Alekszandr Etkind: Titkos kód az eltévedt nem számára. Irodalmi diszkurzus a homoszexualitásról Rozanovtól Nabokovig

(esszé, Pálfalvi Lajos fordítása)

Amikor Kinbote, Nabokov Gyér világ című regényének homoszexuális hőse elmenekült a hazájában kitört forradalom elől, csak egy könyvet vitt magával, Shakespeare Athéni Timonját. Amikor visszafordította az anyanyelvéről angolra, kiderült, hogy a hold hímnemű, a nap pedig nőnemű. Amikor észrevették ezt a játékot a kutatók, azzal magyarázták, hogy Nabokov így akarta hangsúlyozni Kinbote másnyelvűségét. Én mélyebb értelmet próbálok tulajdonítani a holdnak általában véve, különös tekintettel a nyelvtani nemére. E feladatot végezve figyelemmel akarom kísérni azt a bonyolult, néha kínkeserves folyamatot, melynek során megteremtik azt a nyelvet, amelyen az emberek, különösen az írók a saját szexuális tapasztalatukról és mások hasonló élményeiről mesélnek maguknak és másoknak. Az elit irodalom ezen a téren a tömegek tudata előtt jár, amely szelektíven sajátítja el a művészi nyelvteremtés eredményeit, de megmarad az utóbbi határain belül.

A VILÁG  A FORRADALOM  KÜSZÖBÉN

Olyan régiek a holddal kapcsolatos metaforák, mint az irodalom, vagy még annál is régebbiek.2 Nagyon különböző dolgokat jelenthetnek az irodalomban. Puskin Anyeginében az ostobasággal társul a hold. Shakespeare azt mondja az Athéni Timonban, hogy a hold a naptól lopja az energiáját. Gogol az Egy őrült naplójában azt írja, hogy minden ember orra a holdon van, a Föld porrá lapíthatja az orrokat, és meg kell menteni a holdat: a hold ahhoz a gogoli ideához kapcsolódik, hogy az orrok létezhetnek a viselőiktől különválva, másként fogalmazva a kasztrációs félelemre/vágyra utal. A Mester és Margaritában a holdfény a szenvedéshez és a bűnhöz kapcsolódik. Pilnyak Elbeszélés a ki nem aludt holdról című művében a terrort jelképezi. Joyce az Ifjúkori önarcképben a holdhoz köti ifjú hősét, utalva az egyiptomi Thotra, a hold, az írás és a halál istenére.

1911-ben Vaszilij Rozanov „a holdfény vonzásában élő emberekről” mesélt. Így határozta meg azokat az embereket, akik még nem kaptak általánosan elfogadott nevet; később homoszexuálisnak kezdték nevezni őket. Rozanov szerint az egynemű szerelemhez való vonzalom rejlik az olyan jelenségek mögött, mint az alkotói zsenialitás, a vallási aszkézis és a forradalmi hőstett. Ezek foglalkoztatják „a holdfény vonzásában élő embereket”, mert ők képtelenek családi életet élni, ellentétben a szexuális többséggel, amely erre fordítja erőit. Az ősidőkben az ilyen emberek, meséli Rozanov, kasztrálták magukat Asztarté holdistennő nevében; aztán szerzetesnek álltak, most pedig elárasztották a kultúrát. Ebben a holdfényben olvasta újra Rozanov a kultúra nem kis részét, az evangéliumoktól Gogolig és Szolovjovig. Bármilyen eszközt felhasznált arra, hogy kiemelje a különbségeket.

A szodomita szeme – más! A kézfogás – más!

A mosolya – teljesen más!3

Aligha kell mondanom, hogy ezeknek az elképzeléseknek semmi közük a tudományhoz, bármit is értsünk ezen. Még kevésbé kell olyan eredménynek tekintenünk, amely az egynemű szerelem korai, Oroszországban úttörő jellegű elemzésén alapul. Rozanov egyáltalán nem volt liberális, a „szodomitákhoz” való viszonya tele van leplezetlen félelemmel, sőt gyűlölettel. Rozanov idejében még a szakértőkre is egyöntetűen jellemző volt a homofóbia. Az 1920-as évek elején az európai pszichoanalitikai társaságok nem vettek fel a tagjaik közé homoszexuálisokat, mert gyógyításra szoruló idegbetegeknek tartották őket.4  De valamilyen sajátos, fonák módon Rozanov homofóbiája a szexualitás viktoriánus elfojtása ellen irányult. Rozanov nem valamiféle különös züllöttséggel vádolta „a holdfény vonzásában” élő embereket, hanem ellenkezőleg, a nemiség elfojtásával, és nem is annyira a homoszexualitás, mint inkább az aszkézis ellen harcolt. Különös szenvedéllyel írta le – nem a „perverziókat” Krafft-Ebing vagy Havelock Ellis szellemében, hanem inkább ezek ellentétét: az aszketikus életeket, a tisztasági fogadalommal egybekötött házasságokat. Mindezt a „lelki szodómiából” vezette le, ami a látens homoszexualitás pontos megfelelője. Rozanov ritka és elszigetelt esetnek vélte a szodomai bűn elkövetését, a „lelki szodómiát” viszont állandóan látni vélte az életben és a szövegekben. „A szodomiták kreálták azt az eszmét, mely szerint a nemi aktus bűn”; a szodomiták az egész világban bűntudatot keltenek a vágyak miatt, elérik azt, hogy az ember undorodjon a testétől; azért olyan produktívak a kultúrában, mert nem vesztegetik el az energiájukat a szexualitásban. A rozanovi szodomiták nem melegek, nem engedik meg maguknak, hogy azzá váljanak.

