Balla: Romok közt

(próza, Böszörményi Péter fordítása)

– Nőgyógyásznál voltam. Előbb vettem egy terhességi tesztet, de valahol elvesztettem. Mozgalmas időszak volt, három férfi, három nő, három nap, három éjszaka. Persze filmre vettük az egészet. Ha megjön a havim, akkor minden oké, a karaván halad tovább, ha meg nem, akkor azt meg kell oldani. De a nőgyógyász így is azt kérdezte, hogy miért csinálom ezt, miért kockáztatok. Pedig beszállna ő is, doktor úr, tuti, hogy beszállna. Talán még maga is!

– Hogy én mit? – rezzent össze.

– Amit a nőgyógyász. Azt kérdi, miért csinálom. Van két keze, két lába, és azt kérdezi, miért. Mintha a zsiráf kérdezné a tevét, hogy miért van púpja.

De a zsiráf se kérdezi. Hazaérek, és ott az újabb meglepetés. A lányom sírva vár, és pszichiáterhez küld. Te meg mit sírsz, mondom neki, hát születésnapod van. Tizennyolc éves, ez annyira kevés, hogy ennél még a napnak is több órája van. Jelentkeztem Londonba, de nem válogattak be a castingba, hát akkor megyek Olaszországba. Tudja, hol van a legnagyobb vidámpark?

Hát Olaszországban. Én a parkokat nem szeretem, de ez más. Voltam Velencében, voltam Horvátországban, Németországban, Hollandiában, Magyarországon, de a mi országunkban nem sokáig bírom, Olaszország után irány Franciaország. Menjen a biznisz. Jó testem van, már amíg van. Nyugodtan nézze meg!

De nem nézte meg.

A rendelő előtti parkolóra révedt, és úgy számolta az autókat, mint a birkákat.

A nő befejezte, ő felírt neki valamit, a nő távozott, ő pedig lemondott róla.

A szomorú férfi következett.

Megkérdezte, hogyan kell boldognak lenni.

– Mint aki hajléktalan, de még mindig megvan a két lába.

Mint akinek az egyik lábát amputálták, de a másik még mindig megvan. Mint aki láb nélkül született, de másféle életet nem tapasztalt meg, ezért nem is hiányzik neki.

A doktor hörpintett, és a szomorú férfit is megkínálta.

– Egyébiránt – folytatta – ne bánkódjon. Szerelemből öngyilkosságot elkövetni butaság. Többet árt annak a nőnek azzal, ha életben marad. A bosszún és gyűlöleten alapuló élet érzelmekkel telített élet. Sőt túltelített. Más kérdés az erkölcs. De az a bosszúnál mellékes. Mi nem az erkölcs miatt vagyunk most itt. Életben akarunk maradni. És miért is ne? Miért épp mi ne? Mások élnek, mi miért ne élhetnénk?

Hisztérikusan felnevetett.

Ha nem is hangosan, de lélekben.

Hörpintett egy újabbat, aztán még egyet, és ha többet már nem hörpintett is, mert minden ital elfogyott a rendelőben, akkor azt képzelte, hogy hörpint. Lopva az órájára pillantott, és a kocsmát is elképzelte, ahol talán várnak rá, mert ha ott nem, akkor hol?

Amikor aztán a kocsmába érkezett, kiderült, hogy nem vártak rá.

Pont ezt várta.

