Takács Nándor: A rend és a szabadság; A gyermek szobra; A Tárna; Hasonlóság; Káinozoikum

A rend és a szabadság

Nem gondoltunk Periklészre,
és nem tudtuk, mi a szenvedély.
Szabályos időközönként nyírták
a hajunk, vasárnaponként körmünkre
néztek. Fojtogató gondviselésben
teltek napjaink. A padok alatt levelek
futkostak, tartalmukat fennhangon
olvasták a besúgók a tanárok előtt.
A pofonok fülünkben csengenek azóta.
Egy nap majd abbahagyjátok, így
a jótanács, s a villanyt lekapcsolták
hálószobánkban. Még éppen időben.
A hegyek között a nap már alábukni készült,
pírja arcunkon s az izzó fellegekben.

A gyermek szobra

A felnőttek reménykednek
és csalódnak, végül nem bíznak
már senkiben. Egy gyermek
szobrát őrzik lomjaik között.

1

Sötétedés után indulunk. Útközben
egy szót sem szólhatok. A műhelyben
hosszú másodpercekig villódzik, s mire
mindenhová eljut a neonfény, János
már utat tört a gépek és állványok között.
A lépcsőnél megáll. Csendre int, mintha
valaki aludna. Csapóajtó nyílik, a padlásról
egy bronzszobor tekint ránk, fiúgyermeké.
Még egy percig nézhetem, azután János
behúzza mögöttünk az ajtót. Kérdeznék
valamit, de szeme villan a sötétben. Hallgatjuk
a ciripelést, míg a háztetők fölé ér a hold.

2

Földre dobom a táskámat, a zsebemben
cigaretta után kutatok. A szemközti ablakból
bámul valaki. Otthon elmeséli majd, hogy
mit csináltam. Adnak a szavára, harmadnap
felhívnak türelmetlenül. Akkorra már maradék
pénzemet számolgatom, és szökést tervezek
a városból. Utolsó forintjaimon meghívom
egy sörre utolsó barátomat. Miután megittuk,
beszélgetünk a parkban még egy darabig.
A délelőtti nap egyenesen a szemünkbe süt.

3

A belvárosi antikváriumból egy aprócska
faluba jutott. Anyja kereskedő volt, apja
szökevény. Asztalosnak tanult, majd jazzzenészként
járta a vidéket. Hetvenötben
disszidált, kilencvenötben hazatért, azóta
a kisnemesi kúria romjai közt tengődik.
Az ablakokat bedeszkázta, napfény nem éri
szobáit. Elrejtőzik a kincsvadászok elől.

4

Először lovasostort, puskát képzeltek
kezembe, később komoly gépeket. Idővel
ki nem állhattak, és amit egy gyermek
megtehet, szaladgáltam körülöttük, figyelve
minden kívánságukat. Álmatlanul kódorogtam
messzi városokban, végül hazatértem.
Tekintetük szúrásait érzem újra bőrömön,
lámpák sora faggat az otthon mennyezetéről.

5

A műhely tárva-nyitva. Ajtajában tépett függönyt
lebegtet a szél. El kell adnom ezt a házat, benne
minden holmival. A szoborhoz nap mint nap
beszélek, s bár sohasem felel, az éjszaka csendjében
mégis folyton rám hivatkozik, kéretlenül idézi
mondataimat. Dühvel kellett volna átitatódnom,
hogy ne tudjon soha gondolataimba férkőzni.

A Tárna

Kapás Sándornak,
a Csapszékbe

A srácok felhajtott gallérral,
elszántan mennek a határba,
s útközben a tájat úgy írják,
akár egy regényt.
Dalt dúdolnak fejükben,
míg a falun kívülre nem érnek,
a vékonyka kötet utolsó oldalaira.
Óvatosan lapoznak a kőfejtő
bejáratánál, tanakodnak
az elhagyott romok között.
Hogyan érjenek a történet végére?
Mindketten egy kocsmára gondolnak,
ahová először felfelé vezet az út,
mint most erre a dombra,
azután a mélybe ereszkednek.
Képzeletben már a kocsma rozoga
falépcsőin ülnek, s nevetve zörgetik
zsebükben a néhány forintot.

Hasonlóság

A férfi kelletlenül öltözik.
Úgy nyújtózik és hajolgat,
akárcsak én. Más tekintetben is
hasonlók vagyunk, de hogy miben
hisz, hisz-e egyáltalán, nem tudom.
Fontos tennivalója lehet, ideges
tekintetét el nem kaphatom. Közelebb
férkőzöm hozzá. Már csak karnyújtásnyi
a távolság, amikor kinyitja az ajtót,
kilép, és már húzza is maga után.
Én bentről, ő kintről fogja a kilincset.
Az ajtó neki engedelmeskedik.
Az ablak sötét üvegében a tükörképet
bámulom. Akár az övé is lehet.

Káinozoikum

Álmomban szétdúlt város romjai között
apámat s anyámat kérleltem, ne hagyjanak
a pácban. Ősidei szörnyek randalíroztak
az utcákon, szüleim eltűntek, csak
a kitaszítottság íze maradt nyelvemen,
ahogyan bujkáltam. Alig hittem, hogy
eljuthatok végre a hajnalhasadásig.
Mintha változhatna bármi napvilágnál,
mikor kihalt óriások hadai üldöznek.