Marton-Ady Edina naplopója

Hétfő

a fotókat a szerző készítette

 

December 11.: Hétfő a Duna

…mert mindig ezt csinálod, bedugod a füled és kivonulsz…

Keresem a fülhallgatót a zsebemben. Még sehol a szentendrei hév. Alig állnak itt. Most mehetett el az előző. A méz íze számban… hol áfonya. Nem, nem így van. Hol méz, hol áfonya. Teázom reggelente. Új szeánsz. Forró kamillatea. Kint párafelhőt fújó, pamutba göngyölt emberformák görögnek. Mindenkinek célja van. Úticélja. Életcélja. A minap a könyvesboltban beleolvastam pár önsegítő könyvbe. Hogyan legyünk boldogok. Gazdagok. Szabadok. Találjuk meg önmagunkat, a hangunkat… végre megvan a fülhallgató. Igazgatni kell. Szürke az ég, mintha fátyol takarná. Szégyenlős ma az azúr. Rengeteg ember a megállóban. Megigazítom a fülest, pirosba hajlik a hangerő. Sanyi bácsi nem értette soha. Arra tanított, hogyan formázzam, szelídítsem a földből kinyert sárga, vaskos agyagot. Ez tetszik neked, mondta, hogy senki nem tudja, ki vagy. Kint álltunk a hátsó udvarban, fújtam a cigifüstöt. Nem nevettem. Nem morogtam, csak néztem rá. Azt hiszem, te sosem leszel boldog. Fújt a szél, az ég kék volt. A munkásgatya mellzsebében ott voltak a keramikusszerszámok. Óvatosan, meg ne lássa, megfordítottam a kazettát. Tudtam, azt hiszi, nem hallom. A folyosón szürke volt a kő. Sétáltunk a korongokhoz. Hatalmas kocsikon, vastag deszkákon száradtak a kész formák. Sosem leszel boldog. A vizsgamunka miskakancsó volt.

Az adományboltban egy Miska is várakozik a többi edény közt. Kackiás a bajusza, tojáshéjszín a teste. Nézem az ujj hagyta környomot. Nem veszem le a kancsót, csak mutatóujjal simítom át. A fülemben ordít egy gitárszóló. Sietnem kell. Soha, semmire nincs időm.

Előbb érzi meg a lábam a szerelvényt, mint meglátnám a vonatot. Tömeg. Sokan leszállnak. Még így is túl sok. A másik ajtóhoz megyek. Homlokomat a hideg, párás ablaknak nyomom. Átellenben fut a Duna. Szürke, nehéz víz. Rossz napja van. A szmog fátyla egyre vastagabb, ahogyan haladunk a Margit híd felé. Mosolygó arcot rajzolok a párás üvegre. Az idős nő, aki velem szemben áll, rám mosolyog. Miért nem ül, nézek körül. Mindenki a telefonjába bámul. Kék fénnyel megfestett arcok. Mind lefelé néz. A föld felé. Dühöt érzek. Nyurga kamaszok, középkorúak ülnek. Az idős hölgy áll. A másik oldalon meg egy járóbotos, ezüsthajú, csupa ránc férfi. Megérintem a nekem háttal ülő fiatal fiú vállát. Összerezzen. Felnéz rám. Nem szólok egy szót sem, csak az idős hölgy felé intek a szememmel. Elhúzza a száját és visszafordul a telefonja felé. Érzem, megkocogtatja valaki a vállamat. Kihúzom a jobb fülhallgatót. Maga nagyon kedves, mondja a hölgy, de ne fáradjon. Úgyis leszállok.

Kattan, fékez a hév. A peronról visszafordulok, nyújtom a kezem. A hölgy megfogja, leszáll. A mozgólépcső felé indulok. Soha nem leszel boldog, jut eszembe újra. A sötét nagy szakállban megbújó félmosolyhoz le sem kell hunyni a szemem. Még mindig nem tudok ezzel mit kezdeni. Ezzel a mondattal. Mert nekem elég a Duna. Az életem ritmusa. A függetlenségem. A nagy nevetések. És valahogy nem érdekel, hogy mit szól mindehhez a világ.

