Gubis Éva: Lépj be a történet tárójába. Beszélgetés N. Tóth Anikóval A szalamandra mosolya című regényéről

A 2022 áprilisában a Kalligram Kiadónál megjelent regényed, A szalamandra mosolya – alcíme A selmeci különös hölgy legendáriumából – helyszíne Selmecbánya. Mikor jártál először Selmecen? Hogyan alakult a viszonyod a városhoz?

A gimnázium utolsó évét Selmecbányán jártam ki. A szocialista Csehszlovákiában ez volt a feltétele annak, hogy az ember külföldön végezhessen ösztöndíjjal egyetemet. Kényszer volt és elég komoly próbatétel is, mert addig magyar iskolákba jártam, a selmeci speciális gimnáziumban pedig szlovákul folyt az oktatás. Magyarból mint idegen nyelvből érettségiztem, ami elég abszurdnak tűnt akkor. Másrészt az ideológiai képzésnek is nagy teret szántak ebben az intézményben, amit nehezen viseltem. A hajdani híres iskolaváros pedig egészen lepukkant és nyomasztó volt a ’80-as évek derekán, úgy tűnt, gazdái átengedik az enyészetnek. Érettségi után megfogadtam, hogy többé nem teszem be oda a lábam. Aztán magyarországi barátaim, egykori évfolyamtársam érdeklődése vitt vissza, fokozatosan megkedveltem, ahogy visszakapta régi fényét (ha teljes pompáját nem is) – annak is köszönhetően, hogy 1993-ban felkerült az UNESCO Világörökség listájára. A vonzalom aztán szenvedéllyé vált, s ha hosszabb ideig nem tudok menni, bizony Selmec-honvágyam lesz.

Honnan indult a regény ötlete?

Az egyik selmeci barangolásunkkor egy fejfán találtam egy nevet, ami nem hagyott nyugodni. Írtam egy novellát Ki volt Lill Emília? címmel, ami a ’90-es évek elején megjelent a Kalligramban. Ágoston Attila barátom (aki most a kiadóm) akkor azt mondta, egy regény sűrűsödik benne. Ezen kicsit meglepődtem, de több mint két évtizedig nem foglalkoztam vele. Aztán megláttam egy ösztöndíj-felhívást, aminek az egyik kulcsszava Selmecbánya volt, ugyanis a város 2019-ben Szlovákia kulturális fővárosa lett. Megpályáztam, elnyertem, bele kellett vágni.

Regényként hivatkoztam eddig a műre, de a szöveg egyes fejezetei önálló novellákként is megállják helyüket. Az alcím szerint legendárium, Csehy Zoltán pedig találóan monológgyűjteménynek nevezi (Élet és Irodalom, LXVI. évfolyam, 19. szám, Ex Libris). Milyen műfajú szövegként tekintesz rá?

Regénynek becézem magamban kezdettől fogva, de több olvasóm is megkérdőjelezte a műfajiságát. A regény talán az egyik legnyitottabb, kísérletezésre alkalmas műfaj. Az enyém kisformákból építkezik (ezekben érzem jól magam), amelyek önmagukban egyszerre zártak is, nyitottak is, szereplők, motívumok vándorolnak vagy üzennek egymásnak, sugalmaznak a fejezetek vagy szakaszok közti rések, szünetek is. Az alcím azonban nem egy teljes legendáriumot ígér, hanem csak részleteket. Szándékos a mozaikosság.

A tér tehát kötött – Selmecbánya. Hogy jönnek a városhoz a nők, hogy találtál rá az elbeszélőidre?

Selmec történetét férfiak írják, csodálatos férfiak: feltalálók, tudósok, művészek, tanárok, mesteremberek, akik mellett vagy mögött nyilván csodálatos nők álltak, csak róluk csekély a tudásunk. Szerettem volna megismerkedni velük, de a legtöbbjüket ki kellett találnom, hiszen sokszor csak a név volt meg – adat a csodálatos férfiak biográfiájában, egy névsorban vagy éppen egy fejfán. Többségük a képzelet ráfogása csupán, nem lehet rajtuk (rajtam) számonkérni pontos tényeket, miközben persze nagyon sok mindennek utánanéztem.

A regény fejezetei széles időt ölelnek fel, ráadásul nem lineárisan haladunk az időben. A történelmi korok asszonyi életéből pompás reáliák bukkannak fel a szövegben, kedvencem a meggysása, aminek receptjét végül egy 16. századi szakácskönyvben találtam meg. Mennyi kutatómunkát végeztél? Mik voltak a legérdekesebb forrásaid?

