőségem van. Megkerülhetem nyugatról a várost, és mehetek tovább Ausztria felé. Nyugat-Magyarország kényelmes országútjain gyorsan juthatok előre, amíg csak el nem alszom a sötétben, vagy neki nem megyek egy fának. De minek? […]

A második lehetőséget választom, behajtok a városba. A Budapest nevű kikötőbe. A belvárosba. A Blaha Lujza téren parkolok. Bemegyek az egyik közeli szállodába.”26

„In Budapest fuhr ich durch den Stadtteil Óbuda bis zur Donau und dann weiter über die weiße Erzsébet-Brücke bis zum Bahnhof Keleti. So stand es im Reisebuch geschrieben. Dort waren eine Menge Menschen, die einen von oben bis unten musterten und fragend anschauten oder so anschauten, daß man sich fürchten mußte.

Es waten Menschen aus ganz Osteuropa, und bei den wenigsten wußte man genau, was sie wollten. Bestimmt auch Rumänen, aber ich hörte keinen rumänisch reden. Ärmlich gekleidet, mit langsamen, raubtierhaften Bewegungen oder laut und aufdringlich. Bereit für jede Gelegenheit. Sie lehnten an ihren Ostautos, standen vor dem Bahnhofeingagn, kauerten am Boden, schauten, prüften.”27

[Budapesten az óbudai városrészen keresztül a Dunáig hajtottam, majd a fehér Erzsébet hídon át a Keleti pályaudvarig. Így állt az útikönyvben. Ott rengeteg ember volt, akik tetőtől talpig végigmértek, és kérdőn néztek rád, vagy úgy, hogy félni kellett. Kelet-Európa minden tájáról jöttek emberek, és nagyon keveseknél tudtad pontosan, hogy mit akarnak. Biztos voltak románok is, de nem hallottam, hogy románul beszéltek volna. Rosszul öltözöttek, lassú, ragadozó mozdulatokkal, vagy hangosan és tolakodóan. Bármire is készen. Keleti kocsijaiknak támaszkodva, a vasútállomás bejárata előtt álltak, a földön guggolva, nézelődtek, vizslattak.]

A két idézet egyrészről jól szemlélteti Budapest átmeneti helyként vagy ideiglenes megállóként való megjelenítését, másrészről mindkét esetben a regény további alakulását részben meghatározó párkapcsolat kialakulásának helyeként is funkcionál a város. Mindemellett arra is érdemes felfigyelni, hogy a magyar főváros mindkét esetben nem csupán átmeneti megállóként működik, hanem mint ilyen egyúttal a megérkezés késleltetésének epizódszerepét is betölti részben. Azért csak részben, mivel mind Werner Zillich, mind Ovidiu Budapesten kibontakozó párkapcsolata a reflexió párbeszédes tereként is reprezentálódik, ennyiben a város végeredményben egyfajta reflexiós térként is működik, amelyben lehetőség adódik a saját múlttal és identitással való szembenézésre. Werner szállodai szobája vagy Ovidiu bérelt lakása Budapesten szintén átmeneti terek, melyek szorosan kapcsolódnak a város átmenetiségéhez. Jasmin Centner Doron Rabinovici Andernorts című regényének elemzése során a különböző irányú migrációt illetően mutat rá a köztes és átmeneti terek jelentőségére, melyeket elsősorban az éttermek, repülőgépek, kórházak vagy éppen temetők, ideiglenes lakások megjelenítésében lát megragadhatónak.28 Az Ingóságok és a Der kurze Weg nach Hause című szövegek esetén ez elsősorban Budapest, ezen belül pedig a szállodai szoba vagy a bérelt lakás ideiglenességében realizálódik, és ez a megjelenítés a regényszerkezetet tekintve epizódként is értelmezhető, azonban éppen a visszatérés-narratívák identitásvagy hazakereső gesztusa révén felülíródik, mivel az átmenetiség ezen narratívák központi eleme. Mindez arra is rámutat, hogy – amiként a repülőgép például Rabinovici Andernorst című regényében – az autó szintén az átmenetiség, továbbá a reflexió interkulturális tereként funkcionál, hiszen a visszatérés autóútja során folytatott párbeszédek közegében mind Ovidiu, mind Werner Zillich, de a Haza anonim énelbeszélője is más kultúrák és más történetek fényében tapasztalhatja meg saját (kulturális) identitását.

Mint a Der kurze Weg nach Hause című regény esetén láthattuk, a szöveg szerkezeti felépítését, ezen belül pedig fejezetbeosztását a visszatérés útjának topografikus elrendeződése határozza meg a városok fejezetcímmé válásával. Ez a logika érvényesül részben Melinda Nadj Abonji Galambok röppennek föl című regényében is, ahol a fejezetek váltakozása mintegy leképezi a visszatérések ritmusát és nem utolsó sorban gyakoriságát. Az Ildikó, tehát egy homodiegetikus elbeszélő szempontjából elmesélt történet középpontjában a Kocsis család áll, mely Jugoszláviából emigrált Svájcba. A visszatéréseket és a svájci boldogulást, pontosabban a család – és itt elkülöníthető a szülők és a lányok – integrációját tematizáló fejezetek szintén topografikus elrendezésűek, az előbbiek számára a korábbi vajdasági otthon, az utóbbiak számára a svájci választott haza adja a térbeli közegét. A 14 fejezetre tagolt regény első 8 egysége váltakoztatva (egy a Vajdaságba való hazatéréssel kezdve) mutatja a visszatérések és a svájci hétköznapok történetét, majd a fejezetek is közvetítette ingázás megszűnni látszik, ezek után már csak egy visszatérésfejezet (11.) ékelődik be a svájci integráció (generációs) dilemmáit és problémáit megmutató egységek közé. A regény alapos elemzését elvégző Michaela Holdenried is kiemeli a szöveg első nagyobb részét illetően, hogy e kettősségen alapuló regénystruktúra leképezi a migráns család régi és új otthona között állandó jellegű ingázást,29 és ennyiben a visszatérések, majd a látható hiányuk szerves részét képezik a regény makroszerkezetének.30 Ez a struktúra alapvetően összevethető a Gyűlölet című regény szerkezetével, melyben szintén egymástól fejezetekre elkülönítve olvashatjuk a család korábbi történetét és a jelenben, a szülők hajdani kényszerű munkaállomásának városában zajló eseményeket. Mindemellett a már említett topografikus fejezetbeosztás egyúttal a Der kurze Weg nach Hause című regény felosztását is felidézi, hiszen az egyes egységek ott is jól elkülöníthető terekben (Zürich, Budapest, Timişoara, Mangalia) játszódnak. Azonban a Galambok röppennek föl mintha az ideiglenes visszatérés-narratívákat illetően kettős megoldást mutatna fel, mivel a svájci és a vajdasági fejezetekben időről időre – a korábbi narratív technikához hasonlóan, tehát analepszisek beiktatásával – felidézik a Svájcban vagy a Vajdaságban eltöltött idő korábbi eseményeit, történeteit. Ezek a felidézések, visszaemlékezések az első nyolc fejezet ingázást is szemléltető váltakozásában viszont szorosan kapcsolódnak az adott fejezet topográfiai kereteihez, tehát a svájci múlt eseményei csak a Svájcban játszódó fejezetekben idéződnek meg, és a Vajdaság esetén is hasonlóképpen működik a visszaemlékezés. A visszaemlékezések – tehát a múlthoz való visszatérések – azonban a váltakozó fejezettechnika megszűnésével egyre ritkábbak lesznek, és a történetek fókusza egyre inkább áttevődik a jelenben. Tehát amint megszűnik vagy egyre ritkábbá válik az ingázás Svájc és a Vajdaság között, egyre inkább eltűnik a jelen történetein átszűrődő múltnak a felidézése, amint ezt az Ingóságok vagy a Der kurze Weg nach Hause esetén is tapasztalhattuk.