Tehát a holdfény vonzásába került emberek nem mernek engedni bűnös vágyaiknak, ezért fektetik energiáikat a kultúrába, átitatva azt a saját értékeikkel. Mindenekelőtt ebben különbözik Szodoma rozanovi eszméje a libidó freudi elvétől.5 Mindketten arra jutnak, hogy van valamiféle rokonság a nemi ösztön és a kulturális alkotó tevékenység között; de Rozanovtól eltérően Freud nem tulajdonított döntő jelentőséget az ösztön irányultságának. A freudi szublimáció áthelyezi a libidót a közvetlen kielégülésről (legyen az homovagy heteroszexuális aktus) a kulturális tevékenységbe. Ugyanilyen intuíciója volt Rozanovnak: minél kevesebb energiát pazarol el az ember a szexben, annál több ereje marad arra, hogy alkosson a kultúrában. De alapvető aszimmetriát látott az egynemű és a „normális” szerelem között: a normális emberek szégyenkezés nélkül élik az életüket, a szodomiták pedig félnek természetellenes ösztönüktől, ezért aszkétaként élnek.

Rozanov egyáltalán nem volt magányos orosz újító. Értékelte Weiningert, gyakran hivatkozott a Freud előtti pszichiáterekre. Alighanem Johann Bachofentől kölcsönözte a hold és a nap erotikus metaforáit. A svájci jogász az emberiség holdkorszakának nevezte az általa kitalált matriarchátust, ezt követte aztán a napkorszak patriarchátusa. De Bachofen nem beszélt az egynemű szerelemről. Azért tanulságos Rozanov fokozott érdeklődése a homoerotika iránt, mert újszerűen használja a klasszikus trópust.

Kezdettől fogva át volt politizálva Rozanov metaforikus konstrukciója, így az eredeti területénél sokkal szélesebb jelentéskörben használhatta. Ezt a szerző tiltakozó pátosza motiválta, egyes kortársak szemében pedig igazolta is. A jelenkori kultúra (Rozanov a pravoszláviát is beleértette ebbe) vezetett a forradalomhoz. „Szodómiával” vádolta ezt az egész kultúrát, ezzel pedig kiélezett, agresszív idiómát alakított ki, egyfajta intellektuális karikatúrát rajzolt. Ezért bocsátották meg a szerzőnek a nyilvánvaló istenkáromlást és a számos túlexponálást. Szergij Bulgakov családos ember, majd pap volt, egy levelében pedig azt írta Rozanov Emberek a holdfény vonzásában című könyvéről, hogy „olyan kulcs, ami borzasztó sok mindent kinyit, erről lépten-nyomon meggyőződhet az ember az életben”.6

Rozanov metaforái mindmáig fontosak az orosz nyelv számára. Igor Kon a Hajnali holdfény7 címet adta a homoszexuális szerelemről szóló könyvének, felhasználva Rozanov régebbi találmányát. S mi több, Kon feltételezte, hogy az új orosz metafora, a „kékek” genetikusan kapcsolódik a holdfény eszméjéhez, mert részben az is kék. Abból indult ki Rozanovra hivatkozva Kon, hogy a holdfény az olvasó számára ismerős és érthető szókép. Azt szeretném kimutatni, hogy amikor Nabokov a homoszexuális tapasztalathoz illő kifejezőeszközöket keresett, következetesen használta ezt a rozanovi fordulatot, nem utalva a forrásra, nagy valószínűséggel azt feltételezte, hogy az olvasó nem ismeri.

A BÜSZKE  SZELENOGRÁFUS

Csak egyszer, az egyik előadásán beszélt Nabokov Rozanovról mint „kitűnő íróról, aki a döbbenetes naivitás pillanataival kapcsolta össze a rendkívüli tehetség fénypontjait”.8 Ezt az elragadtatott jellemzést – az olyan ritka pillanatok egyikét, amikor Nabokov az ezüstkor íróiról beszélt – kiegészítette személyes visszaemlékezésével. „Ismertem Rozanovot” – közölte hallgatóival a Cornell Egyetem professzora, de nem ment bele a részletekbe.9 Azokban az ifjú éveiben, amikor Nabokov ismerhette Rozanovot, először találkozott az egynemű szerelem észveszejtő titkával: az öccse volt homoszexuális.10 Mindketten iskolába jártak, Vladimir megtalálta Szergej naplóját, innen értesült öccse szokatlan érzéseiről, megmutatta a naplót a nevelőnek, ő pedig értesítette az apjukat. Bár Vlagyimir Dmitrijevics Nabokov ebben a konkrét kérdésben is liberális volt (ő fogalmazta azt a törvényjavaslatot, amely megkönnyítette a homoszexuálisok jogi helyzetét), nem könnyű beszélgetés várt a kisebbik fiára.11 A döbbenet és a bűntudat sok évtizeddel később is hatással volt arra, hogy miként viszonyul Vladimir az öccséhez. Szergej Nabokov a homoszexuálisok ellen indított náci kampány áldozata lett, 1945-ben halt meg koncentrációs táborban.12 Akkor javult a testvérek viszonya, amikor az Adomány című regényén dolgozott az író, ahol a kedves, boldogtalan Jása Csernisevszkij kapta a homoszexuális szerepet: Vladimir csak ekkor tudott végre együtt ebédelni Szergejjel és a partnerével.13 Észrevették már, hogy Nyikolaj Csernisevszkij értelmezése attól függ az Adományban, milyennek mutatja be őt Rozanov Emberek a holdfény vonzásában című művében, ahol így vélekedik róla: „Természetesen hatalmas jelentősége volt Csernisevszkijnek a kultúrában. Ő félhomó, negyedhomó, tizedhomó volt.’14 Amikor belekezd hőse portréjába Godunov-Cserdincev, emlékezetébe idézi Rozanovot:

