Tóth László: „Szemétdombi” históriák. Széljegyzetek – elszelelt esztendőkhöz (1982)

A NYELV  MINT  LÁTÁSMÓD

Tegnap szokás szerinti cepekedés haza Bpestről, az ez évi könyvheti zsákmánnyal. Ma pedig, jóformán más se, csak hol lelkesebb, hol egészen bamba (vagy inkább unott?) lapozgatás egyikben-másikban. De ha már néha unalom is, akkor mi végre? Megszokás? Az elmúlt tizennégy esztendőben – amióta 1968-tól évről évre ott, ilyenkor, tavaszvégen székesemben1  a Váci utcában s a Vörösmartyn – kialakult reflex lenne az egész? A zsákmányszerzés ösztöne? Amely csak addig érdekes, míg az ember meg nem szerzi, aztán nem tud vele mit kezdeni? Mindegy, bárhogy is van, gyanúm szerint ez már így is marad… Bár összképet ad, s az összkép azért fontos… nem? Ha a részletek hullámzók is… de mit mutat(hat) az egész? Most is kéttáskányi könyv, s szétrakva már itt, a dolgozómban… Így hát találomra közülük hol ezt, aztán azt… Most éppen Sebők Zoltán modernművészeti esszéi, elmefuttatásai, a Médiumok és művészetek a kezemben az újvidéki Forumtól. Csupa olyasmiről, amiről nálunk ritkán esik (eshet) csak szó, de még Magyarországon sem túl gyakran. Főleg arról, amiről, s úgy, ahogy ő. Illetve ők, ott, lent, délen… Főképpen a Forumnál, az Új Symposionnál, Hídnál… Más nyelv, más látás, más világközelítés (jaj, csak nehogy egy ostoba sajtóhiba folytán másvilág-közelítés legyen ebből!)… Mindenki tudja, mi, egyszeműsök,2 anno, indulóban, vigyázó szemünk nem Párisra

– Újvidékre vetettük (főleg). Persze, Párizsra is, már ami innen, szocialista hazánkból (ahol, ugye, örök időkre stb.), azaz tőlünk látható volt belőle (ami csempészáruként itt-ott onnan bejött, bejöhetett, mondjuk – főleg Cselényi Laci révén – a Magyar Műhelyesektől, vagy ez-az egyéb is néha). A Sympóhoz, Hídhoz azonban – sok más továbbihoz – sokáig nálunk, Pozsonyban is hozzá lehetett jutni a Leningrád (azaz, szebben mondva, Nyerges) utcai Orbisban. (Igaz, mostanában már nem.) A Sympo mellékletei pl. mindig kisebbfajta lázongásra, forrongásra hajtottak bennünket. Azokból (is) mindig az, amivel kiverhettük a biztosítékot… Mire a szent és sérthetetlen Valóság tata képviseletében főés alkorifeusaink azonnal suhogtatni kezdték fölöttünk vörös3 husángjaik, útmutatást adva arra nézvést is, hogy merre az arra. Ami viszont arra tanított engem, minket, milyen fontos néha kiverni a biztosítékot, hogy az ember másként nézze ugyanazt, amiről addig azt gondolta, nem is lehet másképp… Sebők nevét, persze, már korábban is megtanultam (bár majd tíz évvel fiatalabb nálam, többünknél pedig többel). Itt-ott a bpesti Mozgóból, azaz a Mozgó Világból is pl. Könyvének azonban egyelőre csak a tartalomjegyzékét. S a Feljegyzések az egérlyukból Dosztojevszkijétől választott mottóját. Igaz – noha ez nyitja munkáját – az egész kötete benne lehet (és, korábban olvasott írásai alapján, valószínűleg benne is van): „Önök hisznek a kristálypalotában, amely örök időkre szól, lerombolhatatlan, tehát amelyre nem lehet majd titokban nyelvet ölteni, és nem lehet zsebben fügét mutatni neki. Nos, hát én talán épp ezért félek ettől az épülettől, mert kristályból van, örökre szól, lerombolhatatlan, és most még titokban sem lehet nyelvet ölteni rá.” Márpedig kristálypalota – és kristálypalota-hívő s -imádat – felénk (nálunk) is mennyi… Van (lenne) tehát dolgunk elég idehaza is… Mert nyelvet nem elsősorban nyalásra adott a Teremtő az embernek… A tiltakozásnak is ez az eszköze. Sőt, főleg s elsősorban ezé… Mert a nyelv, bármily furcsa is, látásunk (mást-látásunk) szerve – módja, eszköze – is, nem? (1982. május 31., hétfő)