Doktor úr, anyám lopta az ételt a hűtőből, ezért rászoktam, hogy eldugom. Amikor aztán hallottam a rendőrök dübörgését a lépcsőn, és bemásztam az ágy alá – tojást találtam. A szituáció ellenére megörültem neki, és úgy terveztem, rántottát sütök. Ebben a városban a rendőrök legalább 2007 óra hazudnak és elferdítik a tényeket. Akkor jelentettem fel dr. Ivanička nőgyógyászt szexuális zaklatásért, és Emil Huleket azért, mert leskelődött utánam. Ez nemi erőszak kísérletének minősíthető. Az orvos a nőgyógyászati széken bántalmazott, amit én nem akartam, de már meg sem lepett. Nem menekültem el, mert az ajtó zárva volt, ezért panaszt teszek. Évek óta tűrjük az erotikus szalonokat és klubokat, a prostituáltakat, a maffiát, aztán meg terjed a szifilisz és más nemi betegségek. És egyre szaporodnak a kocsmák és éttermek, amelyek a bűnözés melegágyai. A mi utcánk lakóit is részegek zaklatták, lekaparták a festéket a kapunkról, lehányták a kerítésünket meg a szomszéd házét is, és magas zajszinten szórakoztak az étteremben, hajnali egy óra után is. Nyáron, amikor 39 Celsius-fok vagy még annál is több van, ez kibírhatatlan. A Szlovák Köztársaság alkotmánya, második szakasz, alapvető emberi jogok és szabadságjogok, minden ember szabad és egyenlő méltóságában és jogaiban. Második szakasz, alapvető emberi jogok és szabadságjogok, 17. cikkely, a személyi szabadság mindenkit megillet.

A bűncselekménnyel vádolt vagy gyanúsított személy csak a törvényben megszabott esetekben vehető őrizetbe. Dr. Zelner a jogi tanácsadás során zaklatott engem. A bűncselekmény szándékosan elkövetett cselekmény. Nekem sosem volt rossz szándékom, van annyi eszem, hogy ne legyenek szándékaim. Anyám mentális állapotát senki nem vizsgálta, pedig sok gyógyszert szedett, volt neki egy egész szekrénnyel, talán még csomagküldő cégektől is vásárolt gyógyszereket. Apám ezeknek a kereskedőknek behúzna, vagy megrakná őket puskatussal, ha még benne lenne a Népi Milíciában, vagy legalább még élne. Én senkit sem zaklattam, még anyámat sem, és soha nem is tegeztem, doktor úr, nem tudom, Maga mit csinál az anyjával, akit én ismert orvosként ismerek, de én mindig magáztam apámat és anyámat is. A gyógyszert, amit a doktor úr felírt nekem, nem vettem be, mert a mai napig emlékszem a bátyjára, Peterre mint elrettentő példára, aki bedrogozva ácsorgott az állomási büfé előtt, és olyan vörös volt, mint a rák. Maga sem fogja jól végezni. A Rex felügyelő című tévésorozatban elhangzott a következő, most parafrazálok: „Nem kémiai szarságokat, gyógyszereket kell szedni nyugtatóként, hanem ginzenget és citromfüvet.” Úgy hallottam, a Maga anyja is ivott alkoholt, és aztán kellemetlenül viselkedett. És ezért volt, hogy az apjához egy idegen nő járt be a munkahelyére sztriptízelni, sőt a végén már haza is. Maga pedig gyermekként látta ezt, és ezért van most rossz állapotban. Sajnálom Magát. Maga is sajnáljon engem. Engem anyám tizenhat éves koromtól fogva kizárt otthonról. 1978-ban egy Gallo nevű későbbi képviselőnél töltöttem egy éjszakát, aki kihasznált. Én nem akartam szexuális kapcsolatot, tizenhat évesen biztosan nem. Nem tudta, hogy egyszer majd parlamenti képviselő lesz. 1979. április 30-án pedig Ivana barátnőmmel egy Šuccer nevű, számomra ismeretlen ember otthonában voltam, több fiatallal együtt. A délutáni órákban nem engedett ki a lakásból. Mindenki mást kidobott, bezárta az ajtót, és korlátozta a szabadságomat. Arra kényszerített, hogy söröspohárból igyak bort, mert nem akartam levetkőzni, aztán brutálisan megerőszakolt és kegyetlenül megvert, kaptam a mellemre, a hasamra, a fenekemre és így tovább. Elkábított, és vattát tett a számba. Levette a bugyimat, és lefényképezett. Aztán pedig valami leírhatatlan dolog történt. Ezért nem írom le. Maga próbált velem erről beszélni, emlékszik? De nem sikerült. Ennek a dolognak a következtében, amit nem is tudok szavakba önteni, Šuccer lett az első férjem. Fiatal voltam, naiv, és nem tudom, még mi minden voltam, még ma is megállás nélkül ezen gondolkodom. De azon is, hogy ő mi minden volt. Bizonyos dolgokat nem lehet megérteni. Maga sem értette őket, de amikor ezekről beszéltem, hirtelen az az érzésem támadt, hogy Maga ember. Korábban nemigen ivott, ugye?

