Bánki Éva: Nyomozás a „tökéletes városban”. Brazíliaváros képe a brazil hard-boiledokban

A mai Brazília területén nem voltak indián magaskultúrák, így a brazil metropoliszoknak nincsenek előzményeik: a „semmiből születtek”. Ráadásul Brazíliában a „sajáthoz”,  a nyomokban felfedezhető indián  kultúrához nagyon sokáig (még a XIX. században is!) a bizarrság, a degeneráltság, az elmaradottság bélyege társult. Erre az öngyarmatosításból eredő feszélyezettségre Gilberto Freyre is gyakran utal az Udvarház és szolgaszállás című nagy művében.1A kontinensnyi ország első fővárosa, Salvador, ahogy Rio de Janeiro és a jezsuita iskolaközpontból kifejlődött São Paulo is a nyugat-európai nagyvárosok tipikus simulacrumai.

De a nemzeti büszkeség és a gazdasági szempontok már a XVIII. században is egy tengerparttól távoli, új főváros megalapítására ösztönöztek. 1922-ben, Epitácio Pessoa elnöksége alatt – csillagászati számításokat is figyelembe véve – lerakták a tervezett főváros alapkövét is,2 José Pessoa marsall pedig meghatározta a főváros pontos helyét, melyet ő a nép vallásos érzületét és misztikus kinyilatkoztatásokat3 figyelembe véve Vera Cruznak akart nevezni.

De milyen is legyen az új főváros? A XX. századi brazil nemzettudat különleges kapcsolatban áll Rómával és egyáltalán a Római Birodalommal: Brazíliaváros már megalapítása pillanatában Róma és a nyugati kereszténység riválisaként vagy beteljesítőjeként tekintett önmagára. Egyáltalán nem véletlen hát, hogy a város megalapításának napja éppen Róma születésnapjára esik. „Érdekes, hogy az olasz történelem egyik legnagyobb építtetőjének, Mussolininek még eszébe sem jutott magát a templomépítészetet is »forradalmasítani« – ez a feladat (kis iróniával) majd a brazil kommunistákra maradt.”4

Ám egy új főváros megteremtése határozott kormányzati akaratot, társadalmi összefogást igényel. A brazilok a mindössze negyvenegy hónap alatt megépült Brazíliavárossal nem külső ellenséggel szemben kívántak védekezni, és nem is akartak – az orosz cárokhoz hasonlóan – a „világra ablakot nyitni”. Az ország szívébe telepített fővárossal önmagukat szerették volna felfedezni, és létrehozni egy európai mintáktól független, Brazília küldetését5 kifejező „nemzeti fővárost”. Ezt sugallja a város neve is. Brazíliaváros „fáraója”, Juscelino Kubitschek de Oliveira államelnök már megválasztása előtt megígérte a brazil belső területek fejlesztését és a régóta áhított új főváros megalapítását.6

A Kubitschek által megbízott kommunista várostervező Lúcio Costa pedig olyan jövőt képzelt el, ahol minden végletekig szabályozott. Brazíliavárosban nem lehet sétálgatni, nyüzsögni, lófrálni – hiszen nincsenek európai értelemben vett utcák. A gyalogosan nehezen átjárható szektorok és a rossz tömegközlekedés épp a városiasság lényegét lehetetleníti el.7 Ám a Brazíliaváros megalapításához fűződő gazdasági elvárások mégis igazolódtak, hamarosan az új fővárost körülvevő Planalto lett a gazdasági fejlődés motorja.

Azonban a városalapítókat éltető társadalmi utópia már az ötvenes években léket kapott. Az eredeti terv szerint Brazíliaváros csak az ország vezetőinek adott volna otthont, ám hamarosan több ezer szegény áramlott Brazília más vidékeiről az új városba. A kommunista tervezők által megálmodott főváros a munkásosztálynak szinte megfizethetetlen, a szegények a főváros környéki szatellitvárosokból járnak be dolgozni. A bűnözés elviselhetetlenül magas.

Ám ez a Le Corbusier elvei alapján tervezett város mégsem egy gigantikus, Kelet-Európából ismerős betonkolosszus. A maga bizarr módján Brazíliaváros a mediterrán városépítészet egyik távoli tükörképe: Lúcio Costa tervezőcsapatát a Római birodalom városépítészete és mindenekelőtt maga Róma inspirálta.

