Nagy Márta Júlia naplopója

A borítófotó Máté Péter/Jelenkor Kiadó munkája. A cikkbe illesztett képeket a szerző készítette.

 

Július 1., hétfő: Négy éve indult el bennem ez a furcsa folyamat. Először csak a bezárt vendéglátóipari egységek érdekeltek. Egy idő után jó szimatom lett, akkor is megsejtettem, hogy itt bizony valaha csehó vagy étterem működött, ha egyetlen kint felejtett reklámkonzol sem utalt rá. Üldöztem a szórakozás szellemét, a helyek üressége, amelyek valaha tele voltak vidámsággal vagy éppen balhékkal, a saját ürességemet tükrözte. Aztán a feltűnően új építésű házaknak néztem utána a Google Maps-szen, hogy korábban mi állt a helyükön. Naná, hogy valami százéves, fésűs homlokzatú, gazdag ornamentikájú ház. (Jó, nem mindig, elismerem.) Nem műemlék, ergo nem érték. Penészesek, statikailag leromlottak, lakhatatlanok. Persze, értem.

Talán akkor kezdődött, amikor leadtam a második kötetem kéziratát, és másnap azzal a tudattal keltem fel, hogy mindent teljesen máshogy látok, mint eddig. Szenvedélyes voltam és hebehurgya, extrovertált és exhibicionista, meggondolatlan és reflektálatlan, ömlöttek belőlem a szavak, amiket aztán többnyire meg is bántam (ez utóbbi manapság is előfordul). Egyik napról a másikra zárkózott lettem és visszafogott, racionális és érzelemmentes. Nem volt kiváltó ok, nem történt semmi, csak annyi, hogy kiadtam a kezemből azt az anyagot, amin évekig dolgoztam, de biztos vagyok benne, hogy ez a spontán szemléletváltás nem ezért tört rám. Bárhogyan is, onnantól kezdve csak ezekkel tudtam foglalkozni: kövekkel, építőanyagokkal, épülettípusokkal. Lázasan kerestem az egykort, azokat a helyeket, amik még őrzik a múlt nyomát, de saját, személyes tapasztalatot mégsem fedeztem fel bennük. Hogyan írd meg a puszta nosztalgiát, azt, ami fájó, amiről rémlik, hogy átélted, de nincsenek igazán éles emlékképeid?

Pedig a kilencvenes években, amelyek az én életemben egyszerre voltak borzalmasak és gyönyörűek, még hány épület állt, amiket a Google Maps utcaképe nyilvánvalóan nem mutat.

A helytörténeti Facebook-oldalak – elnézést kérek minden admintól és szerkesztőtől, egyébként becsülöm az áldozatos munkájukat – számomra használhatatlanok. Untig ismert turistalátványosságok és „Pista bátyám csecsemőkorában a sarki kisbolt előtt”, csak éppen az épületből nem látszik semmi, ami akkor még létezett.

A budapesti belváros viszonylag jól dokumentált. A régi Tabánról is egészen sok felvétel van – ezt onnan tudom, hogy voltam olyan hülye, amikor 2001-ben Budapestre költöztem, hogy keresni kezdtem a Krúdy-szövegekből ismert utcákat, és közölték velem, hogy cirka hetven évvel elkéstem. A külső kerületek, kertvárosok? Mintha nem lenne múltjuk. Onnan sejtheted, hogy mégis van, hogy a kilencvenes-kétezres évekbeli építésre saccolható társasházak közé beékelődik egy-két földszintes, fésűs homlokzatú épület, általában ornamentika nélkül.

Miért vonzódom ezekhez a helyekhez? Mert meg akarom magam érteni és szeretnék másokat is megérteni, ami a múlt feltérképezése nélkül nem megy. És azt az alapoktól kell kezdeni. Visszamenni a tetthelyre. Akkor is, ha teljesen megváltozott.

