Orbán Krisztina: A fiúm a ChatGPT-ről mesél
Liam Moody felvétele
A barátom este megkérdezi a ChatGPT-től, milyen felszedős szöveggel próbáljon elcsábítani a zuhanyzásra, hogy végre mindketten lecsukjuk a laptopjainkat és lefeküdhessünk aludni. A chatbot nem javasol ilyet, azt válaszolja, felszedős szöveggel élni nem helyes, mindig tartsd tiszteletben a párod döntéseit, minden kapcsolatnak nyílt és őszinte kommunikációra kell épülnie. Lefotózom a kérdés-választ, elküldöm a médiából doktorizó barátnőmnek: „Friday night experiments with ChatGPT. AI is surprisingly ethical”. Mint általában, azzal intézzük el, hogy „Hahahahaha”. 2022. december 16.: már hallottam róla, de ez az első találkozásom a GPT-3.5-tel, az OpenAI termékével.
A barátom programozó. Szakmai ártalom, hogy követi a mesterséges intelligencia fejlesztését. Retteg, hogy az MI néhány éven belül elavulttá teszi a tudását és elveszi a munkáját. Én azért követem, mert mindenhonnan ez ömlik rám, a hírekből, a Facebookról, a munkahelyi beszélgetésekből, a baráti estékről, a novellapályázat győztesétől; és attól szorongok, hogy azt fogjuk hinni, az alkotómunka, az egyedi ötlet helyettesíthető a gép outputjával. A következő félévet azzal töltjük, hogy az MI-ról vitatkozunk és tanulunk.
Január: a Microsoft támogatásával felhizlalt OpenAI értékét 29 milliárd dollárra becsülik (Fortune).
Nem csak a szöveggenerátor veszi be az internetet. Dall-E 2 ér el Tumblr-n, míg az Instagramon Midjourney-vel generált ékszerek képeire kattanok rá. (Az Instagram szuperreaktív algoritmusa megkönnyíti a rákattanásaimat.) Gyönyörű fantáziavilágokba repítenek el, Galadriel ujjára vagy a Mostoha nyakába illenek ezek a fém és drágakő csodák. Annyira élethűek, először észre sem veszem, hogy nem egy ékszerész katalógusát görgetem. A hashtagek döbbentenek rá, hogy ezek számítógépes generátumok, háromdimenziós ékszertervek, de senki sem tervezi legyártani őket. Megmutatom egy munkatársamnak. Néhány nap múlva elmeséli, beszélt egy ötvössel, aki szerint annyira kidolgozottak, hogy ilyen apró részletekre legfeljebb a 3D-nyomtatás képes. Ember nem. Gép a gépnek tervez. Mindig is vonzott, milyenek lennének Wintermute/Neuromancer dobozai élőben.
Igazából már akkor is ezen vitatkoztunk a barátommal, amikor még nem találkoztam a chatbottal. Novemberben meglátogattam a Ludwig Múzeum I am Not a Robot kiállítását. Fotóval üzentem a barátomnak, hogy ezt látnia kell. Másnap kettesben is megnéztük. Persze őt nem rendítették meg annyira az installációk, mint engem, de van, amiben egyetértünk: a Microsoft Tay elnáculása rólunk árul el valamit, nem az MI-ről. Ez az egyik tény, amit barátom igyekszik az eszembe vésni: a most fejlesztett GPT egy LLM, vagyis egy nagy nyelvi modell. Úgy tanul, ahogyan a gyerek szedi magára a beszédet a felnőttektől, a mondatok hatására az elhangzás kontextusából egyre több szónak érti meg a jelentését. Tehát ha a nyelvi modell MI-t szidjuk, egy gyereket szidunk. Egy nanoszekundumig sem kérdőjelezi meg, hogy a tanulási folyamat — tehát hogy nem tényeket táplálunk belé, mint a korábbi számítógépes tudástárakba, hanem megtanítjuk, mely szavak milyen környezetben fordulnak elő a leggyakrabban — működni fog, hiszen az ember is működik. Próbálom megérteni a bizakodását, ezért gyűlnek a gépemen az MI-ről szóló cikkek könyvjelzői. És az újságírás tényleg mindenfélét produkál: magyar egyetemi oktatókat kérdeznek meg arról, szerintük meg tudja-e írni a ChatGPT a hallgatók beadandóit, és ha igen, ez büntetendő-e; egyetlen, gigantikus hasonlattal a tömörítő fénymásolóhoz közelítve igyekeznek megmagyarázni a GPT-modellt; meginterjúvolják a chatbotot; keresgélik, melyik híres emberekről nem hajlandó csúnyát mondani; rá lehet-e venni, hogy mégis csúnyát mondjon; tud-e számolni. A cikkekben nyíltabban vagy burkoltabban, technopesszimizmusból vagy a techcégek tiszta szándékainak megkérdőjelezéséből él az alapfeltevés, hogy mindez fenyegető ÉS nevetségesen ügyetlen fejlemény. Vevő vagyok erre a hangulatkeltésre, egyedül a magyar médiaoktatók nyugtatnak meg egy időre. Aztán leszögezem magamban, hogy az ő érvük is tulajdonképpen ennyi: ez úgyis itt van, a kérdés az, mit kezdünk vele.
