Tóth László: megKÖZELÍTÉS / Széljegyzetek – elszelelt esztendőkhöz (1980–1985) I.

Pesti  emigránsok

Este, a Játékszínben: Emigránsok – Avarral és Garassal. S bár vitathatatlanul óriási színész mind a kettő, és Székely Gábor is jelentős rendező, számomra mégis csalódás volt az előadás. Pontosabban: azt bizonyította, hogy milyen messze van egymástól a pesti polgár ízlése és játékszín-igénye a lengyel színháztól, színházi kultúrától, s különösen a lengyel abszurdtól és Mrożektól, a pesti Nagykörút Varsótól, Krakkótól. Így esett, hogy ez a modern (és fanyar) klasszikus a körúti színpadon furcsa metamorfózison esett át, s mihelyt a két magyar színészlegenda elkezdte magához idomítani (szelídíteni) őt, hirtelen szembefordult magával, és súlyos abszurdjából hirtelen egy pesti színpadra szánt könnyű polgári darabot rögtönzött. A játékszíni Mrożek így messze nem volt – nem lehetett – egy súlycsoportban azzal, aki az Emigránsokat eredetileg írta. (1980. április 28., hétfő)

Vita  a vallomással

Hivatalos levél a Madách Kiadóból, Zalabai Zsigától. Mint az eredeti irodalom szerkesztőségének vezetője arra figyelmeztet, hogy a Vita és vallomás című interjúkötetembe besoroltak közül „két írás (a Veres Jánossal és Dobos Lászlóval folytatott beszélgetések) sorsáról” egyelőre nem tudnak „érdemben nyilatkozni, tekintettel arra, hogy felettes szervünk ez ügyben még nem hozott – számunkra mindenképpen szükséges – döntést. Megjegyezzük: előfordulhat, hogy az említett két interjú közlését nem vállalhatjuk”. Magyarán, arról van szó, hogy mind Veres, mind pedig – s főképp – Dobos 68-as megbélyegzettek, és sokáig publikálási tilalom is sújtotta őket, ráadásul a kiadói főigazgatóság (Szlovákiában: SÚTI – Slovenské ústredie tlače a informácií / Szlovák Sajtóés Tájékoztatási Központ) le is tilthatja a megjelenésüket. A kötettel egyébként is elkezdődtek már a kekeckedések, amit az is jelez, hogy a kiadó igazgatója nem elégedett meg az egyébként szokásos két lektori jelentéssel, hanem további két lektornak is kiküldette a kéziratot, s a dolognak, gyanítom, még nincs vége. Egyébként, így Zalabai, amennyiben tudomásul veszem, hogy egy utólagos ukáz nyomán ezt a szóban forgó két interjút esetleg ki kell majd vennem a kéziratból, akkor akár előleget is fölvehetnék rá. Tartás tehát, vagy pénz? (mint az emberi döntéshelyzetekben általában) – ez itt a (nagy) kérdés. Hát… majd csak beérjük valahogy kevesebb tejszínhabbal is… (1980. szeptember 17., szerda)

A műveltség  mint  eszmény

Az óesztendő utolsó napján, szerdán hozta meg a posta a kolozsvári Korunk – most már elmúlt évi – utolsó számát. Ebben olvastam annak az izgalmas, gondolatteli rádiós kerekasztal-beszélgetésnek a szövegét a romániai magyar irodalomkritikáról, melynek most szerencsésen sikerült kizökkentenie harmadik napja tartó, Szilveszter utáni kábaságomból. (Erről jut eszembe, hogy nem ártana, ha egy-egy érdekesebb, fontosabb rádiós interjúnk szövegét mi is gyakrabban olvashatnánk hazai, szlovákiai magyar lapjainkban.) Igencsak tanulságosnak tartom ugyanis a mi számunkra azokat az eltéréseket, melyek a romániai magyar művészeti élet és kritikai gondolkodás, valamint a mienk között kimutathatók. A kettő, irodalom és kritika, művészet és kritika – aligha lehet kétséges – nincs meg egymás nélkül, az egészséges életműködés ezek örök szimbiózisát feltételezi. Jómagam a romániai magyar szellemi élet nem egy olyan parázs vitájára, izgalmas eszmecseréjére emlékszem, melyeknek letagadhatatlan szerepük volt – hogy mást ne mondjak – képzőművészeti, színházi és irodalmi gondolkodásuk előmozdításában. Egészséges esetekben egyforma mértékben serkentheti a kritika az alkotót, s fordítva, az alkotó a kritikát. A kortárs romániai magyar irodalomkritikáról lévén szó, igazán markánsan rajzolódik elénk Kántor Lajos, Szőcs István, Gálfalvi Zsolt, Marosi Péter, Szilágyi Júlia, Gáll Ernő, Láng Gusztáv, K. Jakab Antal egyre gyarapodó munkássága. (S bizony, jócskán hiányos ez a lista. Nálunk viszont, ellenkezőleg, szinte lehetetlen nem hiánytalan névsorolvasást tartani irodalomkritikusainkat illetően.) A Korunkban is közölt rádiós beszélgetésben három korosztály négy képviselője: Marosi Péter, Kántor Lajos, Szilágyi Júlia és Egyed Péter válaszolt a riporter kérdéseire.