Újabb pillantás Csernisevszkij felnéző arcába – csak azt tudom róla, hogy

„kénsavas fecskendő” volt, ahogy, azt hiszem, Rozanov mondta.15

Nabokov műveiben olyan boldogtalan és rejtélyes lények a homoszexuálisok, akik közel állnak a főhőshöz. A Hőstettben orosz irodalmat tanító homoszexuálist ábrázol, aki a holdat kapja vezetéknévként (hogy ne maradjanak kételyek, az autorizált angol fordításban16 Archibald Moonnak hívják). Moon lenyűgözte és elbűvölte az ifjú Martint, de bonyolult lett a viszonyuk, amikor Moon túlzott szimpátiát mutatott a fiatalember iránt. Míg a homoszexuális Moon a holdra utal a vezetéknevével, a homoszexuális Jása Csernisevszkij a szerelem metaforájával utal a holdra. Jása beleszeret Rudolfba, és így ír erről:

Szenvedélyesen szeretem a lelkét – és ez épp olyan meddő, mint beleszeretni a holdba.17

Az ugyanitt idézett költeményben „valaki” úgy beszél a holdról, mint „az eltévedt nem brácsájáról”.18  Nem sokkal később az Adományban mintegy mellékesen leírta az emigráns Gazeta szerkesztőségi titkárát: „holdszerű, egykedvű, kortalan és gyakorlatilag nemtelen személy”.19 A Gyér világnak két hőse van, a heteroszexuális Shade és a homo- szexuális Kinbote. Úgy különböznek egymástól, mint a nap és a hold. Shade boldog monogám, az egész életét leélte a feleségével; Kinbote magányos homoszexuális, mindig partnert keres. Shade idős koráig az apja házában él, Kinbote hontalan emigráns. Shade nem eszik zöldséget, Kinbote vegetariánus. Shade verseket, Kinbote kommentárokat ír. Shade híres, Kinbote-ot nem ismeri senki. Shade gyakran mesél a napról, a holdról pedig szinte soha. „Legjobb időm a délelőtt; a kedvelt / Évszak a nyár”.20 Időnként rohamai voltak, ezek a nappali égitesthez kapcsolódtak: „s ekkor fejemben felrobbant a nap” (36. o.). Shade-del ellentétben Kinbote nem látja a napot, vagy harcol ellene. Míg Kinbote követi a bútorokra ártalmas napsugarak elleni harchoz kapott instrukciókat, Shade jót mulat rajtuk. Kinbote éjszaka él; még a „vakító Zembláról” szóló visszaemlékezéseinek is olyan a színük, mint „a szürke partoknak és az esőben felfénylő háztetőknek” (309. o.). Magányos éjszakáit áthatja az emlékek borzalma, melyeknek ugyanolyan a színük:

Csak feküdtem álmatlanul és a lélegzetemet is visszafojtva – mintha csak tudatosan kellett volna átélnem a rémületnek azokat az éjszakáit a hazámban, amikor bármely pillanatban betörhet a házamba egy zaklatott forradalmárosztag, hogy egy holdsütötte falhoz vonszoljon (95. o.).

Kuzmintól és Rozanovtól eltérően Nabokov olyan időkben élt, amikor már az irodalom teljes jogú tagja volt a homoszexualitás.21 De az egynemű szerelem terminológiája hosszú ideig alakult, Nabokov pedig e folyamat érdekelt résztvevője volt. Különböző változatokat vesz sorra, köztük a saját terminusait is. Használja például Moonra vonatkoztatva az „uranizmus” kifejezést. Hasonló értelmű A besúgóban a „szexuális balkezes”.22 Tavasz Fialtában című elbeszélésében artisztikus megfogalmazást használ a biszexualitásra: „testiségében eklektikus”,23 a másik esetre a „pederasztát” alkalmazza. Az író hosszú életében mindvégig megmaradt e terminológia iránti professzionális érdeklődése, ugyanakkor emögött láthatóan korai, családon belüli élményei álltak. Említette memoárjában, hogy az apja, V. D. Nabokov 1904-ben megjelent cikkében e téren is elért valamit azzal, hogy „a »homoszexuálisra« történetesen egy kiváló szót alkotott oroszul: ravnopolij”.24

De  Nabokov minden más  elnevezésénél gyakrabban használta a holdfény metaforáját. Több okot is látunk arra, hogy ezt részesítette előnyben. Míg a „homó” típusú terminusokat átengedhetjük a pszichiátriának, mert akárhogy is variáljuk őket, továbbra is negatív jelentést hordoznak, a rozanovi motívumot kényelmessé teszi meghatározatlansága, vélt banalitása. Az olvasó romantikus kliséként fogadja ezt a megfogalmazást, ugyanakkor ez diagnosztikai eszköz is.

Elsiklik fölötte az olvasó, ez pedig tökéletesen megfelel a szerzői szándéknak. Nabokov meggyőzően és módszeresen alkalmazza ezt a fogást: a romantikus irodalom kliséje, a hold szinte nem is szerepel sajátos jelentése nélkül. Nabokov szövegeiben igen kevés ellenpéldát találunk, ritkán láthatjuk homoszexuális kontextuson kívül a holdat. A mozivásznat például holdfényhez hasonlítja, Humbertet pedig holdkórosként jellemzi. Nabokov szisztematikusan kódolja ugyanúgy a hasonló helyzeteket, ez megfelel a prózai elbeszélésen végigvonuló vezérmotívum formális meghatározásának.

Olyan elvet értünk ezen, melynek alapján létrejön egy bizonyos motívum, majd sokszor ismétlődik […]. Az egyetlen dolog, ami meghatározza a motívumot, a szövegben való reprodukálása […]. A szerző tudatosan […] beindítja az asszociációs „gépezetet”, az pedig működésbe lép, kapcsolatokat teremt […], lehet, hogy a szerző nem mindegyiket tudatosítja. […] Az építkezés fentebb leírt módja igen jellemző a költészetre.25

Nabokov átvette Rozanov holdmetaforáját, aktualizálva a jelentését. A motívum átvétele a forrására való utalást jelképezi, és aktualizálja a probléma közös értelmezését, ahogy azt már kidolgozták az elődök. A holdfény említése nemcsak egyszerűen rámutat az egynemű szerelemre, hanem Rozanov felfogására is emlékeztet, mely szerint kapcsolatban áll a kulturális alkotómunkával.