Az ideiglenes visszatérés-narratívákat tekintve tehát megállapíthatjuk, hogy alapvetően kétfajta makroszerkezetet működtetnek a vizsgált példák alapján. Mindkét szerkezeti megoldás alapvetően a múlt és a jelen szembesítését viszi színre, és e konfrontáció kiváltó oka elsősorban maga a visszatérés. Ebben a konfrontálódásban viszont nem csupán az emigráció célországának jelene és a kényszerűen vagy saját döntés alapján elhagyott haza/szülőföld jelene kerül szembe egymással, hanem a visszatérés helyszíneként értett tér múltja és jelene is szembesül, voltaképpen a migráns immár a korábbi haza többnyire otthonosnak tekinthető terét is egyfajta idegenségben tapasztalja meg. Ennyiben elmondható, hogy az ideiglenes viszszatérés-narratívák kettősségre épülő szerkezeti megoldásait a különböző tapasztalati horizontok konfrontálódásai motiválják, és ha ezek a visszatérések állandóan ismétlődnek, akkor ezek a konfrontációk minden egyes alkalommal létrejönnek. Amikor Centner arról ír, hogy a többirányú visszatérés-narratívák a határátlépés, a transznacionális és a transzkulturális perspektíváit nyitják meg, kitér arra is, hogy itt egy olyan diszkontinuus különbségtapasztalattal van dolgunk, mely újra és újra a (múltat felépítő) mentális konstrukció és a (jelenben) megtapasztalt realitás közötti konfrontációban manifesztálódik.31 Ennek a konfrontációnak a megjelenítése alakítja tehát ezen regények poétikai megalkotottságát, mely egyrészről a topográfiailag értett terek, továbbá a múlt és jelen közötti váltakoztatásban érhető tetten, másrészről többnyire a visszatérés utazásának leírásához szorosan kapcsolódva a jelen tapasztalatai által motivált visszaemlékezések – az elbeszélt idő linearitását folyamatosan megtörő – beékelődésében mutathatóak fel. Az elbeszélt idő linearitásának látványos és a regények poétikai szerkezetét meghatározó megbontása az ideiglenes visszatérés-narratívák lényeges elemének tűnik, és ez az egyik kiemelt poétikai jellegzetesség, mely mentén különbség tehető az ideiglenes és végleges visszatérés-narratívák között.

A végleges visszatérés-narratíva egy példája

Johann Lippet korábban már többször emlegetett regénytrilógiája (Die Tür zur hinteren Küche, Das Feld räumen, Bruchstücke aus erster und zweiter Hand) alapvetően több regényműfaji besorolással is ellátható – már amennyiben szükségszerű ilyennel ellátni. Az elsősorban családregényként aposztrofálható szövegfolyam történetét tekintve az 1950-es évektől indul és az utolsó kötet a 2000-es években ér véget. Központi alakja, főszereplője elsősorban az apró bánsági faluból, Wiseschdiából származó Anton Lehnert, aki családfőként, férjként, apaként és nagyapaként a regények meghatározó alakja. A három regényt összekapcsoló Lehnert-féle családtörténet mellett azonban szinte észrevétlenül, de rendkívül erőteljesen szervezi a regények struktúráját a haza/szülőföld elhagyása, majd az ugyanoda való visszatérés.

A Die Tür zur hinteren Küche című regény kiindulópontja az a pillanat, melyben Anton Lehnert Ausztriából visszatér családjával a romániai Bánságba, melyet még nőtlenül és gyermekek nélkül hagyott el menekülés közben a második világháború utolsó hónapjaiban. Az innen építkező történet nem egyszerűen családtörténet, hanem egyúttal szinte szociografikus pontosságú leírása a 20. század második felét illetően a romániai Wiseschdiának, az apró sváb falunak, melynek lakói alapvetően vagy a mezőgazdaságból élnek, vagy a környező kisebb-nagyobb városok gyáraiban, üzemeiben dolgoznak. A visszatéréssel induló regényfolyam elején nemcsak a történelmi környezetet, de a kényszerű száműzetés okait is megtudhatjuk, és mindez szorosan összekapcsolódik az innen induló családtörténettel is, Anton és Maria találkozásával:

„A férfi tizenhét évesen menekült el a Romániából visszavonuló német csapatokkal, és hamarosan be is sorozták a Waffen-SS-be. Katonaélete csupán néhány hónapig tartott: az egyívásúak szétszórt csapatát amerikai katonák támadták meg Ausztriában, és hadifogságba került. Szabadon bocsátása után az amerikaiaknak dolgozott. A nő Biledből származott, és 1945 januárjában építőmunkára deportálták a Szovjetunióba. 1947 őszén, az átvészelt malária után, egy transzportnyi munkaképtelennel együtt a Drezda közeli szovjet megszállási övezetbe vitték. […] A következő év őszén az asszony kalandos szökéssel került Ausztriába, lánytestvére egy orvoscsalád alkalmazottjaként szökött vele együtt Biledből 1944 őszén Ausztriába. Megtalálta testvérét és elszegődött szolgálónak egy paraszthoz, itt ismerte meg jövendőbeli férjét, aki vasárnaponként ezen a portán kereste meg a kenyerét.”32

Az idézetben tömören felvázolt kényszerű száműzetést azonnal követi a visszatérés leírása, melyre 1956 őszén kerül sor, és mely visszatérés a későbbi, már említett nyolcvanas évekbeli Németországba való kitelepedés során voltaképpen a menekültstátuszért való folyamodás egyik problematikus pontjává válik.33 Ennek reprezentációja során szintén szorosan összekapcsolódik a történelmi tények bemutatása és a család, az otthon utáni vágy mint motiváció:

„Romániában napvilágot látott egy dekrétum a repatriálás és a repatriáltak amnesztiájának megkönnyítéséről: a befogadó ország a megszálló csapatok visszavonulása után arra kényszerítette a menekülteket, hogy döntsenek valamely állampolgári státuszuk mellett. Ők pedig engedtek a nyomásnak és az otthoni eszményképeknek: a dédnagyanya háza rendelkezésükre áll, remélhetőleg a kisajátított föld egy részét is visszakapják, segíteni fognak nekik, munka pedig mindenfelé található, és a négy gyermek miatt is talán biztosabb életük lesz odahaza.”34

A Lehnert-család visszatérését kettős olvasatban is értelmezni lehet, egyfelől a visszailleszkedés történeteként, másfelől a hetvenes évek végéig a rendszer minden problematikussága ellenére az apró előrelépések narratívájaként. A törést és egyúttal a trilógia második kötetének nyitányát Anton Lehnert lányainak kivándorlása jelenti, melyet voltaképpen a második regény egészét tekintve Anton Lehnert második kivándorlásának/emigrációjának előkészítéseként is értelmezhetünk. A második kivándorlás utáni németországi beilleszkedést pedig párhuzamba állíthatjuk a világháború utáni visszaérkezést követő integrációval, hiszen az újrakezdés, a korábbi életfeltételek megteremtése és az önazonosság kapcsán folyamatosan előtérbe kerülő idegenségtapasztalat az, mely meghatározza a mindennapokat. Anton Lehnert Németországba való megérkezése és beilleszkedése kapcsán nem kerülhetjük meg a generációs különbségeket sem, azt a tapasztalatot, mely az integráció során különbséget mutat Anton és lányai kapcsán: míg a lányok a beilleszkedésre törekednek, és megkísérlik az új közeg lehetőségeit felfedezni és habitualizálni, addig az apa alakja nem a megszokás útját járja, a megismerés számára elsősorban a különbségek felfedezését jelenti, egy állandó szembesítést a múlttal. A két generáció – tehát a lányok és apjuk – idegen közegben való alkalmazkodásának története, Anton Lehnert folyamatos múlthoz fordulása összevethető a Galambok röppennek föl című regény generációs különbségeinek ábrázolásával az integrációt tekintve: Ildikó és testvére alapvetően jobban alkalmazkodnak, sőt, alkalmazkodni szeretnének a számukra is idegen svájci közeghez, míg szüleik lényegében – gyakran tudatlanul – megkísérlik fenntartani saját idegenségüket az új társadalmi közegen belül. Melinda Nadj Abonji regénye és Lippet regénytrilógiájának második része a migránsok beilleszkedéstörténeteként is olvasható, a szövegek narratíváját erőteljesen szervezik azok a cselekmények és szituációk, melyek a különböző generációk akkulturációs folyamatait és ezek eltéréseit szemléltetik. Míg Nadj Abonji regényében a család által bérelt és működtetett kávézó az, mely leginkább konzerválja, felidézi és sok esetben lehetetlenné teszi a beilleszkedést,35 addig Lippet második regényében ennek a kiemelt tere Anton Lehnert bérelt kertje lesz. Továbbá az általa bérelt kert és gazdálkodás Heidelberg külvárosában az elhagyott szülőföld utáni vágy (és a városi életformától való menekülés) kifejeződése,36 vagy pontosabban fogalmazva: a második regény végére megtörténő, Wiseschdiára való ismételt visszatérés előkészítése. Miközben a Németországba való kivándorlást alapvetően a család újbóli egyesítése, összetartozása motiválta, addig a Bánságba, Wiseschdiára való visszatérés okai között mindezt hiába keressük, hiszen ekkor már az egész Lehnert-család Németországban él. Mielőtt azonban megideologizálhatóvá válna Anton Lehnert végleges visszatérése a szülőföld iránti vágy vagy a szűkebb bánsági sváb közösség felszámolódásának perspektívája felől, érdemes arra is rámutatni, hogy a regény más hangsúlyokat és lehetséges válaszokat is megenged. A heidelbergi hétköznapok menetét a kibérelt kertben végzett munka töri meg és teszi változatossá Anton számára, ugyanakkor itt és ebben mintha felfedezhetővé válna annak a szocializációs mintának a hiánya, mely annyira meghatározta a wiseschdiai hétköznapok menetét. Tehát állandó jelleggel beszüremkedik Anton gondolkodásába a szülőfalujának az emléke, főként a napokat, heteket vagy akár évszakokat szervező gyakorlatok hiánya. A háztáji gazdálkodás, az állandó munka talán a leghangsúlyosabb ezek közül, mely viszszatérően megjelenik a heidelbergi hétköznapokban, csupán párat emelnék ki ezek közül:

„Május eleje van, muszáj ültetnünk, odahaza is mindig ekkor került rá sor, mondta Anton néhány nappal ezelőtt Susannénak és Gregornak.”37

„Először még megbámulta a gyümölcsöket és a zöldségeket az áruházakban. Mint a képeskönyvekben! A paradicsomoknak azonban semmilyen ízük sem volt, vizesek voltak, és nem volt húsuk sem. Úgy képzelte, hogy a termelők ugyanúgy nem eszik ezt a paradicsomot, ahogyan a wiseschdiaiak sem ették, amikor németországi exportra termeltek, saját használatra a szokásos húsparadicsomot ültették.”38

