Fried István: Csehy Zoltán jeles napjára

Eheu fugaces, Postume, Postume,
Labuntur anni…

Szinte hihetetlen, hogy ennyi idő telt el azóta, hogy egy szegedi vendéglátó-ipari egységben megismerkedtem egy ifjú költő-házaspárral, Csehy Zoltánnal és Polgár Anikóval, méghozzá a magyar irodalomba betörni készülő, az elfogadott, bár korántsem kényelmes konvenciókat szétrombolni akaró, merésznek és nyelvileg szokatlan, látszólag fésületlen verseiket prezentáló szintén ifjú erdélyi költők estjén. Meglepve vettem tudomásul, hogy ifjú házaspár-költőim tudják, mi az, hogy hexameter és disztichon, mivel oktatói (keserves) tapasztalatom szerint szegedi diákjaim közül ilyeneket nagyon kevesen tudtak – nem lévén verstani kurzus az egyetemen; amit meg középiskolából hoztak (volna) magukkal, azt nemhogy elfelejtették, hanem valójában sosem birtokolták. Megtanulták arra az órára, amire kellett, egyetemi szigorlatra azonban semmi nem maradt meg belőle. Az ifjú költő-házaspár tudomásomra hozta, hogy latin szakon végeztek Pozsonyban, minek következtében csodálkozásom szétfoszlott, és csendesen örültem. Annak még jobban, hogy a versek felolvasását követőleg még beszélgetésre is jutott idő, méghozzá nem formális érdeklődés, hanem valódi tartalmakat közlő véleménycsere tette számomra – íme, mind a mai napig – emlékezetessé a találkozást. Ez a beszélgetés, olykor képeslapok, máskor hosszabb levelek alakjában mind a mai napig tart, ezek a nemegyszer terjedelmes írásbeli üzenetek keretezik a pozsonyi, a budapesti könyvheti, esetleg másutt zajló konferenciáknak alkalmából szerveződött együtt-léteket, amelyek egy folyamatosan zajló, az élet és az irodalom (nem pedig az Élet és Irodalom) számos területét érintő, megvitató, feltehetőleg a kölcsönös előnyökkel járó beszélgetést – talán csak kicsit túlzás – roman-fleuve-vé (regényfolyammá) alakítanak. A számos terület közül néhány: a zene ma, kiváltképp a kortárs zene irányai, személyiségei (részemről Bartóktól Kurtág Györgyig, Ligeti Györgyig), lehetőségei, befogadási módozatai, értelmezése, értelmezhetősége, miközben operett-ügyben homlokegyenest eltérő a véleményünk (félreértés ne essék: én szerfölött kedvelem a klasszikus operettet, Csehy Zoltán A mosoly országa egy svájci előadásáról a sörözés jótékony hűvösébe menekült, nem tudván fölfedezni a Lehár-zene hangszerelési fortélyainak általam feltételezett finomságát), a régi magyar irodalom bizonyos fejezeteinek „elevenné” gondolása, ide Anikó és Zoli a szakember biztonságával léphet, a magam részéről inkább a távolabb álló feltétlen rokonszenvét közvetíthetem, a szlovákiai magyar irodalom megírhatósága, értelmezhetősége, elhelyezhetősége, általában a regionális problematika megközelítése / megközelíthetősége, konkrét művek viszonylatában, konkrét magyarázatokat mérlegre téve. Mint olvasó, értelmező Csehy Zoltán (kéretik nem túlzásnak venni) kiemelkedően fontos költői és irodalomtörténészi tevékenységére reagálok (szóban és írásban), „eredeti” mű és fordítások egymást kiegészítő, egymást átható voltára, amely nem pusztán a fordítói inventio és a költészeti aemulatio jelességét mutatja, hanem a gondolkodás, a régi-újra, új-régire figyelés gondosságát, filológiai megbízhatóságát, egyben azt az elkötelezettséggel is megnevezhető felelősségérzetet tanúsítja, amely sine qua nonja egy olyan költői-fordítói-értekezői pályának, amely az antikvitástól az avantgárdig, a hermeneutikától a queer study-ig, a monografikus vállalkozásoktól a hetilapokba, a folyóiratokba szánt (szellemes, értő, pontosan fogalmazott) recenziókig ível.