HORGON  LÓGÓ

Finta Laci adja Pogány passióját, a Madách elsőkötetes sorozatában, a Főnix Füzetekben megjelent, vadonatúj verseskötetét. Az elsőt. Az idén negyvenkét éves. Kései debüt – nagy részben kiérlelt, érvényes versekkel; köztük a szó hagyományos értelmében szép is jó néhány. Mint pl. az Alkonyatkor drágámmal, mely, hiszem, minden valamire való kortárs-szerelmesvers-antológia állandó darabja is  lehetne, nem csak szlov. magy. viszonylatban. A vers: „Hallgass most egy kicsit, / gyújts rá, pihenj, / hisz annyi minden van. / Nem győzzük úgysem, csak annyi jár minékünk, / amennyit a nótaszó ígér. / Csattogás, kétely, vonatfütty, szomszédlátogatás, / borgőz erre-arra, mifene nap mint nap. / Csoda. Nem mi vagyunk, akik tesszük. / Drágám, szerelmem, pihenjünk most, / mert későre jár, s tán mégis győzzük, mert / messze, messze még a vég.” Igazság szerint, szokatlan is egy ilyen érzelemteli opus az olyan megrögzött lázadótól, nonkomformistától, mint Laci, aki, mondhatni, életelvét sűrítette a Horgon lógó siratója egyetlen sorába: „azért pusztulsz mert nem ellenkezel.” Igen, L. életeleme a lázadás, a szembeszegülés, „nagy élet szorult bele”, szokták mondani a hozzá hasonló fazonokra; az embernek az az érzése a társaságában, hogy bármely pillanatban szétvethetik a benne feszülő erők, benne dúló indulatok, az örökös békétlensége a világgal; minden tekintetben kielégíthetetlen étvágya, vadászösztöne, belső nyugtalansága viszi őt mindenhova (sőt bele is vitte olykor ebbe-abba)… Mindennek ellenére, illetve mindezzel együtt egy – legalábbis szerintem – igen szeretnivaló, érzékeny ember, aki gyengéit is erejével álcázza, aki mindentől való függetlenségével palástolja, hogy mennyire kiszolgáltatottja saját személyiségének s gyengéinek… (1982. július 17., szombat)

ÁTFORMÁLÓDÁS

Dávid Zoltán (1923) gazdagon adatolt, országonkénti összefoglalója a határon túli magyarságrészekről a Mozgó Világ júliusi számában (Magyarok – határaink mentén). Az 1980. évi népszámlálás az 1970-es évihez képest a „vártnál” jóval kevesebb magyart „hozott”, a harmincezres előrejelzett növekedéshez képest ez a szám csupán 7000, amely „szaporodás igen alacsony érték, és jelentős rétegek nyelvi és tudati átformálódását jelzi”. A pozsonyi magyarok száma már nem éri el a tízezret sem, miközben a város magába olvasztotta a környező településeket (Szunyogdit, Vereknyét és Püspökit – ez a gyakorlatban mintegy ötezer főt jelent), s amely falvak máris „elvesztették magyar többségüket”. A Dunaszerdahelyi járás „természetes szaporulata” viszont mind a csehszlovákiai átlagnál, mind a szlovákokénál magasabb, s a járás magyar lakossága továbbra is megközelíti a 100 %-ot; Dszerdahelyen is több mint 97%.4 A magyarság „felszívódása” viszont teljes „a nyelvhatáron túl levő városokban”.

100%-os magyar lakosságú falu már csupán négy maradt Szlov.-ban: Csilizradvány, Jéne, Dobfenék és Iske. Komáromban a magyarok számaránya 1970-ben a 60%-ot (16.048) közelítette meg csupán. Szóval, így – s ilyen országban – élünk… Még? (1982. július 20., kedd)