Szilágyi Júlia rendkívül rokonszenvesen fogalmazta meg kritikusi hitvallását: „Kritikai eszményem a műveltség” – jelentette ki a legnemesebb egyszerűséggel. Szerinte elengedhetetlen, hogy a műbíráló „méltó legyen a szövegekhez, amelyeket olvas, amelyeket élvez, amelyekkel vitába kell szállnia”. (Nem kerülne nagy fáradságba kimutatni, hogy hány olyan kritikavagy recenziószerűség olvasható nálunk is, melynek szerzője láthatóan nem tud mit kezdeni az elemzésre/ismertetésre szánt művel, s a kritikus/recenzens műveltsége, felkészültsége mélyen alatta marad a szerzőének.)

Egyed Péter a filozófiai kritika mellett tesz hitet, melynek célja „nemcsak a szűkebb értelemben vett romániai magyar irodalom kiemelkedő könyveit, műveit kritikailag számon tartani, az irodalomnak és a közösségnek az értéktudatát alakítani vagy befolyásolni, hanem elsősorban megnézni azt, hogy mi ennek az irodalomnak a helye, s a szerepe a magyar irodalom egészében, az európai irodalomban…” (Emlékszem, egy nem régi irodalmi vitánk néhány hozzászólása szerint a mi számunkra még az is kérdéses, hogy vizsgálható-e irodalmunk a magyar literatúra egészében, s a kérdés feltevéséig – ti. hogy részei vagyunk-e az európai, ne adj’ isten a világirodalomnak? – még el sem jutottunk.)

Marosi Péter hite szerint „nincs romboló irodalomkritika, csak sértődékeny írók vannak, csak sértődékeny társadalom van”. S ha ez igaz, akkor igaznak kell lennie annak is, hogy építő kritika sincsen, csak – kritika. (Amit mifelénk oly szívesen nevezgetünk építő kritikának, az az egészségtelen önfelmentésnek, önigazolásnak számos olyan elemét tartalmazza, amelyek inkább romboló hatással vannak, mintsem hogy építenének bármit is.)

Kántor Lajos a „szerkesztői felelősségre” hivatkozik, s károsnak véli, hogy „az ún. szerkesztői felelősségnek is megvannak a túlzásai, amikor eleve nem akarunk valakit megbántani, mert az jó fiú vagy »különben« tehetséges, vagy a barátunk, vagy magasabb szempontok érvényesülnek a »figyelmességben«”. (Megint csak nem kerülne túl nagy fáradtságba annak bizonyítása, hogy a protokolláris vagy egyéb szempontok mifelénk is mennyire befolyásolják egy-egy mű kritikai megítélését.)

S végül, még egy gondolat, szintén Kántor Lajostól. Ahhoz ugyanis, mondja, hogy irodalmi vitáink eredményesek lehessenek, előbb meg kellene tanulnunk vitatkozni. El kellene végre érnünk, hogy „ne annak legyen igaza, aki hangosabban kiabálja, hogy »te vagy a hülye«, hanem az érvek hassanak. Hát ez persze nemcsak az irodalomra érvényes, hanem általános igény, egy olyanfajta közéleté, ahol az érvek és a racionalizmus győz, nem pedig az indulatok”.

Lám, milyen egyszerű (lehetne) az egész…

Vagy talán mégsem? (1981. január 3., szombat)

A búsképű diadala

Kassán, este, Gyurkó László A búsképű lovagjának bemutatója – nagy esemény, izzik a levegő, érezni: itt most valami történik. S ez bizony – főleg az utóbbi időben – nagy ritkaság színházunk s a Thália életében. Legutóbb talán a Thália megalakulásakor, s első, Beke Sándor-féle korszakában lehetett tapasztalni ilyesmit.

