Barbora Hrínová: Majdnem; Közülünk

(Mészáros Tünde fordításai)

Majdnem

Először a bézbólsapkáikat cserélték ki. Ahogy a kalapos táncban szokás. A pólóval folytatták. Kamaszos mellkasuk megvillant egy pillanatra a bár teraszán. Már csak a nadrág volt hátra. Pajkos mosollyal húzták le az asztal takarásában a cipzárjukat. Kicsit lejjebb csuszszantak a széken, mintha egy elgurult érmét próbálnának elérni a lábukkal, úgy vették le a nadrágot. Alsógatyában nyilvános helyen, ez igen, ez feljegyzendő. A privát krónikájukba. A levetett farmereket átadták egymásnak az asztal alatt, majd a lehető leggyorsabban magukra húzták, és majdnem kirobbant belőlük a nevetés. De visszafogták, mert a pincérnő pont odajött megkérdezni, hogy hozhat-e még valamit. Még egy kofolát. Józanul is mindig fényes jókedvük volt így együtt. Mikor meglátták a másikat a saját ruhájukban, még közelebb érezték magukat egymáshoz. Mintha a tükörképük ülne szemben. Egyszeriben tudták, hogy akarják, és hogy most, hogy nem várnak tovább. Húszas éveik legelején jártak, privát tér nem állt a rendelkezésükre, elfogadhatónak tűnt hát a szolid vendéglátó-ipari egység vécéje. Mire a pincérnő kihozta a kofolát, üres volt az asztal.

Lívia a laptopjánál ült, hirdetést fogalmazott. Kiadó garzon a Trnavské mýtón, jó környék, négyszáz euró, rezsi és internet az árban. Nemrég kicsekkolt az albérlő, ő pedig lázasan kereste a következőt. A családi ingatlanok karbantartása és bérbeadása volt a fő tevékenysége és egyben remek módja annak, hogy új embereket ismerjen meg.

A férje külföldön dolgozott. Hiányzott. Nemegyszer azon kapta magát, hogy újravasalja az egyszer már kivasalt ingeit. Egyet-egyet fel is vett néha, még melegen. Olyan volt, mintha a férje ölelné. Ilyenkor csak ült mozdulatlanul az ágyon, a férfiing hosszú ujja a kézfejére lógott. Ha a férje hazajött időnként hétvégére, általában fáradt volt, nemigen nyúlt a feleségéhez. Ráadásul mintha Jakub is elidegenedett volna tőle, amióta egyetemista lett. Az utóbbi időben mindig máshol volt, csak épp otthon nem, az anyja mellett.

Lívia elbóbiskolt a tévé mellett, de amint zörrent a zárban a kulcs, kiszállt az álom a szeméből. Hol voltál? Kint. Hol kint? A városban. Kivel? Barátokkal. Milyen barátokkal? Nem ismered őket. Mondd csak, Kubo, nem valami lány van a dologban? Én megértem, ha igen, ez természetes.

Kubo becsapta maga mögött a szobája ajtaját. Az ő új fia.

De Jakubot bántotta a dolog, szerette az anyját. Fél órával később kijött a szobájából, a tévé még duruzsolt, fogott egy párnát, az anyjához bújt. A híradót ismételték, épp a litvániai Pride-ról tudósítottak. Bár maradt volna még öt percig a szobájában. Nem szerette az anyja arcát, amikor ilyesmiről volt szó a tévében. Az orra meg a a pofacsontja egyértelműen jelezte, hogy nem ért egyet az effélékkel. Amit mondott közben, az már szinte mellékes volt: Megint ezek? Más nem is megy már a tévében! De hát az előbb a Dr. House-t nézted, nem?, próbálkozott Jakub. Nem tudom, mi kéne még nekik, már mindent megkaptak, mondta Lívia, meg se hallva a fiát. Mi mindent? Összevissza házasodnak, lassan meg majd gyereket is nevelhetnek. Nem mindenhol, vetette ellen Jakub. Jól van, hát nincs nekem velük semmi bajom. De azért mégiscsak természetellenes. Lívia mindig ezzel a kijelentéssel zárta le a témát. Természetellenes. Ami rosszabb, mint a beteg, mert azt meg lehet gyógyítani, azon lehet javítani. A természetellenes pont olyan végzetes volt, mint a természetes, csak épp valami negatív, elfogadhatatlan módon. Jakub megtanult hallgatni, miközben beszélt, megtanulta, hogyan tartson meg bizonyos dolgokat magának. Egyszerre volt látható és láthatatlan. Az észrevétlen nadrágcsere egy zsúfolt bárban az egyszerűbb trükkjei közé tartozott.