 

Július 2., kedd: Másfél éve ingázom, hol a fővárosban, hol a szülővárosomban élek. Bejárom a gyerek- és kamaszkorom helyszíneit, meglep a kertváros színtelenedése. Amennyire én emlékszem, a nyolcvanas években tiritarka Kádár-kockák és málladozó kunyhók uralták az utcaképet. Egyébként a rádiók slágermoraja és a betonkeverők morgása maradt meg abból az évtizedből leginkább, aztán azokban a betonkeverőkben, mint afféle boszorkányüstben kiforrt a kilencvenes évek megalomániája – többszintes családi házak az ikonikus fagyiszínekben: puncs, vanília, pisztácia. Aztán a kétezres évek visszafogottabb bézs-narancs-krém szentháromsága következett, hogy a kétezertízes évektől minden fehér-szürke legyen, esetleg sötétbarna. Mementónak áll még pár régi ház, azokat lázasan fotózom. Ahogy a kicsi, bezárt boltokat is, egykori kocsmák megmaradt cégéreit. Végigtekerek a Budai Nagy Antal utcán, és töröm a fejem, hogy hol volt itt a kisbolt, ahol a gyerekkori barátnőmmel vettünk csokit iskola után. Tisztán látom a tizennégy éves önmagunkat, ahogy a piacon vásárolt ruháinkban vihogunk valami iskolai incidensen. Érzem a tavaszi szelet a bőrömön, hallom a dzsekim anyagának suhogását, ahogy közelebb megyek L.-hez, hogy a fülébe súgjak valamit, amit akkoriban biztosan nagyon pikáns pletykának tartottam, de valószínűleg jelentéktelen és ártatlan mozzanat volt. Gondolom, valamelyik népszerű srác az osztályban lemásolta a házi feladatomat, amit én nyilván megtiszteltetésnek vettem. Látom magam a kétezres évek végén, amint komor arccal besétálok a Családi Tűzhelybe Anna Kareninát olvasni (ironikus, ugye?) egy kávé mellett, mert a retró presszókhoz valami érthetetlen módon gyerekkorom óta vonzódom, pedig akkoriban be sem tehettem a lábam ezekre a helyekre – csak kívülről néztem, hogy szórakoznak, viccelődnek bent, és akik velem vannak, szemforgató ájtatossággal sietnek el előttük.

 

 

 

A Családi Tűzhely azóta kutyakozmetika lett, ami még mindig kevésbé furcsa, mint a Zümi Presszóból lett egyházi létesítmény. De most nem a kiskocsmák evolúciójával akarok foglalkozni – négy év alatt rájöttem, hogy ez nem vezet sehová.

 

 

 

Megdöbbent, ha belegondolok, mennyit foglalkoztunk az öltözködéssel. Hogy a viselet legalább annyira reprezentált egy társadalmi réteget, mint az, hogy mekkora házad, milyen kocsid van, egyáltalán van-e, melyik részén élsz a városnak stb. És amennyire emlékszem, a kilencvenes években, abban a közegben, azokban a közegekben, amikben megfordultam, éltem, szinte csak ez számított. Kigúnyoltak a Zsibin vett hamisítvány edzőcipőd miatt, az idősebb unokatestvérektől kapott, tízéves ruhák miatt, béna voltál, ciki voltál, akkor értél valamit, ha divatosan öltözködtél, márkás ruhákban jártál és még jól is sportoltál.

Olyanná akartam válni, mint ők. Ne legyek szemüveges, ne legyek ennyire ügyetlen, ne legyek jó tanuló, legyenek hosszú, izmos, fürge lábaim, kisportolt alakom, márkás ruháim. Gyűlöltem mindent, ami voltam, és ez egy kicsit bennem is maradt.

Néha persze fellázadtam, és azt mondtam magamban, oké, akkor leszek én a lenézett holdkóros, aki elbújik a szobájában és olvas, és igenis furcsa ruhákat vesz fel.

Az egyik ilyen napon megkaptuk a szokásos pakkot a rokonságtól, ez körülbelül 1992-ben lehetett. Ma már egy vagyont érne egy vintage turkálóban, fidres-fodros nyári ruhák a nyolcvanas évekből és kék meg vörös kendők, műszálas anyagból.