Az előadás igazi színház (mindenekelőtt Gágyor Péter rendező és Szigeti László dramaturg jóvoltából). Áttételek, mozgalmasság, ritmus, pazar színpadi metaforák, mozgalmas jelenetek, de a színészek is igen „odateszik” magukat (különösen Lengyel Ferenc és Pici, azaz László Géza remekel, életük talán legjobb alakítását nyújtva, Pici mindenképpen); szép, képzőművészeti értékű színpadi képek, jelenetek; Don Quijote és Sancho Panza aprólékosan felépített, ám nem szokványosan értelmezett egymáshoz való viszonya; politikai felhangú kiés beszólások (Orvos az elmegyógyintézeti ápolt Don Quijotének: „Viselkedészavaraival súlyosan megsérti a társadalmi normákat…”; Sancho elmegyógyintézeti ápolóból válik Sanchóvá stb.); a második felvonásban a bábjátékos jelenet egészen zseniális; frappáns a szélmalom-kép tornajelenete; a piétát idézi, amikor Pici/Sancho behozza Lengyel/Quijotét, s ahogy Sancho az elektrosokkolás után átveszi Quijotét stb., s a végén, ahogy ő veszi át Don Quijote szerepét, ahogy ő maga válik azzá! Mindeközben csak kevéske megbicsaklás (egy-két öncéllal, funkciótlan megoldással, zökkenővel, kis otrombaságokkal: egy-két blőd viccel, buzizással: ti. a pincérek buzisága), illetve itt-ott enyhe aránytévesztés (Tóth Erzsi kicsit hosszúra sikeredett jelenete az elsőp kép végén).

Summa summárum: Kassán is lehet színházat csinálni, amihez x szerep(lő) már régóta keresett egy rendezőt (s egy, vele azonos színházeszményt valló dramaturgot). (1981. február 5., csütörtök)

Színház  a tévében?

Kereken tíz esztendővel ezelőtt vitte először színre Gyöngyösi Gábor rendezésében Zsoldos Árpád a jeles erdélyi drámaíró, Kocsis István Bolyai János estéje című monodrámáját. Ennek a rendezőt, színészt és nézőt egyaránt rendkívül igényes feladat elé állító színműnek az előadására azóta már számos kitűnő romániai magyar és magyarországi rendező és színész vállalkozott. Úgy tudom, készül a mű csehszlovákiai bemutatója is; a kassai Thália Színpad stúdiójában a szerző Árva Bethlen Kata című monodrámája után ez év őszén a Bolyai János estéje is színre kerül Csendes László színészi és Gágyor Péter rendezői vállalkozásában. A monodrámából, még 1976-ban, a Magyar Televízió is filmet készített, s azt a közelmúltban sugározta a 2. csatornáján. Hirtelenjében azonban nem tudom kideríteni, hogy a minapi adás bemutatója volt-e vagy ismétlése a monodráma e tévéváltozatának, annyi azonban bizonyos, hogy e meglehetősen hosszú „fektetés” nem használt neki.

Magától Rajhona Ádámtól is láttam már azóta kiforrottabb, megszenvedettebb, kevésbé teátrális gesztusokkal megformált, hitelesebb szerepformálásokat. Bolyai-alakításában éppen az a mérhetetlen belső feszültség, éppen az az elemi erővel a végzet felé rohanó, individuálisan és történelmileg-társadalmilag  is egyaránt motivált tragikus életsors sikkadt el, amely Bolyai Jánost – Kocsis István értelmezésében – erre az önmagával való kíméletlen szembenézésre, vitára késztette. Rajhona eszközei többnyire külsődlegesek, gesztusai a kelleténél harsányabbak, s az ő felfogásában inkább a szöveg kétségkívül meglevő játékos-ironikus elemei válnak hangsúlyosakká. Meglehetősen indokolatlanul. S ebben az összefüggésben Radó Gyula rendezői és Illés János operatőri munkáját sem érzem egészen sikerültnek. Beállításaik esetenként túlontúl átlátszóak, sablonszerűek (pl. ahogy a hős egy üres székhez beszél), esetenként naivak, sőt érzelgősek (pl. Bolyai János feleségét idéző jelenete, vagy a „belső hang” szerepének értelmezése), s megint másutt megoldatlanok (pl. a monodráma első és második része közti átmenet).