A modern építészet Nyugat-Európában születetett, de Brazíliában lett amolyan „nemzeti stílussá”. A város főépítésze, Oscar Niemeyer (1907–2012) a modern építészekkel ellentétben vonzódott az érzéki hurkokhoz, ívekhez: úgy hirdette, hogy a sok betonhullám, betonhurok az óceán és a brazilos női formák inspirációját tükrözik.8

Ez a „hajlékonyság” teszi ízig-vérig brazillá a Niemeyer-féle modern építészetet.9

Brazíliaváros leghíresebb építménye a Catedral Metropolitana Nossa Senhora Aparecida. Elgondolkodhatunk azon, hogy miképp szimbolizálhat egy kommunista utópia nevében született betondzsungelt egy székesegyház. Hivatkozhatunk a latin-amerikai baloldalnak az európaitól eltérő sajátságaira, de tudnunk kell, hogy Brazíliaváros nemcsak Új Lisszabon, a portugál világ centruma, hanem a kereszténység reménysége, Új Róma, sőt egy don Bosco által megjövendölt spirituális főváros is.

A város alaprajza nemcsak repülőgépre, hanem keresztre is hasonlít.

Egy város története ritkán témája a bűnügyi regényeknek – noha Párizs elválaszthatatlan a Maigret-történetektől, a viktoriánus London Sherlock Holmes kalandjaitól, Kalifornia Raymond Chandler regényeitől. A város a krimikben többnyire csak mozgalmas díszlet, ami előtt megvalósul a bűncselekmény és lezajlik annak aprólékos felderítése.

Egyetlen olyan, a zsáner határait feszegető krimit ismerünk, ahol a nagyváros (a szerző jelenidejében létező nagyváros) nem puszta díszlet, hanem mármár tevékeny szereplő: „megőrül”, összeomlik, bűnhődik, ez Tar Sándor Szürke galambja. Eme regény kapcsán érdemes megvizsgálni, miként képezi meg a szöveg a város terét, és felvetni, hogy lehetséges-e a műben szereplő várost szövegként, amolyan meta-elbeszélésként olvasni?10 Már ebben a regényben is megfigyelhetjük, hogy a teret ilyen mértékben fókuszba helyező elbeszélésekben a nyomozómunka veszít a klasszikus detektívtörténetekre jellemző profizmusából, pl. a detektív nem fejt meg minden rejtélyt, a megfejtésben és a nyomozásban „civilek” is részt vesznek, és nem a nyomozás, hanem a bűn válik hangsúlyossá az elbeszélésben.

Brazíliavárosnál, ennél az  egyszerre Új Jeruzsálemnek és  kommunista mintavárosnak szánt betondzsungelnél kevés rendkívülibb város létezik, ám ez a metropolisz a maga sajátos komplexitásában mégis meglehetősen későn jelenik meg a brazil elbeszélésekben. Mi lehet ennek az oka? Hiányoztak talán a város ábrázolását megkönnyítő narratív minták? Tény, hogy a brazil irodalom a hatvanas években nem lép a latin-amerikai boom során fénykorát élő „csodás való”, az ún. mágikus realista ábrázolásmód útjára, hanem visszafordul a brazil irodalom harmincas-negyvenes éveinek realista-naturalista hagyományaihoz.11

Meglehet, a neorealizmus divatja kevés fogódzót adott egy „misztikus város” bemutatásához. A Brazíliavárosról regénytrilógiát szerző João Almino híres esszéjében ki is fejti, hogy a rengeteg szimbolikus-mitikus jelentéssel terhelt, de lényegében történelem nélküli város ábrázolása milyen nehéz írói feladat.12

A mindennapok Brazíliavárosa persze élen jár a bűnügyi statisztikákban és a neofavelásodásban. (Neofavelának – Paulo Lins 1997-ben megjelent Cidade de Deus regénye után – azokat az új típusú favelákat nevezik, ahol a drog, a prostitúció, a bűnözés szervezi a közösségi életet.) De a brazíliavárosi társadalmi jelenségek sokáig nem jelentek meg a krimikben, ahogy a brazil krimi atyja, Rubem Fonseca (1925–2020) a brazil prózát (is) forradalmasító novelláiban sem.