Tisztelettel: Vargová

– Én nem fenyegetőzöm! – fenyegetőzött a dühtől bordóban játszó vállalkozó.

Összegyűrte a papírt, amit Felešlegi nem volt hajlandó igazolásként aláírni.

Azért gyűrte össze a papírt, hogy ne

Felešlegit gyűrje össze.

Aki őt figyelte.

A vállalkozóról azt beszélték a városban, hogy ritka nagy fasz, és újabban azt is, hogy veszélyes elmebeteg, de ez nem sokat számított, mert ilyen szóbeszéd nemcsak minden vállalkozóról, hanem minden pszichiáterről is keringett a városban, a leginkább pont Felešlegiről.

– Egyre mélyül a szakadék – mondta Felešlegi. – Én pedig zuhanok bele, és nem teszek ez ellen semmit. Mert ha nem ez van, akkor mi legyen? Az életnek nevezett csoda? Mihez kezdjek egy ilyen csodával? A múltkor nem jött be a főorvos asszony, mert reggel elájult a fájdalomtól. Gyerekkorában ilyesmi nem történt volna vele. Gyerekkorában csak úgy nem ájul el az ember. A gyerek még rendben van, még nem sejt semmit. A betegségtől való félelem fokozatosan hatalmasodik el az emberen, aki végül összeomlik, és aztán jöhet a mi utcánkba. A betegségtől való félelme miatti stressz szívrohamot és agyvérzést okoz, de emögött ne keressük az intelligens teremtő szándékát. Az egészség radikális romlásának éppen az intelligens teremtő nemlététől való félelem az oka. A rossz egészség pedig elkerülhetetlenül még rosszabb egészséghez vezet. A beteg szervek aktívan bevonják a korábban egészséges szerveket a betegség körforgásába, azok pedig hamis megkönnyebbüléssel átadják magukat a kórnak, így végül az egész test a saját pusztulásán dolgozik, ami a misztikusokat, akiket szívesen látnék a rendelőmben, arra a meggyőződésre vezeti, hogy a cél a lélek kiszabadítása nyirkos sírjából, a testből. De szarok én a misztikusokra. Egyre inkább undorodom az emberektől, legyenek azok akár misztikusok. Tudom, hogy ez beteg hozzáállás, de nem keresem fel a megfelelő szakembert, mert én vagyok a megfelelő szakember. Amikor történetesen otthon vagyok, anyám házában, anyám rám néz, és a tekintete legalább annyira megsemmisítő, mint a látványa. Összeszorítja az ajkát, hogy visszatartsa a hányást. Vagy ha nem is a hányást, hát legalább a megjegyzéseit. Pedig biztosan megfelelő választ adnék rájuk, mert amikor este hazamegyek, általában a kocsmából érkezem, és van mondanivalóm. Ez lenne ám a párbeszéd! De nem lesz. A párbeszédek korábban a kocsmában, még korábban a rendelőben zajlottak, ez elég is, bár mindkét helyen fölöslegesek voltak, mert sem itt, sem ott nem segítettek senkin. Rajtatok sem segít már semmi, akik itt hallgattok engem. A betegeken segít a gyógyszer. Csak éppen a beteg a gyógyszer után már nem az a beteg, akin a gyógyszernek segítenie kellett. Csupán egy gyógyszerrel elfojtott eset. Anyám is egy eset, de nem elfojtott, az élet csodájáról elmélkedik, és a nagy zárómonológra készül. Ha tehetné, legszívesebben a saját koporsója fölött mondaná el. Elvárja mindazok jelenlétét, akiket egész életében gyűlölt, így gyakorlatilag senki sem hiányozhat, akit életében ismert. Amikor összeszorított ajakkal rám mered, és én látom, mert én is ugyanolyan meredten nézem, azon tűnődöm, hogy valójában kit is néz ilyen feszülten. Engem? Egyre bizonyosabb vagyok benne, hogy nem. Egyáltalán kinek vél engem? Jurajnak szólít, ami rendben is van, hiszen Juraj vagyok. Apám is Juraj volt, nagyapám is. De az az összeszorított ajak… az a tekintet… az a robbanás előttinek tűnő állapot… Voltaképpen kit néz? Összeszorítja a fogát, és tudom, hogy gyűlöli, akit néz. Egyfajta erős érzelem, amikor rám pillant, még