Mesterházy Balázs regényrészlete

Marko Slavkovic felvétele

A végtelenek sohasem egyforma hosszúak

A Korona Hotel vöröslő betűi világítanak még, kicsit korábban értem ide. Félek, hogy eltévedek, mint majdnem mindig és mindenhol, beleszámoltam az eltévedést is. Eddig négyszer jártam Budapesten, egyszer gyerekként voltam a Nagycirkuszban, egyszer gimi első után egy hétig Kétessipszilonéknál, egyszer színházban, osztálykiránduláson, egyszer pedig a McDonald’s-ban, amikor megnyílt az első, a Váci utcában. Most vagyok itt ötödször, és most vagyok először egyedül. Kétessipszilonékéknál aludtam, a Kálvinig együtt jöttünk, de miután kiléptünk a metróból, ő másfelé ment. Ő is felvételizik ma reggel, de ő a Közgázra. A nagy piros betűket még megmutatja, arra menjek, az ott a Kecskeméti utca, pontosan kettészeli a hotel épületét, ha átmegyek a hotelnek az utcát átívelő hidacskája alatt, akkor csak egyenesen kell tovább haladnom, néhány száz méter után bele fogok akadni az Egyetem térbe, ott van a Jogi Kar, nem lehet eltéveszteni. Meg is találtam rendben, valóban nem lehetett eltéveszteni. Rengeteg időm maradt, de nem baj, mert az épületen belül eltévedek. Pár perccel a kezdés előtt megtalálom a termet, jó így, nincs idő izgulni. Viszont rossz látni, hogy a többiek mi mindent hoztak magukkal, a padokon csokoládéhalmok, szendvicsek, ásványvizek és tollrengeteg. Ha valamit mindenki másképpen csinál, mint én, akkor elsőre azt szoktam gondolni, hogy én tévedek, én csinálom rosszul. Másodszorra Apek szokott eszembe jutni, ahogyan ott áll a gyönki ház konyhájában, hátrafogja és barna, textilborítású hajgumival körbetekeri váll alá érő haját, és közben azt mondja forró, táskás szemekkel: Kisfiam! Az igazsággal kapcsolatban csak egyetlen igazi kérdés létezik, nevezetesen az, hogy kinek az igazsága. Én kizártnak tartom, hogy 180 percet ne lehessen kibírni evés és ivás nélkül, tollból kettő van nálam, ráadásul még mielőtt bejöttem a terembe, ittam a csapból a wc-ben. Az azért nem jó érzés, hogy én egy kis faluból jövök, miközben a körülöttem ülők megsorozzák egymást: Eötvös, Radnóti, Fazekas, de ezt végül is ki nem szarja le. Eszembe jutott, hogy minden nő mindig mennyire bátor és magabiztos, amíg van rajta bugyi. Eszembe juthatott volna persze Tyson is, mindenkinek van egy terve, amíg orrba nem vágják, de ez nem jutott eszembe, csak a bugyis dolog a nőkkel. És talán az, hogy még soha nem veszítettem semmit és nem veszítettem semmiben, ha elvégeztem a megfelelő munkát. Igen, erre határozottan gondoltam, a munkamennyiségre, arra, hogy sokat dolgoztam ezért, nagyon sokat, nem igazán látom magam előtt a jelenetet, ahogy kimondom majd, nem sikerült, hogy elhagyja a számat a törött kis mondat.

