„A kisebbségben levésnek minden egyéni esete érdekes és értékes” – interjú Gubis Évával

Gubis Éva Ipolyságról származó, de immáron Kecskeméten élő író 2023-ban megjelent Más halak című prózakötetének realista élethelyzetekre épülő történetei, szerteágazó elbeszélői stílusa és ironikus humora egy nagyon egyedi írói hang megteremtését hozta magával. A szerző nemcsak, hogy 2022-ben megkapta a Bázis (Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület Szlovákiában) pályázatának különdíját, de a Más halak már egészen biztosan ott van az idei Margó-díj legjobb tíz jelöltje között. Hatásmechanizmusról, írásról, a Más halakról és a kisebbségi létről beszélgettünk vele:

 

Az életrajzodban olvasom, hogy magyar–finn szakon végeztél. Ebből – főként, hogy író vagy – a magyar talán kevésbé tűnik meglepőnek, ahogyan az is, hogy Bodor Ádámot, Keresztury Tibort, Örkény Istvánt és Szvoren Edinát jelölöd meg nagy magyar irodalmi elődjeidként. Viszont a finn kultúra behatóbb ismerete az irodalmi hatásmechanizmus szempontjából nagyon érdekesnek tűnik. Miért pont ezt a párosítást/szakot választottad? Vannak kedvenc finn íróid? Ha igen, kik és melyik finn műveket szereted a legjobban?

 Az irodalom szeretete miatt lettem magyar szakos, aztán igen korán áteveztem a nyelvész/finnugoros vizekre. Kézzelfoghatóbbak, tanulhatóbbak voltak számomra a nyelvészeti tárgyak, rájöttem, hogy csupán az nem tesz jó irodalmárrá, hogy szeretek olvasni. Sőt, minél szakszerűbben kellett nyúljak egy olvasmányhoz, annál inkább elvesztettem a laikus olvasó örömeit. Inkább megmaradtam laikus olvasónak.

Mégis úgy alakult, hogy alap- és mesterszakos szakdolgozatomat is irodalmi témában írtam; alapszakon Petri Tamminen prózájának mininalista jegyeit vizsgáltam, szóval vele kezdem kedvenc finn íróim listáját. Igyekszem olyan ajánlásokat adni, ami megtalálható magyarul (szerencsére nagyon rátermett és tehetséges magyar fordítógárdája van a finn irodalomnak): Kari Hotakainent sorolnám Petri Tamminen mellé, számomra élvezhető, minimalista stílusban tematizálják az új férfisorsokat. Mikko Rimminent nyelvi humora miatt szeretem, a finnish weird kategóriából pedig Johanna Sinisalót ajánlom.

Mesterszakos szakdogámban a humor rétegződését vizsgáltam a finn gyermekirodalomban. Bátran ajánlom a magyarul elérhető gyerekkönyvek beszerzését is, kedvenceim például a Tatu és Patu-sorozat a Havukainen–Toivonen szerzőpárostól iszonyat jó (felnőtt)humorral és számomra emészthetetlen illusztrációkkal, amit a gyerekek mégis zabálnak, vagy az Ella- és Pate-sorozatot is említhetném Timo Parvelától.

De az eddig felsorolt irodalom hatását nehezen fedezem fel a saját írásaimban, ha azt kérdezed, hatott-e a munkámra valahogy az, hogy finn szakos voltam, arra a válaszom, hogy leginkább a finn nyelv elsajátítása és használata formálta a szövegalkotói gyakorlatomat. A szakdolgozatomat finn nyelven kellett megírnom, ezen sokat dolgoztam (annyit, mint magán a témán). A szakdolgozat írása közben visszatérő élményem volt, ahogy a terjengős magyar akadémiai fordulatokat fordítom, erőltetem bele finn szerkezetekbe és minden újraolvasás után magamra szólok, hogy egyszerűbben, egyenesen! Ez mottómmá vált a szakdogaírás félévében, és megdöbbentő volt tapasztalnom, hogy a végére finn nyelven érthetőbben és okosabban tudtam megfogalmazni a gondolataimat, mint az anyanyelvemen. Ezt a gyakorlatot próbálom azóta őrizgetni, adaptálni a prózaírásba is.

 

Egy veled készült interjúban beszéltél arról, hogy szívesen dolgozol összetett szimbólumrendszerekkel. A Más halak című 2023-ban megjelent első köteted borítóján vízben úszó halak láthatóak, amelyeknek külön (a halnak és külön a víznek) és természetesen így együtt is nagyon tág értelmezési lehetőségei vannak; ezek a szimbólumok nemcsak a borítón, de természetesen a szövegeidben is előfordulnak. Mit jelent számodra a víz és a halak? Milyen szerepe van ezeknek a kötetben?