 

 

December 12.: Kedd reggeli bolt

Most nyitott a bolt, beözönlenek. Rengeteg idős ember toporog, húzzák a bevásárlókocsit. Nyűgösek. Ha a szűk járatok miatt közelről kell őket kikerülni, morognak. Munkásruhában, kezeslábasban férfiak. Miután belépnek, a mellzsebben bújó tüskét megmutatják a biztonsági őrnek, nem itt vették a piát. Jókedvűen, hangosan beszélgetnek egymással. Ők csak az idősek miatt morognak. Alhatnának is, mondja az egyik, a többi meg hangosan helyesel. Állok a felvágottaknál, a fiatal, szőke, babaarcú lány méri a sonkát.

„Maradhat?”
„Persze.”

A sorban állók zúgolódnak. Túl lassú nekik az új lány. Nem zavarja őket, hogy csak most nyitott a bolt, hogy a vékony kéz ma először teszi be a tömbben érkezett húst a szeletelőbe. Hogy remeg. Néha a szeme sarkából végigméri a vásárlókat, elsápad a közvetlenül mögöttem álló, hangosan hőzöngő férfitől. Megsajnálom. Igazság szerint nem akartam mást venni, de mikor sírástól remegő hangon megkérdezi a még valamit, rámosolygok. Igen. Ha már ilyen kedves… és sorolni kezdem. Hallom a mögöttem lélegző tüdőben megrekedt levegő sípolását, a cuppogó, csettegő nyelv adta hangokat. A lány egyre bátrabban hajtogatja a papírt a húsra. Én várakozom. A sonka mellé kerül egy kis dán szalámi, füstölt karaj, császárszalonna, pár krinolin. Jó nap lesz ez a húsevőknek. A szalonna környékén fogy el a türelem. A férfi döngő léptekkel kivonul a sorból, szándékosan, keményen ütődik a vállamnak. Büdös kurva, mondja jó hangosan. Elteszem a felvágottakat, indulok a többi alapanyagért.

Bármerre fordulok, a pasi ott van. Megelőz, odanyúl és leveszi a mascarponét előlem, a tésztát. Gúnyosan vigyorog rám. Visszamosolygok. A homlokrészi erek kitüremkednek a bőre alól. Az orr vonalában vastag, lilás pír terjed szét minden alkalommal, amikor nem reagálok. Mindjárt agyvérzést kap, jut eszembe, és azonnal beindul bennem a vészjelző: stroke esetén a legfontosabb a gyors reakció, minél hamarabb segítséget kell hívni. Újra beszól valamit, figyelem a száját, az artikulációt. Semmi baja. Indulok az önműködő pénztárhoz. Lepittyentem a termékeket. Fizetek, kint pakolok. Veszekszik az eladóval. Miért nincs kassza? Nyissanak már egy kasszát. Egyre hangosabb. Egyre erőszakosabb. Várok, kell-e segítség. Jól ismerem az eladót, de csak legyint, mosolyogva. Menjek nyugodtan.

Az üzletvezető akkor lép közbe, amikor elhangzik újra a büdös kurva. Nem emeli fel a hangját. Nyugodtan és határozottan kéri számon a férfit. Mit képzel maga, hogy így beszél. Kérjen bocsánatot és távozzon. Csend lesz. Visszanézek. A széles vállak előre esnek. Összemegy a peckes kiskakas. Habog-hebeg. Nem is úgy. Nem is azt. Kinyitják neki az elektromos kaput. Meghunyászkodva oldalog el mellettem. Előre csomagolt sajtos párizsit szorongat.

 

 

December 13.: Szerdai csellókoncert

Az iskola előtt mindig nagyon hideg van. A fák hangosan zúgnak a szélben. Várom a gyerekeket. Varjak szállnak. Sokan vannak mostanában, nagy csoportban repülnek a Gellért-hegy felé. Érdekes kísérlet. Ha sokáig nézel felfelé, mások is elkezdik kutatni, mi történik odafent. Én pedig minden alkalommal nézem, ahogyan elvonulnak. Mint egy fekete sereg. Nem tetszik nekik sem az idő. Veszekednek. Gubbasztanak. Etetem őket. Vittem le nekik héjas mogyorót. Máskor azonnal rárepülnek. Szétszórom a fűben és egy távoli padról nézem, ahogyan lelkesen törik. Megették, most is, de nem volt játék. Nem repültek fel, nem dobták le. Nem civakodtak rajta reszketeg krákogással. Ettek. Elrepültek.