Miután visszajöttek a vécéről, fizettek, majd sokáig csavarogtak még a városban. Marekkal mindig volt egy csomó jó ötletük. Marek rokonlélek. Az anyjának nem volt senki hasonlója, így Jakub a haragon kívül hirtelen részvétet és gyengédséget érzett iránta. Megkérte, hogy süssön neki palacsintát. Az ilyesmit szerette az anyja, mert ugye a kisfia, a kis Kubo…

Líviának másnap elromlott a laptopja, nem tudott szoliterezni, és a csatlakoztatott billentyűzettel sem tudta frissíteni a lakáshirdetést. Jakub próbált csinálni vele valamit, de lebénította a szorongás, hogy nem igazán ért a műszaki dolgokhoz. Felhívta Marekot, aki gyakorlatiasabb típus volt. Hallgatta az instrukcióit, megnyomott ezt, megnyomott azt, de a monitor nem indult be. Lívia megkérdezte, hogy nem ugrana-e át hozzájuk ez az ügyes barát. Jakubnak nem is kellett közvetítenie a kérést, Marek hallotta Líviát a vonal túlsó végén. Dehogynem, mondta. De nem kell, próbálta lebeszélni Kubo, és kiment a telefonnal a kertbe. Eszedbe ne jusson idejönni, mondta Mareknak, beviszem a szervizbe. Ne már, mitől félsz? Hisz csak haverok vagyunk, nem?, győzködte Marek. Hát de, ismerte el Kubo. Tulajdonképpen egész jó móka lehet belőle, újabb opusa a külső szemlélőt átverő játékrepertoárjuknak.

Jakub sosem gondolt még arra, hogy milyen lesz, ha egyszer majd hazahozza a partnerét, illetve arra nem gondolt soha, hogy valaha is hazahozná. Ezért különösebb fenntartások nélkül elfogadta, hogy ilyen lehet: Marek ül a laptop előtt, és az alaplapot boncolja. Megtalálta és kijavította a hibát. A monitoron felugrott a kép, Lívia örült. Megkérte a fiút, hogy segítsen a telekommunikációs szolgáltatótól érkezett új csomaggal is. Az ígért hatvan adó helyett csak harminc jön be a tévén. Marek nekilátott a szerelésnek. Miközben magabiztosan mozgott a kábelek dzsungelében és a terjedelmes menü egyes pontjai között, Lívia odafordult Jakubhoz, és azt mondta: Figyeld, hogyan csinálja, hogy te is be tudd kötni, ha majd lesz családod. Ettől mindketten összerándultak. De csak belül.

Mareknak sikerült a tévét is jobb belátásra bírnia, bővítve ezzel Lívia választási lehetőségeit. Az asszony meg akarta hálálni a segítséget, terített. Jól jött a kaja, a diák mindig éhes. Líviának tetszett, hogy ízlik Mareknak az étel, milyen jó lenne, ha lenne Jakubnak egy bátyja. Ez a fiú beszédes volt, nem harapófogóval kellett húzgálnia belőle a szót, mint a fiából. Rátért a személyesebb dolgokra, hova valósi vagy, hogy tetszik Pozsony? Kollégiumban laksz? Marek azt felelte, hogy a város tökjó, de a kolin négyen nyomorognak egy szobában, a zuhanyok nem működnek, a folyosón svábbogarak futkosnak. Jakub tudta, hogy túloz, csak hogy ne kelljen arról beszélnie, ami a legrosszabb: hogy a szobatársai folyosóbulikat rendeznek, és aki nem csajozik, az fura. Lívia a svábbogarak hallatán megsajnálta. Hogy élhet így egy ilyen kedves fiú?

Az addigi érdeklődők nem tetszettek neki, a lakás megtekintése után néhányan nem is jelentkeztek többé. Eldöntötte, hogy Mareknak ajánlja fel a garzont. Enged az árból, elég lesz kétszáz euró is, nincs annyija? Akkor százötven. A közelében akarta tudni, alig bírta megállni, hogy ne borzolja meg a fiú haját. Az ő privát kis rendszergazdája.

Mareknak tetszett az ötlet. Végre egy kis privátszféra. Privátszféra?, kérdezte Jakub, amikor elkísérte. Anyám olyan tisztán látja majd, hogy mit csinálsz, mintha egy halat nézne az akváriumban. Azzal meg ne számolj, hogy feljárok hozzád. Tök gáz vagy, mondta Marek. Meddig akarod még titkolni? Akár mindhalálig, gondolta Jakub. Tudta, hogy óvatossága bosszantja a másikat. Nincs mitől félned, győzködte Marek, nálam lesz a kulcs, és a szerződésben ott van, hogy nem törhet rám bejelentés nélkül.

Marek beköltözött. A szobában volt egy franciaágy, ledobta rá magát, széttárta a karját, ellazulhatott végre. Líviát ki lehetett bírni. Igaz, viszonylag gyakran megjelent a garzonban ilyenolyan ürüggyel, de mindig telefonált előtte. Marek a lakbért nem utalhatta számlára, a nő mindig személyesen jött érte, és olyankor maradt is egy kávéra. Néha összefutott az ajtóban a fiával. Jakub idővel felbátorodott, feljárt a lakásba. Mikor Marek bezárta az ajtót és kettesben maradtak, úgy érezte, mégiscsak biztonságos búvóhely ez. Egyre gyakrabban maradt ott reggelig.

Lívia azt hitte, a pozsonyi éjszakai életet tanulmányozzák a fiúk, de ebbe nem szólt bele. Inkább örült, hogy van a fiának barátja. Jakub mindig nagyon zárkózott volt, félt, hogy sehol sem tud majd beilleszkedni, és ettől még inkább tudta értékelni Marekot. Rendszeresen meghívta a vasárnapi ebédre. Hármasban ültek az asztalnál, illetve egyszer, amikor a férje épp hazajött a szolgálati útról, négyesben. A férje Coburger Bratwurstot és Blaue Zipfelt hozott Németországból, bevásárolt egy kolbászfesztiválon. Egy teljes órán át bírt beszélni a kolbászról, mert a fesztiválon megtudta, hogy minden szálnak megvan a maga története. A fiúk időnként összenéztek, és kis híján kitört belőlük a nevetés. Kis híján. Az apa ebéd után sört bontott, az ütősebből, igyatok, srácok, férfiak vagytok már. Anyunak öntünk egy kis radlert.