helyénvaló is lenne, na de pont a gyűlölet? Fokozatosan kezdődhetett, nekem pedig nem tűnt fel. Minden észrevétlenül kezdődik, aztán fokozódik, például a betegségtől való félelem miatti téboly. Az emberek sokféle betegségtől félnek, de a tébolytól a legkevésbé. Sokakat mégis ez fenyeget a leginkább. A tébolyult azonban nem veszi észre a tébolyt, hiszen már tébolyult. A tüdőgyulladást észrevenné. Az ember fél a tüdőgyulladástól, és végül tébolyt gyárt belőle. Anyám nap mint nap gyűlölettel néz rám, logikusan végiggondolva azonban inkább enyhe lenézéssel kellett kezdenie, amit fokozhatott, elmélyíthetett, társíthatott megvetéssel és gúnnyal, egy sikerületlen gyerek anyjaként akár még anyai szánalmat is vegyíthetett bele, természetesen rögtön önsajnálattal együtt, és mindez talán valóban így történt, valószínűleg minden ebben a logikus rendben zajlott, de én csak a gyűlölet fázisára figyeltem fel. Egy idős embernek nem lenne szabad erősen összeszorítania a fogát. Végül kihullik mind, és kénytelen lesz péppel táplálkozni, ami egyébként a dolgok természetes rendje. Amikor anyám meglát, erősen összeszorítja a fogát. Dühös sziszegést is hallottam már. Képzeljék el, reggel felkelek, mert le kell tudnom egy újabb napot, pizsamában lépdelek a szobámból a fürdőszobába, és útközben összefutok anyámmal, aki összeszorított foggal sziszeg, rögtön reggel. Én még pizsamában. Aztán áll a konyhában, keze ügyében a fiókkal, amiben a kanalak és villák mellett kések is vannak, csak jelzem. Ott áll, és néz rám. A vasárnapi ebéd pedig, még ha délután, este vagy éjszaka zajlik is, a megfigyelés igazi szertartása, a gyűlölködő pillantások szertartása, a fogösszeszorítás és fogcsikorgatás szertartása, mondjuk még a megvetés szertartása is, de soha nem a szánalomé, érdekes. Ez a szakasz kimaradt az anyának a fiához fűződő kapcsolatából. Ezt még én is furcsállom, uraim. És egyszer csak rájöttem, olyan volt, mint egy villanás, feleszmélés vagy sugallat, szóval rájöttem, hogy anyám szerint nem a fia vagyok, hanem a férje. A saját apám. Az ilyen helyettesítés nem ritkaság. A feleség törli férje halálának tényét. Pedig még botrányt is csinált a temetésen. Megtámadta a szomszédaszszonyt, és más nőkre is rikácsolt, apám kurváinak nevezte őket. Márpedig nőből akadt ott elég. Mindegyikre jogosan rikácsolt. Hogy ezt az eseményt törölte, azt nem csodálom. De hogy ezzel együtt még a férje halálát is? Ez a halál egyszerűen elveszett. Nem tudta visszaadni a kölcsönt a férjének, amíg az élt, mert hirtelen hagyott itt mindent, feladta a küzdelmet a rosszindulatú kór ellen. Ezt a betegséget rosszindulatúnak szokás nevezni. Mintha más betegségek tisztességesek, sőt becsületesek lennének. Meghalt, mielőtt még a felesége kiélvezhette volna rosszindulatú és becstelen betegségét és az azzal járó tehetetlenséget. Nem maradt ideje a bosszúra. Nem maradt ideje tönkretenni a férjét, amiért egészségesen még ő tette tönkre a feleségét. Most talán csodálkozik, hogy nem hordok haza nőket, de biztos azt hiszi, hogy a férje impotensre itta magát. Az nyilvánvaló, hogy számára nem a fia vagyok, fiúként nem is létezem. Otthon apámat képviselem. Azon tűnődöm, hogy van-e egyáltalán valaki, aki számára én énmagam vagyok. Hogy valahol vagyok-e még. Lehetséges, hogy valaki valahol engem képvisel, miközben én az apámat képviselem otthon? De hol hiányoznék én annyira, hogy ott képviseletre szoruljak? És a képviselőmet, azt ki képviseli? Mellesleg, uraim, impotensre ittam magam. Magukat elnézve, biztos nem én vagyok itt az egyetlen, akinek ez sikerült.