NŐ-ÜGYEK

Pozsonyban, a Nő szerkesztőségében. Zalabai Zsigának be kellett volna lépnie a Nőbe. Tegnap este, a Tőzsérrel folytatott telefonbeszélgetésem után, újdonság volt számomra a hír: Zsiga nem igazán érzi megfelelőnek a maga számára a szabadúszást – talán hiányzik neki, hogy újabb „áldozatokat” tegyen a „köz” oltárára? Ám hogy mégsem lépett be 1-jén, és nem is tudnak róla semmit, jelzi, hogy maga is nagy zavarban lehet. A főnöknő szerint vezetői állást kínáltak neki – a Barátnő c. havi magazin létrejöttével, azaz azzal, hogy Megyeri Andrea és Grendel Ági átkerültek oda, megüresedett a főszerk.-helyettesi és a titkári poszt –, de Zsiga hallani sem akart arról, hogy vezető legyen, inkább csak mezei szerkesztő, de az is csupán azzal a feltétellel, hogy bármikor kiléphessen, ha úgy hozza a helyzet. Azaz, ha elrendeződnének az egyetemi alkalmazása körüli ügyei. Ugyanis lassan két éve lóg már a levegőben, hogy Zsiga az egyetemre menjen; illetékes elvtársak jó mélyen elásták a papírjait, s azóta késleltetik ügye elrendezését stb. Hát… erre mit mondjak? Azért óriási erő kell ahhoz is, hogy annyi megaláztatás és pofára ejtés után, amennyi Zsigát érte ez ügyben, legyen az embernek kedve akár ezeregyedszer is megpróbálkozni ugyanazzal. Az biztos, hogy én már rég feladtam volna… Naivitás vagy konokság, idealizmus vagy taktikázás ez Zsigánál? Azt hiszem, ő maga is meggyőződhetett volna róla már nemegyszer, hogy – ha nem is mindenben – nagyon sokszor bizony naivitás és idealizmus. A Csandák, a Ráczok – még ha vele szemközt mosolyognak is – nem akarják őt, és mindent megtesznek ellene a háta mögött. Példa erre az 1981-es szeptemberi szekcióvezetőségi ülésen Csanda és Rácz elvtársak tiltakozása az ellen a javaslatom ellen, hogy az elhunyt Szabó Béla helyébe őt optálják a vezetőségbe. Csanda viszont ezúttal is kinyilvánította, mennyire sértette, hogy Zsiga korábban keményen elkaszálta Fábry-könyvének a kéziratát (bár az, 1980-ban, még így, ennek ellenére is megjelent); s noha sem Rácz, sem Csanda nem értették – illetve eljátszották, hogy nem értik –, Zsiga miért hagyta ott a kiadót, érezni lehetett a hangjukon, hogy mindketten megkönnyebbültek a felmondása után.5 (Duba ezúttal sem foglalt állást: sem Zs. ellen, s mellette sem.) Tőzsér viszont ezúttal is tisztán látta a helyzetet, aki Zs. sikertelen próbálkozásait az egyetemmel azzal magyarázta, hogy vezető szerkesztői tevékenysége során volt szerencséje elég ellenséget és haragost szerezni magának. Hát igen. Az elvtársi maffia könyörtelenül és azonnal működésbe lép minálunk azok ellen, akik nem sógor-komázást, nem seggnyalást, nem langyos tilitolizást, hanem kemény munkát és szókimondó véleménynyilvánítást értenek az irodalomcsinálás fogalma alatt.

Egyébként Soóky Lacinak jutott eszébe, hogy – amennyiben Zsiga belép a Nőbe – nem veszi-e el tőlem az irodalmi rovatot, ahova én elsősegélyként kerültem a lap főszerkesztőnője, Haraszti Mészáros Erzsébet jóvoltából, miután az Irodalmi Szemléből pártelvtársék erős ügyködésére az utcajtó nyitott számomra széles távlatokat, felemelő perspektívát… A Laci által felvetett lehetőség azonban meg sem fordult a fejemben. Természetesen jó, hogy van ez az irodalmi rovat – szeretem is csinálni, meg az a kis pénz is jól jön a házhoz –, de valahogy úgy vagyok vele, ahogy a vallásos ember Isten adományával: az Úr adta, az Úr elvette. Vagyis amint nem kilincseltem senkinél ezért az „állásért”, a tőlem telhető legmagasabb szinten elvégzett munkán kívül a megtartásáért sem neveltetésem szerint való tenni bármit is. Mindemellett főszerkesztőnőm is úgy látta, hogy volna elég munka a lapnál Zsigának az irodalmi rovaton kívül is, így az ő esetleges belépése sem vetne gátat annak, hogy továbbra is ott maradjak. Viszont a rovat mellett még a színikritikát is vállalhatnám, mondta, amit persze azonnal vissza is utasítottam, egyrészt azzal, hogy tudomásom szerint Sokóky már viszi, másrészt pedig ő sokkal megbízhatóbb nálam, azaz tud időre írni, míg engem a Szemle e tekintetben meglehetősen elkényelmesített, már ami az írást illeti, azzal, hogy ott akár egy hónapot is kotolhatok egy-egy kritika fölött. Ráadásul Soóky tudtommal már írja a Homokon épülő házat is.6 Mire, mintegy végszóra – megint csak annak bizonyítékaként, micsoda remek rendező figyeli odafentről idelenti jeleneteinket! –, Laci lépett be a főszerk.-i irodába, azzal, hogy ezt a kritikát mégsem írná meg. Mondom, nem baj, fölvállalhatjuk szerkesztőségi elvként azt is, hogy az is kritika, ha valamiről nem írunk. Még mindig becsületesebb, mint azt csinálni, amit az Új Szó színikritikusa. Aki e bűnrossz – és már-már dogmás – darab kényelmesen ballagós, az ötvenes évek szocialista realizmusnak nevezett színházi naturalizmusa szellemében fogant rendezéséről, s az egész előadásról úgy írt, mint tökéletes remekműről. Amit egyáltalán nem értek a részéről, mi szüksége volt erre, amikor úgy tudom, neki se tetszett – sem a darab, sem az előadás. Ezek után már csak M. kritikájára vagyok kíváncsi a Hétben. De, visszatérve Soókyhoz. Mélységesen megértem tehát, hogy inkább nem ír semmit, mintsem fölöslegesen dolgozzon vagy hamisat írjon. Bár ez nem egészen igaz, mert meggyőződésem, hogy egy írás akkor sem fölösleges, ha a fiókban marad. Illene már végre megtanulnunk az állandó és rendszeres munkát, a mindent-rögzítés tudományát, s akkor is megírni a véleményünket valamiről, ha tudjuk, hogy az – ideiglenesen? – az íróasztal-fiókunkat