Akkor először nem hozta haza kimosni az ingeit. Líviában felmerült a gyanú, hogy valaki más mos-vasal rá Németországban. Hosszú estéi során megkérdőjelezte magában a férje magyarázatát, miszerint mosodába hordja a szennyesét.

Hajnal volt, a fiúk a garzonban szexeltek. Egyszer csak kopogott valaki. Sürgetőn. Marek? Ott vagy? Jézusom, az anyám. Ha csendben maradnak, megússzák, hiszen Marek bezárta az ajtót. De aztán hallották, hogy fordul a kulcs a zárban. Valószínűleg mégsem zárta be rendesen. Míg az a anyja végigment az előszobán, Jakub bemászott az ágy alá. Lívia belépett a szobába, szia, Marek, bocs, hogy ilyenkor, sugárzott róla a boldogtalanság. Gondterhelt arcán hangsúlyossá váltak a ráncok, és enyhe alkoholszaga volt. Talán vett egy tüskét a benzinkúton. Leült az ágy szélére, Marek maga köré tekerte a paplant. Így alszol, nincs pizsid?, kérdezte Lívia a fiú meztelen vállát nézve. Mit álmodtál? Hogy… hogy repültem! Lívia pillantása gyengéd lett, repültél, ez milyen szép. Én nem álmodtam semmit. Nem is aludtam. Nem tudod, mi van Kubóval? Becsajozott? Ismered? Hogy hívják? Rendes lány? Hasonlít rám? Nekem tulajdonképpen mindegy, de hát miért nem mond el semmit, féltem őt, érted? Lerúgta a tűsarkút, megdörzsölte lábujjával a másik talpát. Testszínű nejlonharisnya volt rajta. Azt nézte Jakub az ágy alól. Tudta, hogy az anyja szomorú. Ő is az volt. Fázott a hideg parketten. Hirtelen eszelős késztetést érzett, hogy kinyúljon, és megcsiklandozza az anyja lábát. Csak egy sugallat volt, váratlan ihlet, a most vagy soha érzése. Lívia felkapta a lábát, felsikoltott, rémülten nézett az ágy alá. Kubo? Jesszusom, te vagy az? A fiú nem akart teljesen előbújni, még védekezett. Az anyja Marekra pillantott. Marek lesütötte a szemét. Ekkor értette meg Lívia. Vagyis hát tudta már régen. A gyomra tudta, ezért fájt egyfolytában. A fiúkat egyszeriben óriás, gusztustalan rovaroknak látta, legszívesebben lefújta volna őket Biolittal. De mi maradna neki, ha kihúzná, áthúzná, megsemmisítené őket? Csak a férje meleg inge, amibe néhanapján belebújik. Milyen gonosz a világ. Természetellenes! Sírva fakadt.

Közülünk

Csak mióta egy lakásban laktak, vagyis alig két hónapja ismerték egymást, de elég sokat tudtak már mindketten a másikról. A közösen használt helyiségekben maguk után hagyott nyomokból és a konyhában esténként egyre sűrűbben kialakuló beszélgetésekből.

Lujza sejtette, hogy Danka új randipartnere nő, Danka pedig nem győzött csodálkozni, hogy Lujzának harmincéves korára nem volt még komoly kapcsolata.

– Szerintem nem a megfelelő irányba nézel. Ha nem jött össze pasikkal, meg kéne próbálnod nőkkel. Nekem úgy tűnik, hogy nem az a szigorúan egykategóriás típus vagy.

– Megyek, járok egyet – emelkedett fel Lujza a konyhaszékről. A kéretlen diagnosztizálás kezdett az idegeire menni. Kinyitotta a szekrényét, felöltözött.

Danka nem sértődött meg. – Ez az! Gyakrabban kell kimozdulni, és előbb-utóbb biztosan megtapad rajtad valaki!

Nem tapad, gondolta Lujza. Nem is tudta felidézni, mikor próbálta utoljára felszedni egy pasi, vagy akár egy nő, ha már így szóba került. És ez utóbbi volt a bizonyítéka annak, hogy az emberi faj semmi vonzót nem talál benne. Nem volt semmi értelme a tuti tippeket és trükköket alkalmaznia, amelyek segítségével vonzó objektummá válhatott volna. Így ezeket fokozatosan ki is szorította az életéből. A rég lejárt rúzs ki tudja, hol bomlott éppen elemi részecskéire, szoknyát nem viselt, és egyedül szokott beülni sörözni.

Leszállt a buszról, végigment néhány óvárosi utcán, majd betért egy eldugott sikátorban megbújó kocsmába. A kocsma dugig volt, hármas-négyes csoportokban ültek az emberek, de végül mégiscsak talált egy szabad asztalt az ajtó melletti sarokban.

Rendelt egy korsó sört, a pincér készségesen bólintott, visszasietett a bárpulthoz, viszszanézett Lujzára. Szégyenlősen, nyomokban flörtöt tartalmazó pillantással. Lujzának bevillant, hogy a múltkor is látta már itt ezt a pincért, és hogy az már akkor is pislogott felé. Mikor letette elé a sört meg az alátétet, Lujza úgy érezte, hogy a fiú talán szívesen leülne mellé. De akár tévedhetett is. A pincérnek sietnie kellett a következő asztalhoz.