És most kissé távolodva, de azért látóközelben maradva, azon töprengenék, hogy miféle hagyományba kapcsolható (mert akarva-akaratlanul oda kapcsolódik) Csehy Zoltán költői-fordítói-kutatói munkássága, eddig fölépült életműve. Nem tekintvén nagyon vissza, nem arra a korra, melyben a széptudományok része volt az irodalom nem lévén még meghonosodva sem az esztétika, sem (különösen nem) az irodalomtörténet. Így a XX. század jelenései és jelenségei között tallózva, elsőnek Babits Mihály személyisége képzelődik elém. Aki szakmabeli klasszika filológusként az Egyetemes Philológiai Közlönyben adott közre tudományos művekről tudományos recenziókat, majd Balassi Bálint verseinek kiadásához fűzött filológiai jegyzeteket, miközben Vörösmarty, Petőfi és Arany irodalmi/irodalomtörténeti helyéről publikált máig vitatható, mert vitatásra érdemes tanulmányokat. Ismét miközben: Dante opus magnumjának ihletett fordítója volt, páratlanul értékes jegyzetekkel, tanulmánnyal igazolta, hogy a Lectura Dantis több ágában teljesen otthonos, megírta az európai irodalom (így, egyes számban, s ez, ha úgy tetszik, komparatisztikai állásfoglalás a végére sosem jutó vitában!) történetét, Sophokles, Shakespeare és Goethe magyar tolmácsa volt, s amikor szükségesnek mutatkozott, „pajzzsal és dárdával” lépett ki halálos betegsége fogságából a magyar irodalom teljességét, gazdagságát, sokféleségét megvédendő. Még mindig: miközben, az Esti kérdés, a Balázsolás, a Jónás könyve, a Talán a vízözön költője, az Erato kötet magyarítója, éppen úgy, mint a Fortissimoé és a Játszottam a kezével hivatalos megtorlást hozó verseké. Hadd folytassam (nagyon sokáig úgy sem fogom folytatni a sort) Nemes Nagy Ágnessel, aki A hegyi költővel újszerűen meggyőző Babits-portrét vázolt föl, Rilke-almafájával megfordította a magyar Rilke-érdeklődés irányát, olyan, egymással alig összeegyeztethető költői életművek avatott (ezt akár szakrálisan is lehet érteni, semmiképpen nem közhelyszerűen) átültetője lett, mint Victor Hugo lírájáé és az általa újra-gondolt Rilkéé. Esszéivel az „újholdas gondolkodás” esztétikai érzékenységét és nyitottságát példázta, beléptetvén – együtt költői életművével – az európai irodalom (ragaszkodom Babits Mihály singularisához!) kontextusába. Ami Nemes Nagy Ágnes líráját illeti, hosszabb fejtegetésre nem lévén sem tér, sem idő, a költőhöz megtérő Kulcsár Szabó Ernő tanulmányából emelek ki egy méltó passzust, hogy e líra korszerűsége és időtálló poétikája mellett érvelhessek: „Nemes Nagynál legtöbbször egy antropomorfizáló hanghoz és perszonális archoz nem köthető beszéd személyen túli hangját érzékeli az olvasás. Mintha itt nem valamely performatív hangkölcsönzésre utalt szövegpotenciál »beszéde«, hanem maga a hangzón cselekvő nyelv szólalna meg. Ezért van az a benyomásunk, hogy Nemes Nagy verseiben úgyszólván megbonthatatlan a hangzás, a ritmus, prozódia, illetve eszmék, képek és jelentéskapcsolatok egysége.”

Nemes Nagy Ágnes kapcsolódása Babitshoz túlságosan ismert ahhoz, hogy akár a Kulcsár Szabó-idézet nyomvonalán haladva, akár „hagyományosabb” irodalomtörténeti módszereket igénybe véve, tovább fejtegethessem, ami azért kerül ide, hogy életművek sokoldalúságát, ennek révén sokszerűségét, sokfelől megközelíthetőségét demonstráljam. Inkább azért volt szükséges – számomra – ez a hosszabb kitérő, hogy tanúsítsam, egy életmű különleges rétegzettsége, egy költői-fordítói pálya látszólag szeszélyesen kanyargó, valójában a látszat-egység helyébe hol a mozaikkockából szervesen összeépülő, hol a korszakonként változó, ám akár egyetlen pályaszakaszon belül is változatosságával kitűnő egységére utaljak, annak tudatában, hogy Babits ugyanannak az európai irodalmi gondolatnak alakítója Színjáték-átültetésével,  mint görögös drámája, a Laodameia modernné formált, verstani bravúrokat halmozó, némileg talán szecessziósnak nevezhető strófáival és antistrófáival, a Fekete ország riasztó látomása nem annyira hangoltságában (bár abban is) tér el a humorosra áthangszerelt bibliai témát magyaros verselésben előadó Jónás könyvétől, hanem a költői hang elmélyülésében, a bravúrokat elkerülő, a leglényegre összpontosító gondolatmenet elbeszélői kételyeket is megszólaltató előadásában.