„Ezt a rohadt időjárást! Anton Lehnert visszacsukta a kivágódott konyhaablakot. Tegnap este óta esett, és ahogy ma reggel kinézett, ma is egész nap fog. Novemberben otthon sem volt másként, állapította meg Anton. Valahányszor az Anton korabeli atyafiak találkoztak egymással, a németországi és bánsági időjárás összehasonlítása mindig kiváló témát jelentett számukra.”39

„Május elseje volt, és olyan gyönyörű nap, hogy szebbet kívánni sem lehetett volna. Odahaza ezen a napon ültették ki a paradicsompalántákat a kertbe, és a régi szép időkben ezen a napon még üveges sört is lehetett kapni a wiseschdiai kocsmában.”40

A fentebbi idézetek tehát nem egyszerűen a hazavágyódást szemléltetik, felbukkanásuk a legtöbb esetben összekapcsolódik a ház körül végzett mezőgazdasági munkával is, és ennek köszönhetően a szülőföld iránti vágy és a megszokott gyakorlatoknak a hiánya egymásra íródik, nem lehet egyértelműen különválasztani őket. Így hát amikor a férfi távolabbi rokona előáll a wiseschdiai paradicsomtermesztés ötletével,41 voltaképpen Anton ki nem mondott, de minduntalan előtérben lévő vágyai a megvalósítás tényleges lehetőségével kapcsolódnak össze. Mindez azért lényeges, mert így történik meg a Wiseschdiára történő végleges visszatérés előkészítése, melyet családja sem tud megakadályozni,42 és itt egyértelművé válik, hogy míg a korábban elemzett regények visszatéréseinek jelentős részét alapvetően a hátrahagyott családtagok motiválták, addig Anton Lehnert esetében a visszatérés okai között határozottabban tűnik fel a városi és falusi életmód és hétköznapi gyakorlatok közötti ellentét és különbség okozta feszültség leküzdésének vágya, továbbá a korábbi állapot visszaállításának igénye. Erre a korábban már hivatkozott Baltes-Löhrszöveg is utal részben, amikor a beilleszkedés életkorbeli, tehát generációs különbségeit tárgyalja a migránsfigurák típusai kapcsán.43

A két visszatérés elbeszélése tehát szorosan kapcsolódik a család és a kisebb közösség történetének narrációjába. Alapvetően a trilógia első két kötetének felépítése kronologikus szempontból lineáris, nem jön létre a korábbi ideiglenes visszatérés-narratívákat jellemző kettősség vagy megosztottság a múlt és a jelen, vagy az otthon és az emigráció célországa közötti események elkülönítését és ezek megjelenítését illetően. Az ideiglenes visszatérés-narratívákra jellemző analepszisek jelenléte és szerepe is lényegesen kisebb, sok esetben a második világháború eseményeire vonatkoznak, vagy egy korábbi elhallgatást – traumát, például Anton fiának halálát – tárnak fel.

A trilógia befejező darabja azonban részben felülírhatja az eddig elmondottakat, olyan prózapoétikai változások következnek be, melyek másfajta olvasástapasztalatot tesznek lehetővé. Míg az első két regény összesen öt nagy fejezete elején egy-egy ekfrázissal szembesülhettünk, addig ez az elbeszélői eljárás a harmadik regényből eltűnik. A korábbi fejezetek élén egy-egy olyan fényképleírás volt található, melyek egy fekete-fehér családi fénykép alakjait mutatták be röviden, és az alakok meghatározó módon voltak jelen a fejezetekben. Továbbá itt hozzá kell azt is tenni, hogy az egymás után, tehát a fejezetek élén sorjázó fényképek leírását – maguk a leírások is regisztrálják ezt – a hiány jelzése is meghatározza, előbb az elhalálozás miatt, később a kivándorlás miatt egyes családtagok eltűnnek a fényképekről, egészen a negyedik fejezet eleji fényképig, mely voltaképpen egy útlevélkép, melyen egyedül Anton Lehnert látható – maga a kép eleve sejteti a korábbi erőfeszítések sikerét, az útlevél megszerzését, és egyúttal előrevetíti a kivándorlás tényét. A fényképek – ahogyan maguk a fejezetek is – egy elmúlt állapotot dokumentálnak, és a regények heterodiegetikus elbeszélője kellő távolságból, szinte szenvtelenül, mintha egy családi fényképalbumot lapozna, regisztrálja a hiányokat és egyúttal a család élettörténetét is.

Tehát a harmadik, egyben a trilógia zárását jelentő regényből hiányzó fényképek már váltást jeleznek, ahogyan az eddigi elbeszélői hang változása is: a harmadik személyű elbeszélő helyét egy első személyű elbeszélő veszi át, mégpedig Anton Németországban született unokája (Kurt Brauner), akiről már korábban szó esett.44 A hiányzó fényképek, tovább az elbeszélő megváltozása visszamenőleg átértelmezteti az első két kötet távolságtartó elbeszélői magatartását is, hiszen megengedhető a feltételezés, hogy az unoka a képeket nézegető és a család történetét dokumentáló elbeszélő, aki a trilógia harmadik darabjában „visszatér”, azaz először megérkezik a Bánságba, a nagyapja falujába, Wiseschdiára. Amennyiben elfogadjuk ezt a feltételezést, annyiban a harmadik kötet mintegy a család egyes tagjai által