Lujza nézte, ahogy távolodik; egész jó alakja volt. De nem tudta, mi mást gondolhatna még róla. A testek sosem keltettek benne elégséges vágyat. Más dolgok izgatták. Például riport egy kevéssé ismert kaukázusi népcsoportról, vagy amikor Halík professzor a tévében az ökumenéről beszélt. Dédelgetett egy álmot, hogy jön majd egyszer valaki, akinek csodaszép, bonyolult lelke lesz, és akivel majd hosszú, pezsgő vitákat folytatnak. Negyedévente dugnak egyet minden fölösleges duma és előjáték nélkül, akár fel is írhatják majd a mikorokat a naptárba a kötelező befizetnivalók mellé. Kiitta a sörét; arra gondolt, hogy akkor most fizet és megy tovább, talán iszik még egyet máshol, de már csak pohárral. Ekkor egy korsó koppant az asztalon.

– Elnézést, de nem rendeltem újabb kört – tiltakozott.

– A cég ajándéka – mondta a pincér, és rámosolygott.

Aztán cikázott tovább az asztalok között, de a szeme sarkából mindvégig figyelte Lujzát. Lujza még a harmadát sem itta meg a második sörnek, amikor a pincér letett elé egy fernetet. Ez jól begyorsított, gondolta Lujza.

– A hölgy küldi a hátsó asztaltól – szűrte a pincér a foga közül. A lány a kocsma másik végében ült, szintén a sarokban. Cigarettázott, előtte apró pohár. Felemelte, szimbolikus koccintásra. Lujza habozott, de végül győzött illemtudó énje, és felemelte a fernetet. A pincér megdermedt. Az utolsó pillanatig remélte, hogy nem lesz poháremelés.

Lujza nem tudta, hogyan tovább; feltűnés nélkül nézegette a lányt. Vagyis inkább lény volt, lánynak túl robusztus, fiúnak túl törékeny. Kicsit szétesettnek tűnt, olyan ziláltnak, mint a mélyfekete haja. A se nem hosszú, se nem rövid haja. Mintha nem tudná eldönteni, milyennek is szeretné. Vagy csak nem volt pénze fodrászra. Zsebpénzen tengődő diáklánynak nézett ki, nem lehetett több huszonnégynél.

A pincér pedig Lujza felé pislogott sűrűn. Kevésbé figyelmesen vette fel a rendeléseket, és a járása is kissé mesterkéltté vált, olyan feszülten várta, hogy mi lesz. És hogy mi lesz, azt vélhetően Lujzának kellett eldöntenie. Hogy kiigya a pincér sörét és hagyja a fernetet a fenébe. Hogy átüljön a bárhoz, vagy a lány felé induljon. Egyik lehetőség sem vonzotta, legalábbis úgy nem, ahogy azt azok ketten esetleg gondolták. De a lény végül is érdekesnek tűnt, felállt hát, és elindult felé. A háta mögött törött üveg csörömpölt. A pincér tálcájáról borult le néhány pohár.

– Kérsz egy cigit? – kérdezte a lány. Előtte dohány, cigipapír.

– Kérek – felelte Lujza. Nem dohányzott, de látni akarta, hogyan sodorja a másik a cigarettát. A lánynak finom ujjai voltak, rövid körme itt-ott a húsáig vágva. Belekotort a zacskóba, és a kihalászott dohányt ügyesen beletekerte a papírba. A cigaretta vékony volt, kompakt, látszott, hogy van benne gyakorlata. Tüzet adott Lujzának, meggyújtotta a saját cigijét, kifújt egy füstfelhőt és hallgatott.

– Na? Hogy megy az élet? – kérdezte Lujza.

– Egész jól – felelte a lány. – Magánzárkába tettek, de egyébként zsír minden.

– A börtönben? – próbált humorizálni Lujza.

– Hehe, nem, csak a koleszon. A Teológusházban.

Azta, fura név, gondolta Lujza. – Akarsz róla beszélni?

A lány vállat vont; úgy tűnt, akar is, meg nem is. – Szóval teológiára jársz? Mi leszel, ha végeztél?

– Lelkész. Mi más? – kortyolt bele a lány a vodkájába.

Lujza önkéntelenül elmosolyodott. A lány elbűvölve nézte.

– Mi is a neved?

– Lujza.

– Menő. Az enyém Anna. Semmi extra, de mákom van, hogy nem Mária Magdolna lettem…

A pincér összesöpörte az üvegcserepet. Bevitte a pult mögé, majd fogott egy új tálcát a megrendelt italokkal, és közben oda-odasandított rájuk. A lányok szemében nevetés bujkált, ahogy összenéztek. Anna önkéntelenül közelebb tolta a kezét Lujzáéhoz. Tetovált Dávid-csillag volt a tenyere élén, a hüvelykje alatt.

– Nem vagy te tiszta véletlenül keresztény? – mosolyodott el Lujza.

– Na és?

– Hogyhogy na és? A teológián nem csípi a szemüket?

– A csoptársaimnak vannak hülye megjegyzései, de fel szoktam őket homályosítani, hogy Jézus is zsidó volt.

– És te? – kérdezte Lujza.

– Én nem. De ha az is lennék… Egy az Isten! – jelentette ki.