Az ELTE nagytétényi kollégiumában kaptam helyet, négyágyas szobában. Riasztó és megmosolyogtató volt felnőtt embereket látni, akik életükben először kerültek olyan helyzetbe, hogy önállóan kell megágyazniuk, ételt készíteniük, élniük. Civilek!, mondom magamban, felsőbbrendűségem biztos tudatában, először még kicsit a fejemet is csóválom, eljátszom, mutatom a fölényt. Annyi igazság, vagy inkább ténylegesség van azért a dologban, hogy akkor éreztem életemben először, a bejárati ajtótól jobb kéz felé eső első ágyon, az ELTE nagytétényi kollégiumában, hogy a kollégista évek hordalékából, felfokozott mindennapjainak kikristályosodásából, a történeteinken megtörő fényből és még ki tudja, mi mindenből, olyan mozdíthatatlan alapzat keletkezett bennem, lényem alulról számított második vagy harmadik rétege ez talán, aminek kialakulását követően az élet már lényegében mindegy, mert ami igazán fontos volt, megtörtént. Ezt a réteget nem bántják az évek, nem érinti a mindennapok esetlegességeinek imbolygása. Szilárd tartalom ez, ami már nem mozdul, nem változik, ez az, amit voltaképpen létrehoztunk életünk anyagából, ami valójában mi magunk vagyunk, és ami egyébként, ha másképpen történik az élet, soha nem lettünk volna. Mi ezt nem mérjük össze a mások által létrehozottakkal, és nem azért, mert nem lehetne esetleg mégiscsak összemérni, hanem azért, mert számunkra ez az összemérés lényegtelen, nem születik belőle belátás, nem ingat meg bennünk semmit.

Minden reggel a 3-as busszal kellett beutaznom a városba. A busz végállomása a Móricz Zsigmond körtéren volt, ott vagy a 49-es villamosra kellett átszállni, és a Kálvin térig menni, vagy a 7-es busszal tovább menni a Ferenciek teréig. A Ferenciek terét jobban szerettem, de ha egyedül voltam, sokáig a villamossal mentem, mert a Korona Hotel piros betűiről tudtam, hol kell leszállnom.

*

Mindig könnyen tanultam. Ezt a színeknek köszönhetem. Amikor ezt egyszer kifejtettem német órán, a berlini lektortól kaptam egy elégtelent, viccet csinálok belőle, meg az óra témájából, bármi is lett légyen az. Másnap viszont, ilyen a német, az órán, az osztály előtt nyilvánosan bocsánatot kért, és kitörölte az elégtelen osztályzatot. Elmondta nyilvánosan, hogy megemlítette a tegnapi esetet a történelemtanárnőmnek, aki viszont tudta, hogy tényleg így tanulok, és közölte a lektorral, hogy ez nem hülyítés, nem vicc, sőt még azt is tudta a tanárnő, mondta is, hogy mi a neve ennek az egésznek, merthogy, állítólag van neki. A tanárnő régóta tud a színekről, egyszer túl sok évszámot tanultam meg túl rövid idő alatt, gyanús volt, ezért rákérdezett, én pedig elmondtam. Egészen addig azt gondoltam, hogy ez nem egy valami, ez természetes, akár a lélegzés, mindenki így van ezzel.

Gyerekkoromban nem volt szokás, és nem is volt lehetőség a dolgok tudományos és lelki túlcincálására, javítom, cizellálására. Kezdetben azért nem beszéltem a színekről, mert arról sem beszélgetünk, hogy levegőt veszünk vagy két lábon járunk. Később pedig, amikor túltettem magam a döbbeneten, hogy mások fejében így, ilyen értelemben nincsenek színek, azért nem beszéltem róla, mert feleslegesnek gondoltam, azt éreztem, akinek nincs ilyen, az úgysem értené meg. Arra soha, egy pillanatig nem gondoltam, hogy ez valamiféle abnormalitás vagy baj lenne.

Gimnáziumban találtam azután végre valakit, aki írt erről, akinek voltak színek a fejében, még akkor is, ha csak egy darab vers, egy szonett is volt az egész, és alig néhány betűről árulta el, hogy azoknak milyen színeik vannak. Mégis nagyon örültem, mert akkor mégsem vagyok egyedül. Csináltam még egy kis táblázatot is:

Elolvastam Rimbaudról, amit Gyönkön találtam, de sehol nem volt szó a színekről.