Luzsin sakkozói tehetségével emelkedik ki, ezzel pedig kifejezhető az öncélú kulturális tevékenység. Azzal kezdődik alkotói pályája, hogy sakkozik csábos nőrokonával,26 és a feleségétől való öngyilkos meneküléssel végződik. Luzsin szexualitása és tehetsége – közlekedőedények, áthelyeződik az energiája a sakkba, szerető feleségével való kapcsolatában pedig impotens. Luzsin életét az edzőjével és pártfogójával, Valentyinovval alakuló különös és valószínűleg be nem teljesedő kapcsolat kíséri. Ez a hős rajongott a Keletért (lehet, hogy a vezetékneve a gnoszticizmus alapítójára, a II. században élt hírességre, Valentinoszra utal: „halálfejes köves gyűrűt viselt”27 Valentyinov a mutatóujján); Luzsin „boldogtalan szerelmet” érzett iránta, és amikor Valentyinov elhagyta, „pénzt adott Luzsinnak, ahogy megunt szeretőnek szokás adni” (74. o.). Valentyinovnak „volt még egy sajátos elmélete arról, hogy Luzsinnál a sakktehetség fejlődése kapcsolatban áll a nemiség fejlődésével” (75. o.), ez nem túl különleges gyakorlattal járt együtt:

„attól félt, hogy Luzsin csak elpazarolja a drága erőt […], távol tartotta a nőktől” (75. o.). Az egész történet az alkotás és a szexualitás kölcsönhatását hirdető rozanovi eszmék világos és teljesen hihető illusztrációja. Nem az apa és a társadalom, hanem egy férfi iránti vonzalom hatására megy végbe a szublimáció. A döntő pillanatban a forrásra vonatkozó utalás vár ránk: „kerek, súlyos hold” világítja meg azt a szerelmi jelenetet, melyben Luzsin és leendő felesége meggyőződik a férfi impotenciájáról.

Ismét a térdén ült […]. De a hold – kerek, súlyos hold – kijött a szögletes fekete ágak közül, fényesen igazolva diadalát, és amikor végre Luzsin meg fordult és belépett a szobájába, ott már a padlón hatalmas négyszög világított, és ebben a fényben ott sötétlett a saját árnyéka (95‒96. o.).

A Másenykában Ganyin szereti ifjúkori barátnőjét, a találkozóról álmodozik, elutasítja azokat a nőket, akik üldözik. Valamikor régen találkozott Másenykával a park csendjében, de nem jött létre intim közelség, és „a homályos holdfényben hazafelé hajtott”.28 Sok év telt el azóta, és megint várja Másenyka. Homoszexuális táncosok szobájában tölti a találkozó előtti éjszakát, békésen iszogatva. „A szobát valahogy halvány, földöntúli fény világította meg, mert a találékony táncosok lila selymet raktak a lámpára” (119. o.). Ganyin állandóan egy költő versét ismételgeti, aki ebben a szobában haldoklik. „Erdő fölött, folyó fölött a holdnak karéja.

/ Nézd, hogy csillog fényében a hullám taréja” (116. o.).29 Másnap nem hajlandó találkozni Másenykával, bicepszét feszítve magára marad. Tele van az élete kalandokkal, de mintha az öreg költővel kialakult viszonya lenne a legmélyebb a kapcsolatai közül.

A Tavasz Fialtában című elbeszélésében a biszexuális Ferdinand „konok elszántsággal szopogatott egy hosszú, holdkő ragyogású nyalókát, Fialtának ezt a különlegességét”.30 Az elbeszélő, aki szerelmes Ferdinand feleségébe, vele ellentétben a napfényre van ráhangolódva, olyasfajta eksztázisokat előlegezve, amilyeneket Shade élt át.31 A Sebastian Knightban az elbeszélő különösen mélyen éli át Sebastian iránti érzelmeit, amikor A hold hátulja című elbeszélését olvassa. A Zsarnokölésben az elbeszélő kiterveli a diktátor meggyilkolását, akibe szerelmes, és már nem különbözteti meg magát tőle. Az elbeszélő kiigazodik a homoerotika és a narcizmus e komplexumában, természetesen a holdat is említi:

Rettenetes álombeli sokértelmű érzés fogott el, amelytől nyomban felébredtem – koldus szobámban, a befüggönyözetlen ablakon át benéző hold fényében.32

„Tunya és kövér vagyok, mint Hamlet királyfi” (177. o.) ‒ meséli a hősünk; és ez az önjellemzés átmegy a már ismert, de annál váratlanabb metaforába: „Ó, Hamlet, ó, kótyagos mamlasz!” (187. o.) A hold a Baljós kanyarban is kíséri Hamletet, ahol megvitatják A Hamlet igazi cselekménye című tudományos munkát és a hercegről szóló amerikai film tervezetét: „Azzal

kezdenénk […] Tűzfarkú csillag”; „holdfénytől halpikkelyes zsindelyek” Helsingőr erődfalain; „a holdfény lábujjhegyen követi a talpig vasban járó Szellemet”.33 Ismerős ez a pszichoanalitikai ötlet, mely szerint Hamlet megszállottsága az apa iránti homoerotikus vonzalom, a paranoia mechanizmusa. Innen vezeti le a Zsarnokölésben a politikai terrorizmus paradox felfogását, mely szerint ez a zsarnok-áldozat iránti vonzalom; a Baljós kanyarban innen kiindulva elemzi magát a zsarnokságot. Amikor először találkozik a regény hőse a homoszexuális szadizmussal teli diktatúrával,34 igen erős holdfény világítja meg.

A hold bal fele olyan erősen volt árnyékozva, hogy szinte látni sem lehetett […]; a jobb oldalát, a kissé pórusosra sikerült, de alaposan behintőporozott hajlatot vagy orcát élénken megvilágította a láthatatlan nap művinek tetsző ragyogása. Bámulatos volt az összhatás (26. o.).