– Meg akarja ölni a nőt, akit szeret, mert ő nem szereti magát – konstatálta. Jól érezte magát ezzel a fiatalemberrel.

Megérezte a rokonság rejtett áramlatait, amelyek összekapcsolták őket, és megérezte azt is, hogy ezek az áramlatok számos boldogtalan emberbe ágazódnak szét ebben a kisvárosban, és a legközelebbi nagyvárosba áramlanak, amely szintén elég kicsi, de onnan már Budapestre és Bécsbe áramlanak tovább, a Budapestről és Bécsből érkező visszáramok pedig újabb nagyvárosi devianciákat és pszichikai szennyvizet hoznak magukkal.

– Maga teljesen normális. Ki ne akarna megölni valakit? Különösen egy nőt. Egy olyan nőt, aki nem ismeri fel a maga kvalitásait. A férfi gyakran vágyik arra, hogy megöljön egy nőt, a nő gyakran vágyik arra, hogy megöljön egy férfit. Felindultságukban a nők férfiakat ölnek. Felindultságukban a férfiak nőket ölnek. Olykor férfiak férfiakat és nők nőket. De ha egyszer valaki megöl valakit, akkor biztos akar lenni abban, hogy az áldozat végérvényesen megszűnt létezni. Ugyanakkor, sőt ez a gyakoribb eset, ennek a fordítottja is igaz: arra vágyunk, hogy a nő, már ha nőt öltünk meg, valahol még jelen legyen, és onnan csodáljon bennünket radikális tettünkért. Hogy lássa, nem vagyunk gyávák, és amit vele kapcsolatban gondoltunk, azt komolyan gondoltuk. Hogy ez még izgalomba is hozza őt ott, ahol van. Sok férfi gondolja úgy, hogy a halott nők még a haláluk után is léteznek valahol. Hogy megmaradtak. Maga is biztos egy efféle romantikus! Egy romantikusnak is kilóghat a szőr az orrlyukából, és tele lehet pattanással az arca. És ha a szándékát már sikerült megvalósítania, és hamarosan kopogtatnak az ajtaján a fiúk az őrsről, akkor a lány már ott van, ahol már senkivel sem fog magával szemben összeállni. Tiszta a lelke. Mert ez valóban lélek, nem pedig valami pancsolt párlat, ami csak megvakítaná. Apropó, tölthetek? Ki tudja, mikor ihat majd legközelebb. Na, szóval az a lány egyszeriben makulátlan lett, és nem mondja többé, hogy mást szeretek, de legyünk barátok. Ugye telibe találtam! A meggyötört lélek közepébe. Mert magának is van lelke. Egy nap majd lerázza magáról ezt a rárakódott sártestet, amely bosszúért liheg. Maga aztán nem halogatta ezt a bosszút, hallom, hogy már kopognak a fiúk az őrsről. Nyilvánvaló, hogy maga minden nőnek mindig csupán a barátja volt, de fel a fejjel! Legalább nem veszít vele sokat, hogy most jó darabig nem látja majd őket.