Most visszatérek az általam ismert Csehy-művekhez, jóllehet gondolatban nem távoztam túlságosan messzire, ennek a változatosságnak, szerteágazó érdeklődésnek, gazdag intonáltságú beszédnek megannyi széttartását úgy értékelem, mint egy meghatározott pontból kiinduló, majd jókora kalandidő letelte után oda pillanatnyi nyugovásra visszatérő, onnan újabb poétai és kevésbé poétai mezőkre elkóborló, eztán ismét megérkező, nyugtalan, mert nyugtalanító, a megszólalás felelősségét sosem felejtő magatartás hiteles tanúságtételét. Polgár Anikóval közösen jegyzett gyakorlati magyar verstanát forgatva meggyőződhetünk, hogy mindketten birtokosai olyan (verstani) tudásnak, mely nem ismeri a szólás technikai és nem technikai akadályait. De azt is megtudhatjuk, hogy a magyar költészet évszázadaiból merítik a példaanyagot, jól ismert és általuk a példák révén megismert verssorok, strófaszerkezetek, verselési módok olyan „háttér-anyag”-ból merítenek, amelyet csak a folyamatos, „professzionális” olvasással lehet elsajátítani, sajáttá birtokolni. Egyben olyan olvasási módot (nem a kényelmes distant readinget) prezentál, amely képes a külső és a belső formára egyaránt figyelni. Hiszen a lényeg talán ott rejtőzik, hogy a rím és a ritmus sosem költői szeszély külső formája, hanem szoros összefüggésben van a belső formával, egymást hívják elő, kényszerítik ki, eddig teljesen rejtve maradt összefüggésekre derítenek fényt. Amit Kulcsár Szabó Nemes Nagy Ágnes lírájának belső egységéről állapított meg, mutatis mutandis, a nagy költészet lényege. Ezért térhet rá az értekező Nemes Naggyal kapcsolatban Rilkére, Rilkétől Bennig jutva el. Csehy Zoltán az antikvitás és a reneszánsz költészetét tanulmányozva vetette el (nemcsak fordításaiban) a „domesztikál”-ást:, akképen hidalta át a régi korok és a maga jelene között szükségszerűen tátongó szakadékot, hogy rekontsrukciós eljárással élte bele magát 20–21. századi poeta doctusként (mint Mándy Iván elbeszélője a régi idők mozijába) a régi idők nyelviségébe, poétikai feltételei közé. S bár előtte Faludy György előbb a magyar kabaré chanson-hagyományait követve, majd egyre felszabadultabban szakított a szemérmesen elfordulás megoldásaitól, elvetvén ama „fügefalevelet”, mely verseket, életműveket fedett el, Csehy Zoltán a tudós poéta, mégsem mausarum sacerdos, hanem nagyon is mai dialektusokat szem előtt tartva tárta föl fordításaiban, értekezéseiben a költői életművek és korszakok priapikus megszólalási módjait. Mindvégig szem előtt tartva, hogy versekről, líráról, költészetről van szó, amelyek többnyire betartják a szabályokat, nem feltétlenül ellenkezvén a genera dicendivel. Ekképen egymáshoz közelíthetők évszázadok távlatában is egymástól időben elválasztott életművek. Igen tanulságos, ahogy Csehy Zoltán például Kovács András Ferenc Kavafisz-átköltéseit, utánzatait, a Kavafiszt távolabbról közelítő verseit méltatja, kimutatván, hol ér célba lényegesen kevésbé az imitatio, inkább az aemulatio. A költői szabadság a Csehy-féle felfogásban nem jelent „tetszőlegesség”-et, nem lehet „bármiképp” fordítani, nem lehet bármiről bármit állítani. S ha csak módosítva ismeri el a goethe-i szó érvényességét: „In der Beschränkung zeigt sich erst der Meister” (a korlátozottságban mutatkozik meg, ki a mester), nagyon távolra nem tér el innen. Sosem a pusztán meglepő, az extrém, az öncélú módon különös foglalkoztatja, hanem az: mitől irodalom, vers, líra, amit fordít, amit értelmezni kísérel meg. Sietve teszem hozzá: önnön lírája félreértethetetlenül tudatosítja a maga különállását, a maga törekvését, hogy (például) zene és irodalom együtthangozhatóságának  esélyeit föllelje, kikísérletezze (mások, például Cselényi László szeriális költészetében igen alaposan elmélyedve), a versnyelv „hangszerelési” lehetőségeivel bíbelődjék, nem egyszer (sokszor) elvetve a rím és a ritmus segítségét, nem élvén a hangutánzó és hangulatfestő szavak kínálta lehetőséggel (amely esetleg a hagyományosba fordítaná vissza a verset). Ellenben a szabadversek csupán látszólag egészen kötetlen változatait teremti meg, mely jobban felel meg a kortárs zene igényeinek. Itt csak utalni tudok arra, hogy a régebbi operák librettói versekben, rímekben beszéltették, énekeltették a színpadra küldött szereplőket, Richard Wagner éppen úgy, mint a Verdivagy a Puccini-operák, de már Alban Berg is a prózában írt Wozzeket küldte színpadra. Csehy szabadverse nem énekvers, de lüktetésében kimutatható ama zenei háttér, amely nem a szótagok verslábként írásával, hanem a versegész „zeneiség”-ével tűnik ki (csak a tautológiával tudom közölni, miként „hallom” a Csehy-vers „zeneiség”-ét).

