Karamán Hunor: A fa és apám angyalkája

Urbantristesse felvétele

Nem tudtam saját erőmből megszületni. Nem anyám, hanem egy Szép Imre nevű orvos hozott a világra császármetszéssel. Apámnak ezzel mindketten csalódást okoztunk. Vagy én nem akartam eléggé, vagy anya. Egyikünk sem elég jó. Most, hogy őt eltemettük, és mert az azóta eltelt két hétben a sírástól, a hiánytól, a fellélegzéstől a gyász is egészen kiürült belőlem, hagyom, hogy ez a szar fű ugyanolyan mélyre ható és hosszú metszéssel a hasamon eltávolítsa apám maradványait. Nem mozgolódik, merev lett, száradt, szíve nem ver, én pedig nem fogom megszülni azt a durva, érdes rongyot, ami utána maradt. Lenne hozzá erőm, de nem fogom kivárni, hogy kettőnk erejéből, saját ideje szerint jöjjön ki belőlem. Pedig fontos lenne türelmesen hagyni, hogy a szervezet befejezhesse elváltozásait. A szüléskor rázúduló sokktól ráeszméljen, hogy vége van. Így, azt hiszem, sohasem lesz vége. Apám megvető arcképét ugyan elfelejtem, de a nézésben a megvetés súlyát nem, az továbbra is ugyanúgy koppan majd vagy döndül vagy csobban vagy üt meg szinte hangtalanul. Elvégre az érzés a sajátom, bennem fogant, az én szöveteim között állt össze, és ehhez elegendő volt az az egyetlen, a legelső sperma tőle, anyámban. És bár megtanultam szembenézni ezzel a tekintettel, csak akkor vette le rólam, ha ugyanúgy néztem vissza rá, ugyanazzal a megvetéssel. Előtte muszáj volt megéreznem őt magamban, hogy percek múltán majd saját arcomtól riadjak vissza a tükörben. Apám arcától. Megtanultam visszafordítani a nézését. Hiszen az ő szemeit örököltem. Lefegyverző szemek, mert nemcsak minket nem tűrt el anyámmal, hanem saját tükörképét sem bírta pár másodpercnél tovább nézni. Szép, merev arcát, vaddisznószemeit. És ugyanez az arc, ugyanezek a szemek azon a másikon, annak a szent gyermeknek az arcán, akit, mint valami ikont, ő a helyemre kívánt. Aki a hasizmok elmetszése nélkül, kínlódva és anyámnak rettenetes fájdalmakat okozva ugyan, de a negyvenegyedik hét harmadik napján megindul kifelé a szülőcsatornán. Az a másik, az apám képzeletében felszentelt kislány, egy angyal, aki most benne és vele halt meg, akit kiások végre a gyökereim közül. Elszívom az agyam. Rám szakad a plafon. Átbillen és megindul az angyal. Ott állhat végre a valaha végtelennek és távolinak tűnő isten előtt, akihez apa mellől mindig is igyekezett volna visszatérni. Szembenéz az átlátszó, zselészerű testtel, látja a szerveit, a különböző csomókból és csatornákból felépülő rendszereket. Túlságosan emberinek hat, és ez egyáltalán nem lepi meg. A fehér neonfényben virító szülőszoba túl kicsinek tűnik, pedig soha nem látott még semmit, ami ennél nagyobb lehetne, csak hát a fények mégis, mintha nagyon szorosan a tárgyak köré szorulnának, a nyaka köré. Félelmetes boldogsággal önti el ez a bőrhöz súrlódó fény, amitől arra gondol, hogy ez a fojtogatás túl ismerős, ezt valamikor már éreznie kellett, most mégsem tudna rámutatni erre apró ujjaival. Odabökni a még szétvetett lábakkal a hátára fektetett anya lábai közé, ott bent a szülőcsatornára mutatni, amin kinyomta vagy kihúzta őt egy hasonlóan végtelen, lüktető erő. Látja maga előtt az idegen test lebenyes felszínét. Az egész, minden apró rész egyformán remeg, csillan meg rajtuk a fény. Innen szakadhatott le a méhlepény, amit apám a házunk mögött áshatott volna el boldogan egy facsemete kezdetleges gyökérzete alá. Szilvafákat ültet. Azóta már bizonyára körbenőtték volna a gyökerek, felszívták, ráépültek, és ott élne most bennük, összefonódva a fa és apám angyalkája.