A kávézóban úgy csüngtek a péniszek, mint a szomorúfűz ágai. Felešlegi is szomorú volt.

Hátul egy szomorú osztálytársa ült.

Az iskolában le se tojta Felešlegit, már akkor felnőtt nő volt.

Még az is lehet, hogy az évek során ráunt önnön felnőttségére.

Akkoriban a jövő lúzereivel lógott, akik kisportolt, masszív lábukon futkostak a pálya körül, mélyeket lélegezve, mert még nem baszta szénné a tüdejüket a nikotin.

És ma?

Ma?

Hideg éjszaka van, és Felešlegit nem érdekli a szomorú osztálytársa.

Az egykori futók is ráuntak azóta biztosan, ráadásul a legtöbbjük már a föld alatt van, vagy csak alig valamivel fölötte.

Tíz perc alatt ráun az ember a másikra.

Itt pedig negyven év telt el.

Ki következik?

Osztálytársáról megfeledkezve, egy férfira lett figyelmes, aki egy lányhoz hajolva beszélt:

– Rohantam, csak úgy fröcskölt a sár körülöttem. Cigaretták izzottak a sötétben, aztán becsapódott mögöttem az ajtó, és rettenetes dolgok következtek. Emlékszem, kik voltak. De ez már a múlt. Na de mi a múlt? Nem valamiféle távoli, elintézett, lezárt dolog. A múlt bármikor visszaköszön. A múltban a kommunista párt körzeti elnöke keresztbe tett nekem. Nemrég összeakadtunk, hát megkérdeztem, hogy van. Előkaptam egy frázist, elvégre úgy kell tennünk, mintha kommunikálnánk, még akkor is, ha ártott nekem. Erre azt feleli, tudod, Ferko, mert mindazok után még tegezett is, jut eszembe, kisasszony, élek az alkalommal, hogy bemutatkozzam, Fero vagyok, ő Ferkónak szólított, tudod, Ferko, felelte, szar az egész. Én meg azt gondoltam, hogy tessék, ezt kaptad azért, amit velem tettél, ez a karma. Én szlovák katolikus vagyok, és a karma nem honosodott meg ebben az országban, de ez akkor is a karma volt! Vajon miért mondtak le a katolikusok egy ilyen praktikus dologról, hiszen a karma ostor, és az ostort nem szabad kiengednünk a kezünkből! Pattintással utoléred ostorod, hogy a költőt idézzem.