A „haladni, amerre más még nem haladt” a maga korában avantgárdnak számon tartható Petőfi egyik célkitűzése volt. Természetesen se szeri, se száma a bibliai, mitológiai kölcsönzéseknek, a heine-i, Béranger-tól, esetleg az ifjú Németország poétáitól származó kölcsönzéseknek. Az „eredetiség” igénye a romantikában erősödik föl, a szövegköziség meghonosodása a régi mintákat-szabályokat követő poétikákat elevenítette föl. Csehy Zoltán, korának hű gyermeke (ez is Petőfi-idézet, mi más lehetne a 200 éves Petőfi esztendejében), úgy járja a maga útját, hogy tisztában van vele, ezek az utak párhuzamosak, nemcsak a „végtelen”-ben találkoznak, hanem időnként keresztezik egymást, mert ugyanannak a költészettörténetnek hagyományában állnak. E hagyománykövetés erősen kritikai indíttatású, nemcsak a fügefalevél dobatik el, hanem eddigi tilalmak sem fogadtatnak el, a verset, a művet nem a társadalmi illem vagy közmegegyezés, hanem értéke, poétikai minősége minősíti. Az értekező olyat vállal, milyet előtte nemigen vállaltak, nem provokáció a célja, hanem az eddig jórészt számon kívül hagyott területek bejárása. Nem Csehy „találja ki” tanulmányainak tárgyát, hanem a létező jelenségeket szemrevételezi, és azokat kísérli meg teljes értekezői fegyverzetében értékelni, hoztak-e valami újat az irodalomnak, csak verstárgyak nyíltságával vívnak-e ki ellenkezést vagy figyelmet, netán akad-e poétikailag értékelhető, tárgy és nyelv egymásra találtak/-nak-e.

Ezek után érkeztem el egy vitathatatlanul főmű, Ovidius Metamorphosesa fordításához, mely terjedelménél, a világirodalmi-tematológiai jelentőségénél, nyelvi összetettségénél fogva ugyancsak megköveteli, hogy elszánt fordítójára leljen, aki nem riad vissza az elbeszélések bonyolultságától, aki rátaláljon a véres, helyenként perverz, helyenként áhítatosan érzelemteli, kegyetlen, céltudatos és ötletekben gazdag nyelvi megoldások visszaadásának lehetséges módjára. Ovidius különben is „kulcsszemélyisége” az európai irodalmi tudatnak, nagy hatással képviselte a „száműzött” poéta keserves, idegen nyelvi környezetbe át nem ültethető, mégis, az idegen nyelvet is kipróbáló költészet reprezentatív figuráját, aki szembekerülvén az augustusi udvar álszent erkölcsfelfogásával élete nem egészen jelentéktelen részét az irodalmi élettől, a civilizált világtól távol kellett hogy töltse, és nem volt számára visszatérés. Fénykorában ő volt a triumvirek (ez Goethe kifejezése a római elégiákból) legnagyobb hatással bíró személyisége, Propertius és Tibullus mellett vagy inkább előtt állt. A született poéta, aki atyja feddése ellenére már gyermekifjúként csak hexameterben tudott megnyilatkozni, szerelmi tematikájával hamar kedvenccé vált, hogy sorsa fordultán keserveit hallassa. Történeteire az európai irodalmak (többes szám!) évezredei visszhangoztak, magyar utóéletéről (véletlen-e?) Polgár Anikó készített jól adatolt, gondosan szerkesztett monográfiát (a könyv szlovák változatát, mely habilitációs értekezésként készült, volt szerencsém opponálni, így kéretik nem üres frázisként fogadni a helyszűke okán rövidre zárónak tűnhető szavaimat, véleményem olvasható a disszertáció vitájának „aktái” között!). Magyarul Devecseri Gábor szólaltatta meg az Átváltozásokat, legutóbb Bényei Tamás Más alakban címmel adta közre könyvnyi fejtegetéseit az ovidiusi történetekről, és inkább azok „fortuná”-járól. A fordítás elkészült, de