Volt benne valami rokonszenvesen érintetlen. Lujzának ez imponált.

– Szép –mondta, mintha a tetkót dicsérné.

– Köszi – felelte Anna, és elpirult.

Odaintette a pincért, és rendelt még egy vodkát. Lujza is kért egy sört. A pincér csak a sört hozta ki. A vodka később sem jött. Anna gúnyosan elmosolyodott. – Nem csodálom, hogy levegőnek néz. De mégiscsak ez a munkája, nem?

Felállt, és három határozott lépéssel a bárpultnál termett. Magas volt, csípőben viszonylag széles. Terepmintás nadrág volt rajta. Lujza most először vette észre, hogy női változatban is gyártják. A fekete-zöld-khaki kollázsba egymástól szabályos távolságba bordó foltokat pötytyintettek. A pincér hátrafordult, és majdnem szívszélhűdést kapott, mikor meglátta közvetlenül maga mögött a lányt.

Mivel Lujza spiccesen ment haza, Danka gond nélkül kihúzta belőle, hogy megismerkedett valakivel.

– Hogy hívják?

– Anna.

– Elájulok – nézett rá elragadtatva Danka. – És? Bejön?

– Ugyan, tudod, hogy ez nálam nem téma.

– Ne játszd az agyad. Kezdettől fogva gondoltam, hogy közülünk való vagy.

– Mire gondolsz? – meredt Lujza értetlenül a lakótársára.

– Vagy hát közülünk is, érted, bi – erőltette tovább Danka –, beszéltünk erről Ninával, és szerinte is…

Danka szobájának ajtaja félig nyitva állt. A kanapéról rokonszenves barna lány integetett Lujzának, és feltartotta a hüvelykjét. Jaj, csajok, tiszta szekta vagytok. Nem tudta hirtelen, hogy ezt kimondta-e hangosan. Valószínűleg inkább csak gondolta.

A szobájából aztán átküldött Dankának néhány linket olyan emberekről, akik harminc-negyvenévesen még sosem csókolóztak, nem volt párkapcsolatuk, és nem rendelkeztek semmiféle szexuális tapasztalattal. Akadtak köztük, akik ettől rosszul érezték magukat, és azt kérdezték, hogy what´s wrong with me, mások pedig büszkén ragasztották magukra az aszexuális címkét. Szóval voltak elegen. Nem Lujza közvetlen környezetében, de a World Wide Web tudott róluk ezt-azt.

A közösségi oldalon jelölése érkezett egy Nyolchengeres Motor nevű felhasználótól.

A profilképről Anna mosolygott rá.

Lujza a tanteremben fel-alá járva ismertette a diákokkal a soron következő észak-kaukázusi etnikumot. Nagyon igyekezett tanársegédként viselkedni, ha már amúgy is az volt. Szenvedélyesen érdekelték a kisebbségek, és lenyűgözőnek találta, hogy csak a Dagesztáni Autonóm Köztársaságban több mint harmincféle él. Előadása végeztével levetített a hallgatóinak egy dokumentumfilmet a szóban forgó térségről. Ő látta már vagy tízszer, beült hát az utolsó padba, lecsekkolta a mobilját. Három olvasatlan üzenete volt.

Szép a sulitok. ismeretlen szám Itt vagy? ismeretlen szám

Meddig tanítasz? Ez a számom, Anna vagyok.

Lujza megdermedt. Honnan tudhatta meg a lány, hogy ő hol dolgozik, és honnan tudja, hogy most éppen hol van? Hogy merészelt bejelentés nélkül behatolni az ő területére? Elképzelte, ahogy Anna az iskola folyosóin lopakodik, emeletről emeletre, talán meg is kérdezte a portán, és tudja, hogy a 314-es teremben tart órát. Nemsokára benyit az osztályba. Fixírozta a kilincset, hogy mozdul-e.

Nagyon nem akarta, hogy mozduljon. Nem akarta összekapcsolni a ködös magánéletében felbukkant lényt a térrel, ahol a legjobb énjét próbálja prezentálni.  De fölöslegesen izgult. Az ajtó az óra legvégéig csukva maradt.

Lujza kilépett az utcára. Anna feje felbukkant, majd ismét eltűnt a szemközti fa vastag törzse mögött. Lujza felgyorsította a lépteit, el akarta kerülni a találkozást. Néhány métert tehetett csak meg, amikor határozott, tempós lábdobogást hallott maga mögül. Anna beérte. Jó ideig némán baktattak egymás mellett.

–  Haragszol? –  kérdezte  Anna,  dermedt  kezét  dzsekije  ujjába  húzva. Lehet, hogy végigállta az előadás két óráját az iskola előtt? Lehet, hogy nem is ment be, és pusztán azért látta szépnek az épületet, mert azt gondolta, Lujzát rejti.

– Nem haragszom – felelte Lujza –, de mondd, honnan tudtad, hol vagyok?

– Gugli bácsi – vigyorgott rá Anna, aztán állával a kocsma felé bökött, ami mellett épp elmentek.

– Egy csöppet fázok – húzta meg a második szótagot jó kelet-szlovákiai módra –, benyomnék egy rumos teát.

– Kedves portás nénitek van – mondta Anna, amint megrendelte az italát. – Beengedett, még a személyimet sem kérte el.

Szóval mégis behatolt az épületbe.

– Muti. Imádom a béna igazolványfotókat – Lujza kérésében ott volt nyomokban a bosszú a privát szféráját ért durva betörésért.