Bizony, s ezt többen és többször leírták már, színpadi művet képernyőre vinni meglehetősen nehéz dolog. Monodrámát még nehezebb.

Mindehhez csak annyit tennék hozzá, hogy e tévéadás után még fokozottabb kíváncsisággal várom a „valamiből vagy valamiért élni?” dilemmáját igen időszerűen megfogalmazó színmű kassai bemutatóját. (1981. július 2., csütörtök)

A vádlott  ismét megszólalt

A budapesti Kritika augusztusi száma újraközölte Fábry Zoltán A vádlott megszólalját, E. Fehér Pál, gondolom, villámhárítónak szánt bevezetőjével. S most (mégis) áll a bál Pozsonyban, dúl a vihar a magasságos pártközpontban, némely elvtársaknak ugyanis (nagyon) nem tetszik, hogy a(z egykori) vádlott (újból) megszólalt. S bár nehéz értelmeznem – a rossznyelvek szerint Moszkvából vezérelt – E. Fehér gesztusát (igaz, azok is mondhatnak olykor igazat), az mégis őrület, hogy A vádlott megszólal harmincöt évvel a megírása, és tizenhárommal az első megjelenése után is idegrángást okoz némely vezető szlovák elvtársaknál, akiknek soka épp az egykori vádlók között volt, s talán még most is azon bánkódnak (titokban), hogy akkori tervük: a magyarság Csehszlovákiából való, a németekéhez hasonló teljes kiűzése nem sikerült. Fábry pedig, ha élne, téntájával bizonyára újból pennájába tölthetné titkon bánatát, ám bizonyos, hogy most is depressziósan mered maga elé, netán vadul forog magános sírjában. (1981. augusztus 28., péntek)

A megközelÍtés (egyik)  megközelítése

A szombathelyi Életünk legfrissebb, novemberi számában Mányoki Endre ír a Megközelítésről – okosan, meggondolkodtatóan, konkrét, általánosabban (is) érvényes kérdésekre kihegyezve. S természetesen el is kell fogadnom tőle, amit a beválogatott hét költő „távlattalanságáról”, „tespedtségéről” mond. Legtöbbjük szerinte nem kérdez, hanem állít, „de szinte valamennyi állításuk kozmikus magasságban lebeg a világ felett; majdhogynem használhatatlan”. Mind közül Kendi Mari és Soóky Laci többiekétől (némiképpen) elkülönülő „szemléletét” emeli ki; Kendi (ön)iróniára és groteszkre való hajlama mellett „szigorú, szikár nyelvét”, a „kihagyásos verstechnika” biztos kezű, helyenként már-már „mesteri” alkalmazását, valamint Soóky „az olvasóban szorongást keltő, félelmet ébresztő kisemberi kiszolgáltatottságát”, s azt „a tragikusan játékos kedvet, amellyel magát e korántsem mulatságos helyzetben ábrázolni tudja”. Mit mondjak? Meglátása mindkettőjük esetében pontos; talán én még Somos Pétert1 vettem volna hozzájuk… Végül pedig Mányoki írása arra is példa, hogyan kell viszonylag kis felületen a lehető legtöbbet mondani… Sűrű szövésű írásában szinte mindegyik mondatban két(-három) mondatot rejtett el (nem, nem a túlzsúfoltságukról beszélek, hanem a sűrűségükről, töménységükről). S van-e több, mint amit valamely (bármely) fogalmazványról el lehet(ne) mondani? (1981. november 21.)

Történet  egy  színháztörténethez

Enyedi Sanyi állt meg nálunk hirtelen Budapestről, a Színháztörténeti Intézetből. Természetesen városkánk Partizán nevű műintézetében talált meg (hol máshol?) – rejtély, honnan szerzett tudomást törzshelyemről. Vagy csak az orra vezette? Ment, ahol kocsmaszagot szimatolt? Vagy a harmadik-negyedik vodka után oly messzire elhallatszott innen a hangom, hogy az vezette ide? Állítólag régi albérletemben igazították útba. De hát hatodik éve már nem a Štúr utcában lakom… Különben is, annak címét honnan tudta meg? Meg aztán, az időben még nem is a Partizánba jártunk barátaimmal, hanem a Duna Szállóba meg a Kulacsba… Rejtély, ez az élet egy nagy… – jut eszembe a régi slágerócskaság, de inkább elharapom a mondatot… Enyedi intézetének, illetve a Színháztudományi Szemle tervezett nemzetiségi játékszíni összeállításába (különszámába) kért tőlem összefoglalót a komáromi Magyar Területi Színházról (a vajdasági részre Geroldot, az erdélyire Kántor Lajost kérték fel, megtisztelő társaság a színháztörténetbe belekontárkodó magamféle amatőr számára).2