*

Sokáig nem értettem, nem láttam át a várost, nem éreztem a teret, nem tudtam, hogy az Astoria és a Kálvin tér ilyen közel vannak egymáshoz, hogy a Szentkirályi ilyen közel van a Kálvin térhez és a Nemzeti Múzeumhoz. A jogi karról hónapokig úgy járok a Szentkirályi utcába, hogy kigyalogolok a Kecskeméti utcán a Ferenciek terére, felülök a fekete 7-esre, és megyek vele két megállót. Egy és kettő, aztán megint gyalog, egy kicsit vissza.

Amikor nem vagyok Gyönkön, minden nap a Szentkirályiban kötök ki, lényegében ez a két hely az, ahol valamiféle otthonérzetszerűséget érzek. De a Szentkirályiban is azok a legbékésebb perceim, amikor elalvás előtt a fal felé fordulok, amit mindig megtapogatok, nem tudom, miért, és elmesélem magamnak az aznapi történéseket úgy, hogy kijavítom az egyenetlenségeit, az ügyetlenségemet, az események töredékességét.

Minden este elindulunk az éjszakába, a város csodálatos arabeszk, mindenütt vagyok, térben semmi nem ér össze, nem is fontos, a minden most nincsen magasan. Fejben kijelölök két vagy három dolgot, ami nem sérülhet, ami nem veszhet oda, feladat, tárgy, emberi viszony, ez az, amit még meg tudok tenni, a többi csak furcsa, tarka fény, háttal megyek előre, térben és lélekben sodródok.

Ahogy a vastag, zsírréteggel bevont faasztalon könyöklök, a lábamhoz ér egy farkaskutya. Beleharapok a rántott húsos zsemlébe, még túl forró, zavartan fintorgok, lerakom. Egy zöld, opálosan csillogó szemű nő a fény felé tart egy poharat, az ital hideg gyöngyöződésén éles kanyart vesz a lámpa fénye. Pont akkor koccintunk, amikor Axl Rose lefelé hajlítja a hangot, valaki megveregeti a vállamat, csak annyit mond, mindegy, végtelen. A fűben fekszem, felettem az ég. Egy idő után felszívódnak a bárányfelhők, flegmán feldobsz a helyükre egy marék csillagot. Nem tudom, kiről beszélünk, hangos a zene, nem volt pénzünk jegyre, de még itt, a kerítésen túl sem hallak rendesen. Azt meséled éppen, ő is 27 évet élt.

A Rákóczi út már tömve van munkába igyekvő emberekkel, a kirakott kis hangfalakból Nick Cave szól. A világ csodás, ritka és kifürkészhetetlen, Kylie Minogue-gal énekel duettet. A terasz előtt a járdán odalépek egy lányhoz, térdig érő fehér szoknya és fehér kardigán van rajta, a kardigán alatt a nyári blúzon apró, lila virágminták látszanak. Jó az illata. A szám sarkában ott füstöl a cigaretta, de meghajlok, bemutatkozom, felkérem egy táncra. Kásás a beszédem, de ő, mintha azt a történetet olvasná, ami a fejemben van, elneveti magát, eltűri a szemébe hulló kis tincset, és igent mond. Keringőzünk a Rákóczi út közepén, én dúdolok is, ő kacag. Amikor vége a dalnak, valamit mondani akarok, de megáll a 7-es busz, szuszogva nyílnak az ajtók, ő viccesen, de könnyed eleganciával pukedlizik, és eltűnik az áramló, ideges tömegben. A végtelenek sohasem egyforma hosszúak és fogalmam sincs róla, hogy egyszer, akárhol, tényleg összeérnek-e.