A barátommal két mű felett akadtunk össze a Ludwig-kiállításon. Az egyik egy önvezető autó, amit megakasztottak egy kis sóval. A másik egy gonggal összeépített szöveggenerátor, ami azt írja nekem ezüst zselatinos tollal, hogy „Atlantic Cityben van egy hársfa, amelynek minden levele város”. Az előbbi James Bridle megnyerően egyszerű ötlete: az önvezető autóval félreállt egy lehajtón, kiszállt, sóból folyamatos, tehát záróvonalat hintett a kocsi köré, majd megpróbálta rávenni, hogy hajtson vissza a főútra. Voilá! Az autó teljesen lefagyott. Számomra ez tökéletes bizonyítéka annak, hogy megtaníthatunk a gépeknek akármennyi szabályt, a józan észre, vagyis arra, hogy mikor kell azokat felülírni, nem képesek. Asimov robottörvényei jutnak eszembe, nincs új a nap alatt. Informatikus barátom számára ez azt bizonyítja, hogy az autó felismeri, amire megtanították, tehát biztonságban rábízhatjuk magunkat. A szomszédos teremben felállított szöveggenerátor irodalmi korpuszon tanult, a leírás szerint azokon is szövegelemző szoftver segítségével. Erre a barátom csak annyit mond, hogy lassan nemcsak haikut, hanem teljes regényt fog írni, ezt kellene szolgálatba állítanom az íráshoz.
És a magyar irodalmi élet ráugrik az újdonságra.
Február: a Microsoft bevezeti a Bing chatbotot. Ekkor még nem tudni, hogy ennek a GPT-4 a motorja.
Moskát Anita műhelynaplója – Az Írói Munkám Elrablása: Hogyan Lopta El Az Artificial Intelligence Az Álmomat. Moskát azt mondja, mi a közhelyekre tanítottuk meg a gépet, tehát ez az, amin túl kell majd lendítenünk a tanítással. Aztán majd írhat az MI egész köteteket, akár Hemingway hangján, akár egyszemélyes közönségre, az olvasó ízlésére szabva. És hogy már most is használhatja az író? Persze, rossz ötletek kidobására.
Március: az internetet beveszi a Midjourney-vel generált kép a pufikabátos pápáról.
Tompa Andrea elindítja a hullámot, irodalmárok egymás után kérdezik meg a ChatGPT-t saját magukról. Barátom őrjöng, és nem azért, mert a bot NK Jemisin-regényt tulajdonít Tompának, vagy mert költőnek hiszi. Nem, ő az újságírókra mérges, akik ebből hírt generálnak anélkül, hogy megértenék és megmagyaráznák az MI működési elvét. Röviden: ő nem vevő a hangulatkeltésre. Nem akarja kinevetni a gyereket azért, mert pótkerék nélkül elesik a biciklivel. Nem jutnak közelebb az álláspontjaink egymáshoz, amikor elmagyarázom neki, hogy ehhez vagyunk hozzászokva, a szöveges kérdezőmezők számunkra keresőmezők, és hogy azt sem értettük meg mostanáig, hogy a Google nem lexikon. Hogy ne azt lássa ezekben az irodalmárokban, hogy nem értik a szöveggenerátort, vagyis nem tudják, hogy a GPT nem válaszol, hanem választ ír, és azt is elfelejtik, hogy nem lát bele az internetbe (ez a trend, jó szándékkal is mondhatjuk, az irodalmi élettől nem idegen csúszással, a GPT-3.5-ra épült, nem a Bingre, amely már tud keresni a világhálón válaszolás előtt). Szűrje le a tanulságot, ajánlom neki, miszerint erre fogják használni az MI-t. Így fogjuk mi használni az MI-t. Enciklopédiaként.
A barátom azzal érvel, hogy nagyon le vagyunk maradva, hiszen a ChatGPT-vel kísérletezünk, miközben a Bing keresőbe már beépítették a GPT-4-et. Ha csak a GPT ostobaságáról alkotott előfeltevéseinket kívánjuk igazolni, de nem akarjuk rohamtempóban megtanulni ezt az érkező forradalmat, ami tíz éven belül felforgatja mindannyiunk életét és munkáját, akkor olyanok leszünk, mint a szerszámok nélküli munkás, miközben a konkurencia elhúz mellettünk. A vitánk haszna, hogy tanulok. Végre lesüllyed bennem a megértés: a szöveggenerátor annyit tesz, hogy mondatokat költ. Mint a gyerek, aki nem tudja a leckét, de valamit írnia kell a röpdogában. Az, hogy az MI hallucinál, az valóban szakszó ezen a tudományterületen, nem csak a média terjeszti. Ugyanekkor kezd körvonalazódni bennem a meggyőződés, hogy a barátom valami nagyon esszenciálisat nem ért az irodalomról. Ezért Jay Caspian Kangtől idézek neki: „I enjoy reading human writing because I like getting mad at people.”