Sokat olvastam, de csapongva: ami elém került Selmec-témában, abba belekóstoltam. Nehezítette a dolgom a covid-helyzet: csak virtuális könyvtárakban böngészhettem. Várostörténeti összefoglalók, életrajzok, szépirodalmi művek, oral historyk, bányászati szótár, művészettörténeti monográfiák, iskolai értesítők, művelődéstörténeti tanulmányok, munkafolyamat-leírások, újságcikkek, pletykák, filmek, podcastok és igen, szakácskönyvek egyaránt szerepelnek a listán – magyarul és szlovákul. A sokszor véletlenül felbukkanó anyagok továbbiakhoz irányítottak, hagytam magam orromnál (kíváncsiságomnál) fogva vezetni, nagy kaland volt. Az evangélikus líceum évkönyveit kedveltem nagyon – talán azért is, mert életem jelentős része iskolákhoz köt. A névsorok pedig igazi kincsesbányát jelentettek.

A szöveg keretes szerkezetű. Az első fejezet (Ouvertüre) elbeszélője, akinek szalamandra pihen a kezén és történeteket súg a fülébe, a regény záró fejezetében, a Codában is megjelenik, és egy ezüstszalamandrát ad a Coda elbeszélőjének. Hogyan kötődik a szalamandra Selmecbányához? És miért mosolyog?

A szalamandra Selmec totemállata, a város keletkezéstörténetében fontos szerepet játszik: ő hívja fel a figyelmet a csillámló ércre, aminek a következménye a bányászat megindítása. A városban lépten-nyomon találkozunk vele, hol várostörténeti domborművön, hol az ajándékboltban mindenféle tárgyakon, és a város egyik jelentős kulturális eseményét is Szalamandra-napoknak hívják. A lokális szimbólumon túl általánosabb jelentése is van: tűzben lakozó lényként tekintenek rá különböző mitológiákban, a megújulás, az állhatatosság és tisztaság jelképét tisztelik benne. Amúgy pedig miniatűr sárkány, ha félelmet nem is, borzongást azért kelthet. Ezt szelídíti vagy mulasztja el a mosoly, ez a kellemes benyomást, bizalmat ébresztő kommunikációs jel: fedezd fel a várost, lépj be a történet tárójába.

Mesélj, kérlek, a fejezetcímek és a tartalomjegyzék logikájáról.

Fejezetcímekként selmeci utcaneveket használok, s mivel a fejezeteken belül többször változik a helyszín, így a szakaszokat is utcanevek választják el. Az utcanevek a történelmi események következtében folyton változnak, így éppen az utcanév segíthet az időbeli tájékozódásban: a Kisvásártér, a Kossuth Lajos tér, a Szlovák Nemzeti Felkelés tere vagy a Városháza tér ugyanaz a helyszín – más-más korban. Így virtuálisan időben és térben is bejárható a város. A tartalomjegyzék vagy inkább mutató pedig az elbeszélők – köztük valós és fiktív alakok – nevét tünteti fel – a legtöbbjüket itt lehet azonosítani, mert a szövegben nem hangzik el a nevük.

A könyv borítóján megjelenik M. S. mester Szent Katalin-szobra és Gwerk Ödön Selmecbányát ábrázoló tájképe. Mindkét alkotó szereplője a regénynek. Hogyan kötődsz hozzájuk, műalkotásaikhoz?

M. S. mester Vizitációja régóta az egyik kedves műalkotásom, bár sokáig nem tudtam, hogy Selmechez kötődik. Valójában egy szárnyasoltár része, amit a törökveszély miatt szedtek szét, és darabjai hosszú kalandos bujdosás után kerültek elő. A mester Szent Katalin-szobra jelenleg a selmeci Jozef Kollár Galériában látható, rendkívül kecses, finoman kidolgozott nőalak, jó vele találkozni. Gwerket a regényírás közben fedeztem fel, különleges tájai nagyon megfogtak. Két éve volt gyűjteményes vándorkiállítása, egyik állomása a szülővárosában, azaz Selmecen, nagyon örültem, hogy a reprodukciók hoszszas tanulmányozása után az eredeti festményeket is megláthatta

Befértek-e a regénybe, a Selmec-koncepcióba régebbi írásaid, amikről netán később derült ki, hogy ebbe az irányba tartanak?

A lillemíliás régi szövegről kezdetben azt gondoltam, beilleszthető lesz, de aztán nem találtam a helyét. Más nem volt, hiszen ahogy említettem is, nem foglalkoztatott évekig a téma.

Nem csupa áhítattal nyúlsz a történelmi karakterekhez; hogy példát említsek, a szöveg nem bánik kesztyűs kézzel Görgei Artúrral. Szándékosak ezek az újszerű, más nézőpontok?