*

Sokáig szorongok a szabadságtól. Nem abban az értelemben, hogy félek, esetleg mégis hiányzom valahonnan, ahol ott kellene lennem, hanem gonoszabb, végzetesebb módon. Semmi nem kötelező, de a semmiből csak a semmi lesz. Rafinált egy kurva vagy te! Ezt kiabálja az egyik cigányasszony valakinek a miszlai piacon. Mintha jégcsákánnyal ütötték volna át a mellkasomat, nem kapok levegőt, szinte léket ver belém a döbbenet, hogy mennyire pontos, mondjuk ki: zseniális a jelzőtalálat. Ez Ottlik, ez Esterházy, ez az én szorongásom igazi, egyetlen lehetséges jelzője. A többi, az előbb leírtak, csak tévelygés, illúzió, félrecsúszott kísérlet. Szorongok, rafinált módon facsar a felismerés: nem abban fogok elpusztulni, nem az fogja a vesztemet okozni, amit teszek vagy nem teszek, amit tehát választok, hanem mindaz, amit a tetteimmel, mulasztásaimmal, választásaimmal kizárok. Választok egy, esetleg két dolgot, és kizárok ezzel több ezret. Az élet rafinált egy kurva, bizony. Beigazolódni látszik a feltevésem: egy élet kevés, kurvára kevés.

A fejemben lévő világ érzékenyebb, kifinomultabb és sérülékenyebb a körülöttem lévőnél, annál, amiben benne vagyok. Én is sokkal sérülékenyebb vagyok annál, mint ami a világban látszik belőlem. Nem érdekel, hogy hogyan nézhetnek ki a tetteim, hogyan hatnak a mondataim, egyáltalán nem érdekel, hogy ki és mit gondol rólam, karcolom, sértem a külvilágot, kívülről nézve öntörvényű vagyok, durva és kérlelhetetlen. Gyönkön ez nem így volt, korábban ez nem így volt, megroppant a világ, kettétört a tákolmány. Szétszakadt a világom, és félek, hogy annak a bizonyos, fejemben lévő világnak semmi köze ahhoz a világhoz, amiből van, amit a többiek látnak. Az élet több szálon fut, szalad egy világ a fejemben és áramlik egy körülöttem. Minden nap izgulok, hogy a hősei nem hagyják-e ott, nem árulják-e el ezt a titkos, meglehetősen intim történetet. A fejemben a történet helyenként megáll, a képkocka kimerevedik, tartom a pillanatot, bámulom a mulandóságot, esztétikai öröklét. Lever a víz az izgalomtól, amikor nem sokkal később látom Truffaut Jules és Jim-jét. Először azt hiszem, megcsal a szemem, vagy elromlott a vetítőgép, a film többször, igen fontos pillanatokban megáll, kimerevedik a képkocka, másodpercekig ki van tartva a mozdulat.

Egy barna lány a nyakam köré fonja a karjait, érzem a körmei hegyét a hátamon. Szép vagy, ezt mondja, és geci, mert tudod is, kacag, mint a győztesek. A kézfejével odahúzza a fejemet az övéhez, a nyelve húsos nemiszerv, édes a boroskólától.

Már fényesedik az ég, sárgás, elnagyolt csík az alja. A még tompa, narancsos és hűvös napban gyaloglok hazafelé. Úgy érzem, mintha évek óta nem jártam volna otthon. A cigaretta most is ott fityeg a számban, de már nem gyújtom meg. Nincsenek a fejemben távoli tervek, nem értékelem szisztematikusan a történteket, szétmorzsolódtak a listáim, darabjaira hullottak a fémes, nehéz konstrukciók. Csak az elmúlt órák, talán az elmúlt néhány nap létezik, az élet minden esetlegessége, végessége és csodája az enyém. Amikor lépek, a cipőm orrát nézem, aztán megpróbálok eltalálni egy szélgörgette platánlevelet. Könnyű a lábam, ahogy lendítem, akár egy finoman lefogott akkord. Elmosolyodok.

Mesterházy Balázs (Siófok, 1974)

Író, költő, dalszövegíró, Budapesten él. Nyolcadik, prózaverseket tartalmazó kötete A Mediterrán-állandó címmel jövőre jelenik meg. Jelenleg Fennjárók című nagyregényén dolgozik. Portréját Ráduly-Bagoly Tímea készítette.