Lelkesen kötöm a nyakamba, és újságolom a szüleimnek, hogy hétfőn ebben megyek iskolába, és nem értem, hogy miért tiltakoznak kézzel-lábbal.

Jól van, na, én már pont nem voltam kisdobos. Az enyém volt az első évfolyam, akik már nem voltak.

Egyébként, ha már a kiskocsmák evolúciója, a Vadászkürt még megvan, csak más a neve. Múlt héten beugrottam megnézni – némi ráncfelvarrást leszámítva ugyanolyan, és mögöttem a nagyon fiatalok ugyanazokat a slágereket hallgatták, amiket én a kilencvenes években.

 

Július 3., szerda: Japánakác-virágzás, langyos esők, tejfölös fényű július, a kert csendje, a totális eseménytelenség – van, ami évtizedek alatt sem változik. Csak én, a habitusom, a világlátásom, meg a kövek, a kövek körülöttem, az épített környezet, meg a nem épített is. Pár hónapja láttam, hogy kivágták a kedvenc „kiserdőmet” a Külső Vámospércsi úton – semmi extra, csak nyár és akác (és talán tölgy?) a bicikliút mellett, meg valami kis vízmosásszerű, amiben tükröződött a lomb, meg télen a csupasz ágak.

 

 

 

 

Kicsit lelkiismeret-furdalásom van a tegnapi naplóbejegyzés miatt. Én, a szegény gyermek, a bullying áldozata, ugyan már… oda tudtam azért mondani, ha rászorultam, és aki még nálam is szerencsétlenebb volt, azzal én viselkedtem lenézően. Nyilván. Valahol kompenzálni kellett.

Ma sem értem ezt a kasztrendszert, ami a középiskolában a térben is megnyilvánult: a legmenőbbek foglalták el a központi helyet a galérián szünetekben, a büfé előtt, a cinikusok – nem akartak a keménymagba tartozni, de nem is nézték le őket -, a büfétől kicsit távolabb, a padokon ültek, a különcök a folyosókon nyüzsögtek, a legcsendesebbek és legmagányosabbak a teremben maradtak. Persze valószínűleg ez csak az én fejemben működött így, mert mi tartott vissza attól, hogy ne kőgazdag és beképzelt diáktársak után loholjak, hogy elnyerjem a rokonszenvüket, és megpróbáljak olyan barátokat találni, akik nem a ruháim címkéit lesik? Mintha nem láttam volna más opciót, mint hogy Rastignac leszek-e vagy Julien Sorel.

Néha azért megpróbáltam kiállni az elesettebbekért.

Valamelyik menő srác épp azon röhögött, hogy az amúgy nem szegény osztálytársának gagyi cuccokat vesznek a szülei, és különben is, milyen béna az a gyerek, amikor kikeltem magamból:

– Miért? Ha nem lenne pénze drága ruhákra, akkor is csúfolnád?

– Jó, hát megmosolyognám akkor is, de persze, értem, mit mondasz – felelte zavartan. Amúgy nem hiszem, hogy alaposabban belegondolt.

Nemrég történt, hogy egy hosszú nap után elmerültem egy kád forró, fürdőkristálytól habzó vízben, mécsesekkel körülvéve, lágyan búgó jazz és egy pohár pezsgő kíséretében – tudom, klisés, de néha kell ez a szegény ember wellnesshétvégéje-program –, és abban a pillanatban írt rám egy barátom, aki a doktorija miatt aggódott.

Én meg sóhajtva kimásztam a kádból és megnyugtattam. Azért néha jó barát is tudok lenni.

 

Július 4., csütörtök: Ó, a Veres Péter utca, mármint itt, Debrecenben. Kicsit egyébként hasonlít a pestihez, főútvonal ez is, de építészetileg jóval homogénebb. Újabb is, mint a pesti. Nem tudom, álltak-e itt valaha régi épületek, az 1930-as rendezési térképen még beépítési tervek sincsenek. Ennek a térnek a nyolcvanas évek előttről nem igazán vannak épített emlékei.