A kép megfelel a regény címének, amit fordíthatunk Baloldali elhajlásnak, Bal kanyarnak, sőt talán úgy is, hogy Hátra arc. Az egész regény politikai allegória, a hold képe a púderezett jobb oldalával összegző portrét ad róla, az allegória allegóriáját. A hős, aki próbálja megérteni az új rezsim titkát, „büszke szelenográfusnak” (30. o.) érzi magát. De erőtlen az értelem, itt nincs mit megérteni, és a nagy filozófus alulmarad a tehetségtelen diktátorral szemben. Három női szereplő van a regényben, ők a rezsimet szolgálják, elcsábítják Adam Krugot, és megölik a fiát. Ők a Bachofen nővérek, a Krug feletti női hatalom megtestesítői, de ők is alá vannak rendelve a holdfénytől beragyogott homoszexuális diktátornak. Nabokov itt is ironikusan követi Rozanovot: a nővérek nevével a matriarchátus elméletét kidolgozó Johann Bachofent gúnyolja. A Baljós kanyar általában véve olyan gyanút kelt bennünk, hogy Nabokovot jobban érdekli az eszmetörténet, mint gondolnánk róla.

Az Átlagember rezsimjéről szóló részek párhuzamba állíthatók „a gonosz banalitásáról” értekező Hannah Arendt gondolataival; ezenkívül Paduk e műben ábrázolt rezsimje, akárcsak Arendt totalitarizmusa, a nácizmus és a bolsevizmus közös nevezője; tartalmazza mindazt, ami közös a két rendszerben. A regény végén maga a szerző siet a hős segítségére, és ő is holdfényben látja a szerepét: látjuk „a sápadt fény (pale light) ferde sugarát”, melyen alászáll a hőshöz a szerzői akarat bitorló istensége. Ezért azt mondta a kései előszóban, hogy „Krug az elmezavar váratlan holdkitörésében (moonburst) ráébred arra, hogy jó kezekben van”.35

SZ. M. ÉS  69

Sz. M. Kacsurin herceghez (1947) című bámulatos versében az eszmék ugyanezen komplexuma egyesül a hazatérés nosztalgikus álmával. A rímes elbeszélés Amerikába küldendő levélként bontakozik ki előttünk, melyet három nappal azután ír a hős, hogy megérkezett a Szovjetunióba. Az elbeszélő orosz emigráns, papnak öltözött amerikai kém. Hamis útlevéllel utazik, amivel nincs minden rendben, és Szirin36 regényét viszi magával. Ez teszi „átlátszóvá” (idézet a Meghívás kivégzésre című regényből), és retteg Oroszországban.

Kiráz a félsz. Se rosztrumoszlop, se holdsütötte Néva-part, ereszkedővel annyi ponton, ahány higanyfolyamba tart,

nem rejti ezt… de majd, ha látlak, kifejtem én, közel hajolj,

hogy új a pópa: rendi vállak, provinciális és fogoly.

Szeretne visszatérni Amerikába, ami már régóta kedvesebb neki Oroszországnál; álmatlansága alatt ábrándokba merül, a Szentpétervár környékén töltött gyermekkor emlékei a „pampákkal” keverednek, melyekről akkoriban olvasott Mayne Reidnél. De a visszatérése egy bizonyos Kacsurintól függ: az ő utasítására utazott az elbeszélő a Szovjetunióba, levelet ír neki, és arról ábrándozik, hogy megint találkozik vele Amerikában. De most még együtt lakik a tolmácsával egy leningrádi szállodában „muzeális bútorok között […], kilátással a Névára”.

De hencseremre bújt a másik, a póza falra térdelő,

a pléd alól derékig látszik, tolmácsom és legényem ő.37

Egy személy lenne a széles vállú rab tartományfőnök és a szótártól soha meg nem váló fordító? A fölösleges, de nagy hatalmú társ teljes kontroll alatt tartja az elbeszélőt; egy lépést sem tehet anélkül, hogy „rábeszéli”. Az elbeszélő „az ifjúság bágyadtságát” érzi, és kitalálja, miként beszélhetné rá a fordítót arra, hogy menjenek ki a városból a nyírfák közt álló „vörös színű pajtához” (ez a „vörös színű pajta a fehér vadonban”38 egy gyerekkori emlék helyszíne a Tavasz Fialtában című elbeszélésben, emellett ez is Szirin-idézet). Ebben a pillanatban e gondolatok hőse „cuppantott félálmában, és a szótárért nyúlt”:39 nem kis jelentőséget tulajdonít az elbeszélő e nevetséges mozdulatnak – „itt a magyarázat az egész életre”. Maga a hold sem védi meg a rémülettől az elbeszélőt, aminek itt is homoerotikus konnotációi vannak. Holdfény világítja meg a névai tájat, és ezt fallikus, sőt rá kevéssé jellemző módon orgazmikus színezetűre festi.

Kétségkívül minden részletében kontrollálja ezt a költői látomást. A Más partokban az érzések hasonló komplexumát írta le gyermekkori emlékként: behunyt szemmel ment föl a lépcsőn anyjával, „édes érzés” töltötte el „alvajárás” közben

az „illuzórikus rugalmasságtól” és a „váratlan mélységtől”. Maga a szerző értelmezi ironikusan az emléket, aki pontosan tudja, miről van szó: „Belegondolni is szörnyű, hogyan »magyarázná« egy sötét freudista kretén ezeket az illékony gyermeki elragadtatásokat”.40 Maga a szerző a szövege legjobb értelmezője. Ő kapcsolja össze ezeket az elragadtatásokat a szakszerű magyarázatokkal. A lehetséges olvasatok teljes spektrumát ellenőrzés alatt tartja, képes némelyiket bátorítani, másokat pedig rombolni. Ismeri azokat az álkulcsokat, melyekkel a humortól idegenkedő komor olvasó próbál hozzáférni a műhöz, és csapdákat helyez el az útján. A jó lelkű és vidámabb olvasóknak szívesen mutat a szerző érdekesebb utakat az olvasáshoz. Végső soron az a szerző célja, hogy megossza átélt vagy kitalált tapasztalatát. E tapasztalatba pedig a magyarázat folyamata is beletartozik, melyet szintén megoszt az olvasóval a szerző.