Anna nem kérette magát, belekotort a dzsekijébe. – Nem is béna – mondta, és odacsúsztatta

Lujza elé a plasztiklapocskát.

Anna Pavlíková, Chmeľovec 256. Szlovák Köztársaság. Születési ideje: 1993. 10. 04.

Neme: N

A képről egy hirtelen megnyurgult kamaszfiú nézett Lujzára. A feje csaknem simára kopasztva; a felületét borító fekete árnyék legfeljebb két milliméteres lehet. A szemében leginkább harcias dac.

– A fényképezkedés előtt tolattam le a hajamat. Önmagamnak akartam kinézni a képen – mondta büszkén –, csakhogy a barátnőm anyja befújt anyámnak, anyám meg berongyolt a fényképészhez egy parókával.

– Tényleg? – nevetett Lujza.

– Öhöm. De a fotós csaj offolta. Hogy parókával csak akkor lehetne, ha rákos lennék.

Diadalittasan elvigyorodott. Mintha az lett volna életében az egyetlen pillanat, amikor a körülmények összjátéka az ő javára alakult.

– Nincs semmi dolgod, hogy ráérsz engem követni? – kérdezte Lujza.

– De van – felelte Anna, kis bűntudattal a hangjában –, suliban kéne lennem. Bibliaismeretről meg gyakorlati teológiáról lógtam el.

– Ez nem hangzik túl jól – próbálkozott Lujza némi nevelő hangsúllyal.

Anna flegmán megvonta a vállát.

– Ugyan… Csupa dátum, hittétel, uncsi.

– Akkor minek jársz oda?

Anna meglepetten pillantott rá.

– Anyámék azt mondják, kell a diploma. Ráadásul apám sekrestyés. Nagyon szeretnének palástban látni.

– És mit szeretnél te?

– Én? Mármint hogy teljesen magamtól én? – kérdezett vissza hitetlenkedve.

Lujza bólintott. Anna ivott a teából, amiben alig detektálható mennyiségű rum volt, de a szeme úgy felfénylett, mintha az arány fordított lett volna.

– Valami autós dolgot. Imádok vezetni. Autósiskolát szeretnék, vagy taxizni. De leginkább… leginkább talán kamionsofőr szeretnék lenni!

Lujza egy pillanatra látta őt néhány évvel később, kiteljesedve, önmagaként. Kamionos kollégái között. Hülye vicceket pufogtatnak a rovására, hogy biztos csak tévedésből született nőnek, de alapjában véve tisztelik és elfogadják. Keresztül-kasul járja Európát, flörtöl a benzinkutakon a pénztáros csajokkal. Aztán lesz egy stabil szerelme, egy kölni darukezelőnő, akivel nagyokat nevetnek majd azokon az időkön, amikor még lelkésznek tanult és fák mögül leste Lujzát. A kamion visszapillantóján Jézuska himbálózik, akivel még bensőségesebb lett a kapcsolata. Jézus elfogadja Anna orientációját, Anna pedig Jézus zsidó származását.

Anna vágyakozó tekintete Lujzán ragadt.

– Jé, a Léon! – pillantott fel Lujza a falra, az egészen találó Jean Reno-graffitire a Profiból. Anna nem ismerte a filmet.

– Tök király a fegyvere – jegyezte meg.

Lujza most vette csak észre a pisztolyt a figura kezében. Arrafelé célzott vele, ahol a kocsma vendégei kijöttek a vécéről.

– Fasza kilencmillis. A military shopban van egy hasonló. Elmegyek oda néha a nyálamat csorgatni. És gyűjtöm rá a zsét – árulta el Anna.

Lujza szinte hölgynek érezte magát mellette. És nem volt ez egy rossz érzés.

Anna haza akarta kísérni. Némán ültek a busz végében, és mikor kiszálltak, Anna próbált szorosan mellette menni. Sűrűn havazott, a fehér hótakarót csak az ő lábnyomaik mintázták. Lujza megállt a zsákutca végében magasodó bérháznál, és mit sem kívánt jobban, mint hogy Anna menjen most már el.

– Itt lakom. Na szia.

– Itt? – Anna olyan ábrándosan nézte a kaput, mintha valami zarándokhely bejárata lett volna.

– Itt – jelentette ki Lujza kategorikusan. Bízott benne, hogy lesz Annában annyi tapintat, hogy lelépjen. Anna azonban inkább úgy nézett ki, mint aki minden lehetséges módot számba vesz, ahogy bejuthatna a házba, kivéve talán a betörést.

– Felmehetek hozzád szarni?

Lujza tűkön ülve várta, hogy Anna lehúzza végre a vécét. Danka nem volt otthon, de bármelyik pillanatban betoppanhatott. És ha betoppan, akkor egész biztosan rögtön pezsgőt bont, és esküvői időpontért telefonál Amszterdamba.

Végre meghallotta a várva-várt hangot, és nem sokra rá Anna is megjelent a konyhában.

– Mész? Dolgoznom kell.

Anna körbejártatta szemét a konyhán, meg-megállva egyes pontokon, mintha azok által szeretné birtokába venni a helyiséget. A karnisról csüngő kis fa hóemberek láttán elmosolyodott.

– Szépen laksz. Az én cellám borzalmas – mondta, majd felszólítás nélkül kihúzott magának egy széket. Lujza most már kíváncsi lett. Vizet tett fel teának, és megkérdezte, hogy került Anna

a magánzárkába.