Különböző korú, más-más társadalmi rétegbe tartozó, eltérő műveltségű és habitusú nők néznek szét az én Selmecemen, s mondják, amit látnak: van, amelyikük elmélyed vagy elveszik a részletekben, van, amelyikük csak végigfuttatja a tekintetét vagy átsiklik fontos dolgokon, van, aki élvezi, van, aki elszenvedi az életet, ezek perspektívaváltásokat jelentenek. Görgei Artúr megosztó személyiséggé válik tinilányok barátságában, az egyikük azonban titokban rajong érte.

Szövegközi elemekként szerepelnek általad készített fényképek, illetve Selmecről készült térképek, többek között Mikovíny Sámuel 1738-as térképe. Mi a történetük és milyen szerepet szántál nekik?

Nagyon kedvelem azokat a szépirodalmi műveket, amelyekben fotók is vannak, nem illusztrációként, hanem szervesülten, egyenrangú alkotóelemként, ilyen Mészöly Volt egyszer egy Közép-Európája, Závada Természetes fénye vagy Kőrösi Zoltán Budapest, nővárosa. Az én első regényem, a Fényszilánkok is képeskönyv egyébként. Selmec rendkívül fotogén város, nagy volt a csábítás, de nem bédekkert akartam írni. A jellegzetes épületek vagy utcaképek helyett ablakokat, kapukat, lépcsőket választottam: kitárul egy élet vagy éppen rácsukódik egy kapu egy korszakra. A térképek iránti vonzalmam is erős (köszönve kiváló földrajztanáraimnak), és hát csodálatom egyik Selmechez kötődő tárgya épp a magyar kartográfia úttörője, az említett Mikovíny. Lehet ez akár tisztelgés is, de több is annál: az általad kiemelt térképnek pl. az az érdekessége, hogy olyan, mintha egy ember belső szerveit rajzolná ki. Akárha egy női méhet látnánk.

A beillesztett képeken túl is érzéki, színes-szagos, mozgékony szövegekről van szó. Az elbeszélők nyomában fel-le nyargalászunk Selmec dombjain, utcáin. Nevezhetjük védjegyeknek ezt a fajta írásmódot? Távol állnak tőled a statikus, minimalista szövegek?

Ebben a szövegben ezek kínálkoztak, ennek a könyvnek feltétlenül ez a védjegye. Még nem tudom, más szövegben mi működik majd. Ez a témától is függ, illetve a témához teremtett nyelvi világtól.

Nem megkezdve a vitát arról, hogy van-e női irodalom, nem félsz-e attól, hogy rásütik a női irodalom bélyegét a könyvedre?

Aki bélyegezni akar, ám tegye. Bár vannak értelmezők, akiknél a női irodalom nem szitokszó, hanem épphogy értéktelített fogalom. Nem hiszem, hogy a szerző neme dönti el, hogy esztétikailag mennyit ér egy szöveg.

A regény a Bázis-könyvek sorozatának 13. darabja. A Bázis – Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület társelnöke vagy, mellette a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Magyar Nyelvés Irodalomtudományi Intézetében tanítasz. Hogy szakítottál időt a regény megírására?

A regény nem könnyű időszakban íródott – olyan kihívások közepette, mint a távoktatásra való átállás vagy éppen az egyesület kiépítése. Kisebb csoda, hogy megszületett, de azt hiszem, segített is ebben a próbatételes életszakaszban – el lehetett vonulni egy kalandos világba. Nem menekülés volt ez, hiszen fontos válaszokat kaptam a folytonos és gyakran felforgató változásoknak kitett „hétköznapokban” felmerülő kérdéseimre.

Az Irodalmi Alap és a Bázis Egyesület a tavalyi év legjobb teljesítményéért járó Madách-díjat eredeti irodalom kategóriában 2023-ban a regényednek ítélte. Hogyan érint a döntés? Meghozza a kedvet a további alkotómunkához? Min dolgozol most? A díjak fontos visszajelzések arról, hogy egy alkotói folyamatban sikerült valami egyedit, különlegeset teremteni, ami kivívja az értékelők elismerését. A Madách-díj szakmai díj, örülök neki, hogy A Szalamandra mosolya méltónak bizonyult rá. Írás közben persze nem díjak lebegnek a szemem előtt, inkább az, hogy megfeleljek a saját elvárásaimnak. Minden egyes szövegért meg kell dolgozni. A díj természetesen kötelez is, hogy a mércét a továbbiakban is magasra kell tenni. És talán az olvasók figyelmét is felkelti a regény iránt. Íráshoz díjaktól függetlenül is van kedvem, csak az idő gazdaságos beosztásával küzdök, hiszen ezt nem főállásban, hanem szinte lopva, voltaképpen szabadidős tevékenységként művelem. Most helyspecifikus múzeumi mesekönyvön dolgozom, s hogy Selmecen időzhessek, az Óvár a helyszíne. Még sok a titok. De jó benne lenni a függőfolyosókon, tornyokban, csigalépcsőkön kanyargó történetben.