– többek között a fényképek közvetítésén keresztül – elmesélt múlt és a személyesen megtapasztalt jelen konfrontációja. Kurt Brauner a faluban egyetlen svábként ott maradt, nagyapja hajdani barátja, Alois Binder segítségével kéthetes tartózkodása alatt részt vesz azokban a mezőgazdasági munkákban, melyek ismerőssége révén próbált önmaga számára otthonosságot teremteni Anton Lehnert Németországban, a Heidelberg mellett bérelt kis kertjében. Ennyiben ismét a városi és falusi életforma feszültsége kerül előtérbe, Kurt Brauner „álvisszatérésének” elbeszélését alapvetően a hétköznapokat szervező mezőgazdasági gyakorlatok megismerése szervezi. Tehát míg az első két regény visszatérései ezen agrikulturális cselekvések megszokott módjait mutatták be elsősorban Anton Lehnert perspektívájából, addig az utolsó regény álvisszatérése immár továbblép, és az unoka perspektívájából felmutatott hazatérés nem az elhagyotthoz, sokkal inkább a mások által elhagyotthoz, a hallott, de személyesen nem ismerthez való visszatalálás-történet. Mindemellett ez nem csupán a családtörténethez való visszatalálás folyamataként értelmezhető, hanem a családfő visszatérés iránti vágyának megértéstörténete is egyben, melyre Kurt Brauner szinte explicit utal wiseschdiai tartózkodásának vége felé:

„Großvater wäre wahrscheinlich nicht nach Deutschland gekommen, wenn sie nicht schon alle da gewesen wären. Das hatte meine Mutter durchblicken lassen, als sie erzählte, wie schwer es für ihn anganfs war, daß er an allem erwas auszusetzen hatte, unzufrieden war, sich regelrecht weigerte, die angenehmen Seiten des Lebens zu genießen, immer Vergleiche mit zu Hause anstellte, sich in Behauptungen verstieg, dort sei vieles besser gewesen.

Ein Glück mit dem Schrebergarten, hatte sie gemeint,zuzugeben, daß sie manchmal Angst hatte, er würde nach Wiseschdia zurückkehren, diese Angst sei nicht unbegründet gewesen, denn nach der Wende habe es für ihn kein Halten mehr gegeben.

Zu Hause nicht mehr leben können, sich in Deutschland fremd gefühlt. Es muß schrecklicht für ihn gewesen sein.”45

[A nagyapa valószínűleg nem költözött volna Németországba, ha ők nem lettek volna már mind ott. Anyám ezt jól átlátta, amikor elmesélte, hogy milyen nehéz volt neki az elején, hogy mindenben hibát talált, elégedetlen volt, nem volt hajlandó élvezni az élet kellemes oldalait, mindig az otthoniakkal hasonlította össze, elragadtatta magát, amikor azt állította, hogy ott jobbak a dolgok.

Szerencséje volt a kiskerttel, vélte anyám, és elismerte, hogy néha félt, hogy az apja viszszatér Wiseschdiára, és ez a félelem nem volt alaptalan, mert a rendszerváltás után nem volt maradása.

Odahaza már nem maradhatott, Németországban idegennek érezte magát. Szörnyű lehetett számára.]

A fenti idézet egyrészről mutatja a családtagok, így anyjának értelmezését az apa / a nagyapa viselkedését és visszatérését illetően, másrészről az utolsó két mondat megállapítása rávilágít arra is, hogy a kettősség megértése az, melyet az unoka megállapításként, következtetésként tud utazása végén megtenni. Kurt szempontját itt összekapcsolhatjuk alapvetően a Tompa-regény anonim elbeszélője fiának fokalizált nézőpontjával, akinek perspektívája a Haza című szöveg legvégén az elbeszélő önazonosságának megértése mellett már felvillantja a következő generáció viszonyulását a családtörténethez, önmagához és természetesen a saját szituációja iránti megértésnek a vágyát.

Ez a kettősség pedig az ideiglenes visszatérésnarratívákat felmutató szövegekéhez hasonlóan szervezi a három regény narratív struktúráját is, hiszen míg az előbbiek egyetlen regényen belül alakítják ki a kettős narratív szerkezetet, addig Lippet regénytrilógiájában a kettősség alapvetően az első két és a harmadik regény viszonylatában jön létre. Ezt erősíti meg a látványos elbeszélőváltás a harmadik regényben, ahogyan az a tény is, hogy ennek fényében átértelmeződik egyrészről az első két regény elbeszélői pozíciója, másrészről – ugyan Kurt utazása alapvetően inkább álvisszatérésként értelmezhető – ismételten hangsúlyossá válik a megértés e kettősségbe kódolt folyamata is.

Visszatérés-narratíva mint a megértés folyamata

Tompa Andrea, Melinda Nadj Abonji, Johann Lippet, Richard Wagner, Papp Sándor Zsigmond és Cătălin Dorian Florescu regényeinek komparatív vizsgálata alapvetően olyan következtetéseket enged meg, melyek értelmében jól körvonalazhatóan felbukkan a visszatérés-narratívák jelensége az úgynevezett posztmigráns irodalomban, és mindez lényegében nyelvre és kultúrára való megkötés nélkül jelen van a kelet-európai migránsreprezentációkat illetően. Amennyiben mindezt egy transzkulturális transzferjelenségként értelmezzük, úgy a visszatérés-narratívák inszcenírozását látványosan szervezi a Centner által is említett tematikus hármasság („Heimat

– Exil – Rückkehr”46) felmutatásának módozata és természetszerűleg az ezekből fakadó feszültség, mely poétikai szinten elsősorban a tér-, időés identitáskonstrukciók kialakításában érhető tetten. A visszatérés alapvetően mindhárom utóbbi kategóriát egyfajta kettősségben teszi megtapasztalhatóvá, és e kettősség poétikai szerkezete bizonyos értelemben a múlt és a jelen konfrontációjában érhető tetten, mely egyúttal a családvagy népcsoporttörténet, továbbá a változó identitás megértésének folyamataként is felfogható.