Sehol sincs nyoma a lehullott hónak. Enyhe az idő. Felázott a föld. Minden gyerek sárosan jön haza, amit nagyon imádok. A gyereknek az a dolga, hogy koszos legyen. Ezt az elvet követem, amióta csak megszülettek. Olykor én is nyakig mocskosan estem haza a játszótérről. A homok recsegett a fogam alatt. Várat építettünk, alagútrendszert. Vízzel töltöttük fel, várva, hogy minden beomoljon. Ami megépül, el is pusztul egyszer. A romokból pedig új dolgok épülnek. Ezt itt, Óbudán meg is lehet mutatni. Sok ház alapját képezik római kövek.

Mindjárt jön Legkisebb. Vége az edzésnek, meglát, örül és kiborul, mert visszamegyünk a csellókoncertre. Középső nagyon készült. Egész este gyakorolt, úgy kellett ráripakodnom, amikor már szinte folyamatosan kopogott a szomszéd, hogy irány aludni. Ők aludtak, én írtam. Ezt a naplót és az új kötetet.

Megyünk fel a lépcsőn az emeletre. Hihetetlen, hogy az iskolák semmit nem változtak gyerekkorunk óta. A járólapok linóleummintája. A szekrények okkersárga festése. A falak. Akár én is ülhetnék az egyik szekrény sarkán, kék iskolaköpenyben. Szerettem iskolába járni. Szerencsés voltam. Nagyon jó tanárokkal találkoztam életem folyamán, és ez a mai napig meghatározza a viszonyomat hozzájuk, pedig nem az a világ van már, és iszonyú mennyiségű stresszt meg idegességet nyomnak rá a szülőkre a pedagógusok. A székek sorokban állnak. A második sorba ülünk. A csellók fénylenek, vörösesbarna, gesztenye tűzzel. Középsőn vörös bársony a ruha. Jól áll neki a cselló. Felhangzik a zene. A lányom kezét nézem, a csukló karcsúságát. Elszorul a torkom. A dallamok végig futnak bennem, mint a mondatok. Súlyosan ülnek be az üres sarkokba, kitöltik a teret. Tapsolok. Nyelem a könnyeket. A hétfői naplómra gondolok. A boldogságra. Mennyire sok formája van. Milyen egyszerű néha. Máskor pedig menyire lehetetlen.

 

 

December 14.: Csütörtöki depresszió

Vajon hány elvesztett embert bír el egy élet. Tavasz van. Hőmérsékletben. Feketére dermedt fák az út mellett. A lehullott lomb kupacokban áll. Nincsenek sünök. Vigyázz a sünökre! Figyelj rájuk. Az Ex elhűlve kérdezte, tudtam-e, hogy a sünök nemcsak almát esznek, hanem kiscsirkét is. Ennyit az idilli képről, mondta. Sün, hátán piros almával nem létezik. Nem meséltem el neki, hogy gyerekkoromban csirkevérrel kevert macskakaját tettem ki a kert végébe. Imádták. Rengeteg szúrós kis gombóc lakott nálunk. A kutyák legnagyobb bánatára. Órákig tudtam nézni, ahogyan matatnak az avarban.

Olvasom a beszélgetős estről készült tudósítást. Nem tetszik. Leginkább mert nem azt mondtam, ami le van írva. Persze, a beszámolók írása egy komoly műfaj. Nagyon kevesen tudják jól csinálni, úgy, hogy a végeredmény szakmailag érdekes, az olvasóknak pedig ínycsiklandó legyen. Ma már mindenki is írhat és ír is tudósítást. Meg is látszik. Azt hiszem, ez az a műfaj, amiben vagy jó vagy, vagy inkább hagyd a fenébe, mert az egyéni stílus, legyen az bármilyen is, túl lelkes vagy erősen fanyalgó, nem tanulható.

Ma nincs jó napod, kérdezik, de nem tudok rá válaszolni. Sok „cetlit” írtam meg. Ha szabad lehetnék, egy negyed könyvet összeraktam volna belőlük. Ettől pedig mindig befeszülök, mert szól bennem a szöveg, és idő hiányában elveszítem. Éjjel sem aludtam. Ez is lehetne kifogás. Hajnal kettőkor felébredtem. A drámatervem szereplője éppen a monológot nyomta a fejemben. Csak beszélt és beszélt, megállíthatatlanul. Ültem és csak úgy kopogott a billentyűzet. Három oldalnyi nyersanyag. Hajnali négy. Aludni is kell. Reggel hatkor ébresztő.

