Vági János regényrészlete

Julija Svetlova felvétele

Dionüszoszi világ

Nyugtalanul forgolódom ágyamban. Látomások törnek rám, vissza-visszatérnek egyre élesebben. Nem tudok elaludni, pedig ilyentájt már rég szoktam, valami gyötör. Félek a képektől, de vágyom is, hogy lássam magányát. Jelenléte elveszik a sövényfal árnyékában, a pálya sarkán áll, mint szögletzászló. Nem vesz részt a játékban, csak kijelöl egy pontot a mezőn, ami akkor válik fontossá, amikor abból a nézőpontból látni a dolgok alakulását. Ül egy padon, szétnyitott, vastag könyv pihen combján, kissé előredőlve föléhajol, majd kiemeli a fejét. Átnéz a játszótér zátonyra futott színes hajója fölött. Akár célja is lehetne a távolba nézésnek, de nincs. Aztán vissza a sorok közé, mintha olvasna, mégsem lapoz. Ez tűnt fel legelőször, ahogy a lapokba belekapott a szél, és nem csinált semmit.

Számolni kezdek, egytől eljutok százig, de belül semmi sem csillapodik. Magam előtt látom, és számolok, egyre csak számolok, most már visszafelé. Egyre éberebb vagyok, fekszem az ágyban álmatagon, miközben állok a koncertterem épülete előtt, az utca nyüzsög. Féklámpák színezik meg a fehér ingeket, várakozók árnyékai futkosnak. A carrarai márványból faragott szfinx mellére nem esik fény. Az oldalbejárat feletti ívmező háromszög alakú, a gazdag díszítésből nem látszik semmi. A kiugró terasz sarkán a bronzputtó viszont igencsak elven. A kocsifelhajtó hármas boltívének sgraffitói szintúgy üvöltenek, dől rám a dionüszoszi világ. Kórusműveké az este, nem véletlen a teltház, fordul felém lihegve; az előcsarnok zsúfolt. Akváriumzöldben úsznak a szürkék. Nem tudnám megmondani, milyen napszakban vagyunk, ha a nyílásokra kellene hagyatkoznom. Grotta-szerű a tér, de valahogy mégis áramló. A márvány lépcsőfokok negatív hajlatában por és valami ív, ami feltehetően a felmosórongyé lehet. Van időm ilyen megállapításokra, lassan megy neki a járás. Ugyanakkor zavar, hogy részletekkel szarakodom, hogy kiszúrok a lépcsőkorlát kék gömbjén egy fikát. Mindegy, az emeleti előcsarnokban legalább kezd dominálni az arany az oszlopfőktől felfelé. Aztán a nagyteremben bedurran a nemesfémdekor. Az oldalerkélyen ülünk, a barnás tónus közepén. Áradó nyomorúság jobbról-balról: megy a duma. De csak a szájak mozgását látom; filmszakadás.

Egyszerre megtelik a terem hangokkal, és konstatálom: hallok. Könyörögnek: miserere, és az oxigéndús levegő a mennyezethez szorul. Ott fent a magasban, ott kezd el remegni először minden, az első egyvonalas hangnál, ami C lehetett. A kisfiú hangja nagyon messziről közelít, a távolból, évezredekből, a legelső időkből, talán nem is hang szólal meg, egy teljes zenemű. A létező összes hang bújik meg e hang mögött, a teljesség a nagy büdös semmiben. Mégis szűk itt, és érzem, ponttá zsugorodom, eltűnik előlem ő is, mint minden. A gyermeki hang ebből a szédítő magasságból zuhan lefelé, ahonnan magamat látom az ágyon fekve, és egyszerre őt, ahogy megmarkolja a karfát, és visszarendeződik az arca, mint a játszótér előtti padon, a gyerekzsivaj közepén. Ott fiatalodik, gyermekkezek által épített tájszelet előtt, és belebámul a gyorsan pergő időbe. A hangokból ekkor egyetlen sikítás lesz, az egyvonalas C. A sötétség helyett fehérség borítja be a teret, széleit nem érzékelem, elmosódott az amúgy éles élekkel és kontúrokkal teli linómetszethez hasonlatos kép. Keresztbe vetett lába alatt megnyílik a föld, de nem esünk a mélybe, a mélység emelkedik, lebegünk. Apró kisemberek alattunk, egyre csak gyűlnek körénk, közelebb és közelebb, mígnem megnyúlt kezével egynek arcát megérinti, majd egy másikét. Gyermekarcok bújnak hozzá, csüngnek rajta, és húzzák szakállát, duruzsolnak ismeretlen nyelven, mintha latin szavakat hallanék ki a dallamos mondatokból, már megint miserere. Ő meg egyre fiatalabb lesz, arca tündököl a gyermekekből áradó fénytől, miközben érkezik a semmiből a második egyvonalast felvezető végtelen nyugalom. Ez jelzi, hogy közel van, csak percek kérdése, és elönt mindent, elfedi a lényeket, hogy ne csak a kontúrjuk, hanem a formájuk is láthatóvá legyen. Mindeközben a megnyílt föld végtelen sebességgel tovább közelít, de most már sejtem, hogy soha nem ér alánk. A lebegést kezdem megszokni, szemem a fehérséget, a hangokat, ahogy erősödnek, a dallamot mintha már magam énekelném, belülről hallom. Először csak egyes szavak, majd apránként mondatok jutnak el tudatomig. Egy álomszerű létezésről mesél, ahol az érintés a kifejezés egyetlen és legtökéletesebb eszköze, ami feljogosít mindenkit a feltétel nélküli szeretetre, suttogja, majd mezítelen vállukat átfogja, ők meg énekelnek: miserere. Pajzán indulat dúl, gerjedelem tátong, veszedelmes ölelése fertő, megfiatalodása félelmet kelt. Látom, tündöklő ifjúból serdülő lesz, majd gyerek. A szeme öreg, a tekintete vén, csúf története halvány fénye ragyog, állott fehérség közepén villog szürkülő paca. Mert ha teste már nem is különbözik a száz és ezer gyermektesttől, szeme elárulja: fényes pontok között csak pislákol a láng. Engem néz, miközben markolász popsit, combot, fogdos mezítelen vállat, vigasztal és csitít, csiklandoz és nevetésre bír, mire lármát csap gyermekhad elemésztve szavait, szemeit bárcsak, így könyörgök, emésztené szemeit, rút idő tükrét, miben az élet gyötrelme rajzolódik, ha nem is tisztán, mert karistolt és repedezett a tükör, fájdalmak és félelmek hálózzák, de mennyi félelem. Hiába a gyermektest, ha szeme agg, testüket felöltheti, ellophatja, de tekintete gyötrelem szárította szikes talaj marad. Nem pislog, szeme faragott kő, állandóság a változásban. Ő az elveszett gyermek a kupac alján. Miserere, születik meg a következő, a harmadik, amikor ismét kiélesedik a fal és a mennyezet találkozásánál a holker, szobám egyik lehangoló részlete.

Vági János (1978, Marcali)