„gazdagítja”. Soóky logikájával kapcsolatban egyébként a Vélekedés és javallás Batsányija jutott eszembe kétszáz évvel ezelőttről, a kassai Magyar Museumból: „…az igaz lelkű, becsületes szívű embernek megtilthattyák ugyan (ha azok, akik hatalommal bírnak, ezzel szabad kéjek szerint élni akarnak), hogy e vagy ama kedvetlen igazságot ne írja, közönségessé ne tegye, de semminemű emberi hatalom nem kénszerítheti őtet arra, hogy ezt vagy amazt írja, hírlelje.” (1982. november 2., kedd)

KI  LEGYEN A MICSODA?

A Nőből a Madáchba, ahol mindenekelőtt Balla Kálmánnal, Mayer Judittal. Először is: bajok Fónod körül. Vészesen kifelé áll a rúdja. Igazán méltatlanul bántak el vele (is). 1979. január 1-je óta – a Sárkány-éra kezdetétől – folyik ugyanis F. lassú tűzön pörkölése, idegeinek lassú, de annál módszeresebb felőrlése. Mindenért őt tették felelőssé, igaztalan vádakkal illették, rágalmazták, ócsárolták. Még nincs meg, hova teszik innen. Mindenesetre hírlik, a főszerkesztői székre a legnagyobb esélye M. L.-nek van. A hír meglep. M. ugyanis, legalábbis tudtommal, nem Sárkány embere. Bár – rajta, rajtuk kívül – ki tud(hat)ja… Ha viszont így van, akkor kérdés, ki szedte őt elő a talonból? És mi a célja vele? Bízva M. lojalitásában – tartani vele a Sárkány-ellenes oppozíciót? Igaz, az utóbbi években azért M.-nak volt néhány zavaros húzása: lásd Egrimeg Dávid Teréz-dicsériádáját, s mindennek a csúcsán a Bettes elleni ugatás az Új Szóban. Önmagában már ez is meglepett és érthetetlen volt a számomra: M.-nek, akit közel másfél évtizede a barátomnak tudok, nem volt szokása a csaholás – vajon kik foghatták a ceruzáját? A Bettes-kritika alapján akár Sárkány embere is lehet, ráadásul tudtommal az írását is ő vitte el a Szemléből az Új Szóba. Talán beszélnem kellene vele, hogy tisztábban láthassam a dolgot. Hirtelen kép: ez év márciusa táján voltam utoljára vele, amikor is a Mihály kávéházban az általam összeállítandó meseantológia kapcsán értekeztünk – ott is kérdezgetett erről-arról, hangsúlyozva, hogy kívülállóként, mivel az irodalmi élettől visszavonultan él, nem tud semmiről. Pedig akkoriban azért már tudhatott erről-arról. Vagy engem is lehetséges információforrásának vélt? Mindenesetre M. talán mégsem Varga Erzsi, s főleg nem Petrik vagy Tankó – akik, Sárkány óhaja szerint, szóba kerül(het) tek Fónod utódjaként, s akiknél mindenképpen műveltebb és olvasottabb, ami pedig a legfontosabb: ez ideig semmiben nem kompromittálta magát olyformán s -mértékben, mint ők. Így hát a többi már a gerincén és elméje élességén fog múlni, ha mégis beköltözne a főszerkesztői szobába. A kettőnk kapcsolata egyébként ott és akkor kezdett kihűlni, amikor a Szemle szerkesztőjeként – a 70-es évek második felében, 77–78 táján – egyre kevésbé tudtam mit kezdeni az írásaival. Ti. azok előbb gondolatilag, majd nyelvileg is mind zavarosabbak lettek. Bár igaz, sosem volt erőssége a nyelv, illetve: nem igazán volt nyelve, még ha a tisztább gondolat rendezettebb megnyilatkozásokra is késztette, s ilyformán azok még úgy-ahogy megszerkeszthetők, átírhatók, magyaríthatók voltak.