 A halak és a víz motívuma utólag merült fel bennem, már a novellák kötetbe rendezése közben. Kedvenc sportom az úszás, imádom a természetes vizeket, a strandot, az esőt, magasból vízbe ugrani, télen-nyáron, leginkább hidegen. Meglepett a felismerés, hogy ez visszaköszön a szövegvilágomban is, de helyesnek éreztem, megvolt az utolsó puzzle-darab beillesztésének élménye. Súlytalan háttérmotívumként, ami hol előkúszik, hol a háttérben marad (amolyan szövegbeli apály-dagály) reményeim szerint elegánsan öleli össze a novellákat. A kötetcímbe emelt halak egyrészt megidézik a számomra fontosabb víz motívumot, másrészt a másságuk szépen referál a szövegeim változatosságáról.

 

Tizennyolc rövidprózát tartalmazó első könyved nagyon sokrétű: nemcsak a tematikák és a helyszínek változnak – van írás, ami spanyolföldön játszódik (Don Beto koporsói), van alkotás, ami a szlovákiai magyarság kérdéseit boncolgatja (Virsli mustárral) és van olyan szöveg is, amely többgeneráción keresztül mutat be egy családot a kitelepítési dokumentum viszonyrendszerében (Valahol a sufniban). Eltérő korú és nemű narrátorokat szólaltatsz meg különböző élethelyzetekben/szituációkban. Mindezt nagyon hitelesen, reálisan és sűrített formában teszed. Hogyan zajlik nálad az alkotói mechanizmus? Jó helyen tapogatózom, ha azt mondom, hogy ez a fajta írói attitűd folyamatos jegyzetelést vagy inkább állandó odafigyelést és emberismeretet igényel?

Nem vagyok jó jegyzetelő. Az egyetem óta a kézírásom teljesen szétcsúszott, idegesít visszaolvasnom, zavar, hogy kétoldalanként változik az írásképem. A kütyüimen kallódnak jegyzetek, jelenlegi és régi mobilokon, laptopokon, különböző alkalmazásokba változó fájlcímmel elmentett vázlatok. Nem mondom, történt már, hogy ráakadtam egy régi ötletre és használható szöveg lett belőle, de nincs bejáratott rendszerem. Ezt sajnálom, szeretnék rászokni a jegyzetelésre, mert egyébként a fejemben történik az egész, és ezt leszámítva is eléggé terhelve van a rendszer.

Inkább állandó odafigyelést igényel. Ez nem megfeszített figyelem, nem esik nehezemre, egyszerűen ilyen alkat vagyok, érdekelnek az emberek, nehezen tudok „csak” bambulni egy villamosúton, mozgólépcsőn vagy az orvosi váróban. Néha amúgy jó lenne kikapcsolni, de írás szempontjából mindenképp hasznomra válik a folyamatos figyelem; az információmassza kidob magából érdekes mondatokat, a látottak-hallottak mögé óhatatlanul elkezdem írni a történetet. Ezért tudnak sokfélék lenni az elbeszélőim.

 

Ha már a realista élethelyzetekről és szituációkról beszéltünk, a könyved fülszövegében Szolláth Dávid irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő egyenesen „régivágású megrögzött realistának” nevez. Mennyire értesz egyet ezzel az állítással? Mennyire érzed magad realista írónak?

Annak érzem magam, ha el is mozdulok itt-ott, akkor az a mágikus realizmus irányába történik, ha maradunk ennél a besorolásnál.

 

Egy, a köteteddel kapcsolatos beszélgetés során elhangzott, hogy a szövegeidre jellemző tömörség és sűrített forma azért is érdekes, mert te – ha az ötleteidet vesszük alapul – tulajdonképpen rövid, kisprózába sűrített regényeket írsz. (El is hangzik, hogy pl. a Valahol a sufniban című munkád akár egy többrészes családregény is lehetne). Hogyan alakult ki ez a stílus?

Az összes prózaműhelyben, ahová eddig jártam, elmondták, hogy minden jó novella mögött ott van egy egész regény, meg Hemingway és a jéghegy. Ez a tanítás is dolgozhat bennem, meg hát nekem is úgy kényelmes írnom, hogy rengeteget, akár regénynyi anyagot tudok a történetről, amiből végül novellányi cselekményt mutatok. Elsőre lehet, hogy ki is írom magamból a kisregényt, aztán sok munkám van a húzással.

 

A köteted kapcsán elengedhetetlen a humor és az irónia szerepe; ezeket nagyon jó érzékkel főleg olyan szituációkban jeleníted/teremted meg, amikor a feszültség a tetőfokára hág. Látható továbbá, hogy mersz is viccelni (például a Híahaza című szövegedben olyan dolgokkal is poénkodsz mint a Nemzeti dal). Ez a humorral és iróniával egybekötött feszültségoldás tudatos dolog a részedről?

