Varga Imre: Sziget a holdról

Mint egy látomás. Deszkából készült irányjelző tábla az álomikrás táj előtt, egy hatalmas fa törzsének döntve, s nyílszerűen mutat a rápingált helyszín felé: Tábor.

Vajon milyen tábor?

A filmkockákon alig felismerhetően Duka Zólyomi Árpád, Dobos László, Czine Mihály, Bankházy Károly, a többnyire rossz tartású fürdőruhás lányok, Bába Iván, Kiss Mihály, aki épp a nyári ifjúsági találkozó feliratú tábori fecskés zászlót vonja fel, a szegény vándormadár feje viszont nem az ég felé, hanem a sziget zöldjére néz, mintha lebukóban lenne, hiába húzzák-vonják fölfelé erős ifjú kezek; s hejába a magyaros Miskabajusz; váltás: a táborba bebicikliző Geönczeöl Gyula széles vigyora, aki később Amerikába költözik, nyilván kevésbé vidáman; Gágyor Péter és a felesége, Ildikó, a szép arcú Agócs Vali, Duray Miklós (fürdőnadrágban), panyókára vetett zakóval Tolvaj Bertalan, Tőzsér Árpád sildes sapkában, rövid ujjú ingben, meg a cigarettára és dalra gyújtó Dobos László; a vasút-közeli falusi büfé, a Garamba lábukat lógató fiúk és lányok, az olvashatatlanul ikrás, homályos faliújság, (hiába állítom meg a filmet, a szöveg kibetűzhetetlen), kenyérszeletelés, a bográcsban fövő gyanúsan zavaros étel, az égig lobogó tábortűz és ellenpontként a földre lerogyó fecskés tábori zászló.

Ennyit mutattak a képek. Egy hosszú hét egymás mellé torlódó filmkockái.

Én pedig akkortájt két szerelem között valék. Vali már nem, Erzsi még nem. Ültem órákig a füvön, a sátor előtt és bámultam a sziget fái fölött az eget. Lenni vagy nem lenni? mormoltam búsan.

Egy napot ide legalább a korabeli krónikából, mondjuk, legyen: július 25. péntek: A Szigeten az ifjúsági mozgalomnak, a csehszlovákiai magyar fiatalok társadalmi helyzetének, feladatainak és programjának szentelnék a napot. A vitaindítót Duray Miklós tartotta volna. Ám a kánikula áthúzta a terveket. Majdnem mindenki a folyó partján lebzsel.  Se síppal, se dobbal nem lehet összeterelni őket. Kit érdekel ilyen kutya melegben a jövő. A jövőnk. S főleg a beszéd! Tenni kéne inkább. De mit?

Négy fiatal költő és író önmaga szórakoztatására még közös játékot is rögtönzött: „felépítették” és „megrendezték” a Wukuva tó tárlatát, vagyis a leapadt Garam jobb partján maradt iszapos tó környékén természeti kiállítást hoztak létre, jobbnál jobb, bizarr ötletekkel. A jelzők nem engem minősítenek, hanem inkább a tudósítót, későbbi antológiás társunkat, Németh Istvánt. (A Wukuva tó megnevezés az „alkotók” Wurczell Gábor, Kulcsár Ferenc, Varga Imre és Tóth László névbetűiből alakult ki.) Lett is a happeningünknek sikere: a tábori (fali)újságra, az Arcátlan Harsonára még kritika is felkerült róla Lacza Tihamér tollából. Amikor az eseménynek imígyen híre kelt, a táborozók kisebb-nagyobb csoportokban láboltak át a folyón, hogy ők is megcsodálják a természeti vagy inkább műtárgyakat, a természetes észetet, és jóízűen nevessenek a vaskos, öngúnyoló ötleteken.

1969. július huszadikán este (20 ó 17 p), amikor talán éppen a holdat bámuljuk az egyik legfontosabb történelmi pillanatban az Apollo-11 küldetése során, ugyanis Neil Armstrong, a tervezett leszállási helytől mintegy 6,5 kilométerre az Eagle (Sas) névre keresztelt holdkomp fedélzeti ajtaján kilépve a Hold felszínére huppant, és a következőt mondta: Kis lépés az embernek, de hatalmas ugrás az emberiségne

A szigeten játszók egyike pedig olyan erővel dobta el egyszer a labdát, hogy elindult süvítve a Hold felé. Armstrong napokkal később bosszúsan nézte a feléje úszó lassú lasztit, s azonnal jelezte a NASA-nak, hogy mi történik. S kérdezte is nyomban: mi legyen a teendő. Dobd csak vissza nekik, dear Neil! Hadd lássák, a szlovákiai magyar bojok és görlök, hogy lélekben velük vagyunk. Imígy az amcsik! Csakhogy a labda nem ért vissza a szigetre. A táborozás ideje alatt biztosan nem.