Mióta kórházban voltam, nem ihatok kávét, csak koffeinmenteset, de annak meg semmi értelme. El vagyok veszve. Minden értelemben. Vigyáznod kellene magadra. Imádom, mikor ezt mondják. Meg is találtam rá a tökéletes választ. Írj, kérlek, egy útmutatót, hogyan. Minden gyerekemnek van saját élete. Baráti kapcsolatai. Programjai, az iskolai feladatokon túl is. A munkahelyi betanulás jól megy, egyre kevesebbet hibázom. Szeretem az ügyfelezést, a táblázatokat, a rendszert a káoszban. Aztán ott a házimunka is, és itt nem bontom ki, hogy ez mit takar, mert utálom még kimondani is.

Írok. Ha van idő rá.

Ahogyan közeleg a karácsony, úgy nő bennem a hiány. Vajon ilyen kemény lenne akkor is minden, ha itt volnának azok, akiket elvesztettem? Ha veszekednénk megint a fa díszítésén, ha morogna valaki, hogy nem lett lefölözve a leves. Hogy kell-e a töltött káposztába pirospaprika. Pulyka vagy kacsa legyen az asztalon. Hogy nem kell az ezredik ajándék, elég, ha csak vagyunk.

Együtt.

Mindjárt karácsony.

 

 

December 15.: Pénteki home office

Elviszem őket a suliba, integetek. A forró kamillatea fölött beszélgetünk Anitával. Kipanaszkodjuk magunkat, tervezgetünk. Hogyan legyen jövőre. Miben kellene változni. Olaszországba szeretnék menni vagy valahová külföldre, egyedül és a gyerekekkel is. Mesélek neki egy új barátról, aki éppen cápákkal úszik valahol messze, karcosra öregedett sziklák között. Mennyire más az az élet. Milyen megnyugtató, hogy léteznek megélt álmok. Kicsit hallgatunk. Kinézünk a hatalmas ablakon. Szürkébe és feketébe öltözött emberek, rengeteg szatyor. Soha nem értettem, miért jár mindenki feketében télen. Miért nem ilyenkor kapjuk elő a színeket. A napraforgósárgát, a narancsot, orgonalilát, égszínkéket.

Te már vettél ajándékot? Megcsóválja a fejét. Iszunk egy kortyot. Nyakunkon az ünnep. Sütni kellene. Piacra menni. Fát vadászni. Díszíteni. Tavaly ilyenkor már. Igen. Én is izgatottan készülődtem, de most valahogy nem érzem az ünnepet.

Hazafelé megállok a templomnál. A gesztenyefa törzsét nézem. Vastag fekete sáv fut fel az ágak felé. Remélem, nem betegség. Odalépek, megsimogatom. Nem tűnik vizesnek. Még mindig fent van a fél lombozat. El ne fagyjon.  A lelakatolt templomkapuban három külföldi áll. Kezükkel a vasrácsba kapaszkodva próbálják elolvasni a magyar nyelvű kiírást. Érdekes látvány. Az asszony rám néz, amikor melléjük lépek. Meglepődik, hogy megkérdezem, segítsek-e, de boldogan elfogadja. Elmondom nekik a tudnivalókat, mikor nyit a kiírás szerint, mikor van mise. Boldogok. Szép a mosolyuk.

Pénteken mindig home office-ban nyomom. Csendes a lakás. Nem kapcsolok be semmit. Nyakig beöltözöm, kinyitom az ablakot, hogy halljam az etetőre érkező madarak énekét. Leülök dolgozni. Velem szemben egy Burai-kép. Mellette egy kabai lóri festette angyal. Bár sokszor változtatok az elrendezésen, ők ketten stabilan a helyükön maradnak. Burai festette azt a képet, ami a Pubi borítója lett. Szerelem volt első látásra az a festmény. lóri pedig: lóri. Sohasem fogom elfelejteni a beszélgetéseinket.

