Körzőütem – Demény Péter esszéje Áprily Lajos világnézetéről

Áprily Lajos időskori portréja 1966-ból

Az ugrást elhibázzuk

A hegymászók, gondolom, csak a csúcsot látják, az izzasztó, kétségbeesett erőfeszítést. A kiránduló viszont körülményesebb, perspektívája tágasabb és megértőbb.

Áprily Lajos nagy kiránduló volt, a verseiben virágok és madarak, hollók és vadludak, szarvasok és pisztrángok szerepelnek, legnagyobb fájdalmait és örömeit a természettel mondja el. Az Ajánlás a szerelem verse, a Tetőn a trianoni traumáé. Az első kezdete: „Ne haragudj. A rét deres volt, / a havasok nagyon lilák / s az erdő óriás vörös folt, / ne haragudj: nem volt virág.” A másodikban ezt olvashatjuk: „Távol, hol már a hó királya hódít, / az ég lengette örök lobogóit.”

Mindenre a természet a válasz, akár tanulságul, akár parabolaként. A finálé ez utóbbi műfajba tartozik. Áprily a kultúra nagy kirándulója is: ebben a műben Akelával azonosítja magát a beszélő, aki mint tudjuk, A dzsungel könyvében a farkasfalka vezére. A megöregedett Akela beszél itt magáról az öregedésről. A szöveg kétségkívül melankolikus, de azzal a nagy békével, amely azoknak a sajátossága, akik megértették, hogy az időből fénylenek ki, aztán pedig az időbe olvadnak vissza, mint a természet minden más eleme. „Öreg leszek, vénebb a téli napnál” – már a kezdősor is a belenyugvásé: egyszerűen közöl egy megváltoztathatatlan igazságot. A költő a múlt század húszas éveiben írta a verset, s halála évében visszatért a kezdősorához a Hang hívogat című négysorosban, amikor a halál már elérhető közelségbe került: „az a jövő már jelen.”

A költő negyvenes éveiben írt A fináléban a természet képei mindig a személyes képekkel csengenek össze, s a keresztrím szépen zárja be a távoli közelséget. Az öregség a téli nappal, a csitult patak a lankadt szívvel találkozik, az idős kor fáradtságát az ugrás elhibázásával érzékelteti a vers. De közben az élet mégis megy tovább: Akela leroskad, az ifjú farkasok, akik még mit sem tudnak a végről, „forró ütközetre” rohannak. A fiatalokra az a jellemző, hogy nem hiszik el, hogy véget érhet, azért vetik bele magukat mindenbe.

Áprily ilyen szempontból öregnek született. Verseiben nem a meggondolatlanság, a szenvedély hódít, hanem az üde érettség. Minden személyes és közéleti veszteség előtt már melankolikus volt, minden boldogság inkább mögötte vagy előtte van. A melankólia az, amiben el tud merülni.

Ez a magyarázata szép Anyegin-fordításának, mert a téma frivolitása inkább távol áll tőle. Az elérhetetlen vagy elmulasztott szerelem toposza azonban nagyon is közel. Nem a magánéletéről beszélek, hanem a költői alkatáról. „Én írok levelet magának – / Kell több? Nem mond ez eleget?” – ez egy Áprily-vers kezdete is lehetne, holott Tatjána levele.

De a természetjárás – talán jobb szó is ez, mint a kissé frivol „kirándulás” – sokak számára melankolikus tevékenység. Az emberi világtól távol, elmerengve egy hulló levélen, a húzó vadludakat figyelve minden megváltozik. Mint a Tetőnből kiderül, Áprily megnyugodni ment a hegyre. És elnyugodni.

„Bukolikus”. Olyan egyszerű szó, annyi mindent nem mond, pontosabban nivellál. De ha Áprily rokonait keresem, Anakreónban és Radnóti görög-római lírájában találom meg őket – Láng Gusztáv írt szépen erről a hasonlóságról. Itt már persze nem az állatokról van szó, hanem a látásmódról.

Különben is, mindig a látásmódról van szó. Akela az éji bogár és az eperfa lombja mellé kerülne egy képzeletbeli arcképcsarnokban. A világ olyan, amilyen, és jól van úgy, ahogy van. Fekete István és Jack London látásmódja ez, egy olyan világnézet, amelytől meglehetősen messze kerültünk.

Demény Péter esszésorozatának korábbi részei itt érhetők el.

Demény Péter (1972, Kolozsvár)

Író, költő, fordító, a Matca Literară című bukaresti folyóirat főszerkesztője. Legutóbbi kötete: Forog bennem (esszék, Komp-Press, Kolozsvár, 2023). Portréját Ema Cojocaru készítette.