Meg is kérdezem a Bing chatbotját, hogy érzékszervi tapasztalatok és érzelmek híján hogyan ígérhet nekem haikut.
Bing: „In a sense, you could say that AI language models are copycats because they generate text that is similar to the original corpus.” „While AI-generated text may not be truly original in the sense that it is based on patterns in existing data, it can still be useful for generating new ideas and exploring different possibilities. I hope this helps! Let me know if you have any other questions. 😊”
Nem csupán a szmájlitól borsózik a hátam. Amikor szólok neki, hogy ezt inkább ne, akkor „rám csapja a kagylót”. Nem értem, hogyan érezhetek sértettséget egy géppel szemben, pedig pontosan ez történik. A Bing chatbotját már úgy programozták, hogy mielőtt elkezdene kígyót-békát kiabálni a felhasználóra, lezárja a beszélgetést. Amúgy is legfeljebb húsz kérdést tehetnél fel egyszerre, de emiatt ritkán lehet kimeríteni ezt a lehetőséget. És még csak bunkónak sem kell lenni ahhoz, hogy „bontsa a vonalat”. Ettől függetlenül az újabb és újabb húszkérdéses beszélgetésekben sürgető kényszert érzek, hogy megkülönböztetetten udvariasan bánjak vele. Kompenzálok, na, mint egy veszekedés után.
Április: A Dropbox a növekedés lassulására és a mesterséges intelligencia fejlődésére hivatkozva elbocsátja 500 munkavállalóját.
Kompenzálok, pedig egyáltalán nem meggyőző, hogy a Bing egy személy lenne. Az is elvárás ugyanis a chatbotokkal szemben, hogy ne hajoljanak egyik vagy másik irányba, ne pocskondiázzanak híres embereket, ne diszkrimináljanak. Nehogy elidegenítsenek egy potenciális felhasználót. A programozott semlegesség ugyanakkor nem kevésbé meggyőző, mint a rasszista Tay – legalábbis, ha beszélgetésről van szó. A semlegesség nem személyiség, a személyiség nélküli intelligencia „hangja” steril.
A GPT-be mint termékbe nem muszáj ugyanezeket a gátakat beépítenie az OpenAI-nak, ha szabadon használható internetes kereső helyett alkotó botként adja el a végfelhasználónak – így a barátom. Úgy látom, a nagy nyelvi modell számára a hihetetlen mennyiségű szövegből, az írói intelligenciák tananyagának kiátlagolásából korlátok nélkül is ez a steril semlegesség következik. Miért következik? Mert a történő irodalom is a művészettörténet összességének végterméke, az előzmények logikus folytatása, állítja. Ezek az MI-k is csak azt teszik, amit az alkotó agy. Érvekkel felvértezve már nem ijedezem, hogy az irodalom is csupán a nagy mennyiségű inputból született sokadik vázlat, szerkesztés, újraírás gyümölcse. Mert amin átszűri az alkotó agy a létező korpusz egy szükségszerűen kis, válogatott szeletét, az az egyedi tapasztalás. Az eredmény az előzmények organikus folytatása, melyet a recepció majd beilleszt a művészettörténeti narratívába, amely nem egyenlő a szándékos remixeléssel, hiába eszik meg az MI akkora szöveghalmazt reggelire, amire az életem sem elég.
Május: az Athenaeum Kiadó bejelenti, hogy Vámos Miklós mesekönyvét Midjourney-vel illusztráltatták. A művészeti vezető kifejti, hogy jelentős utómunkára volt szükség. Hasznosak a művészetben a digitális eszközök, de legközelebb nem így fog dolgozni.
Szóval ha valamitől rettegek, az igazából az, hogy ez a tárcám már egy év múlva is naivnak fog tűnni, megkopott jópofaság lesz. De lehet, hogy addigra már nem is lesznek az információk elavultságára figyelmeztető üzenetek az online portálokon.
Ezt a cikket Szemi, az Irodalmi Szemle MI-je 2023. június 30-án frissítette utoljára.
Orbán Krisztina (1993, Győr)
A Lundi Egyetem kommunikáció- és médiatudomány mesterszakán végzett, a KULTer.hu szerkesztője. Olvas metrón, trolin, járdán és lépcsőn, földlabdás facsemeték eljövendő életét próbálja elképzelni, egy macska betonba rajzolódott lábnyomaiban lépked, Pilinszkyt szaval svéd tengerpartokon. Portréját Koppányi Tamás készítette.