Juhász Tibor: Behúzás VI. Természetes fény
A növénytakarót meg-megszakítják a mezőgazdasági létesítmények maradványai. Kiemelkednek a folyondárok szövevényéből, és akár ősszel a fák, apránként visszahullatják bomló részeiket. A kaptatókon törzsek, fajta szerint csoportokba rendeződnek. Lombkoronáik az emelkedők tetején egymásra támaszkodnak, mintha kimerítette volna őket a felvezető út. A távolban ipari parkok gombatelepszerű képződményei kéményekkel, hűtőtornyokkal.
A levéltárakban őrzött anyagok és a helytörténeti kiadványok alapján a tájat az elmúlt évtizedekben nem érte komolyabb változás. Mégis más kilátás tárult az utolsó bányászok elé. A munkásszálló ablakaiban a 2000-es évek elején még volt keret, üvegtáblák és függönyök szűrték meg a benyomuló világosságot. A kedvező fényviszonyoknak is köze volt ahhoz, hogy a leépítések után szinte mindenki a látóhatáron pöffeszkedő komplexumoknál próbált szerencsét. Hogy a messzi fellegek viharfelhők torlódásával jöttek-e létre, vagy a hőkezelésre és füstvezetésre emelt építményekből származnak, akkor még nem lehetett eldönteni.
Felfordult rovartestek hevernek az ablakokban, mintha tetszhalottak lennének. Mocorognak a huzatban, megindulnak a könyöklőt borító szilánkokon a munkásszálló belső helyiségei felé. A foszladozó szőnyeg alatt látszik az épület betonja, madáralakú papírnehezék gubbaszt a küszöbön. A szobákból sok hulladékot hurcoltak ki a folyosóra és a lépcsőházba is. A fokok az alagsorba vezetnek, ahol még mindig nagy a sötétség, de a falakban tátongó lyukak miatt a mélységbe egyre több természetes fény érkezik.