abból csak részleteket ismerhetünk, a korábbi közlésekből a jegyzetekkel ellátott, véglegesített szöveg megjelenésére még várnunk kell. Ezért ehelyt csupán ideiglenes és futó megjegyzéseket tehetek, melyek módosítására majd a megjelenés kínálja az alkalmat. Az, hogy Devecseri átültetése után miért volt szükséges újrafordítani a művet, nem túlságosan nehéz válaszolni. Általában (nemzeti) irodalmi érdek a világirodalom nagyjai tevékenységét a futó időben szemlélni, tudomásul véve a nyelv változását, az irodalmi nyelvét különösen, ez mondható el a fordítói elvekről: ma már avult nézetnek számít, amelyre tekintettel megszelídítették még Shakespeare szövegeit is, vagy arra ritkán törekedtek, valóban belépjen egy „klasszikus” szerző nyelvjátékába. Devecserinek a maga idejében sikerültnek mondható magyarítása engedményeket tett részint a „korszellem”-nek, részint a maga által is képviselt szemléletnek, melyet az emlékezetes Horatius-fordításokról kialakult vitában a filológusok rémuralmának neveztek. A régebbi korokban „rabi” fordításúnak minősülő megannyi szöveg viszonylag rövid idő alatt vált nehezen vagy alig olvashatóvá, nemegyszer inkább riasztottak, mint olvasásra csábítottak. Sejtésem szerint Csehy Zoltánt a neohumanista, reneszánsz latin nyelvű poézis is arra ösztönözte, hogy jusson el az egyik irodalmi ősforrás, az Ovidius-mű átültetésének gondolatához. A neolatin szerzők nagyon kevéssé szemérmes, többnyire „művészkedő”-„mesterkedő” előadásával való mélyebb ismeretség kitűnő előiskolája lehetett az Ovidius-mű alaposabb tanulmányozásának, amelyet újabb kiváló kommentárok segítségével immár könnyebb volt megközelíteni. Csehy Zoltán neolatin tolmácsolásaiban is feltűnik, mennyire él mai, kortársi nyelvi fordulatokkal, hogy antikváriusi tárgy helyett szinte kortárs alkotást prezentáljon, ennek előnyei az általam ismert részletekben jól tapinthatók ki. Olyan mai történetek hőseivel, áldozataival, isteneivel, félisteneivel, természeti lényeivel és cselekvő, érző, hatalmaskodó, kiszolgáltatott személyiségeivel ismertet meg, akik az ókorban éltek, ám leszármazottaik révén akár kortárs ismerőseink is lehetnének. Történetként olvasandók eseteik, de az emberi sorsok rögzítetlenségének hírhozóiként is. És ha arra gondolunk, hogy egy prágai kisember, utazási ügynök egy nap arra ébred, hogy bogárrá változott, ha arra lapozunk rá, hogy egy lengyel kisvárosban csótányalakban pillantja meg egy szereplő apját, akkor Kafka és Bruno Schulz legfeljebb „modern”-né olvasta az átváltozások tárgyés motívumtörténetét, mindenképpen ovidiusi nyomon jártak. S ha ilyen radikális átértelmezést a fordítás nem igényel is, azt azonban igen, hogy – rövidre zárva – a mai olvasóhoz szóljon. Devecseri fordítása – ahogy mondani szokás – nagy kihívás, a recenzensek majd nem kerülhetik el a két tolmácsolás összehasonlítását. Annyit előlegeznék, hogy Csehy Zoltán (felhasználva a neolatin költők körül végzett munka tapasztalatait) szinte kortárs költőként kezelte Ovidiust, tudomásul vette önjellemzését, amit sírfeliratának szánt: tenerorum lusor amorum, és egyszerre tartva szem előtt az antik művelt-tudós-játékos-nyelvművész költő elszántságát, hogy alakjaival benépesítse a világi, költészetbirodalmi tereket, tekintettel legyen arra, hogy a mai olvasó inkább kortárs történeteket szeretne olvasni, méghozzá olyan nyelven, amely nincs messze a sajátjától.