Az Sz. M. Kacsurinnak szóló költői levél második versszakában a szerző „irigykedő üdvözletet” küld e Lermontov-idézetnek, „Dagesztán minden völgyének”. Lermontov Álom című versében („A dagesztáni nap déli tüzében”) elesett harcost láthatunk. Utolsó álmában a szeretett nőt látja. A nő álmában megjelenik a dagesztáni völgy és a halott elbeszélő. Nem csak azt jelenti e szubtextusnak küldött „irigykedő üdvözlet”, hogy a leningrádi szálloda ugyanolyan veszélyes, mint az a dagesztáni völgy. Az intertextuális utalás nyilvánvalóan arra késztet minket, hogy a szerelemről szóló elbeszélésként olvassuk újra a Kacsurinnak írott levelet.

Az elbeszélő az alvó fordító félmeztelen testét látja, háttérben a holdfényes névai tájjal, a lépcsővel, az oszloppal és a hullámmal. Ezt látva az elbeszélő visszatér a levélhez: „egyébként ha találkozunk, mindent elmondok neked”. Kacsurinnak szól az ígéret: az elbeszélő mesélni akar öreg amerikai barátjának az új orosz barátról. A levélíró itt maga is olyan lesz, mint egy rab, engedélyt kér a távoli címzettől: „Kacsurin, hazamehetek?”. Háromszoros alárendelésre épül a kémnarratíva: az elbeszélő egyrészt alá van rendelve Kacsurinnak, aki ide küldte, másrészt az őt ellenőrző tolmácsnak, de az is rab. Különös, ijesztő élvezetre vonatkozó utalások vannak szétszórva a szövegben, melyek a névai tájképre és a széles vállú tartományfőnökre vonatkoznak. A szerzői irónia kettős kódolást végez ezeken az érzéseken: visszavágyik Amerikába, a honvágy pedig a kémtörténet mögé van rejtve, amögött nyílik meg az erotikus fantázia világa.

Az elbeszélő „amerikai papnak” van öltözve, de nem is amerikai, nem is pap. A címzett neve Kacsurin; érdemes a „szótárért nyúlni”, hogy értékelni tudjuk e vezetéknév erotikus auráját.41 Most készen állunk arra, hogy kiolvassuk Kacsurin herceg névbetűit,42 és annak a jelentését is értékeljük, hogy milyen messze van az áhított vörös pajta: „hatvankilenc versztára”: Sz. M. és 69.

Azok a vonzalmak, melyeket ezek a kényelmes, nyelvek közötti jelképek fejeznek ki, fontos szerepet játszanak Nabokov műveiben, de az életrajzában nem. Ez nagyon fontos különbség, Nabokov más jelentős motívumaira is jellemző. Például állandó témája a visszatérés Oroszországba, de sosem tért vissza. A vizsgált helyzet legközelebbi analógiáját Svetlana Boym munkájában látom, melyben a szuicid motívumokat elemzi Mallarmé, Majakovszkij és Cvetajeva költészetében. A filológus rámutat művészetük terápiai jelentőségére: azért írtak erről, hogy ne tegyék meg, és nem is tették meg, amíg írtak. Egy darabig maga az írás folyamata mentette meg őket a vágytól, példásan betöltve azokat a funkciókat, melyeket a szabad asszociációkra bíz a pszichoanalitikus.43

A pszichoanalitikusok „bécsi delegációjában”, melyet kinevetett Nabokov, kellő elhivatottsággal és szakértelemmel, projekciónak nevezik az ilyen kölcsönös viszonyt. Azt feltételezi a projekció pszichoanalitikai elve, hogy az elfogadhatatlan vágy nem tudatosodik a személyben, és tudattalanul tárgyiasul a szövegben: a tudását használó pszichoanalitikus feltárja az olvasott szövegben azt, amit nem tudott a szövegéről a szerző. De azt látjuk Nabokovnál, hogy az író pontosan kiszámított, ellenőrzés alatt tartott játszmát folytat a vágyakkal, az eszmékkel és a formákkal, bár e játszma sok lépését – teljesen tudatosan

– elrejti az olvasó elől. Bonyolultabb, aktívabb, erőteljesebb folyamattal van dolgunk annál, amit a projekció pszichológiai eszméjén értünk. Azt és csak azt írta meg a szerző, amit akart, és csak ennek az elolvasására hív minket.

Megkérdezte egyszer  Nabokov,  „méltó-e  a szerzőhöz az, hogy felfedezi és bedugdossa ide-oda a könyvbe ezeket a vékony jelzőkarókat, noha a természet azt követeli, hogy ezek ne legyenek túlságosan szembetűnőek”.44  Eleve ellentmondásos a feladat. Azért állítanak mérföldköveket, hogy lássuk ezeket. Ha olyan a természetük, hogy nem látjuk őket, akkor nem mérföldkövek. „Ritkán olvasom újra a könyveimet, […] de amikor mégis újból elolvasom őket, a legnagyobb örömöt a rejtett témák útszéli susogása okozza.”45 Ez okozza a legnagyobb nehézséget is: a szerzőnek nehéz elrejtenie a susogást, az olvasónak pedig nehéz világosan hallania. Nem fogalmazott rosszabbul Nabokovnál Freud: „egy szöveg kiforgatásánál hasonló a helyzet, mint egy gyilkosságnál. Nem a tett végrehajtása nehéz, hanem a nyomok eltüntetése”.46

A freudi álomhoz hasonlóan a szöveg beteljesíti a vágyakat, amelyek nem válhatnak valóra az életben. Így Martin a Hőstettben megszabadította a szerzőjét attól a veszélyes vágytól, hogy visszatérjen a Szovjetunióba; ahogy Humbert vagy Kinbote szabadította meg más, elfogadhatatlan érzésektől. A szövegek segítenek a szerzőknek nem megvalósítani bizonyos vágyaikat; lehet, hogy az olvasóknak is segítenek.