Hízik kezem alatt a táblázat. Ketyeg az óra. Főzök egy teát. Átnézek egy-két oldalt a készülő prózaversanyagban. Visszaülök. Hogy lehet az, hogy te egyszerre vagy anya, kreatív, ráadásul jó vagy ezekben a kockadolgokban is. Nem tudom. Én is olyan akarok lenni, mint te. Nem felejted el az ilyen beszélgetéseket soha. Az emeleten fúrni kezdenek. Remeg minden. A macskák megbolondulnak. A cinegék elrepülnek az etetőről. Lassan indulni kell a lányokért. A fiam hazaér. Elmegyek veled, mondja. Egész úton csak mesél és mesél, milyen volt a suli. Megfogja a kezem. Nem vagyok ciki, kérdezem. Te soha nem leszel számomra ciki, anya. Ragyog a nap.

 

 

December 16.: Szombati karácsony

Annyira szeretnék sokáig aludni. Ágyban reggelizni. A gyerek hétköznap nem kel fel. Ez egy alapszabály. Kisimogatod az ágyból vagy lekiabálod a fejét, mikor már tudod, hogy el fog késni. Hétvégén viszont hatkor ébren van mindenki. Felveszem a nagypapa köntöst, piros, skótkockás, hatalmas pamutköntös. Állítólag csak egy pipa kellene hozzá. Gofrit fogok sütni, kiabálom. Ováció. Keverem a tésztát, a rádióban valami idétlen műsor szól. Lekapcsolom. Dudorászni kezdek, a lányok kijönnek, segítenek a tésztával. Beizzítom a sütőt. Kopognak. A szomszéd ott áll az ajtóban. Ne haragudj. Csak egy tojást szeretnék kérni. Soha még hasonló sem történt. Mióta itt lakom, huszonsok éve, soha, senki nem kért semmit. Persze. Máris adom, felelem zavartan.

Kicsit felkavar a változás. Előre látom, most már beszélgetni kell majd, ha találkozunk, mindenféle szaftos sztorikat mesél, megkérdezi, hogy vagyok, amire azt kell mondani: jól, köszönöm. Antiszociális vagy, mondta volt anyám, pedig nem. Egyszerűen csak nem bírom a felesleges köröket. A gofri illata bejárja a lakást. Vaníliaillat, fahéj. Szeretem.

Ez az utolsó nap. Nagyon régóta nem írtam hasonló naplót. Kamaszkoromban talán. Vékony, karcsú határidőnaplóba körmöltem, kidíszítettem matricákkal. Fontos volt a tinta színe, a tollhegy vastagsága is. Most telefonon írom a szeleteket, miközben éppen haladok valahová vagy éppen megérkezem. Most a karácsonyi vásárba.

Nem költeni járunk ide. Hanem a színek, a fények, az ízek miatt. A sülő gesztenye füstje miatt. A kürtöskalácsért, ami leégeti az ujjbegyet. Csak lenni, együtt lenni. Beszélni az ismerősökkel, barátokkal, akik szembejönnek. Nevetni valami butaságon. Fázni, vörösre gyúló orral. Megfogni egymás kezét, bedugni a kabátzsebbe, ne fázzon.

Szeretem a karácsonyt. Minden velem történt esemény ellenére is hiszem, hogy az emberek alapvetően jók. Hogy arra törekszünk, hogy szeressünk és minket is szeressenek és elfogadjanak. Nem neveltek vallásosnak. Nem hiszem azt az Istent, akinek egyházakra van szüksége ahhoz, hogy hozzám szóljon. De az az Isten, aki elküldte hozzánk a fiát, létezik. Úgy hiszem, sőt teljesen biztos vagyok benne, ha megállunk és levetjük a modern kor, a túlfogyasztási vágy iránti béklyót, meghallható, átélhető az ünnep valódi jelentése. Hogy áldott mindenki, aki élhet, és ezt az áldást csak a jóra szabad felhasználni, együtt és egymásért.

Boldog karácsonyt.

 

 

Marton-Ady Edina (1979, Dunaújváros)

Budapesten él. A Zsigmond Király Főiskolán szabad bölcsész szakra járt. A Kodolányi János Egyetem szépírói műhelyében próza-dramaturgia írással foglalkozott. Publikált az Élet és Irodalomban, a Kalligramban, az Alföldben, illetve online irodalmi magazinokban. 2021-ben jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában első regénye, a Pubi. Portréját Mészáros Annamária készítette.