Amennyiben poétikai struktúrákban gondolkodunk, úgy azt is megfigyelhetjük, hogy az ideiglenes visszatérés-narratívákra elsősorban a beékelt történet narratívaképző funkciója jellemző, mely egyrészt lehetőséget teremt a múlt elmesélésére, másrészt létrehozza jelen és múlt feszültségét, mely a jelenbéli események atmoszféráját folyamatosan meghatározza. Ez a beékelés emellett kettősséget teremt magában a narrációban is, és a szövegek a konfrontáció logikája alapján kezdenek működni. Az így körvonalazódó narratív szerkezet egyrészt a múlt jelenben való áttűnéseként érzékelhető (Tompa, Wagner, Florescu regényei), másrészt a múlt és a jelen karakteres elkülönítéseként tapasztalható meg (Nadj Abonji, Papp, Lippet regényei). Mindemellett érdemes kiemelni az ideiglenes és végleges viszszatérés-narratívák között felsejlő különbséget is, mivel míg az előbbiekre látványos módon két különféle technika volt jellemző, ami a szerkezetet illetően az idő és tér váltakoztatásában ragadható meg, addig az utóbbiak esetében a lineáris elbeszélésmód alkalmazása volt megfigyelhető (itt Lippet regénytrilógiája tekinthető példának). Mindezek alapján megkockáztatható az a kijelentés, mely alapján nem csupán a visszatérés tematikus inszcenírozása az, ami transzferjelenségként azonosítható, hanem egyúttal ez a tematikus jelenetezés motiválta, kettősségre és konfrontatív logikára épülő narratív szerkezet is hasonlóképp értelmezhető. E narratív struktúrában pedig lényegében az identitás megértésének és értelmezésének dialogikus szerkezete is felfedezhető, hiszen a múlt és jelen visszatérő konfrontációjában sejlenek fel a migránslét identitásának távlatai és a köztességben körvonalazódó formái.

Az ideiglenes és végleges visszatérés-narratívák poétikai vonatkozásain túl érdemes megemlíteni itt, hogy ezen szövegeknek tágabb kultúra-tudományos interpretálhatósága is jelentős. Több esetben is, mint erre Centner elsősorban a nemzetiszocialista államberendezkedés megszűnése kapcsán utalt, a diktatórikus államhatalom felbomlása motiválta és tette lehetővé magát a visszatérést,47 és ennyiben a visszatérés-narratíva – ahogyan például az 1990 után fellendülő utazási irodalom is48 – mintegy társadalomés politikatörténeti referencialitásként is olvasható, hiszen létrejötte szorosan kapcsolódik mindehhez. Továbbá ezen visszatérés-narratívák – minthogy jelentős részük létezését köszönheti ezen történelminek is tekinthető referenciának – a saját fikciós világukon belül is eseménnyé alakítják és így részben fikcionalizálják a diktatúrák bukását. Azonban mindez már továbbvezet a transzferjelenségként értett referencialitás kérdésfelvetésének irányába.

—

1 A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.

2 Thomka Beáta, Regénytapasztalat. Korélmény, hovatartozás, nyelvváltás, Kijárat, Budapest, 2018, 30.

3 Uo., 31.

4 Vö. Gilles Deleuze – Félix Guattari, Rizóma, ford. Gyimesi Tímea = A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, szerk. Bókay Antal – Vilcsek Béla – Szamosi Gertrud – Sári László, Osiris, Budapest, 2002, 70–86.

5 Vö. „Die vier Dimensionen des Kontinuums bedeuten für Migration auf der physischen Dimension die Frage nach den Migrationsformen, auf der psychischen Dimension die Frage nach migrantischen Identitäten, auf der sozialen Dimension geht es um Selbstund Fremdzuschreibungen sowie das Verhalten von Migrierenden und auf der sexuellen Dimension, hier eher relevant als die Dimension des Begehrens, stehen Migrationsziele sowie Gründeund Entscheidungen für Wanderungsbewegungen im Fokus.” Christel Baltes-Löhr, Geschlecht, Wanderungen, Erinnerungen, Identitätskonstruktionen – ausgeleuchtet mit der Figur des Kontinuums = Auswanderung und Identität. Erfahrungen von Exil, Flucht und Migration in der deutschsprachigen Literatur, hg. Christel Baltes-Löhr – Beate Petra Kory – Gabriela Şandor, trasncript, Bielefeld, 2019, 16.

6 Jasmin Centner, Journey of no return? Narrative der Rückkehr im Kontext von Gewalt und Vertreibung im 20. und 21. Jahrhundert, J. B. Metzler, Berlin,

7 Uo., 7.

8 Vö. „Rückkehrtexte setzen sich aus einem dreiteiligen Handlungsschema zusammen, das aus den Komplexen Heimat – Exil – Rückkehr besteht. Diese drei Elemente lassen sich allerdings durch das Zurückkehren nicht mehr klar voneinander trennen. Vielmehr gleiten sie inund lagern sich übereinander. Ein raum-zeitliches Erzählkontinuum wird zugunsten einer diskontinuierlichen Narration aufgelöst, die aus einem Gefüge von heterogenen Zeitstrukturen und dem Verfahren des Unterbrechens, Wiederholens und Überblendens besteht.” [A visszatérés-szövegek három részből álló cselekménysémát alkotnak, amely az otthon – száműzetés – visszatérés komplexumokból áll. Ezt a három elemet azonban a visszatérés már nem tudja egyértelműen elkülöníteni egymástól. Inkább egymásba csúsznak és átfedik egymást. A tér-időbeli elbeszélői kontinuitás feloldódik egy heterogén időstruktúrákból álló, diszkontinuus elbeszélés javára, amely a megszakítás, az ismétlés és az átfedés eljárásából áll.] Uo., 8.

9 Johann Lippet, Die Tür zur hinteren Küche, Wunderhorn, Heidelberg, 2000; uő., Das Feld räumen, Wunderhorn, Heidelber, 2005; uő., Bruchstücke aus erster und zweiter Hand, Pop, Ludwigsburg, 2012. Magyar nyelven az első két regény egy kötetben és egy cím alatt jelent meg: uő., Ajtó a hátsó konyhához, ford. Vincze Ferenc, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút, Budapest, 2017.

10 Richard Wagner, Habseligkeiten, Aufbau, Berlin, 2004; magyarul: uő., Ingóságok, ford. Kurdi Imre, Bookart, Csíkszereda, 2009.

11 Papp Sándor Zsigmond, Gyűlölet, Jelenkor, Budapest, 2018.

12 Tompa Andrea, Haza, Jelenkor, Budapest, 2020.

13 Melinda Nadj Abonji, Tauben fliegen auf, Jung und Jung, Salzburg–Wien, 2010; magyarul: uő., Galambok röppennek föl, ford. Blaschtik Éva, Budapest, Magvető, 2012.