Pálfalvi Lajos fordítása

—

1    Részlet az MMA Kiadó „Pars pro toto” sorozatában hamarosan megjelenő Szodoma és psziché. Tanulmányok az ezüstkor szellemtörténetéről című kötetből.

2    A hold jelentése a pogány vallásokban rendszerint a női elem és a halál, lásd M. Eliade: Ocserki szravnyityelnovo religiovegyenyija, Moszkva, Ladomir, 1999, 54‒183. o.

3    V. V. Rozanov: Ljugyi lunnovo szveta: metafizika hrisztyiansztva, 98. o.

4    E. Zaretsky: Secrets of the Soul: Psychoanalysis, Modernity and Personal Life (kézirat), 5. fejezet

5      A rozanovi és freudi megközelítés összehasonlítását  lásd A. Szinyavszkij: „Opavsije lisztyja” V. V. Rozanova, Parizs, Szintakszisz, 1982, 33. o. és A. Etkind:  A lehetetlen Erósza: a pszichoanalízis története Oroszországban, 2. fejezet

6      „Nyeopublikovannije  piszma Sz. N. Bulgakova k V. V. Rozanovu”, publ. M. A. Kolerova, Voproszi filoszofiji, 10. sz. (1992): 153‒154. o.

7      I. Sz. Kon: Lunnij szvet na zare: liki i maszki odnopoloj ljubvi, Moszkva, Olimp, 1998.

8      V. Nabokov: Lekciji po russzkoj lityerature, perevod A. Kurta, Moszkva, Nyezaviszimaja Gazeta, 1996, 180. o. Ez a jellemzés régi kliséket idéz emlékezetünkbe, vö. Alekszandr Benua Rozanovra vonatkozó hasonló értékelésével: „a bámulatosan finom megfigyelőképesség szinte gyerekes naivitással” jár együtt nála (A. Benua: Moji voszpominanyija,  Moszkva, Nauka, 1990, 2. köt., 249. o.).

9      V. Nabokov: Lekciji po russzkoj lityerature, 180. o. A Sebastian Knightban megtudjuk, hogy bizonyos Rozanovok a forradalom előtt „ismeretségben álltak” az elbeszélő családjával. A legjobb életrajzban (B. Boyd: Vladimir Nabokov: the  Russian Years) és  a legjobb kézikönyvben (The Garland Companion to Vladimir Nabokov, ed. by Vladimir E. Alexandrov) még a névmutatóban sem említik Rozanovot. Olga Skoniechnaia mutatta ki először úttörő munkájában azt, hogy Rozanov hatott Nabokovra („People of the Moonlight: Silver Age Parodies in Nabokov’s The Eye and The Gift”, Nabokov Studies, 3. sz. (1996): 33‒52. o.

10  Homoszexuális volt a gyermektelen nagybácsi, V. I. Rukavisnyikov, akiktől a birtokot örökölte Vladimir Nabokov. A Kinbote és Rukavisnyikov közti hasonlóság vizsgálatát lásd A. Field:  The Life and Art of Vladimir Nabokov, New York, Crown, 1976, 38‒39. o. 273. o.

11  Vö. V. Nabokov: Szólj, emlékezet!, ford. Pap Vera-Ágnes, Budapest, Európa, 2006,

12    Simon Karlinsky közli a kommentárjaiban, The Nabokov‒Wilson Letters, ed. by Simon Karlinsky, New York, Harper, 1980, 157. o.

13    B. Boyd: Vladimir Nabokov: the Russian Years, London, Chatto & Windus, 1990, 106, 396. o.

14    V. V. Rozanov: Ljugyi lunnovo szveta: metafizika hrisztyiansztva, 156. o. Skonechnaia figyelt fel arra, hogy hasonló portrét fest Csernisevszkijről Rozanov e művében és Nabokov az Adományban, People of the Moonlight, 41. o.

15    V. Nabokov: Adomány, ford. Pap Vera-Ágnes, Budapest, Európa, 2010, 228. o.

16    Magyarul Tündöklés címmel jelent meg (a ford.)

17    V. Nabokov: Adomány, 62. o.

18    V. Nabokov: Dar, Nyju-Jork, Izdatyelsztvo im. Csehova, 1952, 52. o.

19  V. Nabokov: Adomány, 85. o.

20  V. Nabokov: Gyér világ, ford. Tótfalusi István, Budapest, Európa, 2008, 62. o.

21  Hogyan honosította a viktoriánus irodalom a homoszexualitást, erről lásd E. Kosofsky Sedgwick: Between Men: English Literature and Male Homosexual Desire, New York, Columbia University Press, 1985; Uő: Epistemology of the Closet, Berkeley, University of California Press, 1990.

22  Homoszexuális öccse, Szergej balkezes volt, lásd V. Nabokov: Szólj, emlékezet!, 273. o. A besúgó angol változatát fordították magyarra, itt így szerepel ez a fordulat: „ferde hajlamú”. V. Nabokov: A szem. A bűvölő: két kisregény, ford. Széky  János, Szilágyi Mihály, Budapest, Európa, 2009, 67. o.

23  A magyar fordításban „eklektikus férje” szerepel, V. Nabokov: „Tavasz Fialtában”, ford. Kiss Henriette, Nagyvilág, 1‒2. sz. (2008): 41. o.