Nem csak írásban csinálom, így működöm, úgy használom a humort, mint egy svájcibicskát, rengeteg helyzetben támaszkodom rá. Így azt kell mondjam, első csuklómozdulatra nem tudatosan írom, hanem csak jön. Pont azzal kapcsolatban törekszem a tudatosságra, hogy ne toljam túl, hogy vizsgáljam felül, van-e szerepe a szöveg működésében. Ha nincs, akkor mennie kell, nem szabad túltolni a vicceskedést. Örülök, ha azt mondod, sikerült érzéssel adagolnom a novellákban, és jól olvasod, többnyire feszültségoldás, ellenpontozás a funkciója, hiszen sírva vigad a magyar.

 

Mint már az elhangzott, nagyon foglalkoztat téged a szlovákiai magyar kisebbség kérdése; olyannyira, hogy több prózádban is tematizálod. Ipolyságról származol, viszont ma már Magyarországon élsz. Mit jelent számodra a szlovákiai magyar kisebbségi lét? Mennyire fontos ezt tematizálni napjaikban?

Fontos számomra a szlovákiai magyar kisebbségi lét, identitásom egyik alappillére – ide is nehéz volt eljutnom, hogy ezt ki merjem mondani anélkül, hogy irredenta boomernek érezzem magam. Ráadásul én olyan kisebbségi vagyok, aki nem a velem identikus többséghez kíván tartozni itt, az ország közepében, Kecskeméten, de foggal-körömmel kapaszkodnék a földrajzilag meghatározott kisebbséghez, amiben a gyerekkoromat töltöttem. Már hosszabb ideje élek Magyarországon, mint amennyit otthon éltem (fájt, amikor először kiszámoltam), így nagyon nehéz őrizgetni magamban ezt az identitást. Győzködöm magam róla, hogy hiszen egyedül az én döntésemen múlik, hogy minek vallom magam, aztán mégis sok lelkiismeret-furdalással, bizonyítási vággyal küzdök e témában. Viszont a jó hír, hogy éppen ezért elég jól generálja számomra az írói témákat.

Fontos tematizálni bármilyen kisebbségi létet, legyen az etnikai, szexuális, vallási, akármi. A kisebbségben levésnek minden egyéni esete érdekes és értékes, tudósítani és olvasni kell róla. Annak is, aki szintén kisebbségbe tartozik, annak meg pláne, aki nem. Így ismerjük meg egymást.

 

Kimondottan aktív irodalmi életet élsz: írókurzusokat látogatsz, és nemcsak tagja vagy a Bázisnak (Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület Szlovákiában), de 2022-ben az egyesület irodalmi pályázatának különdíjasa is lettél. Mennyire használod fel munkásságod során az írókurzusokon tanultakat? Mit jelent számodra a Bázis és a pályázaton kapott elismerés?

Írókurzusok nélkül ez a kötet nem lenne. Szívesen tetszelegnék az íróremete szerepében, de meg kellett barátkozzak vele, hogy nem az az alkat vagyok. Rengeteget változnak a szövegeim műhelyezések alkalmával, biztos vagyok benne, hogy jó irányba, jót tesz a közös gondolkodás. Kíváncsi vagyok, hogy ez változni fog-e, ha tovább írok, egy idő után jobban bízom-e majd a döntéseimben, vagy örökké így marad, hogy kell a visszajelzés.

A Bázisnak megalakulása óta tagja vagyok, a korábbi válaszomban emlegetett szlovákiai magyar identitásomnak nagy mankója az ehhez a közösséghez való tartozás, ahol a számomra leginkább megfelelő értelemben tartozunk egybe és vagyunk mégis nyitottak. Az októberi Bázis-fesztivált minden évben nagyon várom, még egyszer sem hagytam ki, de az élő találkozási lehetőségeken (könyvhét, könyvfesztivál, konferenciák stb.) túl is jó érzés követni a többiek munkásságát, inspiráló közösség.

 

Friss hír, hogy a Más halak bekerült a magyarországi Margó-díj elsőkötetes szerzők díjának legjobb tíz jelöltje közé. Mit szóltál, amikor megtudtad, hogy benne vagy a top10-ben?

Nagyon megtisztelő, hogy a kötetemet beválogatták, minden évben követem a Margó-díj sorsát, nemcsak a díjazottat, de a shortlisteseket, illetve a különdíjast is. Jó visszajelzés ez nekem és természetesen a kötet népszerűsítését is elősegíti.

 

Min dolgozol most? Mikor várható a következő kötet?

Gyereket nevelek, illetve egyelőre inkább csak ellátom, emellett kevesebb idő jut írni, mint ahogy terveztem, de szépen lassan próbálok találni egy rutint, már vannak témák, amiket szétírtam. A következő kötetem még messze van.

 

Plonicky Tamás (1990, Királyhelmec)

Író, szerkesztő.