14 Cătălin Dorian Florescu, Der kurze Weg nach Hause, Pendo, Zürich–München, 2002.

15 Itt Melinda Nadj Abonji és Cătălin Dorian Florescu regényei kapcsán megjegyezhető, hogy a kettőt együtt emlegetni a migrációs és visszatérésre épülő narratíva mellett azért is érdemes, mivel mindkettő illeszkedik egy másik perspektívába is, mégpedig a Thomka Beáta idézte, többek között Harald Weinrich által meghonosított kategóriába, a nyelvi vándor típusába, azaz a nyelvváltó irodalom aspektusába: az egyik szerző magyar, a másik román kulturális közegből indul, és választott nyelvén, németül jelenik meg a szöveg, és így egyszerre része a német, továbbá a magyar és román irodalmi jelenségeknek. Vö. Thomka, I. m., 31–32.

16 Így mutatja be önmagát a harmadik kötet énelbeszélője: „Und ich? Kurt Brauner, 1,88, ovales Geischt, Augenfarbe braun, Kurzhaarschnitt, geboren am 7. Juli 1987, Sohn des Gregor Brauner und der Susanne Brauner, geborene Lehnert, Einzelkind, Zivildienst abgeleistet, abgebrochenes Studium der Germanistik und Politikwissenschaft an der Universität Heidelberg, auf Informatik gewechselt, spricht Deutsch und Englisch, kein Rumänisch, ist auf den Spuren seiner Mutter und seines Großvaters Anton Lehnert im Banat unterwegs.” [És én? Kurt Brauner, 1,88 cm magas, ovális arc, barna szem, rövidre nyírt haj, 1987. július 7-én született Gregor Brauner és Susanne Brauner (született Lehnert) fiaként; egyetlen gyermek, befejezte a polgári szolgálatot, a heidelbergi egyetemen abbahagyta a német és politológia szakot, informatikára váltott, németül és angolul beszél, románul nem, édesanyja és nagyapja, Anton Lehnert nyomait kutatja a Bánságban.] Lippet, Bruchstücke…, 8.

17 Vö. „Auf und zwischen den einzelnen Dimensionen lassen sich Verschiebungen feststellen und man kann zu dem Schluss kommen, dass es den Migrierenden nicht gibt. So konstruieren sich beispielweise Migrationssituationen für Kinder und junge Menschen deutlich anders als für Erwachsene oder alte Menschen, was als Variabilität von Migration auf einer biographischen Lebensspanne verstanden werden kann. Auch zeithistorisch ist Migration variabel, da in unterschiedlichen zeithistorischen Epochen jeweils unterschiedliche Vorstellungen über das, was als Migration gilt, virulent ist.” [Az egyes dimenziókon és ezek között is eltolódások figyelhetők meg, és arra lehet következtetni, hogy a migráns nem létezik. Például a migrációs helyzetek a gyermekek és a fiatalok esetében jelentősen eltérnek a felnőttekétől vagy az idősekétől, ami a migráció életrajzi időszakaszon belüli változékonyságaként értelmezhető. A migráció az időtörténet szempontjából is változó, mivel a különböző időszakokban különböző elképzelések élnek arról, hogy mi számít migrációnak.] Baltes-Löhr, I. m., 18.

18 Wagner, Ingóságok, 167.

19 Tompa, I. m., 19.

20 Uo., 120.

21 Uo., 357.

22 Uo., 367.

23 Vö. 15. lábjegyzet.

24 Tompa, I. m., 473.

25 Vö. „Auch die Erinnerung ist eine strukturanaloge Figur, die mit der Bewegung des Zurückwendens – der Rückkehr in die Vergangenheit und reziprok der Rückkehr der Vergangenheit – zusammenhängt und erzähltheoretisch meist in Rückblenden (Analepsen) realisiert wird.” [Az emlékezet szintén egy strukturálisan analóg alakzat, amely a visszafordulás – a múltba való visszatérés és reciprok módon a múlt visszatérése – mozdulatához kapcsolódik, és narratológiailag többnyire visszatekintésekben (analepszisekben) valósul meg.] Centner, I. m., 10.

26 Wagner, Ingóságok, 49–50.

27 Florescu, I. m., 78.

28 Vö. „Dieses polyzentrische, topographische Netz findet eine Entsprechung in den überwiegend transitorischen Schauplätzen, die flüchtige Übergangsoder Durchgangsorte darstellen. Entsprechend spielt die Handlung v. a. in Flugzeugen, Flughäfen, Krankenhäusern, auf Friedhöfen, in Universitäten, Cafés (die dezidiert als Treffpunkt im »Zwischendurch« (AO 96) bezeichnet werden) sowie Restaurants. Auffällig ist zudem, dass selbst die Wohnungen zumeist als temporäre Zwischenstationen ausgewiesen werden.” [Ez a policentrikus, topográfiai hálózat a túlnyomórészt átmeneti helyszínekben találja meg a megfelelőjét, amelyeket az átmenet vagy az átkelés múló helyei képviselik. Ennek megfelelően a cselekmény főként repülőgépeken, repülőtereken, kórházakban, temetőkben, egyetemeken, kávézókban (amelyeket kifejezetten a „köztes” (AO 96) találkozóhelyként írnak le) és éttermekben játszódik. Az is feltűnő, hogy még a lakások is többnyire ideiglenes megállóhelyként vannak kijelölve.] Centner, I. m., 464.

29 Vö. „Der Roman bildet zunächst in den Anfangskapiteln das rastlose Hin und Her zwischen Schweiz und Serbien in seiner alternierenden Form ab”. [A regény főként a kezdeti fejezetekben ábrázolja a Svájc és Szerbia közötti nyugtalan oda-vissza ingázást.] Michaela Holdenried, Interkulturelle Literaturwissenschaft. Eine Einführung, J. B. Metzler, Berlin, 2022, 206.

30 Vö. a Hodlenried közölte táblázattal a regény fejezeteit illetően. Uo., 208–209.

31 Vö. „Die mehrdirektionale Bewegung führt dazu, dass Rückkehrnarrative in zugespitzter Form grenzüberschreitende, mehrsprachige, transnationale und transkulturelle Perspektiven eröffnen. Die Übersetzung zwischen unterschiedlichen Räumen, Zeiten und damit Realitäten erzeugt eine diskontinuierliche Differenzerfahrung, die Ambivalenzen, Brüche und Risse offenbart. Wird die Heimat während der Abwesenheit zur Projektionsfläche, führt die Rückkehr zur Konfrontation von mentaler Konstruktion und tatsächlicher Erfahrung,” [A többirányú mozgás oda vezet, hogy a visszatérésnarratívák kiélezett formában nyitják meg a határokon átnyúló, többnyelvű, transznacionális és transzkulturális perspektívákat. A különböző terek, idők és így valóságok közötti fordítás a különbség diszkontinuus tapasztalatát hozza létre, amely ambivalenciákat, töréseket és repedéseket tár fel. Ha a szülőföld a távollét alatt projekciós felületté válik, a visszatérés a mentális konstrukció és a tényleges tapasztalat szembesítéséhez vezet.] Centner, I. m., 10.