A legendás Fonseca magas beosztású rendőrtiszt volt, aki a partvidéken játszódó, minimalista stílusú (amúgy szinte elviselhetetlenül brutális) kriminovelláiban mutatta be a hetvenes-nyolcvanas évek Brazíliáját, a szinte mindenütt jelenvaló (neo)favelásodást és társadalmi szétszakadást. De talán épp ez a hetvenes-nyolcvanas években diadalmaskodó, Fonseca által is preferált novella-forma nem is volt alkalmas egy olyan múlt nélküli és mégis mitikus város bemutatására, mint a brazil főváros.

De milyen is a brazil krimi? Létezik-e egyáltalán klasszikus brazil detektívtörténet, teszi fel a kérdést Flávio Moreira da Costa brazil író, krimiszerző is?13 A brazil bűnügyi történetek jellemzően nem regények, hanem kisprózák, de ha hosszabbak lennének, akkor sem bűnügyi regényeknek, hanem magyaros terminussal „bűnregényeknek”14 kéne nevezni őket. Ugyanis szinte soha nem a bűncselekmény felderítése áll az elbeszélés fókuszában, hanem annak elkövetése. A professzionális nyomolvasókat, rendőröket, magándetektíveket nem különbözteti meg semmi élesen az amatőr nyomolvasóktól – az igazságot mindenki tudni szeretné (vagy elrejteni). A megfejtés (ha van egyáltalán ilyen) sokszor nem deduktív eszközökkel, hanem intuícióval

„tárul fel”, ezért a brazil krimik „formátlanabbak” (nagyon sok közbevetéssel, például álomleírással haladnak a kifejlet felé), és jóval több mindent bíznak az olvasókra, mint a klasszikus, Agatha Christie-féle detektívtörténetek. És mondani sem kell, a brazil irodalomban a gyilkosságok is sokkolóbbak.

A brazil bűnügyi történet nagyon szorosan kötődik a crônica műfajához. Míg a legtöbb novella egy alapvetően zárt, fikcionális szereplőkből és helyszínekből felépülő világot mutat be, addig a brazil crônica szándékosan a szövegen kívüli valóság egyegy szeletére reflektál. A crônica a faktualitást és fikcionalitást ötvöző átmeneti műfaj, mely egyként közel áll a szépirodalomhoz és az újságíráshoz, és jellemzően a vida ao rés do chão-t, a „földszinti életet”, azaz a mindennapokat veszi górcső alá.15

Nemcsak a brazil krimi forrásának tekinthető neorealista és brutalista irodalom kedveli ezt a műfajt.16 A brazil mininovella meghonosítója, Dalton Trevisan 2013-as Até você, Capitu? (Még te is, Capitu?) című kötetében kísérletet tesz a fantasy-szerű világteremtés, a mágikus realista látásmód és a crônica hagyományainak ötvözésére. A Lamentações de Curitiba (Curitiba siratása) apokaliptikus mű egy fikcionális világban játszódik, ám narrációja a brazil olvasóknak ismerős crônicára utal.

Talán ezek a trevisani műfajkísérletek hatottak a Brazíliavárost bemutató Sergio M. Alves crônicáira. Ezek a rövidprózák egy-egy rejtélyt (többnyire brutális gyilkosságot) mutatnak be – többé-kevésbé hitelesnek tűnő újságírói kommentárokkal. Alves kisajátítja Paulo Lins „Isten városa” (Cidade de Deus) metaforáját (ami kétségkívül jobban illik Brazílivárosra, mint Paulo Lins regényének színhelyére, São Paulóra.) A H. M. Henriques-zsel közösen írt crônicáiban keverednek a disztópia és a krimi elemei. A brazíliavárosi Sol Nascente (szó szerint Felkelő nap) közösség – mely nemcsak egy messianisztikus tanokat hirdető ezoterikus szekta, hanem egy kábítószer-kereskedelmet irányító neofavela (bűnözőcsoport) – megszerzi Brazíliaváros alapítóinak titkos tervét, felfedi a lakószektorokat összekötő alagutakat, és átveszi Brazíliaváros irányítását. Az európai olvasó ezekben a crônicákban José Saramago esszéisztikus disztópiáinak (Kőtutaj, Minden egyes név stb.) hatását is felfedezheti.