Elég az hozzá, hogy itt volt, megtalált, felkért, s ráadásként még egy rég(ebb)i, Kolozsváron megjelent Déryné-könyvét is dedikálta, A kor falára című Áprily-vers közismert soraival, ilyenféleképpen: „Szeretettel / Laciéknak / Áprily Lajos / szép szavaival / »…ösökre néztem, gazdag és / szabad, / aranyformáló régi mesterekre…« / Enyedi Sándor / Dunaszerdahely, 1982. júl. 7.” (1982. július , szerda)

Tonk  írója

Vajkai Miklós hozta első (elbeszélés)kötetét nagy örömmel. Miklóst anno még én kezdtem közölni az 1970-es évek elején a Csallóközben (még Nagy néven) – tíz év kemény küzdelmének eredménye részéről ez a meggyőződésem szerint biztató erejű, a valóság és a képzelet egymással határos tartományait bejáró kötet. Miklós igen mélyről indult (értsd: a mélyszegénységből), iskolái – az általánoson kívül – máig nincsenek, szakmája szerint pékmester (tehát egy szakmunkásképzőt azért elvégzett), ismereteit kizárólag autodidakta módon szerezte (a szó szoros értelmében a péklapát mellett), viszont az említett tíz év alatt sokunk által irigyelhető műveltségre tett szert, megbízható világirodalmi ismeretekkel, s alapos jártassággal a 20. század magyar irodalmában, nyelvével, íráskészségével, mondatalakítási és mondatfűzési képességeivel, stilisztikai bravúrjaival pedig nem egy többkötetes írót is megszégyeníthet(ne). Magam is rendszeresen közöltem őt, különböző feladatokkal bíztam meg, könyvekre, olvasnivalókra, írókra hívtam fel a figyelmét, könyveket kölcsönöztem neki, rengeteget beszélgettünk, vitáztunk egymással, az általam szervezett irodalmi tanácskozásoknak állandó résztvevője volt, s amikor végre kiköltözhettem dunaszerdahelyi albérletemből, ő vonult be oda friss feleségével és kicsi gyermekükkel, Orsikával, rájuk hagyva nagyanyámtól elhurcolt bútoraim egy részét is. Kötete, A másnapos város ajánlásában is ilyetén szoros munkakapcsolatunkra utal, köszönettel „minden segítségért”. Dedikációja végén Tonkot jelölte meg annak helyszínéül, amely a több novellájának is helyszíneket biztosító képzeletbeli településre utal. S ezzel a gesztussal egyszerre el is távolított adott valóságunktól, és egy másik dimenzióba: a képzeletébe rántott át minket, ugyanúgy, ahogy novellái valóságos terét (tereit) és figuráit is a képzelet, az álom és a mítoszok törvény(szerűség)eihez igazította. Miközben egészen különleges világot sikerült teremtenie így; legsikerültebb opusait mintha egy Márquezt olvasó Kosztolányi, vagy egy Krúdyt lapozgató Cortázar írta volna… Holnap születésnapom lesz, a harmincharmadik: krisztusi korom kezdete. S bár Miklós valószínűleg nem gondolt erre, könyvének, írásainak világával holnaptól (mától) tényleg gazdagabb lehetek… (1982. szeptember 25., szombat)

Akárki  kútjából?

Hogy is mondja Kallimakhosz? „Gyűlölöm én a Homérosz-utáni verset, utálok / járni oly úton, hol árad a sűrű tömeg, / megvetem azt, ki minden férfi szerelme, akárki / kútjából nem iszom…” Ami engem illet, pályám kezdetétől több mint kétezer éves bátyámhoz igazodom abban, hogy igyekszem nem igazodni senkihez… Bár sorsom is áldhatom, hogy megengedhetem magamnak, hogy megválogassam, kinek a kútjából merítsem vizem… S nem is kívánok egyebet tőle, minthogy maradjon is ez így… (1982. szeptember 27., hétfő)

—

1      Később elhagyta felvett írói nevét, s az 1980-as évektől már családi nevén, Hunčík Péterként közli írásait.

2   Írásaink végül a Színháztudományi Szemle 1987-ben megjelent, 22. számának anyagát képezték.