M. egyébként mintha valóban kezdene fontossá válni Sárkány és Petrik -ék körében (is) – ezt látszik igazolni, hogy meghívták előadónak a teljes mértékben Klimits és Petrik et.-ék által „megálmodott” (összebrunsztolt!, szétmaszatolt) XIX. Fábry-napokra. Témája: Költészet és valóságérzés. Elemzés a Madách Kiadó legújabb kiadványainak tükrében. Hát… mit mondjak? Minket egyszer úgyis az ún. valósághoz való görcsös ragaszkodásunk fog eltávolítani a valóságtól! (Miközben Valóság tata meg jókat röhög a markába…)

Még csak annyit: magam is kaptam, november 6–7-re, váratlanul, a Csemadok KB-tól, magánszemélyként, hivatalos meghívót a rendezvényre. Sidó Zoli, vagy Lukács, esetleg Neszméri állhat e figyelmesség mögött? Merthogy nem Petrik („Nyikoláj”) vagy Bodnár („Betegh”) Béla, az biztos. Megjegyzendő érdekesség: Klimits és Petrik előadása (A művészetkritika feladata a nemzetiségi sajtóban a CSKP XVI. kongresszusa után, ill. A CSEMADOK KB, a Madách Kiadó és a Szlovákiai Írók Szövetsége magyar szekciója együttműködésének feladata és célja [sic!] címmel).

Szó, ami szó, már csak ezért a két előadásért is érdemes lenne elmenni, annyira botrány-szaguk van. Node, majd jönnek hírek róluk, elég lesz azok fölött is napirendre térnem… térnünk… Mi több, úgy hallom, az idei Fábry-napokra teljes díszben kivonul az Új Szó kulturális rovata is. Hát persze. Bezzeg a tavalyit, amit Szigeti szervezett Gál Sanyival, a színházit – testületileg ignorálták. A rovatvezetőt pedig, akinek egyébként előadása is lett volna, állítólag előre figyelmeztették, hogy ne menjen el. Ő pedig nem ment. És maga helyett se küldött senkit a kultúrából. De mit várhat ma az ember, akár az Új Szótól is, mely szerkesztőjének az Illyés-évforduló kapcsán lett méretes huzavonája a főnökséggel. A kérdés az volt: legyen-e Illyésről – itteni bűnlajstroma miatt (Duray-kötet; Szellem és erőszak; Válasz Herdernek és Adynak stb., stb.) – cikk, vagy ne legyen?

Lett, de csúnyán meghúzták. Még a Szovjet Irodalom Illyés-köszöntőjéből kimásolt idézetet is kimiskárolták az író demokratizmusáról.

Hát… megint csak hát…

C’est la vie… mondhatnám.

De nem mondom.

Azért se mondom. (1982. november 2., kedd)

ESEMÉNYTELEN

Álmos, szürke, eseménytelen nap. Villanyt kellett égetnem egész nap. Dolgozni akartam, de nem ment. Sem a színházi tanulmányom, sem a Feldek-dráma fordítása, sem a mese. Trilecovát meg nem volt kedvem elővenni. Talán egy régi novellatervemet írtam volna meg legszívesebben – egy ember találkozását az alteregójával –, azt viszont erőm nem volt elővenni. Levelet is megpróbáltam írni Kmeczkónak, az se ment – olyan bűn-rossz és zilált fogalmazványra sikeredett, hogy el kellett dobnom. Majd talán holnap. Így egész nap csak olvastam. Állva, ülve, fekve – váltott pózokban. T. Capote-t. És – szept. 24-e óta, amióta nem ment le szesz a torkomon, először éreztem úgy, hogy innom kellene. Hogy be kellene rúgnom. De nem ittam, pedig tegnaptól már a gyógyszert is abbahagytam. Jó lenne kibírni karácsonyig. Egy kis pihentetés nem árthat a szervezetnek (majdnem azt írtam: a szesznek). Csak nehogy aztán én is azt panaszoljam majd, amit Arany 1852-ben, a Mint egy alélt vándor…-ban: „Én nem mertem élni, mert élni akartam…” Az agyamat mintha valami láthatatlan marok szorítaná. Az ilyen szorítás oldására szokott jó lenni a szesz. Ahogy most érzem, lehet, hogy mégis benyelek néhány kortyot a muzslai szilvából. Aztán kész. Úgy kell nekem. (1982. november 4., csütörtök)