Nem mondhatnám, hogy tetszik ez a környék. Nem szeretem ezeket a fehér-barna családiház-monstrumokat, még ha tágasak és kényelmesek is, az én szívemnek nem kedvesek. Persze egész megalomán gyerekkoromban olyan házba vágytam, amilyenbe 1995-ben költöztünk, pont erre a környékre. Azt hittem, minden más lesz – ez kicsit a mai napig megmaradt, ez az ostoba, babonás hitem a terekben. A genius loci vagy a lárok. Más lárokat képzelek az első, falógeri házba, mint ide, és másokat a jelenlegi, júliatelepibe. Ahogy a budapesti albérleteimé is mások, pedig azokból nem volt kevés. Minden reggel, még mielőtt bárki hozzám szólt volna, éreztem a jelenlétüket, de hogy a kedves olvasó előtt ne tűnjek őrültnek, mert hát én is tudom, hogy ezek mitológiai, azaz képzeletbeli lények (bár a három évad American Gods ledarálása után már félek ilyet leírni), elképzeltem a jelenlétüket. Még mielőtt sznob önfelmagasztalással is megvádolnának az elmebaj után, nem voltam egy különösebben okos gyerek, csak aki magányos és kirekesztett, abban a században, amikor még nincsenek streamingszolgáltatók és a tévétől is tiltják a szerencsétlen kiskamaszt, az jobb híján akkor is olvas, ha alig ért valamit a könyvből, ami épp a kezébe akad.

Szóval így szerettem bele az antik görög-római mitológiába, és ezért fantáziáltam házi istenekről akkoriban.

A „modern” kertváros istenei görkorcsolyával szelték át a naptól perzselt utcákat a tikkadt facsemeték között, izmos lábuk ügyesen kerülte ki az aszfalt kátyúit, biciklijeikkel kis csapatokban várakoztak a nagy semmire, a nagy semmiről beszélve és vihogva rajta. Tudom, mert én is ezt csináltam egy idő után. Csak kontaktlencse és egy jó frizura kellett hozzá a szódásüveg és a varkocs helyett. Szépülj velünk. Előtte-utána. Átváltoztatunk. Istenem, ezek a tinimagazinok! Ma már akkora bodyshaming lenne, ami abban az időben a napjaink természetes része volt, hogy már én is szégyellem magam akár csak az önostorozásért is.

 

Július 5., péntek: A kertváros az a hely, ahol a járdán biciklizve simán karambolozhatsz egy pónival. Nem hittem volna, hogy valaha leírom ezt a mondatot, de ma tényleg ez történt velem. Jó, a karambolt szerencsésen megúsztam, igazából fékeztem és kikerültem a pónilovat, de azért ez így is kicsit lynchien szürreális – mégsem az agglomerációban voltam, ahol erre azért több az esély, hanem egy szimpla kertvárosi főútvonalon (Létai út eleje, debreceni olvasók kedvéért), ami forgalmas is tud lenni.

(Mint kiderült, egy családi házban kialakított magánóvodában volt valami dzsembori, ez megmagyarázza a póniló jelenlétét.)

A nyolcvanas évek vége felé még nem volt leaszfaltozva az egész Falóger, tisztán emlékszem, hogy haladtak át a lovak az utcánkban, de nem ám csak úgy random, hanem rendszeresen. Aztán 2001-ben szerenádozni is lovaskocsival mentünk a városon át – érdekes látványt nyújthattunk a lakótelepeken…

Ennél bizarrabb csak az volt, amikor tizenegy éve, az újpalotai paneldzsungelben leugrottunk a kisközértbe (mert Pesten a kisbolt az kisközért, bár én huszonhárom év alatt egyszer sem bírtam a számra venni ezt a szót) egy barátommal, és egyszer csak megjelent az Erdőkerülő utcán a tízemeletesek között egy lovasszekér. A lovat kikötötték a kisbolt előtt egy fához, bementek, majd kijöttek egy bitang nagy kanna borral, aztán tovább hajtottak a Lidl és a Spar között, a páskomligeti erdőn át, gondolom, oda, ahol lehet lovakat tartani.