Szereti a verseket? Maga fiatal és csinos, úgyhogy valószínűleg nem. Nincs ideje a költészetre, legyeskednek maga körül a férfiak, úgyhogy inkább nyáron strand, télen sípálya, jól mondom? De ki másnak van joga igazságosan ostorozni, ha nem nekünk, katolikusoknak? Próbáltam valami pozitívat mondani az egykori funkcinak, de közben arra gondoltam, hogy Uram, egész életemben alsóbbrendűnek tartottam magam, most pedig jelet kaptam tőled, hogy nem én voltam az alsóbbrendű, hanem ő, ő volt a gonosz. Mindenkinek meg kell találnia a gonoszt az életében. Persze lehetséges, hogy ő meg engem talált meg, neki én voltam a gonosza. Kisasszony, szörnyű volt úgy élni, ahogy éltem, egy olyan ember miatt, aki most egyszeriben Ferkónak szólított. De én csak fecsegek itt, kegyed meg talán szenved az unalomtól. Biztos szörnyen szenved. Az emberek szenvednek, ez a karma. Ki tudná elkerülni a karmát? És hogyan? Mert még ha maga katolikus is, a karmát nem kerülheti el azzal, hogy tagadja, mert hiába a tagadás, attól még működik, tőlünk függetlenül, ez az univerzum törvénye. Néha nem tudom, hogy hangosan beszélek-e, vagy csak gondolatban, azért kérdezem, hogy hall-e egyáltalán. Olyan szótlan, nem is reagál. Az ember szenved, ha hallgatnia kell valakit, inkább valahol máshol lenne. Maga hol lenne inkább, otthon? Valószínűleg otthon, valakivel, nem merem megkérdezni, de nyilván egy fiatal, jóképű férfival. De akkor miért nem vele van? Nem merem megkérdezni. Nyilván elcseszett valamit az életében. És vajon mit csesztem el én, ha egyszer itt vagyok, és nem otthon. Látja, a részemről ez egy ilyen meditatív filozofálás, miért is ne lazulhatnánk el, szombat van, még az Úristen is pihent, bár ő vasárnap. Legfeljebb pihenünk egyet vasárnap is. Kisasszony, látom, hogy figyel. Hiába vág ilyen duzzogó arcot. Talán helyet foglalthatok kegyed mellett, látja, el is felejtettem megkérdezni, pedig mióta ülök már az asztalánál. Hiszen ez a maga combikája, nemde? De közelebbről legalább jobban hall. Szenvedélyt érzek maga iránt. Vagy a szenvedély ma már nem menő? Szerintem pedig az. Csak az a gond, hogy én nem vagyok elég menő magának. A szenvedélyes arckifejezésnek a megfelelő arcon kell lennie, annak pedig a megfelelő fejen. Kisasszony, önzetlen, spirituális céljaim vannak. Itt várom a megváltást. Hiába húzódik el, ez nem változtat azon a tényen, hogy Isten velünk van, itt ül kettőnk között, az Úr előtt csak nem szégyenkezik, akkor sem, ha meztelen, tudom, tudom, van magán bugyi, melltartó, csinos pulóver, de őszintén, azok alatt mi van? Hát maga van ott, személyesen. Ahogy az Isten megteremtette. Előle nem tud elbújni. És itt vagyok még én is. Sokaknak segítettem, jártam az utat, nem, nem saruban, többnyire félcipőben. Már mondtam magának, és mindenkinek elmondom, hogy köszönettel tartozom az Úrnak, aki feladatokat ró ránk. Mindenki a mi Urunk által rárótt feladatot végzi, és ha nem érünk el sikert, sokat segít annak a tudata, hogy sikerre nincs is szükségünk, pont hogy csalódásokra és kudarcokra van szükségünk, hogy ragyogjunk a sötétségben. Mert ha elbuktunk is, nem csüggedtünk, és most ragyogunk. Csak hajoljon le, mintha bűntudat nyomasztaná, pedig nem nyomasztja, vagy nem tud róla, hajoljon közelebb hozzám, igen, csinos a pofija, csillog a szeme, tüzes a homloka, és most már jobban érzi a forró templomi leheletemet, mondj igent, édes lány, mondj igent, tudom, a testtől való függés egészségtelen, a test maga a legszörnyűbb betegség, de mégis, töltsd fel az akkumulátoromat, te lány, kérlek, hadd ne kelljen explicitebben fogalmaznom. Azt kérdezed, hol van most az én Istenem? Hogy az előbb még azt mondtam, itt ül kettőnk között az asztalnál? Hát aztán, azóta átült máshová. Most a szomszéd asztalnál ül!

De a szomszéd asztalnál Felešlegi ült.

 

Böszörményi Péte