TALAJ

Tegnap délután S. volt még fönt nálam, ami meg is nyugtatott kicsit, mivel felírt írt egy erős nyugtatót (Oxazepant) is, hogy kéznél legyen esetleges későbbi depijeimhez, szorongásaimhoz. De, mint látom, az utóbbi időben ő maga is le van robbanva rendesen. Nemcsak anyagilag, idegileg, fizikailag, hanem – amit a szabadságolása után vettem észre, amikor rájött, hogy képtelen megcsinálni a kötetét – lelkileg, szellemileg is. Zavartságának, szétrázottságának pedig föltehetően ugyanaz az oka, mint ami az utóbbi időben egyre jobban fenyeget engem is. Ez pedig az egyre nagyobb kilátástalanság, a perspektíva egyre kínzóbb hiánya. Amiről megint csak a szabadságharc utáni Arany jut eszembe: „…kopár, sivatag jövőm láthatára: / Mért fussak felé, ha nem igér enyhűlést! / Megtompult kebellel, szemeim bezárva, / Óhajtom magamra a megsemmisűlést.” Elég szar egyébként az embernek minduntalan azt éreznie, hogy csak csúszik ki a talaj a lába alól, egyre szűkebb körötte a tér, egyre kevesebb a levegő a tüdejének, mozdulnia kellene – de merre; csinálnia kellene valamit – de mit? Itt most tényleg csak egyedüli út lehet a számára: írni, írni, írni… (keresztünk INRI-je helyett? – kérdezhetném magam is Utassy Dzsóval) – mindent alárendelni az írásnak, ha kell, föladni, vagy újrakezdeni mindent a munka érdekében. Igen, ez így szép elv, amihez azonban mégiscsak jól jönne egy szerény egzisztenciális alap(ka), amit nem és nem, az istennek sem sikerül elős összekaparnom… (-kaparnunk?). Bár muszáj (lenne)! Amiért elég kegyetlenül – magammal szemben kegyetlenül – meg kellene fognom a dolgokat, és ne kelljen érdektelen és érdemtelen, méltatlan (bér)munkákat vállalnom, amelyek sokkal többet vesznek ki belőlem, mint amennyit hoznak a konyhára (Trilecová; Módszertani ábécé), és ugyanakkor sokkal megfeszítettebb tempóban csinálni, amihez közöm van.

S bármennyire is utálom magam, de Trilecovát, mérthetetlen undorral és unalommal mégis befejeztem. Gyönge kis munkácska, tele gondolati és nyelvi sztereotípiával; szürkeség, kihasználatlan lehetőségek, végig nem gondolt ötletek, brrr! Akár büszke, önérzetes szlov. magy. író is lehetne ilyképpen… Bár ilyet, mint ő, még a mi kisebbségi stabilizációnkban is csak erős, sokdioptriás szemüveggel lehetne találni… na jó… Moyzes Ilonát azért szemüveg nélkül is odatehetnénk mellé… Úristen, milyen szar dolgokkal is képesek pénzt keresni szlovákiában (is) némelyek! (Beleértve engem is, még ha kolduskenyér is, amit kapok majd érte…) (1982. november 7., vasárnap)