– Volt az év elején a teológián egy buli, ünnepélyesebb cucc. Dresszkóddal. Odatettem magam, vettem egy frakkot. Férfifrakkot. Turiban. Amikor beléptem a terembe, nézett mindenki, mint a moziban, aztán offolt mindenki. Ela is. A koleszos szobatársam. Szerelmes voltam bele.

Néztem, ahogy szórakozik, egyfolytában felkérte valaki táncolni. Otthagytam a bulit. Vettem a trafikban egy kétdecis vodkát. És aztán jutyubos Strauss-keringőket nyomattam a szobámban full hangerőn. Táncoltam, és elképzeltem, hogy a kezem Ela derekán van. Mikor megjött, feltettem neki egy kérdést. Csak egy kérdést. Hogy szabad-e egy táncra. Nekiállt visítozni, elrohant, és a portással jött vissza. Végig ott állt a csávó, mint egy gestapós, míg Ela összeszedte a cuccát.Átment aludni a barátnőihez, a közös szobánkba nem is jött már vissza. A portás azt mondta, tájékoztatja a szupervizoromat.

– Szupervizor? – kapta fel a fejét Lujza.

Másnap jött is Brigita. A koleszos ifjúság lelki vezetője. Az egyik. Azt mondta, nem ítéli el Annát, sőt megérti. De azt gondolja, ez csak egy életszakasz, a felnőttséghez vezető út számos szakaszának egyike, ami idővel lecseng. Nem szabad elnyomnia magában ezeket az érzéseket, de szítania sem kellene. Volt már tulajdonképpen fiúja? Nem? Meglátja, egyszer majd eljön az is, és ezerszer erősebb lesz ennél. Rá is segíthet egy kicsit, például azzal, hogy imádkozik, vagy megfelelő öltözéket választ az iskolai társasági eseményekre. Valami szoknyát, rövidebbet, de nem feltétlenül minit, az a teológus fiúknak nem is nagyon tetszene. Például egy szép, térdig érő rakottat, akár együtt is bemehetnek a városba megvenni. A frakk kedves tréfa volt, de az ilyesmit máskor inkább a farsangi bálra tartogassa. Ott aztán annyit bolondozhat és tréfálkozhat, amennyit csak akar.

Senki sem akart beköltözni Annához. A kollégium igazgatóságáról szóltak, hogy a szoba teljes árát kell fizetnie. Vagy átköltözhet. A hármas számú szobába, az egyetlen egyágyasba az egész házban. A pénze már azelőtt sem tartott ki semeddig.

A hármas a földszinten volt, a portáskrecli mögött. Ebbe a szobába járt néha aludni az éjszakás portás, de szentül megígérte, hogy azontúl nem fog. Az éjjeli híradót nézte jó hangosan, hogy ébren tartsa magát. Anna sosem szólt, hogy halkítsa le a tévét. Félt, hogy a portás megharapja.

Búcsúzáskor, a ház előcsarnokában váratlanul megölelte Lujzát. Mint egy magára maradt gyerek, akinek muszáj valakihez odabújnia. Lujza Anna hátára tette a kezét. Anna enyhített a szorításon, gyengéden a szemébe nézett, majd megölelte újra. Kevésbé követelőzőn, ám vágyakozóbban. Lujza megérezte a testén Anna mellét. Aztán Anna megcsókolta, sőt egy pillanatra a nyelvét is bedugta Lujza ajkai közé. Lujza nem tiltakozott, meg akarta tudni, hogy nem lenne-e ez netán mégiscsak kellemes a számára. Az érzés intenzitása a nullával volt egyenlő. Az igazat megvallva egyáltalán nem értette, miért csókolóznak tulajdonképpen az emberek. Az eszkimók állítólag az orrukat dörgölik össze, amit kedvesebbnek tartott, de ezt sem szerette volna csinálni Annával. Hátralépett.

Ekkor vette észre, hogy Danka a postaládáknál áll.

– Nálad aztán tényleg nem számítottam ilyen gyors tempóra – mondta elismerőn Lujzának, miközben a bevásárlást pakolta ki a konyhában –, ezt meg kellene ünnepelnünk.

– Ugyan kérlek, ez nem az volt, aminek látszott.

– Na persze. Anička nagy fazon, illetek egymáshoz.

– Részemről csak kísérlet volt. És jelezném, hogy befejezett.

– Meddig akarsz még kísérletezni? Szerintem mindenkinek szüksége van valakire. Férfira, nőre, transzira… Minden jobb, mint a száz év magány.

– Úgy beszélsz, mint egy szupervizor… – jegyezte meg Lujza.

– Mi van? Milyen szupervizor?

Anna a következő két hét során üzenetekkel bombázta Lujzát. Hívta, hogy menjenek valahova együtt, kérdezgette, hogy van, szép napot, szép álmokat, jó éjszakát kívánt. Lujza szűkszavúan válaszolgatott. Vagy sehogy. Ennek ellenére fáradhatatlanul jöttek a cuppantós emodzsik, és a messengerből egyszer egy nagyfülű kutyus tengernyi szívecskét köpött felé. Ez egy kicsit bevonzotta, reagált is rá egy apró szmájlival. Mire Anna lelkesen közölte, hogy szerzett két belépőt az Autószalonra, ahol majd bérelnek egy kabriót, és elviszi őt kocsikázni a városba. Lujza nem válaszolt. A nagyfülű kutya szeméből ömleni kezdett a könny, és kétségbeesetten verdeste magát a földhöz. Tiszta szerencse, hogy a facebook-palettán olyan nem volt, amelyik az ablakon ugrik ki. Persze ki tudja, hogy a való életben mi van. Aggódni kezdett kissé Anna miatt.