32 Lippet, Ajtó a hátsó konyhához, 8.

33 A regény cselekményében kiemelt szerepet kap Anton Lehnert második emigrációja és németországi integrációja a nyolcvanas években. Menekültstátuszért való folyamodása során a német hivatalok értetlenül állnak 1956-os Romániába való visszatérésének ténye előtt, s lányával közösen készítik elő a hivatalos választ. Vö. „A regisztráció során le kell adnia majd egy teljes életrajzot, és meg fogják kérdezni, miért tér vissza Romániába 1956-ban. Sejtette, sóhajtott fel Anton. Nem lehet belőle baj, nem fogják visszaküldeni, nyugtatgatta Hilde. Volt 1953-ban egy kijelölt nap, és ez után senkinek, aki egy ilyen megbélyegzett területről származott, nem volt szabad oda visszatérnie. Akart volna mondani valamit védekezésül, de Hilde nem hagyta szóhoz jutni. Szóval: apja katona volt, és az anyját az oroszországi deportálás után Németországba, a hajdani orosz megszállási övezetbe, és nem Romániába vitték vissza. Ők ketten 1953 előtt egyáltalán nem akartak visszatérni Romániába, mivel börtönbe kerültek volna, és mind fizikailag, mind lelkileg bántalmazták volna őket. Ezt a megfogalmazást mindenképpen jegyezze meg: mind fizikailag, mind lelkileg. Ugyanilyen fontos, hogy 1955-ben jelent meg Romániában egy törvény, amely a hozzá meg az anyjához hasonló helyzetben lévőket mentesítette a büntetés alól. Erre a törvényre kell hivatkoznia. Családi okok vezették akkor, amikor a Romániába való visszatérés mellett döntött, ezt mindenképpen tegye hozzá, a politikai meggyőződésének ehhez semmi köze nem volt. De hisz nem is volt, tette hozzá Anton, mintha Hildét akarta volna meggyőzni.” Uo., 330–331.

34 Uo., 8–9.

35 Ennek részletesebb elemzését lásd: Vincze Ferenc, A költözés mint kulturális és szocializációs mintázat = Átmenetdiskurzusok. Irodalomés kultúrtörténeti tanulmányok, szerk. Bányai Éva, RHT Kiadó – Erdélyi Múzeum Egyesület, Bukarest–Sepsiszentgyörgy–Kolozsvár, 2015, 91–99.

36 Vö. „A kerti ház ablaka és ajtaja tárva-nyitva állt. Anton Lehnert felmosta a linóleummal borított padlót, mint annak idején a hátsó konyhát, hogy ha bár kis időre is, de felfrissüljön ebben az elviselhetetlen hőségben. Nyaranta egész napokat is eltöltött idekint a kertben. Hozott magával enni és innivalót, no meg a Bildet, rádiója is volt, amit Gregortól kapott ajándékba, elbeszélgetett a szomszédokkal, és ha úgy adódott, találkozott Franz Pierre-rel. Munka mindig van, mondta Susannénak, ha az megkérdezte, mit csinál odakint egész nap. Aznap volt augusztus 23-a.” Lippet, Ajtó a hátsó konyhához, 402.

37 Uo., 370.

38 Uo., 396.

39 Uo., 416.

40 Uo., 425.

41 Vö. „Meinhard Potje az előző év végén Anton Lehnertnél tett látogatása alkalmával csábító javaslattal állt elő. Mit szólna ahhoz, ha ő meg az anyja Alois Binderrel és annak feleségével, Floricával közösen odahaza zöldséget termesztenének a kertekben.” Uo., 426.

42 Vö. „Anton Lehnert lányai előtt lassan világossá vált, hogy többé nem bírják lebeszélni apjukat Wiseschdiáról.” Uo., 444.

43 Vö. 15. lábjegyzet.

44 Vö. 14. lábjegyzet.

45 Lippet, Bruchstücke aus ertster und zweiter Hand, 218.

46 Centner, I. m., 9.

47 Vö. „Lange Zeit galt das Exil, das durch die gewaltvolle Politik der Nationalsozialisten bedingt wurde, mit dem Ende des Zweiten Weltkrieges 1945 als beendet. Dahinter steht die These, dass das erzwungene Exil mit dem Wegfall der Fluchtursachen durch eine Rückkehr beendet werden kann.” [Sokáig úgy vélték, hogy a száműzetés, amelyet a nemzetiszocialisták erőszakos politikája okozott, a második világháború 1945-ös végével véget ért. E mögött az a tézis áll, hogy a kényszerű száműzetés akkor érhet véget a visszatéréssel, amikor a menekülés okai megszűnnek.] Uo., 7.

48 Szirák Péter a magyar irodalmi útirajzokat bemutató kötetének zárlatában utal arra, hogy az irodalmi útirajz „a 20. század második felében – vélhetően – leginkább politikai, s ennek révén mentalitástörténeti okokból enyészett el. Európa kettéosztottsága – Máraival szólva: Európa végzetes hanyatlása –, az utazás, a szólás és a vélemény szabadságának keleteurópai felszámolása nyomán még az alig használatos közönséges útikönyveket is cenzúrázták, s ez enyhén szólva sem kedvezett az utazási irodalomnak, mint a hiteles tanúságtevés műfajának.” Mindez azt is jelenti egyúttal, hogy az utazási irodalom megélénkülése önmagában a különböző kelet-európai diktatórikus rendszerek bukásának jelölői is egyben. Vö. Szirák Péter, Ki említ megérkezést? A régi és a két világháború közötti magyar irodalmi útirajzról, Ráció, Budapest, 2016, 125.

Tags: Vincze Ferenc