ADALÉK  A SZEMÉTDOMB  REGÉNYÉHEZ

Fent Pozsonyban, a kiadóban, többeknél. Először azonban a műszakra néztem be Varga Lajoshoz, a meseantológiám illusztrációi miatt. De még nincsenek meg, dec. elejére várják Szabó Erzsébettől. Az Istentelen színjátékból 530 példányt rendeltek Magyarországra, az itthonira azonban el is felejtettem rákérdezni. Bár nagy a gyanúm, hogy nem adnak még ezret sem. Jó, ha öt-hatszázat.7 Sárkány et.-nak ugyanis az a rögeszméje, hogy nem kell az ilyen líra az olvasónak. Csakhogy: melyik kell? Viszont biztos, hogy egyáltalán nem kell? Hisz bizonyíthatón – már a folyóiratbeli közlésüket követő fogadtatásuk alapján is – az Istentelen… verseinek is megvannak a maguk olvasói. Igaz, hogy azok nem azonosak mondjuk Csontos Vilmos vagy Dénes György olvasóival… Aki viszont csak Csontost vagy Dénest, valamint az ő olvasóikat veszi emberszámba (ami természetesen nem a részemről, hanem az ő részükről történő lebecsülésük), valóban úgy látja, hogy nincsenek. Igaz, az Átkelés – talán kicsit valóban túlzó – 2500-as hazai példányszámából tényleg van még egy rakás a dszerdahelyi könyvesboltban – ebből azonban őrültség vagy legalábbis szándékos rosszakaratra vall azt a következtetést levonni, hogy a kötetnek nincsenek olvasói. Ui. az a helyzet, hogy más helyeken már a megjelenését követő évben nem lehetett kapni, tehát a terítése lehetett rossz. Voltam már keleten találkozó(ko)n, hogy könyv nem volt; a nyereményakciókba egyetlenegyszer sem került be stb. Ugyanekkor raktáron sincs belőle semmi, és nem vitték le az árát sem, tehát a kedvezményes könyvvásárlási akcióba sem került be 1982 nyarán, ami arra utal, hogy másutt nincs belőle… Az Istentelen…-t egyébként a jövő év második negyedére tervezi a kiadó, ami azt jelenti, hogy egyelőre nem várható a korrektúrája, ugyanakkor a legrosszabb időszakba esik, azaz hiába készülne el június végéig, a jóváhagyása, terjesztése jócskán elhúzódhat a nyári szabadságok miatt. Ugyanez történt az Ákombákomommal is 1980-ban: június 30-án kapta meg a mesémet a kiadó a nyomdától, de a jóváhagyása addig-addig húzódott, hogy az Elsőosztályosok Ajándékkönyve sorozatban megjelent kötetet szeptember első napjaiban az elvtársak még föl is jelentették (egy mesekönyvet!), így az engedélyeztetésére hosszabb huzavona után csak valamikor szeptember vége felé kerülhetett sor. Egyébként amennyiben Fónodot menesztik a főszerkesztői székből, ami ráadásul valóban nagyon könnyen elképzelhető,8 félek tőle, hogy Sárkány et. újra bele fog taposni a kötetbe. D. pedig, mert hozzá is benéztem, szinte menetrendszerűen, újból elkérdezte, hogy megy a szabadúszás. Akárhányszor csak találkozunk, mindig elkérdezi, és én mindig ugyanazt mondom rá. Még szerencse, hogy nem találkozunk sokszor… Ezúttal viszont fölemlítette Szigetit is. Úgy téve, mintha nem tudná, hogy szeptember 28-án menesztették őt is a Tháliából. Mindenesetre nem hiszem, hogy éppen hozzá ne jutott volna el Laci kiebrudálásának a híre. Persze megjegyeztem, hogy elég szemétül cserben (szarban?) hagyta Gágyort és Szigetit mindenki. Holott, amit ők ketten csináltak a kassai színházban az elmúlt két év alatt, az – szemétdombunkon belül persze – vitathatatlanul színháztörténeti jelentőségű. Mi több, talán tágabb viszonylatban is lehet némi jelentése és jelentősége. Aki pedig nem állt melléjük, az így vagy úgy a regressziót segítette. D. szerint egyedül csak Válek, a kulturális miniszterünk tudott volna segíteni rajtuk, de ő nem tett semmit. Miként Fónod esetében sem. Mindenesetre Gágyort és Szigetit legalább biztosította a rokonszenvéről. (Na ezt aztán – mármint Válek rokonszenvét – Péter fel is tálalhatta vacsorára a gyerekeinek!) És hát intézkedett, hogy Koyš, a helyettese meg a színházi főosztály vezetője is fogadja őket, mi több, Az áldozat bemutatójára is kivonult – nyilván az ő beleegyezésével – a két csemadokos fősarzsi: a tisztességét a körülmények ellenére is megőrző Sidó Zoli országos elnök meg Lukács Tibor főtitkár (természetesen Halgašné központi pártelvtársnő díszkíséretében), no de ez bizony édeskevés! Igaz, jelen korban még ez is több a semminél, amitől azonban még nem kell(ene) rögtön bepisálni (s tapsikolni sem). (1982. november 10., szerda)