Mindezek mellett a „brazíliavárosi szál” a klasszikus terjedelmű, hagyományos rendőrségi nyomozást megmutató bűnügyi regényekben is felbukkan. Edyr Augusto Os Éguas (Kancák) című, Belémben játszódó regénye bemutat egy NOPAVAC nagyvállalatot, amelyet egy Brazíliavárosból jött misszionárius alapít, aki ígéri, hogy folyamatos imádkozással és ügyesen elnyert pályázatokkal visszaállítja a város (Belém, azaz a „trópusi Párizs”) régi fényét. A regénybeli nagyvállalatban nem nehéz felismerni Juscelino Kubitschek államelnök az új főváros megteremtésére létrehozott NOVAPAC-ját. A terv egyfajta kommunisztikus közösség megteremtésére is garanciát nyújt. Sajnos ebből semmi nem lesz, mert Caco atyát, a misszionáriust lánykereskedelem miatt letartóztatják.

A „város alatti város”, a „föld alatti főváros”, a fantasztikum és a bűnügyi regény közös inspirációja ott kísért a teljes egészében Brazíliavárosban játszódó regényekben is.

A Brasília Sotteranea, azaz a földalatti város fontos mellékszála Daniel Barros 2019-es Canto Escuro (Sötét sarok) című regényének.  A főszereplő egy átlagos brazil köztisztviselő, aki egy csúnya korrupciós ügy nyomaira bukkan a munkája során. A szálak felgöngyölítése során tönkremegy a magánélete, hiszen ráébred arra, eddig szinte mindent „félreolvasott”, nemcsak a munkahelyi kimutatásokat, hanem saját házasságát is. A magánéletével meghasonló, az átlagosnál is átlagosabb főhős mintha a skandináv krimik detektívjeire hasonlítana, de a társadalmi környezet egészen más. A Sötét sarokban feltárul egy disztópikus (utópisztikus?) alternatív valóság – megismerjük például a Plano Piloto, a várost tervező Lúcio Costa munkatervének titkos záradékát is, a föld alatti utak teljes rendszerét, mi több, a főváros „legigazabb nevét”. Ez az alternatív valóság olyan igézetes, hogy minden szereplő beleszédül. Kiderül, hogy fogják hívni a tereket és az utcákat, ha Brazíliaváros ténylegesen is a teljes emberiség fővárosa lesz. „A múlt még nem kezdődött el”, hirdetik a regényben.

Ezeket a messianisztikus képzeteket természetesen a brazíliavárosi spirituális valóság17 ihleti: a minden lakónegyedben megtalálható őrült szekták, próféták, táltosok, forradalmárok – a „jövő kufárainak” őrült forgataga.

De a Sötét sarok nem egy misztikus utópia, hanem egy bűnügyi regény. Az Ordem de Deust, a szegények felszabadítását hirdető szekta vezére a szegények gyerekeire pályázik, belőlük amolyan prostituált-hadsereget szervez, és  segítségükkel a politikai hatalmat is  megpróbálja megkaparintani. A droggal, pénzzel, kislányokkal megvesztegetett városi tisztviselők már mind az ő „szárnysegédei”. Ám nem mondhatjuk, hogy a ráció a mű végén diadalmaskodik. Az igazságot ebben a brazil krimiben (sem) csak „kinyomozzák”, hanem az álmok és látomások révén lassan, fokozatosan föltárul a szereplők előtt. A megfejtésben szinte mindenki részt vesz, hiszen ők is foglyok ebben a csodálatos városban, ahol a „múlt még nem kezdődött el”.

A bűnösök természetesen megbűnhődnek. A szélhámosok lelepleződnek. De ettől még az Ordem de Deus (az isteni rend) nem szélhámosság. Nem is puszta fantazmagória. Hiszen itt van velünk.  Itt van a levegőben. És mi alig várjuk, hogy bekövetkezzen. Daniel Barros krimije a bűnöseket leleplezi, de az utópia lehetőségét nem veti el.