24  V. Nabokov: Szólj, emlékezet!, 190. o.

25  B.  Gaszparov: Lityeraturnije lejtmotyivi: ocserki russzkoj lityeraturi XX veka, Moszkva, Nauka, 1993, 30. o.

26  A nagynéni flörtölt a kis Luzsinnal, megtanította sakkozni, miközben szerelmi kapcsolata volt a fiú apjával. Tán nem ugyanezt a szereplőt alkotja meg Nabokov Maud néni alakjában („I was brought up my dear bizarre aunt Maud”)? Lehet, erre a nagynénire – az első csábítóra, az első múzsára – utalnak azok a sajátos metaforák, melyekkel a korai ihleteit írja le Shade: „One day, when I’d just turn eleven, […] There was a sudden sunburst in my head […] Like some little lad forced by a wench With his pure tongue her abjest thirst o quench, I was corrupted, terrified, allured”. Az utolsó sor fordítása: „A csoda késett, maradt a szégyen”; vö. Luzsin érzéseivel, amikor a nagynénivel találta az apját: „nagyon elcsodálkozott, valamiért nagyon elszégyellte magát”. Maud néni nevelői gyakorlatának ilyen felfogása közelíti Shadeet Luzsinhoz és Lolitához: a gyerekkori megrontásnak jó vége is lehet (V. Nabokov: Végzetes végjáték: regény, ford. Horváth Sz. István, Budapest, Európa, 1990, 57. o; V. Nabokov: Pale Fire, 38. o; V. Nabokov: Gyér világ, 36. o.). Brandon S. Centerwall próbálta bizonyítani, hogy az ifjú Nabokovot valóban megrontotta a nagybátyja, ez életrajzi tény – „Hiding in Plain Sight: Nabokov and Pedophilia”, Texas Studies in Literature and Language, 32, 3. sz. (1990): 469‒484. o. (Hálás vagyok Erik Najmannak, amiért felhívta a figyelmemet erre a munkára). Véleményem szerint az ilyen hipotézis bizonyíthatatlan és szükségtelen: a gyermekkori megrontás (ez a kulcsszövegekben mindig heteroszexuális) gyermeki fantáziát is reprodukálhat, nem pedig valós eseményt.

27  V. Nabokov: Végzetes végjáték: regény, 63. o.

28  V. Nabokov: Másenyka, ford. Hetényi Zsuzsa, Budapest, Európa, 2011, 95. o.

29  Podtyagin az orosz románc kliséit ismétli, lásd Kapnyisztnál: „Ha már beállt az éjjel, / A csend is átkarolt. / A fák mögül egy fény kel, A gyászos arcu hold”.

30  V. Nabokov: Tavasz Fialtában, 39. o.

31  „Egyszerre megértettem valamit, amit eddig is láttam, anélkül, hogy értettem volna […]; valahogyan, észrevétlen fokonként a Fialta fölötti eget napfény árasztotta el, most már teljesen áthatotta a nap, s ez a túláradó fehér ragyogás egyre nagyobb kiterjedésű lett, minden feloldódott benne, minden eltűnt, minden elmúlt”, Uo. 45. o.

32  V. Nabokov: Zsarnokölés, ford. Soproni András = uő: Összegyűjtött elbeszélések, 2. köt. Első szerelem, Budapest, Európa, 2015, 180. o.

33  V. Nabokov: Baljós kanyar, ford. M. Nagy Miklós, Budapest, Európa, 2013, 148‒149. o.

34  Útban a diktátor dolgozószobájába mutatnak Krugnak egy termet, ahol egy eunig vezetése alatt várja „egy halom barna bőrű örmény és szicíliai kölyök” (182. o.), hogy eljöjjön az ideje, Krug fia abba hal bele, hogy ilyen fiúk erőszakolják meg.

35  V. Nabokov előszava a regény harmadik amerikai kiadásához, V. Nabokov:  Pod znakom nyezakonnorozsgyonnih =  uő.:  Szobranyije szocsinyenyij amerikanszkovo perioda, SzanktPetyerburg, Szimpozium, 1997, 202. o.

36  Ezen a néven adta ki Nabokov oroszul írt műveit (a ford.)

37  Vlagyimir Dal szótárában két jelentése van a tolmacs szónak: „fordító” és „madár, bíbic”; emellett az is fontos, hogy a hangzása emlékeztet a sztukacsra (besúgó). A vershez írt kommentárjaiban Nabokov főként a madár jelentést emelte ki.

38  V. Nabokov: Tavasz Fialtában, 33. o.

39  Feltehetően angol–orosz szótár volt, a fordító pedig olyan rossz, hogy nem válhat meg tőle; de arra is utal a gesztusa, hogy milyen nagy jelentősége van Dal szótárának az egész vers szempontjából.

40  V. Nabokov: Szobranyije szocsinyenyij russzkovo perioda, Szankt-Petyerburg, Szimpozium, 5. köt., 2008, 192. o.

41  Dal szótára szerint a kacsura „égimeszelő, nyakigláb”; a kacsurity jelentése „hajlítani, görbülni, nyomni, dagasztani”; a kacsura pedig dülöngélés.

42  Mulatságos, hogy Nabokov e versekhez írt önkommentárjaiban  különbözőképpen oldották   fel   ezeket   a kezdőbetűket:  ez   egyik   esetben   Kacsurint   Sztyefan Msztyiszlavovicsnak nevezték,  a másikban  Szergej  Mihajlovicsnak, vö.  M.  E. Malikova megjegyzéseivel, V. V. Nabokov:  Sztyihotvorenyija, Szankt-Petyerburg, Akagyemicseszkij Projekt, 2002, 572‒573. o.

43  S. Boym: Death in Quotation Marks: Cultural Myths of the Modern Poet, Cambridge, Harvard University Press, 1991.

44  V. Nabokov előszava a Baljós kanyar harmadik kiadásához (Sz. Iljin fordítása), Szobranyije szocsinyenyij amerikanszkovo perioda, 318. o.

45  V. Nabokov: Baljós kanyar, 14. o.

46  S. Freud: Mózes. Michelangelo Mózese: két tanulmány, ford. F. Ozorai Gizella és Kertész Imre, Budapest, Európa, 1987, 69. o.