Anakronizmus az urbánus térben, hogy mondjak valami zavarosat, de kellően tudálékosnak hangzót. Tegnap írtam, hogy nem voltam okos – most sem vagyok az –, ez így is van, mindig jó memóriám volt, könnyen megjegyeztem dolgokat, dátumokra, számokra ijesztően pontosan emlékszem, de nagyon későn tanultam meg kritikusan gondolkodni, analizálni, reflektálni, nem a készen kapott „tudást” visszaböfögni. Mire nagyjából megértettem mindent, és azzal a bizonyos kritikus szemmel néztem, ki is ábrándultam az összes mindenből, amit akkor és most mindennek tartok, és tudom, hogy vannak még mindenek, de hát belefáradtam ebbe az egészbe.

 

Július 6., szombat: Nyár, hétvége, uccu neki, szervezzünk magunknak valami tipikusan nyári, hétvégi programot, és bevallom őszintén, bizonyos szempontból annyira rendhagyó volt az életem, hogy mindent imádok, ami nem az. A húszas éveimben úgy éltem, mint egy negyvenes, a harmincasokban úgy, mintha az egyetemi koleszban elmulasztott éveket akartam volna bepótolni, most, negyvenesként talán kezdek úgy viselkedni, mint egy harmincas.

Ücsörgök a kerekestelepi strandon, hoztam könyvet, de nem tudok koncentrálni az olvasásra. Annyira jó semmit sem csinálni, csak bambulni a fűre, a fákra, hallgatni a zsivajt. Egyedül vagyok, szinte senkit nem ismerek, aki szeretne strandolni, de nem zavar. Megszoktam.

Egyébként nem írtam fentebb egész véletlenül valami irdatlan nagy hülyeséget? Ki vagyok én, hogy megmondjam, milyenek a húszasok, a harmincasok, a negyvenesek, és miért kezelem egyöntetű masszaként őket abban a tekintetben, hogy miként kellene élniük?

Ezek csak a saját mumusaim, ezek a gondolatok a társadalmi elvárásokkal és szabályrendszerekkel kapcsolatban.

Hagyni kellene ezt a parttalan agyalást, hiszen pár napja valószínűleg azt sem ábrázoltam kellő árnyaltsággal, ahogy a társadalmi különbségek megnyilvánultak már gyerekkorunkban is, ahogy az emlékeim is csigalassúsággal kúsznak vissza. Azért én még reménykedem, hogy egyszer össze fog állni a kép, és meg fogom érteni, miért vonzódom ezekhez a terekhez, bezárt helyekhez, kövekhez, tárgyakhoz annyira. Ezen a héten sem sikerült, de talán majd egyszer, veregetem hátba magam, de nem vagyok szomorú, igazából élvezem a nagy, pállott semmit.

Zizzen a fű, felkapom a fejem: a semmiből egy felfújható, színes, csíkos labdát sodort mellém a szél, a gazdája sehol. Pont ilyenünk volt nekünk is. Nahát, harminc év után is gyártanak még ilyet? Labda a múltból, valóságos palackposta.

 

 

A miénk egyébként kilyukadt és leeresztett, de hát ez szokott történni a felfújható tárgyakkal.

Végigsétálok a Monostorpályi úton, a Rigó és a Gizella utcán a buszmegállóig, fülhallgató be, ezek a sorok kísérnek haza: „Streaming through creation / Trying to catch a laughter / Blinded by the darkness / Alone and so it goes / My bitter heart can feel it / The distance in between / Six trillion miles away, dear / The evenings follow me  / How can I explain / With no voice / With no chance / As I’m traveling upside down / Into a world of the unknown”

 

 

 

Nagy Márta Júlia (1982, Debrecen)

Költő, Budapesten és Debrecenben él. Verseskötetei: Ophélia a kádban (JAK-Prae, 2014), Elígért lány (Jelenkor, 2021).