MUSEUM

De. olvasás a M. Museum-előszóhoz. Aztán meg is írtam belőle 1,5 flekket, de elrontottam. Vészesen nem megy az írás. Pedig maga a lap szellemében, szerkesztésében ma is friss, élő „folyó-írás”. Ha netán megbízást kapnék rá – márpedig elképzelhetetlen, hogy a Madách ilyesmire megbízást adjon –, fél év alatt meg tudnám csinálni a négy felső-magyarországi  felvilágosodás kori lap – a kassai Magyar Museum és Orpheus, a losonci Uránia és a komáromi Mindenes Gyűjtemény – „fiktív számait” magában foglaló gyűjteményt. E kétszáz évvel ezelőtti írásokból egyébként egy, minden sorában és színárnyalatában érvényes válogatást lehetne készíteni, melynek valamennyi betűje a mához, s a mi problémáinkhoz szólna. Ebből viszont az következne, hogy az ember, a társadalom, a történelem ismétli önmagát? Bár nem biztos, hogy így van. Talán csak annyi, hogy ugyanazon törvényszerűségek alapján működik, mint mondjuk két évszázaddal ezelőtt. Fejlődés van, maguk a mechanizmusok – már csak a technikai előrehaladás miatt is – egyre fejlettebbek és fejlettebbek, mégis ugyanazok. De hát a Madáchnak nem ilyen antológiákra szól – Fónod szavával – a jogosítványa! Így marad ez a kényszermegoldás: minden évben „eladni” egyet a Madách Naptárnak… (1982. november 11., csütörtök)

MÁSFÉL

Bodnár Kassáról, a Fábry-napokról. Beszámolójának tervezett címe: Másfél napos Fábry-napok, noha nem hiszem, hogy ezzel a beszédes címmel megjelenhetne. Klimits előadásáról nem beszélt bővebben, csupán annyit mondott, hogy minősíthetetlen volt. Petrik kb. öt percet beszélt – ennyi volt az előadása – a Csemadok KB, az Írószövetség és a Madách együttműködéséről. Gyuszi megkérdezte: ki képviseli e tanácskozáson a Madáchot? Petrik válasza: Duba. Gyuszi: Hát az Írószövetséget? Petrik: Duba. A Mester azonban épp nem volt jelen ezen az „előadáson”. Borozott valahol. Kabaré. Ugyanekkor Gál Sanyival lett volna egy író-olvasó találkozójuk (talán Szepsiben?), de Sanyi már azon is felbőszült, hogy miként tehették őt a programba, amikor időben kijelentette, hogy eleve elhatárolódik ettől a F.-napoktól, és semmi szín alatt nem vesz részt semmiben. M. L. előadása – B. szerint – üres volt, az utóbbi időben megjelent verseskönyvek motívumkincsét elemezte tudományosan semmitmondón. (1982. november 11., csütörtök)

TAPS

Az áldozat Komáromban; majdnem telt ház. Feleségemmel, anyámékkal, sőt Izsáról is többen bejöttek. A végén pedig váratlan (wasch)taps, mi több, még a színpadra is kitapsoltak (azt a szenvedést, ahogy ott kellett állnom kiszolgáltatva s az éles reflektorfénytől teljesen elvakítva, semmit nem láttam a nézőtéren ülő emberekből, magam lehettem így a Megtestesült Esetlenség) – ezt volt a legnehezebb túlélni (mindenesetre a nyomás jóval kisebb volt rajtam, mint az októberi kassai ősbemutatón, amikor a megelőző napi főpróbán sem volt még biztos, hogy lemehet a másnapi premier, ahol már az előadás felénél ki kellett mennem a nézőtérről, olyan szorongásos rosszullét tört rám).

Mindenesetre most túléltem a reflektorok vallatófényét is. Amin viszont a legjobban csodálkoztam, hogy milyen furcsa – és nem utolsósorban ferde – ízlésű közönség verődött össze erre a komáromi estére, akik az utóbbi esztendők Matesz(és Thália-)előadásainak legnagyobb és leghosszabb (wasch)tapsát produkálták. Amire igazán nem számítottam, bár úgy látom, jó adag túlzás lehetett benne mind a dráma, mind az előadás színvonalát tekintve is. Vagy csak engem akartak vigasztalni… féltve, nehogy öszszeessek ott kint… De hát ilyen a közönség. Bár, mi tagadás, egy kicsit hízelgett is a dolog. Miként a másnapi marcelházi „sikerem” is, ahová Soóky Laci barátom kedvéért ugyancsak elmentem szorongani egy kiadósat, ám amire alig mertem számítani: ennek az előadásnak sem estem áldozatául. Még jó, hogy már csak a dszerdahelyi előadás van hátra. Aztán – szerencsénkre? – lekerül(ök) a műsorról… (1983. január 29–30., szombat–vasárnap)