Demény Péter: Az ötödik ász

Ha egy olyan emberre vágyom, aki sok gesztusával provokál, mégis nyugodtan, sőt szívesen elbeszélgetnék vele, Csehy Zoli jut eszembe először. Székely Jánosról mesélik, hogy nyakkendőt kötött, kivasalta a nadrágját, aztán meg kijelentette, hogy a költészet halott. Ő azonban folyton nyafogott, hát metsző okosságával együtt meguntam volna hamar.

Csehy Zolit soha. Nem csak azért, mert imádja az operát, és én ott nőttem fel gyakorlatilag, Tosca és Leonora, Cavaradossi és Turridu között, hogy irodalmi imádatainkról már ne is beszéljünk. Vagy beszéljünk: gyakran egyáltalán nem is értem, miért szereti, amit szeret. De például Rosmer Jánosért megmosnám a lábát.

Egy ilyen különbség hozott össze bennünket. Balla Zsófia egyik verséről beszéltem a tatai táborban, és egy elrontott sorról azt mondtam, ez egy elrontott sor. „De hát éppen azért jó” – mondta Zoli a maga félszeg mosolyával. Nem akadtam el, megtartottam az előadást, de visszaolvastam, és tényleg azért volt jó. A tudatos rontásért.

Jön ez az ember, akivel kapcsolatban mindig az az érzésem, hogy nem tudja befejezni a mosolyát, majdnem sír, úgy húzza el a száját, olyan, mint egy gyermek, aki a szülői tiltás ellenére belekanalazott a lekvárba, és hol erotikus verseket fordít, hol melegverseket ír, és megteremti a magyar irodalom egyik legérdekesebb travesztiáját. Úgy olvastam a rosmereket, mint aki egy új világba lép, olyan gesztusokat lát, amelyeket soha nem tapasztalt, és olyan nyelvet hall, amely idegen a számára.

A magyar irodalom Robin Williamse ő. Kinézné bárki is Mr. Keatingből, hogy ő fogja felforgatni a Welton Akadémia rendjét? Ebből a jó tanulóból, akiből most hirtelen tanár lett?! Zoli is jólnevelt, halkszavú, visszafogott ember. Nem így képzeljük a Gingsbergeket.

Így a Steinmannokat képzeljük el. Csehy Zoli tud latinul, görögül, szlovákul (jó, ez a létkörülmény); betéve ismeri az irodalmat és annak elméleteit; operát hallgat (egek, ez Hindemithet is érti! Britten iránt pedig neki köszönhetően kezdtem érdeklődni); mit nem tud?! Vegyünk egy kúpot, vagy mégis inkább egy csonka gúlát.

A Ginsbergeket nem így képzeljük. Pedig Csehy Zoli határozottan és halkan viszszautasította a Térey-ösztöndíjat, amikor ezt rajta kívül nem sokan tették meg. Szóval nem kell ahhoz üvölteni, hogy az ember Ginsberg legyen. Illetve ahhoz üvölteni kell, de sokféle módja van az üvöltésnek. És hát végül is a végeredmény mégiscsak számít.

Konzervatív tartás vagy alaposság, és közben a gondolat vágó szárnyalása. De a tehetségé is! Mert gondolkodni költői tehetség nélkül is lehet, ehhez kétség sem fér. De lapozzuk fel a Csehy-életmű darabjait, és látni fogjuk, hogy itt a tehetség működik, és útja nincs rejtve.

Most, hogy Bányai Évának köszönhetően mindketten egy irodalomtörténeti projekt tagjai vagyunk, találkozom vele a vacsora vagy a kirándulás másfajta hangulatában is, nem csak az elképzelt íróasztalnál. Hallgatom, ahogy arról mesél, hogy hol és mikor szeret vezetni, vagy amikor elámul egy falfestményen; olykor még akkor is, amikor bosszankodik valamiért. De ezt is azzal a bűbájos félszegséggel műveli, amiért annyira szerethető.

Aztán van még egy tulajdonsága, amiért nagyon szeretem: mindig tudja, kihez beszél, és hogyan kell beszélni hozzá. Arctalanság, arcadás, arcrongálás. Önláttatási stratégiák és diskurzusretorikák kisebbségi kontextusban – ez egyféle olvasóhoz szól; a László Ferenccel írt Opera 138 egy másféléhez, és Csehy Zoli mindegyikhez tud beszélni. Ami azt jelenti, nem gőgös: demisztifikálja az irodalmat, miközben misztifikálja, és fordítva. Mint Balázs Imre József, a másik nagy higgadt, aki szintén tud konferenciázni és gitározni egyaránt.

Sok Zolit láttam már, a legtöbben rokonszenves, jókedélyű emberek voltak. Csehy Zoli közöttük is kiemelt helyen szerepel, éppen azért, mert nem akar kiemelt helyen szerepelni. Olyan jelenség ő, akit érdemes a kártyacsomagban ábrázolni: nélküle nem teljes az élet. Ki kellene találni az ötászos paklit.