Sötét novemberi koraeste volt. Lujza a szobájában ült, jegyzeteket készített az adigékről és cserkeszekről szóló előadásához. A kijelzőre pillantott. Sms, Annától.

Szia, itt vagyok. Gyere le.

Hol itt?

Itt. A ház előtt.

Lujza leblokkolt, aztán olyan düh hullámzott rajta végig, mint amikor azt írta Anna, hogy szép a sulitok.

Nem beszéltünk meg találkozót. Húzz el, légy szíves.

De ami a kezemben van, amiatt érdemes lenne lejönnöd.

Mi a fenéről beszél? Lujza hátradőlt a fotelben, lehunyta a szemét, próbált lecsillapodni.

Léon képe tolakodott elé. Fegyverrel a kezében. A király kilencmillissel. Olyannal, amilyenre Anna spórol. Talán össze is jött rá már a pénze… Na ne, próbálta elhessegetni a képtelen gondo-

latot. Felállt, kiment a konyhába.

Kellemes, otthonos melegségbe lépett. Dankához feljött a barátnője, és palacsintabulit rendeztek. Tele volt a konyha tejszínhabbal, lekvárral, gyümölccsel. Úgy érezte, rontja a jelenléte a hangulatot. Az ablakhoz lépett, kipillantott a rövid, megsárgult függönyön át. A földszinten laktak. A leaszfaltozott placcon, a járda mentén parkoló kocsik között megpillantotta az impozáns sziluettet. Anna a házzal szemben állt, széles terpeszben, keze a háta mögött összekulcsolva.

Mint egy mesterlövész.

– Mi az? Vársz valakit? – érdeklődött Danka.

– Hát épp ez az, hogy nem.

Danka enyhén megemelte a függönyt, és belehunyorgott a sötétbe.

– Anička? Látod, elhanyagoltad, ezért most rajtad üt. Zér romantis.

– Hát nem tudom. Nekem inkább kicsit pszichónak tűnik…

Elmondta, hogy Anna korábban is lesett már rá. Hogy képes volt egy fa mögé bújva fagyoskodni órákon át. Hogy az érzelmei egy másodperc alatt gyorsultak nulláról százra, és azóta mágnesként tapad rá.

– Lehet, hogy csak meg van borulva egy kicsit, de manapság ki nincs. Az összes csajom pszichológushoz járt, vagy tolta a Lexaurint – nyugtatta Danka.

Nina megütközve pillantott rá.

Nehogy magadra vedd! Te vagy a kivétel. Az én wonderwomanem. – Kiborított Nina elé a serpenyőből egy palacsintát, és megcsókolta a feje búbját.

De ami a kezemben van, amiatt érdemes lenne lejönnöd, olvasta Lujza fennhangon az üzenetet. Döbbenten néztek össze.

– No para – próbálkozott az optimista vonallal Danka –, biztos egy doboz belga csoki…

– Vagy egy kalasnyikov – mosolyodott el fanyarul Nina.

Nevettek, de mikor összeakadt a tekintetük, mindegyikük szemében volt egy leheletnyi pánik.

– Csajok, itt az ablakban gyakorlatilag kirakatban vagyunk – mondta egyszer csak valamelyikük.

– Bukjatok le! – vezényelt Danka.

Leguggoltak. Danka még felemelkedett egy kicsit, kinyúlt a villanykapcsoló felé, és leoltotta a lámpát. Visszafojtott lélegzettel vártak.

Lujza telefonjára kisvártatva üzenet érkezett. Egy fénykép. Hosszú szárú rózsa, ügyetlenül fotózva az utcai lámpa gyér fényében. A virág méretes fehér feje körül hópihék kavarogtak.

– Tiszta lélek ez a te Aničkád – mosolygott Danka. A szeme sarkába meghatottság ült.

– Kissé hűvös van az efféle szórakozáshoz, nem gondolod? – kérdezte Lujza odakint.

– Nem számít – szívta meg az orrát Anna. A rózsa lógott leeresztett kezében. Hirtelen talpra állította, Lujza elé emelte.

– Nekem ne hozz virágot. Majd a csajodnak.

– Azért vedd csak el – tartotta Anna rendületlenül Lujza előtt a rózsát.

– Na jó, köszi. Egyébként hogy vagy?

– Szarul – mondta mosolyogva Anna, de nyomban el is komorodott –, nem tartozom sehova…

Párafelhő szállt fel a szájából, szertefoszlott a hidegben. Lujza nagyon is értette.

Tudta, hogy nem véletlenül találkoztak. Azt mondta, elugorhatnak majd valamikor egy teára vagy sörre. Csak úgy, haverilag. Anna vívódott egy darabig, majd bólintott.

Elhúzott mögöttük egy busz. Anna futásnak eredt, hogy elérje. Lujza a ház felé ballagott, kezében a rózsa. Elhatározta, hogy ha hervadásnak indul, fejjel lefelé lógatva kiszárítja. Hogy minél tovább megmaradjon.

Mészáros Tünde fordításai