Egy számottévő költői-fordítói-klasszika filológiai-értekezői pályaszakasz zárul és egy újabb nyílik a Metamorphoses-fordítással.  Kölcsönhatásban a költői személyiség kalandvágyával és eredményeivel. Nem vitathatóan tudósi vállalkozás (Babits is, volt róla szó, alaposan „megjegyzetelte” Isteni színjáték-fordítását, Shakespeare színművei szintén igénylik a jegyzeteket), előtérben mégis a költői merészség áll, mivel nem a boldog kevesek, hanem tudni-érteni-olvasni és nem utolsósorban művelődni vágyó többek számára készült. A magyar műfordítás-irodalom minden időben reagált a minden időben előkészülő-megvalósuló translational turn-ökre. A kultúratudományi fordulatot követőleg pedig szinte kötelezővé lett szembenézés még a klasszikusnak (jogosan) elkönyvelt átültetésekkel, Vörösmarty, Petőfi, Arany Shakespeare-jével, Babits Dantéjával. E szembenézés során született meg az Átváltozások új magyar szövege. Egy alapmű vált az eddiginél jobban hozzáférhetővé. A klasszika filológus nem győzte le a költőt, a költő sem a klasszika filológust. Együttműködtek, párban dolgoztak, mert másképpen nem lehetett. Mert így kecsegtetett eredménnyel.

A megadott terjedelmen belül maradva, arra törekedtem, hogy fölvázoljam, miként látom a nagyívű pálya alakulását. Átolvasva az eddigieket, meglepődtem, hogy nem tértem ki, sőt, alig érintettem a szlovákiai magyar kontextust. Nem azt a bizonytalankodást óhajtottam elkerülni, amely az „össz”-magyar és a regionális magyar irodalmak együttolvasandósága körül sok esetben jellemzi a kérdést fejtegetőket, jóllehet éppen Csehy Zoltán tanulmányai (Polgár Anikóéi, Németh Zoltánéi mellett) világítanak rá arra, hogy megszűnvén (valóban megszűnvén?) a régebbi kötelező, előírásszerű követelmények, egy szűkre szabott marxista irodalom-, nemzet-, internacionalizmus-fogalmak bénítása, mérlegre lehet tenni az alkotói hozzállásokat, a tematikai és/vagy poétikai elhatározásokat ebben a tárgykörben, nem abszolutizálva a „helyi színek” tetszetős differenciáló irányait, hanem az irodalomtudomány, azon belül az irodalmi komparatisztika lehetőségeit kihasználva, megvalósítani azt, ami a többrendszerűség elméletéből ide következtethető, nem is szólva olyan „transznacionális” kutatásokról, amelyek zárójelbe teszik a régebbi reflexekből következő, hol óvatoskodó, hol egy nagyelbeszéléstől vezettetett szemléletet. Ezért nem éreztem szükségét annak, hogy hangsúlyozzam, Csehy Zoltán a pozsonyi egyetemen a magyar szak mellett elvégezte a latin szakot, amelynek során szlovák nyelvű előadásokat hallgatott, szlovák nyelvű szemináriumokon vett részt. Bekapcsolódott a magyar irodalmi életbe, de a hivatali ügyintézésnek szlovákul kell zajlania. Ez a másoktól jól ismert helyzet nem különleges, Európa-szerte bizonyos régiókban hasonlókkal találkozhatunk. Ennek értelmezése, értékelése nemcsak nyelvszociológiai, mentalitást illető elemzést igényel, kifejeződik irodalmi művekben, önnön létmódjára reflektáló alkotásokban. Csehy Zoltán kutatásaival, fordításaival, verseivel az európai irodalmi, kulturális tendenciák részese, felhasználja, újra-gondolja az európai irodalmi és kulturális hagyományokat, magyar költőként, egyetemi oktatóként, többnyelvű személyiségként, jeles fordítóként. Jóslásokba nem érdemes bocsátkozni, miként alakul a továbbiakban pályája. Hiszem, hogy töretlenül, s ha olykor egészséges kétségek között is, folyamatosan válaszolva a nem szűnő hazai és nemzetközi kihívásokra.

Budapest, 2023 nyarán