—

1      Minderről ld. BÁNKI Éva, „Elevenünkbe vág ez a múltba merülés” – A társadalomleírás esztétikuma: Gilberto Freyre, a szociográfus, Orpheusz Noster, 2014/1, 44–51.

2      Az új főváros megalapításáról ld. BÁNKI Éva, Szakralitás és kommunista eszmeiség a brazil templomépítészetben, Orpheus Noster, 2023/1, 71–83.

3      A brazil identitásnak mindig is része volt a messianisztikus küldetéstudat, spirituális kiválasztottság eszméje. Ez nemcsak népi hiedelmekben élt, megalapozói közé tartozott a nagy jezsuita tudós, író, António Vieira is. Az olasz Don Bosco

1883-as látomásában is megjelent a brazil fennsík, mint tejjelmézzel folyó Kánaán, a középpontjában pedig az emberiség új spirituális központja: egy szent város, az új Jeruzsálem. Ráadásul az Amerikát nem ismerő szerzetes meglehetősen pontosan ki is jelölte a brazil Planalton az új főváros helyét. Ezért is lehetett Brazíliaváros első – nyilván emblematikusnak szánt – épülete az Ermida dom Bosco, egy piramis alakú, apró kápolna. És ezért övezheti a szalézi rendet ma is példátlan tisztelet Brazíliában. (Don Bosco Brazília hivatalos védőszentje.) A brazilok Kubitsekhez hasonlóan Don Boscót is  városalapítónak tekintik. (Don Bosco álmáról ld.  még: Tiago MENDES, Um sonho profético de Dom Bosco, Católica, 1995, https://ucb.catolica.edu.br/portal/noticias/um-sonhoprofetico-de-dom-bosco/ (Letöltés: 2023. III. 12.)

4      BÁNKI Éva, Szakralitás és kommunista eszmeiség a brazil templomépítészetben, Orpheus Noster, 2023/1, 74.

5      Deis Siqueira, „Novas religiosidades na capital do Brasil”, Tempo Social; São Paulo, 2002/5, 177–197.

6      R. J. WILLIAMS, Brazil. Modern architectures in history, London, Reaktion, 2009, 22.

7      Marcel Bursztyn – Carlos Henrique Araújo, Da utopia à exclusão: vivendo nas ruas em Brasília, Geneva, Labor et Fides, 1997, 26–31.

8    Oscar Niemeyer, As Curvas do Tempo: Memorias, São Paulo, Editora Revan, 1999, 251–320.

9    Yves Bruand, Arquitetura Contemporânea no Brasil, Rio de Janeiro, Editora Perspectiva, 2010, főként 181–195.

10  DÖMÖTÖR Edit, Nyomozás és olvashatóság (Tar Sándor: Szürke galamb), Alföld, 2007/7, 70–84.

11  Karl Erik SCHØLLHAMMER, Ficção brasileira contemporânea, Civilização brasileira, Rio de Janeiro, 2009.

12  João ALMINO: O mito de Brasília e a literatura, Estudos Avançados 21, 2007, 59, http://www.joaoalmino.com/omito/ (Letöltés: 2023. III. 15.)

13  Flávio Moreira da COSTA, Existe uma literatura policial brasileira?, Biblioteca Pública do Paraná, 2023, II,

14  A Magvető reklámozta így Tar Sándor Szürke galambját. https://www.bpp.pr.gov.br/Candido/Pagina/Especial-Capa-Existe-umaliteratura-policial-brasileira (Letöltés: 2023. II. 21.)

15  Antônio CANDIDO, A vida ao rés do chão = Uő, (szerk.), A crônica: o gênero, sua fixação e suas transformações no Brasil, Fundação Casa de Rui Barbosa, Rio de Janeiro, 13–22.

16  Alkotott ebben a műfajban Clarice Lispector, a brazil novella talán legnagyobb klasszikusa, az ún. „intimista”, a női irodalom legrangosabb képviselője is (Ld. Clarice LISPECTOR, Todas as crônicas, Editora Rocco, Rio de Janeiro, 2018).

17  Deis Siqueira, „Novas religiosidades na capital do Brasil”, Tempo Social, São

Paulo, XIV, 2002/5, 177–197.