Talán ugyanazon a holdas estén hangzottak el Tőzsér Árpád furulyáján a gömöri betyárdalok és rabnóták is. De aligha a holdra szállás tiszteletére. Inkább talán az Iszomfalváról lehozott mámor hatására.

Tehát az V. Nyári Ifjúsági Találkozó. Kéménd. Alig fél évvel azután, hogy az egyetemista Ján Palach a prágai Vencel téren felgyújtotta magát, miután a Husák-rezsim legitimálta a szovjet csapatok csehszlovákiai jelenlétét. Zdeněk Mlynář visszaemlékezése alapján tudható, hogy a prágai várban az ekkor ülésező Központi Bizottság éppen a Szovjetuniónak való teljes behódolást szövegezte, mikor értesültek a tragédiáról. Helena Rašková, az ismert orvosnő felállt és szégyenét fejezte ki a kommancs bizottság munkája miatt, ám a bűnbánó tagot a sztálinisták „leugatták”.

„A halál, Palach halála, amely a következő napokban az egész nemzet lelkiismeretét megrázta, egyáltalán nem érintette azokat, akik itt ültek és mindezért felelősek voltak.”

Bár csak szűk év telt el a Varsói Szerződés csapatainak bevonulása után, ekkor még együtt a Szigeten mindenki, aki később szembekerült. Az ügynökök, az üldözöttek, a haszonlesők és áldozatok, majdani besúgók és besúgottak. Szerkesztők és az irodalomból kiábrándultak, kiebrudaltak. A népi sarjak és a modernek. Volt igazak és leendő gazok. A Magyar Ifjúsági Szövetség országos végrehajtó szervének még Duray Miklós a vezetője, de közeli az idő a novemberi belügyminiszteri betiltásig. Dobos László január elseje óta a szlovák kormány tárca nélküli minisztere, köszönhetően az „emberarcú” politikai mozgalomnak, de csak 1970. április 28-ig maradhat e rangban. Mellette van a szigeten titkára, Tolvaj Bertalan is. Ekkoriban gyakran hallható köreinkben a vicces kérdés: Tudod-e, hogy mér’ nincs a Dobosnak tárcája? Hát mer’ Tolvaj a titkára. Hehe!

Rácz Olivér ekkor már miniszterhelyettes a szlovák oktatásügyben, öt évvel később pedig a kultúráéért felelős minisztérium helyettes vezetője. Ő nem jött el a táborba; hanem a helyettesét küldte maga helyett. Micsoda, hogy helyettes helyettese?! Nagy lett emiatt a tiszteletlenség miatt a táborozó ifjak között a morgás, felzúdulás. A kiküldött újdondász szóvá is teszi tábori tudósításában. Rácz vagy nyaralt éppen, vagy pedig nem akart dudás lenni abban a csárdában, ahol – még – Dobos is fújta a magáét. Akkori tárca nélküli miniszterünk szigeti előadásában átgondoltságról, nemzetiségi programról beszélt, pedig akkoriban már a magamfajta pelyhedző állú is tudta, hogy az orosz megszállás utáni husáki rezsim nem kedvez semmiféle politikai átgondoltságnak, értéknek. S az ötvenes években „burzsoá nacionalizmusa” miatt börtönbe került Husákról épelméjű magyar nem hihette, hogy kommunista főtitkárként a nemzetiségi ügyek támogatója lesz. Akkor már egy politikában fuldokoló, hazug, levegőtlen országban éltünk. Ha megemeltél egy követ a folyóparton, az alatt is politikust találtál.

S lám, itt, a kéméndi szigeten véglegesült versantológiánk, az Egyszemű éjszaka névsora. Németh István, aki a csapatunk legidősebbje volt, s akinek a táborról írt riportját most újra elolvastam, nagy becsvággyal szervezte a szigeti ifjakat. Ahogy a korábbi Vetés csoport verseit is ő gyűjtötte össze utazgató riporterként. Tóth Laci neve már biztos volt a részvevők között, s Kulcsár Ferivel mi akkor kaptunk (épphogy) helyet a gyűjteményben. Valójában nem egy csoport hozott létre antológiát, hanem egy Tőzsér által szerkesztett antológia révén vált emlegetetté egy nemzedék. Könyvünk határhelyzetben szerkesztődött és jelent meg. Támadó és magyarázó, a kísérletezés jogát vitató és indokoló írások kereszttüzében került forgalomba. Magyarországra pedig a két ország közötti közös könyvkiadás jóvoltából került át, de pártutasításra másnap eltüntették a boltokból.

Így aztán az antológia és a magyarországi olvasó nem találkozhatott egymással. A négyszáz papírkötésű könyv eltűnt a nagy magyar fekete pártlyukban. S így lett az indulásunk (odaát? vagy ideát?) olvasható versek helyett legenda.

Nemhogy a Holdról, még Budapestről sem látszott.